Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is –

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben –

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiúk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

1936. okt. eleje

A sárkányfejes régi lámpa
Kigyúlt a nagy asztal felett.
Anyám fáradt kezébe varrás,
Előttem kusza füzetek.

Anyukám, én valamit kérdezek,
Most, hogy alusznak mind a gyerekek.
Én már nagy vagyok, ők még kicsinyek.
Tudom, árvák és szegények vagyunk,
Ilyen nagy házban nem is lakhatunk,
És sorban, lassan mindent eladunk.
Tudom, másképp lesz minden ezután.
Hogy is lesz most már, édes anyukám?

– Majd megsegít az Isten, kisfiam!

  Tél van. A kis-házban lakunk.
Kint megfagy az emberlehellet.
Megjött anyám. Ketten vagyunk.
Úgy didereg a kályha mellett!

Tudom, bátor vagy és erős, anyám:
Ó, emlékszem, hány nehéz éjszakán
Virrasztottál az ágyam oldalán,
És néha csodát teszel, és varázst,
S majdnem megverted egyszer a vadászt,
Mikor a Miklóst bántotta, – de lásd,
Azért így mégis csak nem élhetünk!
Minekünk megvan mindig mindenünk,
Te meg napestig, – Isten tudja, hol? –
Csak lótsz és futsz és egyre dolgozol,
És egyre sápadsz és soványodol.
Hová jutunk így anyukám, hová?
Itt hagysz te is, ha így megy ez soká!

– Majd megsegít az Isten, kisfiam!

  Járunk az Isaszegi úton,
Szénát lehel a levegő.
Mögöttünk mosolyog a múlt,
Előttem dalol a jövő.

Anyuka, meglásd, én költő leszek,
Nagy költő, mint a régi váteszek!
Akarok tudni, tanulni, sokat,
Segíteni az elhagyottakat,
Dolgozni, mint te, éjszakákon át:
Dicsővé tenni a magyar hazát.
És hogy engem is mind szeressenek,
Mint téged, anyukám, az emberek,
És úgy elmondják minden bajukat.
Mondd, anyukám, melyik a hasznosabb:
Az író, vagy az ügyvéd, vagy a pap?
Melyik kell jobban Hazánknak manap?
Tanítani is szeretnék nagyon,
És játszani, igazi színpadon!
De költő, mégis, az legszebb talán!
Mi legyek, mondd meg, édes anyukám!

– Majd megsegít az Isten kisfiam!

Forrás: Sík Sándor összegyűjtött versei (MEK-OSZK)

Álmodám tavasszal,
Szép, derűlt, virágos tavaszi napokkal;
Zöld berek aljában susogó szellővel,
Csevegő patakkal.

Jártam új mezőn, hol
Ménták illatoznak oldalán az érnek,
Mely az őszvetés közt elbolyong, de ismét
Azon helyre tér meg.

Hullámzó vetés közt
Búvócskázik a fürj; suttog a nő: “vá-vá”,
Nyomon űzi a hím s három pitypalattyot
Örömmel kiált rá.

Majd egy nyúl szökik fel
S indul az ugarnak, gyorsan karikázva;
“Elébe! elébe!” kurjogat a szántó
Ösztökéjét rázva.

Elkiséri szemmel
Ameddig belátja, csaknem az égaljig;
Most szólítja ökrét, szánt, szánt csöndesen, csak
Síró füttye hallik.

Kis pacsirta is szánt,
Mint a szegény költő, fényes levegőben:
Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban…
Hallgat leesőben.

Karimás kalappal
A juhőrző gyermek meglopni akarja;
A madár tovább száll, s a fiú mérgében
Nyáját megzavarja.

Szöszke fürtű bárány
Át- meg átszökdécsel a zöld hantu mesgyén,
Anyját, aki most a nyáj közé vegyűlt el,
Bégetve keresvén.

Távolabb a csorda
Szanaszét fehérlik, mintha ott valaki
Széjjel a pázsitra szép mosott ruhákat
Terített volna ki.

Túl a kékes erdő,
A tájnak sötétebb keskeny karimája;
Jól kilátszik, mert még délibáb nem önte
Árvizet alája.

Száz meg száz madárhang
Szól az árnyas erdőn, titkait beszélvén;
Bokorról bokorra lomha kakuk szállong
Szellős róna szélén.

Olvasatlan ígér
Hosszu, hosszu évsort, melyből egy se tölt el,
Melynek mindenikén örökös tavasznak
Reményszíne zöldell. –

De oly hűs az erdő
És a tiszta égre felhők gyülekeztek:
Hallom a szélzúgást, arcomon is érzem –
Szinte fázni kezdek.

Ah, vagy úgy!… szobámat
Hosszu éj kihűté s nyughelyemen fázom:
Künn vad förgeteg száll, az kotorja szárnyát
Röptiben a házon.

Hold-, vagy hóvilág ez,
Mely a telet éjjel sem hagyja feledni?
Vagy talán a nap jő, unalmas robotját
Így-úgy elkövetni?…

Kívül a hideg szél
Sűrü apró pelyhet csapdoz ablakomba;
Benn fagyott virágok: a szeszélyes télnek
Dús virágu lombja.

Mily sivár ez a tél!
Vastag hó takar be udvart, házi kertet;
Országuton is csak az jár mostan, akit
Isten átka kerget.

Országut… hol az most
A mezőt borító tenger hólapályon?
Itt-amott ha látszik ut nélkül bolyongni
Egy magános lábnyom.

Az is elvesz egyszer:
Két sarut találni s emberlábat abban;
Erdőn farkas ordít; a síkon esik, fú
Mindig vastagabban…

Hagyjuk e zord képet,
Hisz’ ez a való, ez sivatag életem:
Deríts szép álmokat örökzöld tavaszról
Oh költészet! nekem.

(1848. jan. 21)

Forrás: Arany János összes költeményei

I.

Lakás, óh pesti lakás, óh téli
barlang! most egyszer rajtakapom…
Még mult telemnek titkait éli
látatlanúl és hallgatagon.
Mert meg nem áll a kegyetlen naptár; –
de őrzi tavaszról a tavalyt
a zárt lakás, mint télen a kaptár
némultan őrzi a dermedt rajt.

Mily furcsa az ember, balga állat,
aki nyáron alszik, télen él. –
Fölrántom a villanyt. Unt fény, áradj!
barlang, ébredj! kezdődik a Tél.
Kel, rezzen az emlék, megzavart raj!
Zsibongnak a könyvek a falon.
Régi írás lepi az asztalt, jaj!
Fenyegetve csillan a telefon.

Óh mint irigylem a medve boldog
téli szédületét, az ázott
föld mellén, vagy a holtak oldott
életét, vagy a kicsirázott
magvat, hogy a jó lágy sárba vetve,
téli szállásra, faltalan és
ajtótlan, az új kikeletbe
s a végtelenbe vegyülni kész!…

II.

Míg az ember, az árva,
kizárva és bezárva
marad négy szük határba’.
Hideg falak védik meg,
hogy ne érje a hideg
és csufolják a könyvek
a polcokon egysorban
sok nyelven és hangosan
zsinagóga zsivajban
emlegetve szépeket,
boldog messzeségeket,
messze-messze népeket,
kik lakozzák Ázsiát,
Pontust, Cappadociát
és Mezopotámiát.
De te, szegény, e sivár
skatulyába zárt bogár,
szomszédod’ se tudod már.
S tán jobb volna, kedvesem,
nem is lakni seholsem,
szállni földön és vizen,
csavarogni világba’,
hálni réten, határba’,
vándorcigány módjára,
ahol nem csuknak kövek,
nem csufolnak a könyvek,
hol a vágy nem zsibbad meg.

III.

Szállni, de hova? az egész föld nagyon kicsi már,
s ha a csillagokba röpülnénk, az is mindegy már:
magunkkal hordjuk mindenütt a falat, mely bezár
vakabbak a bomló csiránál, s úgy ülünk a régi karszékben,
mint kiszakadt két láncszem a zeg-zugos Mindenségben:
elgurult és összeakadt, és e helyen megcsücsült szépen.
Csücsüljünk hát, jó így, kedvesem, horgonyt vetve egy kedves-ilyen
kis zátonyon, s hű tárgyak lassu éveit szürcsölve hiven
jól megfogózni a nagy Lánc e közeli szemeiben
s a szerény butorok mentén lassan az ős Lánc felé, – mint
türelmes vak, asztaltól, széktől, amit legközelebb érint,
tapogatva indul a Hang felé, mely vibráló köde mélyén int, –
vak-boldogan visszatalálni… A lélek ujja finom
mágus-ideggel suhan végig a síma Polituron,
megsejtve a holt tárgy-páncél mögött az örök-egy, rokon
életet időn és téren át; mert nincs min ő át nem hathat,
oly sikos és zárt keménység, (mint szigorú sziklafalaknak
zárát megporlasztja hatalmas gyökér-ujja a magnak.)

Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám · / · BABITS MIHÁLY: TÉLI BARLANG