Narkisszosz

 

 

A theszpiai Narkisszosz a kék Leiriopé nimfa fia volt. A nimfát egyszer Képhisszosz folyamisten körülölelte kanyarulataival, aztán erőszakkal magáévá tette. Teiresziász látnok, akitől Leiriopé kért először tanácsot, azt mondta neki: – Narkisszosz nagyon hosszú életű lesz, de csak akkor, ha sose ismeri meg önmagát. – Természetes, hogy Narkisszoszba már gyermekkorában mindenki beleszeretett, s mire tizenhat esztendős lett, egy sereg mindkét nembeli szerelmest utasított vissza szívtelenül. Ugyanis éktelenül büszke volt a szépségére.

 

Nicolas-Bernard Lépicié festménye (1771)

Nicolas-Bernard Lépicié festménye (1771)

A visszautasított szerelmesek közt volt Ékhó, a nimfa, aki elvesztette beszélőképességét, csak mások kiáltásait tudta szajkómódra ismételgetni. Ez volt a büntetése, amiért hosszú mesékkel szórakoztatta Hérát, s közben Zeusz szeretőinek, a hegyi nimfáknak sikerült elkerülniök az istennő féltékeny tekintetét, s elmenekültek. Egyszer Narkisszosz szarvasvadászatra ment, s Ékhó lopva követte az úttalan erdőben. Nagyon szeretett volna beszélni vele, csakhogy képtelen volt elsőnek megszólalni. Végül Narkisszosz észrevette, hogy elkalandozott társaitól, és kiabálni kezdett: – Van itt valaki? – Valaki – felelte Ékhó. Narkisszosz meglepődött, mert senkit sem látott.

– Hozzám!

– Hozzám!

– Miért bujkálsz előlem?

– Miért bujkálsz előlem?

– Hadd lássalak!

– Hadd lássalak – visszhangozta Ékhó, és boldogan előrohant rejtekhelyéről, hogy megölelje Narkisszoszt. Ő azonban gorombán lerázta magáról és elszaladt. – Inkább meghalok, semhogy lefeküdnék veled! – kiáltotta.

– Lefeküdnék veled! – esedezett Ékhó, pedig élete hátralevő részét elhagyott völgyekben töltötte, s addig sorvadt a szerelemtől és bánattól, hogy a végén nem maradt meg egyéb belőle, csak a hangja.

Egyszer meg Narkisszosz kardot küldött Ameiniosznak, legkitartóbb udvarlójának. Róla kapta nevét az Ameiniosz, az Alpheioszba ömlő Helisszón mellékfolyója. Ameiniosz öngyilkos lett Narkisszosz küszöbén, s felszólította az isteneket, hogy bosszulják meg halálát.

Artemisz meghallotta kérését, s olyan szerelemre gyullasztotta Narkisszoszt, amely sohase teljesülhetett be. A theszpiai Donakónban egy ezüstösen tiszta forrásra bukkant, amelynek vizét még sose zavarta meg se lábasjószág, se madár, se vadállat, sőt még fölébe hajló árnyas fák lehulló ága sem. Mikor Narkisszosz fáradtan földre vetette magát a füves parton, hogy csillapítsa szomját, beleszeretett saját tükörképébe. Először megpróbálta megölelni és megcsókolni a vele szembenéző gyönyörű fiút, de hamarosan rájött, hogy ő maga az; fekve maradt, és órák hosszat elragadtatva bámult a víztükörbe. Hogyan fogja kibírni, hogy megtalálta szerelmét, és mégse lehet az övé? Gyötörte a bánat, de még a szenvedésnek is örült. Legalább tudta, hogy akármi történik. Másik énje hű marad hozzá.

 

Caravaggio: narcissus

Michelangelo Merisi da Caravaggio festénye a mitológiai Narkisszoszról

Ékhó nem bocsátott meg Narkisszosznak, mégis együtt szenvedett vele. Amikor az tőrt döfött a szívébe, részvétteljesen visszhangozta: – Jaj! Jaj! – , s amikor kilehelte a lelkét, megismételte utolsó szavait is: – Ég veled, reménytelen ifjú szerelmem! – Narkisszosz vérét beitta a föld, s belőle sarjadt a piros pártás fehér nárcisz, amelyből most balzsamkenőcsöt párolnak Khairónineiában. Noha fejfájást okozhat, fülbetegségek és fagydaganatok gyógyítására, valamint sebkenőcsnek javallják.

Forrás: Robert Graves – A görög mítoszok – első kötet (421-422. oldal.) Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981 ISBN  963 07 1959 2

Nárcizmus

Narkisszosz történetéből Sigmund Freud alkotta meg a nárcizmus kifejezést, amely a túlzó önszeretet szinonimája.

 

Szfinx (sphinx)

 

 

A sphinx oroszlántesttel és emberfejjel ábrázolt lény. Eredetileg kizárólag egyiptomi királyokat jelenítettek meg ezen a módon. Később királynőket, majd isteneket is. A képtípus egyiptomi neve nem ismeretes.
A görög-római mitológiai-irodalmi ábrázolásokban a sphinx mindig női szörnyeteg. Hésiodosnál (Istenek születése, 326) és Pseudo-Apollodórosnál (Mitológia, 3,5,8. ) Echidna és Typhón sarja. Más források szerint Echidna saját fiával, Orthos kutyával nemzette a sphinxet.
SphinxA róla szóló történetek egyik változata szerint a sphinxet Héra küldte a thébaiak ellen, mivel megharagudott Laiosra, a thébai uralkodóra Chrysippos, Pelops fiának elrablása miatt. A sphinx, vagy más formájában Phix székhelye a róla elnevezett Phikion-hegyen volt. Amikor nem itt tartózkodott, egy oszlopon ült Thébai városának főterén, ahogy több ábrázoláson is láthatjuk (pl. a Vatikáni Múzeumban őrzött ivócsésze tondóján vagy a Delphoi Múzeumban őrzött szobron). Innen szemelte ki a város ifjai közül soron következő áldozatát, akit elrabolt és megfojtott.
Azt is mesélték, hogy a hősnek, aki le akarta őt győzni, a Phikion-hegyre kellett kimennie, hogy megbirkózzon vele. Közismertebb azonban az a változat, amely szerint a sphinx találós kérdést tett fel a thébaiaknak, akik minden nap összegyűltek, hogy törjék rajta a fejüket. Amikor nem sikerült megfejteniük, a sphinx mindig elrabolt egyet közülük. A sphinx a rejtvényt a Múzsáktól tanulta. A benne feltett kérdés az volt, hogy mi az, ami kezdetben négy, később kettő, végül pedig három lábon jár.

Oidipus és a sphinxA talányt csak Oidipus, Laios kitett és halottnak hitt gyermeke tudta megfejteni: a megoldás az ember. Amikor a sphinx ezt meghallotta, öngyilkos lett: a mélybe vetette magát.
A minósi-mykénéi művészetben kedvelt díszítőmotívum volt a macskatesttel, szárnnyal, női fejjel ábrázolt keveréklény. Ez a képtípus a Kr. e. 8. sz. második felében tűnik fel újra a görög művészetben, ám nem tudjuk, mikor azonosították a thébai sphinx-szel.
Kezdetben az ábrázolásokon a sphinx férfi is lehetett, szakállal és sapkával. A Kr. e. 5. századtól női formában jelenik meg.
Az archaikus korban az ión oszlop tetején ülve ábrázolt sphinx kedvelt fogadalmi ajándék volt. Attikában sírsztéléket is díszítettek vele. Itt a halál szimbólumaként és a sír őrzőjeként jelent meg. Híres az az ábrázolás, amely csak Pausanias leírásában maradt ránk, de valaha az olympiai Zeus-templom kultuszszobrának trónusát díszítette: elülső lábain thébai ifjak hevernek, akiket sphinxek ragadnak meg (Görögország leírása, 5,11,2).
A sphinx gyakran egyszerű dekorációs elem az építészetben, a bútorokon vagy sisakdíszeken.
A sphinx története az ókor után is folytatódott. A barokk művészetben például gyakran tűnik fel kastélyokban és kertekben, a 19. században pedig a végzetesen vonzó nő (femme fatale) szimbóluma lett.

Forrás: Birkás Éva (szepmuveszeti.hu)

 

A honfoglaló magyarság istenhite

 

 

– „A magyarok istene. Az ősi magyar mitologikus istenhitnek főalakja a többféleképpen megnevezett Teremtő, az Isten vagy az Úr, a népi szóhasználatban az Úristen, az Öregisten vagy Atyaisten. Ő a világ ura, a legfőbb irányító lény, aki kézben tartja az ember és minden élőlény sorsát, segítő és igazságos, de büntet is. Mitológiáinkból, meséinkből, az írott forrásokból és a népszokásokból összeállított ősi istenfogalmunk szerint a magyarok istene az égben lakozik, ahonnan figyeli a világ folyását, noha néha neki tulajdonítják villámszóró funkcióját “istennyila”, “mennykő” formájában. Az ázsiai népek istenüket férfi formában testesítik meg. Bár a kereszténységet népünkre ráerőltetők ősi vallásunk elemeit igyekeztek eltörölni, annak egy része a keresztény ünnepekben és liturgiában tovább élt. Középkori templomainkban nyomára bukkanunk a fény és árnyék, a jó és a gonosz küzdelmének. Szent László (a fény) és a kun (a sötétség) keresztény köntösben folytatják harcukat templomaink északi falán. A haláltalan hősök küzdelmébe belekerül a női elem (Boldogasszony szerepe). A kereszténység ünnepeit szinte kivétel nélkül visszavezethetjük és megtalálhatjuk a természeti népek műveltségében. Krisztus feltámadásának előképe a sumer Innin, a világ teremtése az ugyancsak sumer Enkinek ember-gyúrása, de ősi jelkép a piros tojás, a húsvéti locsolkodás, a körmenetek stb. Ami még ősi hitvilágunkból megmaradt, azt népmeséink, mondavilágunk és népművészetünk őrzi. Népi hagyatékunkban megjelenik az ördög mint teremtő (demiurgos, a világ teremtése a tengerből felhozott homokból, a Nap és a Hold elrablása és megszerzése, a pünkösdi király, a bikafékezés, a táltosparipa, a sokfejű sárkány, a vashegy a világ tetején, Feszty Árpád: Magyarok bejöveteleaz égig érő fa, a kancatejfürdő, a kacsalábon forgó kastély stb.). A honfoglalás előtti magyar hitvilág a honfoglalást követő változások (az új társadalmi-gazdasági rend, a kereszténység felvétele) következtében elvesztette azt az erőt, ami egységben tartotta. Egy részük nyomtalanul elpusztult, más részük megmaradt és/vagy „babonává” süllyedt, vagy teljesen elvesztette jelentőségét. Mivel Európa háborúban nem tudta legyőzni a magyarságot, azt az erőt kellett elpusztítania, ami összetartotta; múltját és ősi hitét (vallását). A magyarság megnyerése vagy elvesztése a katolikus egyház számára létkérdés volt. Egy olyan erős nép, mint a honfoglaló magyar, mindenképpen térképformáló erővel rendelkezett. A nagy magyar térítések ellenére mégis egyetlen európai uralkodócsalád sem volt olyan független a pápától, mint Emese unokái: az Árpád-háziak.

A végtelen rónákon való barangolás, a teljes fenségében kibontakozó égbolt-látvány a nagy kozmikus összefüggések felé irányítják az ember figyelmét, s hitéletében a menny, az égitestek, valamint a természet erőit megszemélyesítő szellemvilág képzeteinek juttatják a főhelyet. Felfogásuk szerint ez a szellemvilág, melyből meglepő tisztasággal egy főisten, „az Isten” alakja emelkedik ki, aki a legkülönbözőbb jelek által a természeti jelenségekben vagy akár az állatvilág révén nyilvánítja ki akaratát az ember előtt. E vallásos háttérnek megfelelően mondavilágunkban és művészetünkben mitikus jelentőségű állatalakzatok jutnak fontos szerephez. Ilyenként kell értelmeznünk a magyar mondavilágban szereplő turul alakját, mely a nép születésének homályba vesző történelmi tényeit a mítosz világába emeli. A magyar uralkodóház e mondával való utalással az Eurázsia lovas népeire jellemző felfogást mutatja, miszerint az uralkodóház hatalma természetfölötti természetű. A dinasztiaalapító fejedelem természetfölötti képességekkel felruházott hős, aki az istenséget képviseli a földön, mint olyan, aki „az ég akaratából” uralkodik. Ennek nyomán vallásos értelmet nyer az állami szervezet, és benne a hadrendszer is. A Gesta Hungarorumban olvassuk, hogy „Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr azt a földet engedje nekik örökre”. „Isten” szavunk ótörök eredetű („Ősök Istene”=Es-Ten, ami egyes török népeknél osten változatban fordul elő).

– Boldogasszony. Ősi hitvilágunkban megjelenik egy talányos rendeltetésű nagy tiszteletnek örvendő istenanya, akinek neve Boldogasszony vagy Boldoganya. Fogalma Belső-Ázsiába nyúlik vissza. Szent István azért tudta az országát Szűz Máriának felajánlani és ezt a felajánlást a magyarokkal elfogadtatni, mert a hitvilágunkban szereplő Boldogasszony – Babba – fogalma közel állt a katolikus Szűz Mária fogalmához. Mindkettőnél nem egyszerűen asszonyról van szó, hanem egy életet adó személyről. A szeplőtelen fogantatáshoz igen hasonló mitológiánk Emeséje is, éppen ezért mi magyarok Máriát Szűz Máriának nevezzük, holott őt az európai kereszténység Szent Máriának (Heilige Marianak, Santa Marianak stb.) nevezi. Őseink istenanyja nem az európaiak által ábrázolt Holdon, hanem a Napon, illetve a Napot szimbolizáló kereszten áll. Szent Gellért térítő törekvései során találkozott egy jóságos, fenséges mennyei asszony kultuszával, akiben mintegy Szűz Mária előképét láthatta, akinek tisztelete nagyobb akadály nélkül válhatott Mária-kultusszá és akinek költői neve sem látszott méltatlannak arra, hogy Isten anyját ékesítse. Ekkor választotta ki Szent Gellért a „Napba öltözött asszony” bibliai idézetét az udvar előtt tartott prédikációjának témájául.

Népünk hét „Boldogasszonyt” tisztel, akik között legnagyobbnak a Nagyboldogasszonyt tartja. Ennek „”leányai” a többi boldogasszonyok (szülő-, fájdalmas-, gyertyaszentelő-, sarlós-, segítő- és havi), de ismerik a „Szűz Kisasszonyt” is. A néphit Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Szűz Máriával, jóllehet a keresztény hittan erről nem szól. Meddő asszonyok kilenc hetet böjtölnek, hogy a Nagyasszony segítsen rajtuk és aki kedden mos, megbántja a Nagyboldogasszonyt, a Kedd Asszonyát. Kedden tilos minden erős munka, viszont elkezdésre, elindításra (pl. tyúkültetésre) szerencsés a kedd. Az adatok tömegéből kitűnik, hogy Nagyboldogasszony az élet adója és védője, bőség, termékenység, aratás, növény és ember szaporodásának védője.

Kálmány Lajos, aki Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya című kötetet 1885-ben adta ki a magyar díszítőművészet keleti forrásainak kutatása közben talált egy ősi magyar Nagyasszonyt gabonával, gyümölccsel, termékenységgel összefüggő kultuszának nyomaira, akit Huszka József Asztarte-Boldogasszonynak nevezett. A magyar népművészetben együtt találjuk sumer Baú istenasszonyt és a belső-ázsiai Boldogasszonyt, amint trónszékén ott ül a baúkoronás nőalak fodros ruhában, szimbóluma az életfa, a termő ág, amit kezében tart, vagy az életvízzel telt serleg, melyek jelzik, hogy ő az Élet Nagyasszonya. Az ősmagyar Babba, a „születést adó” és a sumer Bau, az „élelemadó” alakja népünknél immár összemosódik Szűz Mária alakjával. A Boldogasszony füveket népünk Nagyboldogasszony napján a templomba viszi megszentelni, ezeket a füveket a halott mellé teszik a koporsóba. A megszentelt ökörfarkkóró pedig a boszorkányok elkergetésére hasznos. De funkciója van a Boldogasszony hajának, tenyerének, cipellőjének stb. elnevezett gyógynövényeknek is. Az ősi ábrázolások némelyikén feltűnik a Nagyasszony mellett az úgynevezett „lagashi címer” állata, a kiterjesztett szárnyú napmadár, a mindig visszatérő sas, de mellette ott látjuk őseink totemmadarát a turult is.

Csíksomlyó ősi kereszténység előtti zarándokhelye a magyarságnak. Úrasszonya, a Napbaöltözött, akit a csíki székelyek, a gyimesi csángók és Moldova csángóságának egy része Babba Mariának nevez, akiben őshitünk istenasszonya és Szűz Mária alakja keveredik. Daczó Árpád (Lukács atya) Erdély tudós ferences szerzetese mondta, hogy “annak, aki Babba Mária nyomában jár, annak fölösleges népünk mítoszát a régmúltban keresnie, hiszen az európai környezetünkben ez az egyetlen élő, minden fontos elemében ma is föllelhető mitológiánk”. A székelyeknél egy legenda maradt fenn: amikor Bálványos várához egy keresztény hittérítő érkezett, a vár táltos papja, miután meghallgatta őt, hogy miféle szándékkal keresi vára magyarjait, rendelkezett a bebocsátás felől, hiszen – amint mondta – „azt hirdeti e küldött, ami szerint mi eddig is éltük napjainkat. Szent László – a Képes Krónika tanúsága szerint – a magyarság fényes állatát, a csodaszarvast testvére, Géza előtt angyalnak nevezi a mogyoródi dombon. Nem tüntette el a szarvast, csupán új tartalommal öltöztette fel. Népünk elfogadta e változatlan változást, mert királyainkban a nagy hun király, Attila és Árpád örökösét látta. A dozmati regősénekben a szarvas Isten küldötte „szent angyalaként” jelenik meg. A magyar feszületeken igen gyakran alul, a boltívbe az Istenszülő Asszony, népünk Boldogasszonya áll. Április 25-én, Márk napján a keresztútnál állított feszületnél áldja meg a pap a határt, ég és föld közelgő ünnepe előtt a “nászágyat” szenteli meg e kitüntetett helyen. Zalában szélben megszólaló csengőfűzéssel díszítették fel az útelágazásoknál álló feszületet, hogy távol tartsa a viharral érkező, határt pusztító gonosz szellemeket.

Forrás: Kiszely István – A magyar nép őstörténete (http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/021.html)

 

Romulus és Remus

 

 

Korán reggel kiment a folyó partjára Silvia, a Vesta-szűz, hogy friss vízben mossa meg a templom szent eszközeit: ringó léptekkel haladt a szelíd lejtésű part felé és fején hordozta az agyagkorsót. Amikor odaért, letette az edényt, maga leült a földre, hogy megpihenjen egy kissé, keblét a szél felé tárta és megigazgatta zilált hajfürtjeit. És amíg ott pihent, az árnyékos füzek, a csicsergő madarak és a víz könnyed csobogása álmot idéztek szempilláira.

Meglátta Mars és megszerette, és a leány nem tudta, hogy álmában az isten ölelte meg. Mire felébredt, Mars magzatait hordta szíve alatt. Egy fűzfának támaszkodva rebegte:

Vajha szerencsés lenne az álmom! Ott álltam az oltár mellett, a gyapjúszalag leesett homlokomról és két pálmafa nőtt ki belőle. Az egyik magasabb volt, mint a másik, dús ágaival az egész földet betakarta és lombozatával a csillagokig ért fel. De nagybátyám ki akarta vágni mind a kettőt — a szívem megremegett, amikor ezt láttam. Mégis, Mars madara, a harkály és farkas megvédte mindkettőt.

Így szólt Vesta papnője, közben megtelt tiszta vízzel a korsó, s bár ereje megfogyatkozott, Silvia fölemelte.

Romulus és Remus

A Romulust és Remust szoptató nőstényfarkas

Romulus és Remus anyja lett Silvia, mire kitelt az ideje. Amikor megtudta ezt a kegyetlen Amulius, aki bátyjának, Numitornak, Silvia apjának a királyságát bitorolta, megparancsolta szolgáinak, hogy öljék a Tiberis folyóba az újszülötteket. De a víz habjai visszariadtak a bűntől és gyöngéden kitették a szárazra a kisfiúkat. És farkas szoptatta őket és harkály hordott nekik eleséget, amíg rájuk nem talált Faustulus, a derék pásztor, aki feleségével, Acca Larentiával felnevelte mindkettőt.

Mikor tizennyolc éves lett a két ifjú, már ők osztottak igazságot a pásztorok között. Bátran szembeszálltak a rablókkal és az elhajtott barmokat hazaterelték. Majd megölték Amuliust és visszaadták nagyapjuknak a királyságot Alba Longában.


Ovidius: Fasti III. 11–68. sorok

*

Romulus és Remus elhatározta, hogy új várost alapítanak. Madárjóslatra bízták annak eldöntését, hogy melyikük rakja a falakat. A Palatinus halmára ment fel Romulus, az Aventinusra Remus, és onnét lesték a madarak repülését. Remusnak hat madár jelent meg, de Romulusnak tizenkettő, s így őt illette meg a városépítés joga.

Pales ünnepén kezdték meg a munkát. Árkot ástak és gabonaszemeket szórtak beléje, majd földet hordtak rá a szomszédos telekről, és a betemetett árok fölé emelték az oltárt, amelyen hamarosan kigyulladt az áldozati tűz lángja. Ezután hófehér bikát és hófehér tehenet fogva ekéje elé, barázdát húzott Romulus, avval jelölte ki a városfal helyét, és így imádkozott:

Juppiter, Mars atya és Vesta anya, ti segítsetek e város alapításánál! Legyen hosszú életű a város és uralkodjék az egész földkerekségen!

Juppiter kedvező jelt adott: bal felől mennydörgött és villámlott. Hamarosan állt a városfal. Celer vezette a munkát, akit Romulus jelölt ki erre, meghagyva neki:

Gondod legyen rá, hogy senki át ne ugorja a falakat: aki ilyet merészelne tenni, azt add át a halálnak!

Nem tudva ezt Remus, kicsinyelni kezdte az alacsony falakat:

Ez volna alkalmas arra, hogy megoltalmazza a népet? – és azzal már keresztül is ugrott a falakon.

Celer az ásóval halálra sújtotta, s mikor ezt megtudta Romulus, elnyelte könnyeit, gyászát a keblébe rejtette, hogy példát mutasson:

Így merje az ellenség átugorni az én falaimat! – mondta. De Remus végtisztességén kitört visszafojtott fájdalma, csókkal illette testvérét és úgy búcsúzott el tőle, akinek akaratlanul okozta halálát. Vele együtt sírtak Faustulus és Acca és a város jövendő polgárai.


Ovidius: Fasti IV. 811–855. sorok

Forrás: Trencsényi-Waldapfel Imre – Mitológia – Gondolat, Budapest 1960 

 

Orpheus és Eurydiké

 

 

Orpheus Kalliopé múzsának és Oiagros folyamistennek, mások szerint magának Apollónnak volt a fia. Csodálatosan szép éneke még az alvilág urait is meglágyította.

Felesége, Eurydiké, a folyó partján játszadozott társnőivel, a dryasokkal, a fák istennőivel, mikor meglepte őket Aristaios, Apollón fia, a pásztoristen és a méhek kedvelője. Futott előle Eurydiké és futtában nem látta a mérges kígyót a magas fű között, ez megmarta és a kígyómarás a halálát okozta. Betöltötte hangos sirató énekkel a dryasok kara a hegyeket, velük sírtak a Rhodopé hegység sziklavárai, a Pangaion csúcsa, Rhésos harcias földje, a geták népe és a Hebros folyó és egész Thrakia.

Orpheus és EurydikéMaga Orpheus lantja zengő hangjában keresett vigasztalást és egyedül bolyongva a parton, csak Eurydikét énekelte; róla énekelt, amikor a nap felkelt, és róla énekelt, amikor a nap lenyugodott. Elment a Tainaron hegyfokához is, az alvilág torkának tátongó mélységéhez, s a fekete félelemtől sötétlő ligetbe hatolt. Ott az alvilág félelmetes királya elé járult, hogy kérlelje emberi könyörgésekre meglágyulni nem tudó szívét.

Énekére megindultak az Erebos mélyére rejtett lakukból a könnyű árnyékok, a napvilágtól megfosztott emberek képmásai, s jöttek sűrű rajban, mint ahogy a lombos ágakon a madarak ezrei bújnak meg, mikor az este vagy a téli vihar a hegyekből összetereli őket. Jöttek anyák és férjek, nagyszívű hősök, akik már eleget küzdöttek az életben, gyermekek és hajadon leányok és ifjak, akiket még szüleik előtt helyeztek máglyára, mindazok, akiket a fekete iszap, a Kókytos folyó és az undok mocsár lomha vize köt meg és a Styx kilencszer körülfolyó árja tart fogva.

Elcsodálkozott az éneken Hadés palotája, sőt maga a Tartaros legbelsőbb zuga is, és az eumenisek, kiknek a hajába sötétkék kígyók fonódtak. Nyitva felejtette három száját a Kerberos, és Ixión kereke megállt.

Persephoné, az alvilág királynéja is megilletődött és visszaengedte Eurydikét, csak azt kötötte ki, hogy férje mögött menjen fel a napvilágra s míg fel nem érnek, ne nézzen hátra Orpheus. Hanem Orpheus eszét elvette a vágy hitvese után – megbocsátható vétek, ha egyáltalán ismernék a megbocsátást az alvilági istenek –, s már majdnem felértek a napvilágra, mikor megállt hirtelen és visszanézett. Ezzel meghiúsult minden, amit elért, az alvilág engesztelhetetlen urával kötött szerződést ő maga szegte meg, recsegő hang hallatszott háromszor az Aornos mocsár felől, és szomorúan mondta Eurydiké:

Engem, szegény hitvesedet, és téged, Orpheus, a te meggondolatlanságod veszített el. Ime visszahív már a kegyetlen végzet s két szememre újra álom borul. Isten veled, a nagy éjszaka vesz körül és sodor magával, csak erőtlen kezemet nyújthatom feléd még egyszer, de nem lehetek többé a tiéd. – És eltűnt Orpheus szeme elől, mint a füst, mely szerteoszlik a levegőben. Az hiába kapkodott az árnyék után, és hiába akart oly sokat mondani neki, többé nem látták egymást. Kharón, az alvilág révésze, nem engedte meg még egyszer, hogy átkeljen az alvilágot elzáró mocsáron Orpheus.

Mit tehetett, hová vonszolhatta magát, kitől kétszer ragadta el hitvesét a halál? Mivel engesztelhetné meg a holtak lelkeit, az alvilági istenségeket? Eurydikét már, mint hűvös árnyékot, a Styx vizén vitte a csónak.

Mondják, hogy hét álló hónapon át siránkozott egy szikla alatt, a Strymón folyó elhagyott partján, és szomorú sorsát újra meg újra elénekelte, és énekére meglágyultak a tigrisek, megindultak a kemény tölgyfák. Mint mikor a nyárfa árnyékában a gyászoló fülemüle elveszett fiókáin kesereg, melyeket a keményszívű szántó-vető kiszedett a fészekből, mikor még tolluk sem volt, és az anyamadár egész éjszaka siratja őket, az ágon ülve, nem fogy ki az énekből, és bús panaszával betölti az egész vidéket.

Orpheusnak sem kellett többé a szerelem, s nem lelt vigasztalást új menyegzőben. Magányosan nézte a sivár jeget a hyperboreiosok földjén, a Tanais folyó havas vidékét és az örök dérrel belepett mezőket.

Vergilius: Georgica IV. 453–527. sorok.

 

Forrás: Trencsényi-Waldapfel Imre – Mitológia (73-74. oldal) Gondolat Kiadó, 1960
Illusztráció: Reich Károly – Orfeusz és Euridike (szita nyomat)

 

Görög mítoszok – Athéné születése

 

 

A pelaszgok szerint Athéné istennő Líbiában, a Tritónisz-tó partján született, ott találta meg és nevelte fel három kecskebőrbe öltözött líbiai nimfa. Még fiatal lány volt, amikor egy lándzsával és pajzzsal folytatott barátságos párviadalban véletlenül megölte játszótársát, Pallaszt, s gyásza jeléül illesztette Pallasz nevét a magáé elé. Kréta szigetét érintve költözött Görögországba, és először a boiótiai Triton-folyó mellett fekvő Athénai városában lakott.

 

Athéné

Athéné (Velletriből) Louvre

1. Patón Athénét, Athén pártfogóját, a líbiai Neith istennővel azonosította, akit abban az időben tiszteltek, amikor az apaságot még nem ismerték el. Neithnek Szaiszban volt temploma, ahol Szolónt – pusztán azért, mert Athénból érkezett – igen vendégszeretően fogadták. Neith szűzpapnői minden évben viadalt rendeztek, nyilván a főpapnői tisztségért. Apollodórosz beszámolója az Athéné és Pallasz közti párviadalról későbbi patriarchális verzió: elmondja, hogy Athéné, akit Zeusz szült, és Triton folyamisten nevelt fel, véletlenül megölte tejtestvérét, Pallaszt, Tritón folyamisten leányát. Amikor ugyanis Pallasz éppen egy csapást próbált mérni Athénére, Zeusz közéjük tartotta aigiszát és ezzel elterelte Pallasz figyelmét. Csakhogy az aigisz – egy kecskebőrből készült varázserejű tarisznya, amelyben egy kígyó volt, s amelyet a Gorgó-maszk védelmezett – már jóval azelőtt Athéné birtokában volt, hogy Zeusz azt állította volna: ő az istennő apja. A kecskebőr kötény a líbiai leányok szokásos öltözéke volt, és a Pallasz szó csupán „hajadont” vagy „ifjút” jelent. Hérodotosz írja: „Athéné öltözékét és aigiszát a görögök a líbiai nőktől vették át, akik pontosan ugyanígy öltözködtek, azzal a különbséggel, hogy bőrruhájukat nem kígyók, hanem rojtok szegélyezik.” Az etiópiai leányok még ma is ilyen öltözéket viselnek, s ruhájukat néha ión szimbólumokkal: kagylópénzekkel díszítik. Hérodotosz hozzáfűzi még, hogy az „olulu, olulu” diadal-kiáltás, amellyel Athénét üdvözölni szokták líbiai eredetű. Tritóné azt jelenti, hogy „a harmadik királynő”, vagyis az istennőháromság legidősebb tagja – a Pallasszal vívó és nimfává serdült leány anyja, éppúgy, ahogy Koré-Perszephoné Démétét leánya.

2. Bizonyos agyagedény-leletek arra engednek következtetni, hogy már Kr. e. 4000-ben vándoroltak líbiaiak Kréta szigetére. Valószínű, hogy Kr. e. 3000 körül – Felső- és Alsó-Egyiptomnak az első dinasztia alatt történt erőszakos egyesítése idején – az istennő igen sok líbiai tisztelője érkezett oda a nyugati Delta-vidékről. Nem sokkal később kezdődött az első minószi korszak, és a krétai kultúra átterjedt Thrákiára és a prehellén Görögországra.

3. A többi Pallasz nevű mitológiai személy közül az a titán volt az egyik, aki a Sztüx folyót vette feleségül, és Zéloszt („buzgalom”), Kratoszt („erő”), Biét („erőszak”) és Nikét („győzelem”) nemzette vele. Lehetséges, hogy ez a Pallasz a Holdistennőnek tisztelt Pelopsz-delfint szimbolizálta. Homérosz egy másik Pallaszt a „„Hold atyjának” nevez. Egy harmadik Pallasz nemzette az ötven Pallantidát, Thészeusz ellenségeit. Ezek kezdetben valószínűleg Athéné harcos papnői voltak. Egy negyedik Pallaszt Athéné apjának neveznek.

 

Forrás: Robert Graves – Görög mítoszok, I. kötet (56-58. oldal) Európa Könyvkiadó, 1981 ISBN 963 07 1959 2

 

Görög mítoszok – Aphrodité születése

 

 

Aphrodité, a Szerelem Istennője , mezítelenül emelkedett ki a tenger habjaiból. Meglovagolt egy kagylót, és először Küthéra szigetén szállt partra. De rájött, hogy ez csak egy kis sziget, továbbment hát a Peloponnészoszra, és végül Ciprus szigetén, Paphoszban telepedett le. Még ma is ez a város Aphrodité kultuszának központja. Ahová csak lépett, füvek és virágok fakadtak a földből. Paphoszban Themisz lányai, az Évszakok, sitve felöltöztették és felékesítették. Némelyek szerint Aphrodité abból a tajtékból született, amely Uranosz nemiszerve körül verődött, amikor Kronosz levágta és a tengerbe hajította; mások szerint Zeusz nemzette Diónéval, aki vagy Ókeanosz és Téthüsz tengeri nimfa, vagy a Levegő és a Föld leánya volt. Abban azonban mindenki egyetért, hogy Aphrodité galambok és verebek kíséretében szokott a levegőbe emelkedni*

* 1. Hésziódosz: Thegomia 188-200. és 353; Festus Grammicus III. 2; Homéroszi himnusz Aphroditéhez II. 5.; Apollodórosz I. 1.3.

 

Aphridité

Szégyenlős Aphrodité” (Aphorodite pudica), Athéni Nemzeti Régészeti Múzeum

– 1. Aphrodité (“tajtékból született”) azonos a hatalmas istennővel, aki a Kháoszból emelkedett ki, és a tengeren táncolt, s akit Szíriában és Palesztínában Istár vagy Asztarót néven tiszteltek. Kultuszának leghíresebb városa Paphosz volt, ahol egy óriási római templom romjai közt még ma is mutogatják az istennő eredetileg fehér, arc nélküli mellszobrát. Papnője Paphosz mellett minden tavasszal megfürdik a tengerben, és megújulva kel ki a habokból.

– 2. Dióné leányának azért nevezik, mert Dióné volt az istennője a tölgyfának, amelyen a buja galambok fészkelnek. Zeusz azóta állította , hogy ő az istennő apja, amióta birtokába vette Dióné dódónéi jósdáját, s így lett Dióné Aphrodité anyja. Téthüsz és Thetisz az istennő nevei, mint Teremtőé (s akár a “Themisz” és “Rhéreusz”, az “elhelyezni”, “elrendezni” jelentésű tithenai szóból származnak), s mint a Tenger Istennőjéé, mivel az élet a tengerben kezdődött . A galambok és verebek közismertek voltak bujaságukról. A halat a Földközi tenger környékén még ma is aphrodisiacumnak, vagyis a nemi vágyat fokozó szernek tartják.

– 3. Küthéra fontos állomás volt a krétaiak Peloponnészosszal folytatott kereskedelmében. Aphrodité kultusza valószínűleg innen került át Görögországba. A krétai istennőnek közeli kapcsolatai vannak a tengerrel. Knósszoszi palota-szentélyének a padlója kagylóval van kirakva; egy Ida-hegyi barlangból származó kámeán kagylókürtöt találtak régi phaisztoszi szentélyében, a késői minószi sírokban többet is, némelyik terrakottából készült másolat.

 

Forrás: Robert Graves – A görög mítoszok – első kötet, 64-65. oldal. Európa Könyvkiadó

 

Philemon és Baucis

 

 

Karácsony, az „ünnepek ünnepe” ahogy Assisi Szent Ferenc nevezte. Nem csak Jézus születéséről, hanem a szeretetről is szól. A költők jól tudták ezt. Minden ember szeretettel imádkozik és szívükben szeretet lakik Ady „Karácsonyi rege” c. csodálatos és megható költeményében. A szeretetnek csillagára néz Juhász Gyula a „Karácsony felé” c. versében.

Karácsony előtt írnék néhány sort Philemon és Baucis történetéről, mitológiájáról. A házaspárról a szeretetben, békében, boldogságban eltöltött hosszú házasság, az együtt megöregedés juthat eszünkbe. Valószínűleg innen ered a „holtomiglan-holtodiglan” házassági fogadalom, a sírig tartó boldog házasság szimbóluma.

A történet röviden a következő. Zeusz és Hermész emberi alakban jártak a földön. Egy faluban minden házba bekopogtak szállást kérve, mint fáradt vándorok. Mindenki elkergette őket. Elhatározták, hogy megbüntetik a falut. De egy idős házaspár a falu szélén, Philemon és felesége Baucis beengedte őket. A férfi többször is töltött bort a két vendégnek, de a kancsó sohasem ürült ki. Innen ismerték fel vendégeikben az isteneket. Egyetlen szárnyasukat le akarták vágni, az isteneket megkínálni. Az istenek ezt nem engedték.

Zeusz és Hermész a házaspárt meg akarta menteni a büntetéstől, felkísérte a szomszédos hegy tetejére. A falut az istenek parancsára elárasztotta a mocsár. Minden ház elpusztult, de a házaspáré templommá változott. Lejöttek a hegyről megcsodálni a templomot. Ekkor Zeusz jutalmul megengedte, hogy teljesüljön egy kívánságuk. Legyen az hatalom, gazdagság, fiatalság, bármi. A házaspár kérése az volt, hogy egyszerre haljanak meg. Zeusz teljesítette kívánságukat, így mikor lejártak a nekik szabott napok a Földön, Baucis hársfává, Philemon pedig tölgyfává változott.

A görög-római mítoszt több festő, egyebek közt Rembrandt, Rubens is megfestette, Gounod operája témájául választotta.

 

Peter_Paul_Rubens17

Philemon és Baucis (Peter Paul Rubens)

638px-Adam_Elsheimer_008

Adam Elsheimer: Philemon und Baucis

 

Láng Róbert

 

November elseje a kelta Samhain ünnepe

 

 

Ezen a napon eltűnnek a természetes és természetfeletti dolgok közötti határok.

 

A kelta év két részből állt: a téli fele Samhainnal kezdődött, amely jelenthette egyben az új év kezdetét is, a nyári fele pedig május elsején Beltene vagy Cétshamhain ünnepével köszöntött be. Ebben az időszakban a világegyetem megszokott rendje felborul, ideiglenesen eltűnnek a természetes és természetfeletti dolgok közötti határok, nyitva van a sídh, s az összes isteni lény valamint a halottak szelleme szabadon jár-kel az emberi lények között, és néha erőszakosan beleavatkozik a dolgaikba. Másrészt ez az idő, amikor a legkönnyebb bejutni a sídh-be; ekkor a legsebezhetőbb a sídh – ha akad olyan halandó, aki elég bátor ahhoz, hogy területére merészkedjen. Ilyen halandó az Echtra Nerai (Nera kalandja) című történet hőse.

 

samhain

 

Samhain előestéjén Ailill és Medhbh, Connacht királya és királynője azt ígéri, hogy tetszése szerint választhat díjat magának az, akinek sikerül fűzfavesszőt kötnie valamelyik előző nap felakasztott fogoly lábára. Egyedül Nera fogadja el a kihívást. Odamegy a bitófához, de csak a holttest útmutatásával sikerül megkötnie a fűzfaveszőt. Miután ezzel meglennének, a tetem azt mondja, hogy szomjas, mire Nera a hátán elcipeli egy házba, ahol talál vizet.

Ezután fogja a holttestet, visszaakasztja a bitófára és visszamegy Cruachain királyi udvarába, de az egész udvar lángokban áll, s a lángok körül az udvar népének levágott fejei hevernek. Amikor a támadók elvonulnak, Nera követi őket Cruachain Barlangjába – a túlvilág egyik híres kapujába. Mikor már bent van a sídh-ben, felfedezik ottlétét, de megengedik neki, hogy ott maradjon. A sídh lányai közül vesz magának feleséget, akitől megtudja, hogy amit látott, Cruachain udvarának pusztulása, csak jóslat volt. A következő Samhainkor azonban a jóslat valóra fog válni, hacsak nem dúlja fel előtte valaki a sídh-et. Nera nekivág, hogy figyelmeztesse övéit; vadfokhagymát, kankalint és aranypáfrányt, csupa nyári növényt visz magával, hogy elhiggyék neki, hol járt.

Amikor visszatér, barátait ugyanúgy találja az üst körül ücsörögni, ahogy hagyta őket, noha időközben nem kevés dolog esett meg vele. Amikor újra eljön a Samhain a connachti harcosok megtámadják és kifosztják a sídh-et, és Írország három nagy kincsét viszik magukkal. Nera azonban a sídh-ben marad családjával együtt, és nem is távozik onnan ítéletnapig.

(forrás: MacCana: Kelta mitológia. Corvina, 1993)

 

Két harcos asszony hónapja

 

 

A „május” hónapnév eredete igen zavaros. Eredetileg volt egy görög Maia istennő (a szó maga görögül „anyókát” vagy „dajkát” jelent), akinek Zeusszal volt viszonya, s ebből született Hermész isten. Aztán volt külön a rómaiaknak is egy Maja nevű istennőjük, Vulcanus isten neje, a tavaszi termékenység istennője. Végül volt egy „deus Majus” istennév, ez a „magnus” (nagy) szó fokozásából eredt, és „hatalmas, nagy istent” jelentett, vagyis Juppiternek volt a mellékneve. A Julianus naptárreform idején, ahogy a márciust Marsnak, az áprilist Venusnak, ugyanúgy a májust Juppiternek szentelték, s elnevezték „mensis Majus”-nak. A hozzáfűződő rituálék azonban a két termékenységi istennő kultuszához kapcsolódtak. Így például a római Maja istennőnek május elsején egy vemhes emsét áldoztak ünnepélyes körmenet után, s ezt az emsét elnevezték „majalis”-nak. A középkorban az emseáldozat elmaradt, de maga az ünnepség mint „majális” fennmaradt. Maja istennő neve különben egy más formában is megmaradt. A rómaiak ugyanis „Majestá”-nak (a görög „megista” = legnagyobb) is nevezték, s az eredetileg csupán ennek az istennőnek kijáró „majesta” címet később más istenségekre, sőt földi uralkodókra vagy pedig általában „fenséges” fogalmakra is kiterjesztették. Ez újra egyik példája a címek devalvációjának.

 

rombauer

Rombauer János (a magyar bidermeier festészet képviselője): Tavasz (Flóra, Május) – 1830. körül
(A nagyításért kattintson a képre)

A május hónap első napja különösen termékeny volt babonás és mágikus népszokásokban. Mindenekelőtt a kétféle – a görög és a római – Maia és Maja: az öreg banya és a fiatal tavaszistennő között lejátszódó harc játszik itt szerepet a május elsejét megelőző úgynevezett Walpurgis éjjelének hagyományaiban, amelyeket a keresztény középkor természetesen ismét átalakított a maga képére és hasonlatosságára. Az öreg banya képét a boszorkányok öltik magukra, akik ezen az éjszakán, a Walpurgis éjjelén, szabadon röpködhetnek a világban, mert ilyenkor van a nagygyűlésük a Blocksbergen. S ezen az éjszakán halálra üldözik a fiatal nőt, Walpurgis-Maját, a tűzcipellős és aranykoronás ifjú szüzet. Aki Walpurgist üldöztetése közben megvédi és házába beengedi, azt arannyal jutalmazza az üldözött szent. A szimbolikus harc az öreg boszorka és a fiatal szűz között természetesen nem más, mint a téli hóviharok utolsó erőfeszítése a megújuló szűzi természet ellen. A happy-ending – a természet rendjénél fogva – egyáltalán nem kétséges: az új tavasz diadalmaskodik. Ám ezt meg is kell ünnepelni. Maja-Walpurgis diadalünnepét meg kell ülni, mégpedig azzal, hogy királynővé koronázzák Maját. Ez a „májuskirálynő”-választás rítusa. S a legény, aki őt megmentette, jogfolytonosan „májusi király” lesz. A folyton megújuló természet győzött, tehát fel kell állítani diadalmi jelvényét, a májusfát: a sallangokkal ékített koronájú fatörzset, amelyet a többi legény hiába próbál megmászni. Csak az, amelyiknek először sikerül a diadalmi jelvényt, a hímes kendőt onnan lehoznia, az érdemli meg, hogy párjává legyen a májuskirálynőnek. A természet újjászületésének napja, ünnep, amikor nem szabad dolgozni. Így lesz a május elseje a pihenés napja, amelyet a modern munkásmozgalom is mint ilyet vesz át. S a Walpurgis éjjelén szerte száguldozó boszorkányok és gonosz szellemek ellen nincs jobb védekezés, mint hogy állandóan szólaltatják a harangokat. A katolikus Egyház aztán átértelmezi ezt a szokást is: Május Királynője, Mária istenanya tiszteletére zúgatja május elsején a harangokat. S mivel régebben egész május haván át harangoztak a boszorkányjárás ellen, az Egyház is az egész május haván át Mária tiszteletére húzatja a harangokat: az egész május hónap Mária hónapjává lesz.

Forrás: Supka Géza: Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek