vers – Lighthouse

Kosztolányi Dezső – Szeptember áhítat

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba, ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap, most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,

Ránk tör észrevétlen ujra egy ősz! nézzed bomlik a fák kontya, zokognak a bokrok, a beért szőllőhegy illata

A szerelmes levelek mind nevetségesek, nem is szerelmes levelek, amik nem nevetségesek. Annakidején magam is írtam szerelmes leveleket,

Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkároznak meztélábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestü hőség

A várvavárt kis jövevénynek E megkésett sorokkal hódolok. Hordozza ölben őt az élet És mind az égi s

(részlet) Forró nyárközép van, Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára Mint a lángeső, oly égető özönnel Ömlik a pusztára…

Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg: örömöm édes cinkosa, a roppant napfény, a selymek közt még szabadabban kiemeli

Ha megöregszel s szürke néneként ott bólogatsz a tűznél, könyvemet lapozd, idézve ifju-szép szemed mélységes árnya közt a

Csillog az alkony, ég a tó, Szállj rajta, ringó halk hajó. Szállj, halk hajó, halk sóhajom, Hűvös habon,

Minden szavadban a termő magyar nyár Aranya csillog s magyar ősz bora, Mit férfiszívvel és elmével adtál, Oly