vers – Lighthouse

Dsida Jenő – Június

Az érés dícsérete Helyét gyümölcsnek adja a szirom. A déli égen elterül a hőség. A termő kor jön:

Ha eljön majd a nap, Amikor meghalok, Ti ne gyászoljatok. Én itt leszek, közel. Itt találtok napnyugtakor, ha

Mint a koraérő júniusi körte: Incseleg a lomb közt ígéretes zöldje, De ha leszakítod, savanyú is, fás is,

Kis méhek! kerteken, Mezőkön, berkeken Mit futtok sok veszéllyel? A friss forrásokra, Az új virágokra Repkedvén szerteszéjjel?

Nagymessziről ködölt a Bükk, Gőzölt a sík, áradt az Ér S fáradt testemben hirtelen Ott a záporverte mezőn

Megláncoltál megint a karjaiddal, anyám, anyám. Reám raktad a gyöngeséged mázsás bilincseit. Most hordalak fájó lelkemben téged, amint

A hatalom kiadta a parancsot: Ne legyen ünnep május elsején! Zászló ne lengjen és ének ne zengjen, Csak

A kert fölött az éj suhog. A fák, mint őrök állnak. Még itt kísért borzalma a Nagypénteki halálnak.

János a Mester nagy szívén pihen, E tiszta szíven, e csöndes sziven Pihen, de lelke a holnapra gondol

Ó régi szép est… tündöklő siker, Mikor jön egyszer hozzád fogható, Dicsőséged az egekig ivel, A deszkáidon tetté