Jean-Paul Sartre francia dráma- és regényíró

 

 

A XX. század második felének alighanem ő volt a legnagyobb hatású írója. Azoknak a gondolatvilágát is befolyásolta, akik nem értettek vele egyet. Regényeit, drámáit azok is nagyra tartották, akik nem hitték el, sőt indulatosan tagadták filozófiáját. De a filozófiatörténetben fordulatot, új korszakot jelentett a megjelenése. Az egzisztencialista bölcseleti magatartást ő találta ki, és tőle vették át azok is, akik elkülönültek tőle, sőt olykor egyenest szemben álltak vele. Hiszen az ő megjelenése óta van materialista és idealista egzisztencializmus, van vallásos és ateista egzisztencializmus. Ezeket mégis összeköti az a szempont, hogy az élet egészét, a maradandó és a változó mozzanatokat egységben látják.

A kapitalizmus indulatos bírálója, a polgári magatartás tagadója volt anélkül, hogy szocialista lett volna. De a szocialisták is, akárcsak ő – bár más meggondolások alapján – a kapitalizmus és a burzsoázia ellenfelei voltak. Ő pedig úgy vélte, hogy „aki az ellenségem ellensége, az az én szövetségesem”. – Ezért olykor a bolsevizmus, a Szovjetunió szövetségeseként állt ki harcosan, holott riasztotta a sztálini politika és gyakorlat. De akik elméletben szemben álltak vele, azokat is elragadták regényei és drámái. Máskor olyanok, akik mint egzisztencialisták filozófiai harcostársai voltak, szembekerültek vele tüntető szovjet-rokonszenve miatt. Mint a nála talán nem is jelentéktelenebb írók, például Albert Camus.

Életútjából és műveinek sorából meg lehetne írni az európai történelem és benne az európai irodalom útját és módosulatait a második világháborútól a 70-es évek végéig. Ez az életút csak akkor érthető és átélhető, ha végigolvassuk regényeinek és drámáinak sorát, a emellett megismerjük filozófiai műveinek nagy hatású gondolatvilágát.

Jean-Paul Sartre

Jean-Paul Sartre (teljes nevén Jean-Paul Charles Aymard Sartre; Párizs, 1905. június 21. – Párizs, 1980. április 15.)

Apját kisgyermekkorában elvesztette, fiatal, művelt anyja és anyai nagyapja irodalmi és filozófiai érdeklődésű körében nevelkedett szenvedélyes olvasóemberré. Saját vallomásaiban és folytonos szerelme, Simone de Beauvoire emlékezései tanúsítják, hogy nem tudott betelni a klasszikusokkal, az ókori görögöktől kezdve a legmodernebbekig. De párhuzamosan játékosan kedvelte a ponyvákat is, a bűnügyi kalandoktól a pornográfiáig. – Anyja új házassága ugyanúgy megrázta, mint az az élmény, hogy tükörbe nézve csúnya férfinak tartotta magát. Serdülőkorától kezdve ezért volt feszült viszonya otthonával, hajszolta a nőket, léha, de művelt ifjak közt talált társaságra. Közben már készült az írói életformára. Novelláit hamar kezdték közölni a folyóiratok. Közben is folyton tanult, a legszínvonalasabb francia főiskolának, az „École normale superieure”-nek volt igen jó minősítésű hallgatója. A görög klasszikusokat, köztük a nagy filozófusokat eredetiben olvasta, s mellettük ugyanolyan otthonos lett a német filozófusok sok árnyalatú világában. Német ösztöndíjat is szerzett egy évig a berlini egyetemen. Amikor visszatért Párizsba, már készítette első nagy regényét, amelynek akkor „Melancholia címet adta. Ma már érthetetlen módon a nagy hírű Gallimard kiadó visszautasította, hogy két évvel később (1938-ban) mégis kiadja „Undor címen. Ez azonnal sikeres lett, de egyelőre csak írók, értelmiségiek körében, hogy majd a háború után – 1945-től kezdve – világirodalmi szenzáció legyen. Hamarosan megjelent „A fal című novelláskötete, jó néhány nagy hatású történettel, köztük az “Egy vezér gyermekkora” című, a fasizmus lélektanát leleplező kis remekművel.

Már ebben a háború előtti korban megtalálja életformáját, amikor egy este, kávéházi társaságban találkozik Simone de Beauvoire-ral. A hamarosan nagy hírű írónő ugyanúgy elidegenedett nagyon előkelő családjától, mint Sartre a maga polgári-értelmiségi otthonától. Ettől kezdve egy pillanatig sem szakadnak el egymástól, akkor sem, ha fizikailag távol vannak a közös otthontól. De nem házasodnak össze, fennen hirdetik a szabad élettársi viszonyt, idővel szinte divat lesz világszerte rájuk hivatkozni a formalitás nélküli testi-lelki összetartozás mintájaként.

Már a háború kezdetén behívják katonának, és hamarosan német hadifogságba kerül. 1941-ben, amikor a németek megszállták Franciaország nagy részét, a hadifoglyok egy részét hazaengedik. Megint Párizsban, megint Simone-nal élhet. Hamar bekapcsolódik az ellenállási mozgalomba, persze titokban. Közben megírja „A lét és a semmi című filozófiai tanulmányát, amely 1943-ban meg is jelenik. Innét szokták számítani az egzisztencializmus filozófiatörténeti kezdetét. Nevezetes alaptétele, hogy az ember beledobódik a semmibe, létének – az egzisztenciának – eleve nincs célja és értelme. A gondolkodó lénynek azonban megvan a lehetősége, hogy tartalmat, lényeget – esszenciát – adjon létezésének. Ezt így persze csak a vallástalan egzisztencialisták fogadhatják el, de azt a lehetőséget, hogy ki-ki képes saját létéből felismerni és kifejleszteni élettartalmát és életcélját, a legkülönbözőbb hitű és metafizikájú gondolkodók is magukévá teszik. Éppen ez köti össze valamennyi egzisztencialistát a vallásos Jasperstől a világnézeti különbségeket közömbösen tekintő – vagy olykor ingadozó – Heideggerig.

Attól kezdve, hogy a német hadifogságból hazatérhetett, egyértelműen fasisztaellenes, politikailag baloldali. Ez a baloldaliság mindenekelőtt az indulatos kapitalistaellenességben nyilvánul meg. Ez viszi egyre közelebb a szocializmushoz. A marxizmussal nem tud azonosulni. Egyik legérdekesebb filozófiai művében, „A dialektikus ész kritikájában érdekes elemzéssel cáfolja a dialektikus materializmust, tagadja a történelmi materializmust is, hiszen filozófiája hitet tesz a szabad akarat mellett. Viszont oly mértékben áll szemben a polgári világnézetekkel, az elnyomás és kizsákmányolás minden lehetőségével, hogy szövetségesének tudja a szocializmust is. Ez odáig viszi, hogy pártol minden szabadságtörekvést. Kezdetben igyekszik rokonszenvet ébreszteni a Szovjetunió iránt is. Ez állítja szembe barátjával és harcostársával, a nem kevésbé kitűnő íróval, Albert Camus-val. – Ezt a kort és ezt a kört legérdekesebben Simone de Beauvoire ábrázolja „A mandarinok című regényében. Ebben a felvonultatott személyek igen nagy pontossággal és olykor kíméletlen hitelességgel – csak éppen más-más nevekkel Sartre-ot, Camus-t és magát az írónőt mutatják be.

Sartre a háború utáni években lelkesen és lelkesítve veti magát a közéletbe, a gyakorlati politikába. Ugyanúgy áll a diákmozgalmak mellé, ahogy vitairatokban pártolta Fidel Castro kubai mozgalmát. Politikai magatartását azonban némiképp módosítja, amikor megismeri a bolsevizmus sztálini gyakorlatát. Ettől kezdve a szocializmus úgy válik nála eszménnyé, hogy elválasztja a szocializmus egyelőre megvalósított gyakorlatától. – Ez az egyszerre olykor kommunistának vallott politikai világnézet és a Szovjetunió éles kritikája teremti azt a sajátos helyzetet, hogy jobbról és balról egyaránt bírálják. – De akik bírálják, azok is elismerik írói nagyságát. Nagyra tartott prózája mellett még sikeresebbek drámái. Már a 40-es évek elején megírta a görög mitológiai tárgyú “Legyek” című játékát. A háború utáni években egymás után a „Zárt tárgyalást majd a „Tisztességtudó utcalányt. Mindkettő a polgári erkölcsök hazugságairól szól. Azután a „Temetetlen holtakat és a „Piszkos kezeket. Ezekben a gyilkos erővel tovább élő múlt a kemény bírálat tárgya. Legkitűnőbb drámai műve „Az ördög és a jóisten. – Ez a történelmi dráma a német parasztháborúban játszódik, hőse Goetz, a zsoldosvezér (ugyanaz, akiről a fiatal Goethe „Götz von Berlichingen című indulatos drámáját írta.) – Sartre-nál Goetz felismeri, hogy az ördögöt, a gonoszságot szolgálta, ezt jóvá akarja tenni, s Isten oldalára áll, hogy a jót szolgálja. De akárhol áll, mindegyik eszme a rosszat, a gonoszságot szolgálja.

Ezeknek a drámáknak eszmei, gyakran filozófiai tartalma szemléletes jellemek izgalmasan érdekes történetein keresztül hat az olvasóra.

Utolsó éveiben sokat betegeskedett, de nem akarta elhagyni magát, még a diákfelvonulásoknak is az élére állt.

Óriási életművet hagyott hátra. Regényei, drámái, filozófiai művei, irodalomtörténeti esszéi, kritikái, vitairatai a modern francia irodalom egyik legmagasabb csúcsát jelentik.

Forrás: Hegedűs Géza – Világirodalmi arcképcsarnok (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Thornton Wilder  amerikai dráma- és regényíró

 

 

Valamennyi modern amerikai író közül talán őt foglalkoztatták leginkább metafizikai problémák. Az egyes ember és az emberi faj rendeltetése, az élet értelme, a gondviselés kifürkészhetetlen akarata a világban munkáló rossz – e témák bukkannak fel újra meg újra regényeiben és drámáiban.

 

Thorton Wilder

Thornton Niven Wilder (Madison, Wisconsin, 1897. április 17. – Hamden, Connecticut, 1975. december 7.)

Wisconsin államban született, Kínában nevelkedett, a Yale és a Princeton egyetemekre járt, majd Rómában archeológiát tanult. A Szent Lajos király hídja (The Bridge of San Luis Rey) megjelenése után (1927) egy rövid időszaktól eltekintve – a chicagói egyetemen tanított – már csak az írásnak élt.

Regényíróként szerzett először nevet magának a Szent Lajos király hídjá-val. Juniper atya meséje fogja keretbe az öt epizódot, a híddal alázuhantak történetét. A ferences-rendi szerzetes azért kutatja a tragédia körülményeit, hogy megbizonyosodjék: véletlenszerű-e életük és haláluk, avagy az isteni terv része. Őt magát elégetik, ám ez nem homályosítja el vizsgálódásainak végső üzenetét: egyetlen híd örök, a szereteté, amely bennünket összekapcsol. Az Androszi lány (The Women of Andros) klasszicizáló modorban szólt korához. A haladó hellén világ kiüresedett művészeinek és megfáradt kereskedőinek közösségében nem nehéz a húszas és harmincas évek fordulójának válságába sodródó Amerikájára ismernünk. Következő művében (Mennyei ügyekben utazom – Heaven’s My Destination) Wilder visszatért a jelenbe. Hőse embertársai felemelkedésén munkálkodik, ám amikor erőfeszítését mulatságos-fájdalmas kudarc kíséri, ráébred, hogy mindörökre magányos marad, s csak saját kis világában lelheti meg a boldogságot.

Színpadi szerzőként a naturalista színház ellen lázadt. Darabjaiban a köznapira figyel, díszletet épp ezért alig alkalmaz, megszünteti a hagyományos dráma helyhez és időhöz kötöttségét, s a nézőnek a cselekménybe való bevonására törekszik. Kísérletezésének izgalmas végeredménye A mi kis városunk (Our Town), ez a modern pásztorjáték, amely egy New England-i lány „semmi különös” életéről szól: felcseperedéséről, házasságáról és haláláról. Legnagyobb művészi sikerét talán mégis Hajszál híján (The Skin of Our Teth) című expresszionista fantáziájával aratta. A New Yersey-i Antrobus család átváltozásai az ember túlélésért vívott küzdelmét jelképezik a jégkorszakban, az özönvíz vagy a napóleoni háborúk során. A dráma 1942-ben jelent meg. Wilder jól időzített: a világháború vérzivatarában a mű életigénylő felhangjait lelkesen fogadta a közönség. A legnagyobb „kasszasiker” viszont közvetett módon érte: The Merchant of Yonkers (A yonkersi kalmár) című színművéből (az átdolgozott változat címe: A házasságszerző – The Matchmaker) készült a Hello Dolly!, minden idők egyik legnépszerűbb musicalje.

A háború után ismét regénnyel jelentkezett (Caesar – The ides of March), ám a klasszicizáló modor most elutasításra talált. Két évtizednyi hallgatás után A teremtés nyolcadik napja (The Eight Day) című regényével tért vissza az irodalmi közéletbe 1967-ben. Ártatlan embert ítéltek el emberölésért egy bányászvároskában a századfordulón. Szaggatott kronológiát alkalmazva idézi fel a gyilkosság történetét, módot keresve így, hogy a lét végső kérdéseiről elmélkedhessen. S bár a hatvanas évek órái igencsak másként jártak, Wilder szerint a lét áramában új és új nemzedékek lépnek elődeik helyébe, s e folyamat harmóniáját a történelmi idő szeszélye sem törheti meg.

Írta: Tóth Csaba: Életrajzi jegyzetek – Amerikai elbeszélők II. kötet) (991-992. oldal) Európa Könyvkiadó, 1985 ISBN 963 07 3563 6

 

Díjazott képzőművészek kamaratárlata a Pesti Vigadóban

 

 

2017. június 9-től látogatható a Pesti Vigadóban az MMA Képzőművészeti Tagozat 2015–2016. évben díjazott alkotóinak kamaratárlata, amely Almásy Aladár, Molnár László József, Sáros András Miklós, Szabó Menyhért és Szvet Tamás munkáit mutatja be.

Szabó Menyhért bronzfejeiMivel a Magyar Művészeti Akadémia feladatának tekinti a hazai alkotóművészek megbecsülését, támogatását és ösztönzését – mind a már számottevő életművel rendelkező középgeneráció, mind a fiatal, pályájuk elején járó tehetségek körében –, ezért minden tagozat évente egy-egy díjat adományoz saját művészeti ága kiemelkedő képviselőjének, és két-két ösztöndíjat a negyven év feletti és alatti művésznemzedék jeles tagjainak. A Képzőművészeti Tagozat ily módon létrejött kiállítása a Vigadó Galériában ezeknek az alkotóknak néhány munkáját tárja a közönség elé, nem tematikusan rendezve, csupán felvillantva egy-két, a művészekre leginkább jellemző alkotást. A tárlat kurátora Gaál József Munkácsy Mihály-díjas festő-, grafikus- és szobrászművész, művészeti író, az MMA levelező tagja.

A kiállító művészekről:

Almásy Aladár 1946-ban született Debrecenben. 1969 és 1976 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait, mesterei Bernáth Aurél, Barcsay Jenő, Ék Sándor, Raszler Károly és Rozanits Tibor voltak. 1969-ig Debrecenben élt, 1969 óta Budapesten alkot. 1976 óta kiállító művész. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja, majd a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Festők Társasága, a Magyar Grafikusművészek Szövetsége és a Szinyei Merse Pál Társaság tagja. Almásy Aladár gondolatai festményeiről: Műveim érzékennyé válásának belső okai a látomásos lelki élet megemelkedett hatásai, melyek egy tudatalatti forró cselekménnyel párosulnak. Hypnotikus öntudatba mennek át, majd különlenyomatot képeznek. A szürke agykérgen keresztül átvitel történik, és a rajzon szereplő figurák mesterségesen előidéznek egy Hypnozist. Ezek a rajzbéli lelki adalékok, hol találkoznak, és hol megelőzik egymást.”

Molnár László József 1951-ben született Nagyváradon. Tanulmányait Kolozsváron, a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakán 1975-ben fejezte be. Tanárai Feszt László és Nica Joachim voltak. 1980-tól él Magyarországon. Tagja Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, valamint a Grafikusművészek Szövetségének. 2014-ig az egri Eszterházy Károly Főiskola Rajz Tanszék docense volt. Ars poeticáját így foglalja össze: az Kezdetben, az 1970-es években a mozgás és annak a nyomai, lenyomatai foglalkoztattak. A vonal, mely egy mozgó pont eredménye, a kezek és a kezem mozgás-nyomai, elmozdult testek térbeli és képzeletbeli megjelenítése, valamint a lelki rezdülések, állapotok – általam psychogramme-nak nevezett – leképezései. Később úgy gondoltam, hogy ezekből vizuális ABC is megalkotható. Persze, ez utópisztikus elképzelés volt, elkezdtem közelről megfigyelni a tárgyakat és majdhogynem ismeretlen világot találtam. Felhagytam a mozgással és egy vizuális “lexikon- szerűséget” próbáltam alkotni. Kerestem a formai és megjelenési hasonlóságokat és úgy találtam , hogy egy kereten átdobott drapéria és egy kéz redőzete között meglepő hasonlóságok vannak, a kagyló formája és egy eldobott spárga görbületei között, a derékszögben találkozó fonalak szövete és a drótháló vagy rács között, és így tovább a végtelenségig. Azok az ember által alkotott tárgyak érdekeltek, melyben valamilyen rendező elv érvényesül, melyet erőszaknak is felfoghatunk és amint e tárgyak ezektől szabadulnak, a szövet szétfoszlik, a fonal szétbomlik és »haszontalan« tárgyakká válnak, melyeknek csak esztétikai értékük, eddig fel nem tárt szépségük van.”

Sáros András Miklós 1945-ben született a németországi Höchstadt an der Aichban, szülei magyarok, ő maga magyar állampolgár. Jászberényben és Vác után 1986-tól Budapesten él. Szakmai tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, Képgrafika szakon végezte 1963-tól 1968-ig. Rendszeresen részt vesz hazai és külföldi kiállításokon. 1975-től 1978-ig Derkovits Gyula-ösztöndíjas, 1983-ban Munkácsy Mihály-díjat ismerték el művészetét. A Váci Grafikai Műhely létrejöttében tevékenyen részt vett, amelynek művészeti vezetőjeként is működött. 2000-től 2013-ig a Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában rajz-festés tantárgyat tanított, a Magyar Képzőművészeti Egyetem pedagógia szakos hallgatóinak gyakorlatvezető tanáraként vállalt szerepet az ifjabb képzőművész generáció oktatásában. Működési területem a nyomtatott grafika (fametszet, rézkarc, litográfia) és a rajz. Különleges képzőművészeti technikáját saját szavaival jellemzi: 2005 óta főleg egyedi rajzokat készítek, a majdnem feledésbe merült ezüstvessző technikát szorgalmazom. A Magyar Művészeti Akadémia 2015-ben 6 hónapos ösztöndíjban részesített, a beszámoló kiállításon 21 ezüstvessző rajzom szerepel. Ezek a Feljegyzés-ek, sóbányai képződmények inspirációi nyomán készültek.”

Szabó Menyhért, a tárlaton kiállító művészek közül legfiatalabb, 1992-ben született. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Szobrász szakán Kő Pál volt a mestere. Szakmai gyakorlatát 2011-ben a Höhr-Grenzhausen-i Kerámia Iskolában végezte. 2015-ben Köztársasági ösztöndíjban részesült, 2016-ban elnyerte az Amadeus alkotói ösztöndíjat és a Ludwig Alapítvány ösztöndíját. A kiállításon szereplő Big Me című installációjának kiindulópontja saját önportréja. „Jelenünk az identitás elvesztésének kora, éppen ezért döntöttem úgy, hogy hatalmas méretben, a néző számára már-már frusztráló nagyságban valósítom meg precíz-rideg realizmussal kialakított önarcképemet. Az erről készült gumiformák a felszínt, az arc lehántott rétegét sorakoztatják fel, rákérdezve arra, hogy ki is vagyok én magam valójában? Egyáltalán lehet-e a realizmus szobrászi eszközeivel bármit mondani az összetett személyiségről-identitásról? Felvállaltan foglalkozom a klasszikus szobrászat gazdag örökségével, amelyet megpróbálok a saját korom, életem, problémáim, kérdéseim szolgálatába állítani és egyúttal átértelmezni, új viszonyrendszerbe helyezni” – vallja a fiazal szobrász.

Szvet Tamás 1982-ben született Gyulán, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Szobrász szakán 2007-ben diplomázott. 2009-től a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában művészeti kutatómunkát végzett, melyet 2011-ben Hollandiában, az University of Amsterdam kutatóintézetében, valamint a Gerrit Rietveld Akadémián folytatott. Munkái számos alkalommal szerepeltek hazai és külföldi kiállításokon, szakmai rendezvényeken. Művészeti (rezidencia) programokon vett részt Németországban, Olaszországban, Csehországban, Finnországban, Franciaországban, Amerikában, Svédországban, Dél-Koreában és Japánban. Szakmai tevékenységét 2008-ban Junior Príma díjjal; 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia Talentum díjával jutalmazták. Művészeti kutatásaiban központi szerepet kap a tudomány és a művészet kapcsolata, olyan fogalmak mentén, mint a fény, az értékelés, valamint a térrel és az idővel való viszony. Fontos számára a térrel és a közönséggel való interaktivitás. Az MMA Képzőművészeti Tagozat díjazottjainak kiállításán Szvet Tamás Űr című tükörmetszet sorozata látható. Az alkotó gondolatai munkáiról: A Magyar Művészeti Akadémia – Fiatal Művészek Ösztöndíja beszámoló kiállításán egy tizenkét darabos tükörmetszet sorozat kerül bemutatásra. A munkák az emlékezettel, az idővel és az egyénnel foglalkoznak. A megmetszett tükrök a valóságot – illetve a néző érzékelését – alakítják. A tükör, mint médium már a pályám kezdete óta foglalkoztat. A legfőbb inspirációm, az ún. makyo elnevezésű különleges bronz tükör, mely technikával japán tanulmányutamon találkoztam. A vallási célokra alkalmazott polírozott bronz korongot, olyan szertartásokhoz alkalmazták, melyek tiltottak voltak. A tükör, a napfény segítségével kivetítette például Krisztus képét, de fény nélkül, magán a felületen nem látszódott semmi. Bronz helyett üvegtükröt alkalmazva kezdtem el metszeteket készítek. A portrésorozat, személyes kiinduló pontja az, hogy nagyon hasonlítok – az engem művészeti pályára irányító, és támogató – anyai nagyapámra. Kapcsolatom Szvet Antallal (1938–1987), így nemcsak szellemi kötődésű, de külsőleg is az ő arcvonásait örököltem. Amikor a tükörbe nézek, sokszor az ő hiányával találkozom, de egyszerre, mint példaképre is gondolok. Készítettem ezért egy olyan tükröt, melyben Szvet Antal portréja és a sajátom összekapcsolódik. Mivel napról napra egyre jobban hasonlítok az ő időskori arcvonásaihoz, így bár a múltat nézem (a benne tükröződő jelennel együtt) mégis a tükör az én jövőmet is tartalmazza…”

Pesti Vigadó, V. emelet
2017. június 9. – július 31.
Magyar Művészeti Akadémia

 

Magyarok Óceániában

 

 

Hazánk földrajzi helyzete eleve kizárta, hogy magyarok részt vegyenek a távoli óceániai szigetvilág megismerésében. Neves földrajzprofesszorunk, Cholnoky Jenő az 1930-as években ugyan azt írta a könyvében, hogy a Csendes-óceánt elsőnek átszelő Magelán-expedíciónak magyar tagja is volt Maximilianus Transsylvanus személyében. Ma már tudjuk, hogy ez tévedés. Maximilianus Transsylvanus (Erdélyi Mike vagy Miksa) valóban magyar származású, jó tollú humanista író volt, de nem vett részt személyesen Magellán expedíciójában. Hazánkfia V. Károly spanyol király szolgálatában állott, és a király udvarában megismerkedhetett az expedíció szervezésének körülményeivel, majd közvetlen fültanúja lehetett a Victoriával szerencsésen hazatérő tengerészek elbeszéléseinek. Maximilianus Transsylvanus így teljes hitelességgel vethette papírra az első föld körüli utazás történetét, amely megbízható tudománytörténeti dokumentummá vált.

Nem sok szerephez jutottak a magyarok abban az expedícióban sem, amely az Osztrák-Magyar Monarchia közös pénzén indult útra 1857-ben. Ez a vállalkozás a Novara- expedíció néven vált ismertté, mivel az újjászervezett Novara fregattosztrák-magyar tengeri flotta kétezer tonnás Novara nevű vitorlása szállította az első óceániai kutatóexpedíció személyzetét. Közöttük egyetlen magyar tudós sem kapott helyet, mivel a szabadságharc bukása után hazánk teljesen a bécsi udvar kiszolgálója volt. Csupán a tengerészek között akadtak magyarok, mint Gyulai Gál Béla első tiszt, Kalmár Sándor és Semsey Gusztáv kadétok. Az expedíció 551 napig tartott, és a Csendes-óceánt Ausztrália felől jövet – Új-Zéland és Tahiti érintésével – a Horn-fok irányában szelték át. Az osztrák szakemberek értékes megfigyeléseket végeztek az útjukba került polinéziai szigeteken. Az eredményeiket összefoglaló művek Bécsben jelentek meg német nyelven.

Külön fejezetnek számít az osztrák-magyar hadihajók megjelenése a Csendes-óceán térségében. A Monarchia kimaradt a gyarmatosító hatalmak marakodásából, amikor azok Óceánián osztozkodtak. A bécsi kormány a század végén megkísérelte, hogy legalább a morzsákból összeszedjen valamit. Sebtében létrehozta az osztrák-magyar hadiflottát, és a hajók bejárták a világtengereket. Bár a személyzet főként osztrákokból állott, akadt köztük magyar is.

Gáspár FerencIlyen hajózó volt Gáspár Ferenc, aki a századfordulón hajóorvosként hét évig utazgatott az óceánokon. Kiváló megfigyelő és jó tollú író volt. Úti tapasztalatairól számos nagy sikerű, vaskos könyvben számolt be.

A század második felében a hazai főurak körében is „divattá” vált a világjárás. Pénzes grófok, bárók kerekedtek fel, legtöbbször csak a feltűnés kedvéért. Ilyen cél nélküli utazásra szánta rá magát Festetich Rudolf is. San Franciscóban vitorlás jachtot vásárolt, és 1839-ben vágott neki a Csendes-óceánnak. Tolnára keresztelt hajójával nyolc év leforgása alatt becsavarogta Óceánia tekintélyes részét.

Óceánia másik nagy vándora, Vojnich Oszkár maradandóbb értékű utazásokat tett. Azon kevesek sorába tartozott, akiknek tudásszomja kedvező anyagi helyzettel párosult. Óceániában elsősorban a partviszonyokat és a vulkanikus jelenségeket tanulmányozta. Utazásai során 1906–1908-ban megfordult Hawaii, Tahiti, Szamoa, Tonga, Fiji, Új-Zéland, Bismarck és Új-Guinea szigetein. Utazásairól a Magyar Földrajzi Társaság kiadványaiban és több népszerű útleírásban számolt be.

Messze kimagaslanak az Óceániában járt magyarok sorából Fenichel Sámuel és Bíró Lajos, akik gyűjtőmunkájukkal az egész tudományos világ megbecsülését vívták ki a maguk és a magyarság számára. Mindketten Óceánia legnagyobb s mindmáig legkevésbé ismert szigetén, Új-Guineában dolgoztak. Fenichel életét áldozta a tudományért, Bíró Lajos sorsa is sokáig a mellőzés volt.

Fenichel Sámuel (1867–93) a tudományos munkásságát ősrégészeti kutatásokkal kezdte. Dobrudzsai ásatásai kapcsán megismerkedett Albert Grubauer müncheni ornitológussal, aki meghívta őt tervezett új-guineai gyűjtőútjára állatpreparátornak. Fenichel elfogadta az ajánlatot és Grubauer társaságában 1891 decemberében érkezett Északkelet-Új-Guineába. Ez a terület akkor német gyarmat volt. Grubauer rövidesen megbetegedett, és 1892 márciusában elutazott Új-Guineából. A pénz nélkül magára maradt fiatalember folytatta a zoológiai gyűjtőmunkát, amelyhez később a magyar kultuszminisztériumtól kapott nagyon szerény támogatást.

 

Astrolabe-öböl, Pápua-Új-Guinea

Astrolabe-öböl, Pápua-Új-Guinea

 

Fenichel gyűjtőmunkássága főként az Astrolabe-öböl környékére terjedt ki (Constantinhafen, Friedrichwilhelmshafen, Erima, Stephansort). A német Hugo Zöller után ő volt a második európai kutató, akinek sikerült behatolnia a Finisterre-hegység 2000 méter magasságot meghaladó régióiba. Elsősorban a madarakat és más gerinces állatokat, valamint puhatestűeket és rovarokat gyűjtött, ezeket részben a Magyar Nemzeti Múzeumnak, részben a Nagyenyedi Kollégiumnak küldte haza. Fenichel néprajzi tárgyakat is gyűjtött, amelyekből mintegy 3000 darab a budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonában van.

Fenichel nem sokkal megérkezése után megkapta a malária betegséget, de erős szervezete hosszú ideig ellenállt a kórnak. Egészségi állapota 1893 elején gyorsan romlott, és március 12-én meghalt. Az új-guineai Stephansort missziós temetőjében helyezték örök nyugalomra. Mindössze 26 évet élt.

Idehaza két évvel később a Magyar Természettudományi Társulat emlékgyűlést rendezett Fenichel Sámuel tiszteletére. Az ülés résztvevői között volt Bíró Lajos, akiben akkor érett végső elhatározásra a gondolat: folytatni fogja Fenichel Sámuel félbeszakadt munkáját.

Bíró Lajos (1856–1931) érdeklődését már kora ifjúságától az állatvilág tanulmányozása kötötte le. A növényvédelmi szolgálatnál dolgozott, és közben sokévi szorgos munkával értékes rovargyűjteményre tett szert. Gyűjteményét felajánlotta a Magyar Nemzeti Múzeumnak, és a kapott pénz képezte új-guineai útjának kezdeti alapját. 1896. január 1-én érkezett meg az új-guineai Friedrichwilhelmshafenbe, és nyomban hozzálátott a gyűjtőmunkához. Az akkor legmodernebb gyűjtési módszereket alkalmazta, és a legelsők között tanulmányozta az állatok ökológiáját. Emellett ő is gyűjtött néprajzi tárgyakat, megfigyelte azok készítését és használatát.

Bíró Lajos kisebb megszakításokkal egészen 1901. december 21-ig, tehát csaknem hat éven át dolgozott Új-Guineában, és csak egészségi állapotának romlása kényszerítette hazatérésre. Bíró mintegy 200 ezer rovart gyűjtött a Magyar Nemzeti Múzeum állattára részére, amelynek feldolgozása során eddig kb. 2000 új állatfaj megismerésével gazdagodott a tudomány. Felbecsülhetetlen értéket jelent az utókor számára Bíró Lajos néprajzi gyűjtése is.

 

Fenichel Sámuel Bíró Lajos természettudós

Fenichel Sámuel | Vass Csaba tasnádi festőművész pasztellrajza Biró Lajosról

A két kiváló magyar tudós emlékére 1974-ben emléktáblát avattak fel Port Moresbyben, Pápua-Új-Guinea fiatal egyetemén. Fenichel Sámuel és Bíró Lajos Óceánia azon kutatói közé tartoztak, akik minden gyarmatosító politikai háttér nélkül, pusztán a tudomány iránti elhivatottságból végezték önkéntes, áldozatos munkájukat.

Forrás: Balázs Dénes: Ausztrália Óceánia Antarktisz (197 -199. oldal) Gondolat Kiadó, 1978 ISBN 963 280 677 8

 

Legendás ikonok – Freddie Mercury

 

 

Freddie MercuryAz ikonok és a legendák sokfélék. Vannak, akik példás életet élnek, és vannak, akik szélsőségesek, megosztó személyiségek. Ők a legjobb példák arra, hogyan lehet bennünket, embereket befolyásolni, milyen könnyedén válunk megbocsátóvá, és legyintünk egy egyébként általunk is elítélt gyengeségre, ha az a gyengeség valami olyannal társul, ami ezt felülírja.

Freddie Mercury minden volt, csak nem hétköznapi. Gyakran feszegette a határokat, felrúgta a konvenciókat. Ami viszont kiemelte tehetségén kívül, és amiért az egyik legnagyobb legenda lett már életében, az az a szorgalom és kitartás, az a maximalizmus volt, ami nem hiányozhat senki eszköztárából, aki vinni akarja valamire az életben.   

 

Maximalizmus és tehetség – Freddie Mercury

Freddie MercuryKevesen tudják a világ egyik legismertebb és legsokoldalúbb brit énekeséről, a legendás QUEEN együttes frontemberéről, hogy eredetileg párszi indiai származású. A Queen-ben nem csupán énekesként, de zeneszerzőként is működött, a legtöbb sikeres dalukat ő írta. Neve egybeforrt az együttessel, sokan vele azonosítják a Queent, népszerűsége messze felülmúlta zenész társaiét. A zenekaron belül azonban mindig megvolt az összetartás, egymást tiszteletben tartva dolgoztak együtt, Brian May, Roger Taylor és John Deacon elismerték és jól kezelték egyedi személyiségét, és csodálatosan egészítették ki tudásukkal azt a hihetetlen tehetséget, ami Freddie-ből áradt. Hangterjedelme több, mint 4 oktáv volt!

A Queen tagjai egytől egyig komoly egyetemi végzettséggel rendelkeztek, rendelkeznek. Freddie Mercury az Ealing Art College-ban végzett, művészeti szakon, grafikusként, a Queen címerét is ő tervezte meg.

Karrierje során több, mint 700 koncertet énekelt végig, a Queen 15 nagylemezt adott ki, amiből közel 300 millió fogyott el! Két szólóalbuma is megjelent, szólókarrierjét azonban sajnos korai halála kettétörte.

Nagyságát mutatja, hogy a máig konzervatív Angliában 1999-ben bélyeget adtak ki a képével, halála után pedig a svájci Montreux-ben és a londoni Oxford streeten is szobrot állítottak neki. A londoni olimpia záróünnepségén a Queen is fellépett, Brian May és Roger Taylor mellett a háttérből, felvételről énekelt Freddie, ami ekkor ugyanúgy megbabonázta a közönséget, ahogyan életében tette. Az 1985-ös Live Aid koncerten előadott 20 perces fellépésüket később a rockzene történetének legjobb élő adásának szavazták meg.

Mindig is rajongott az operáért, aminek jelei megmutatkoztak már a korszakalkotó Bohemian Rhapsody-ban is. 1987-ben nagy álma valósult meg, Montserrat Caballeval egy újabb korszakalkotó és egyedülálló dalt énekeltek együtt, ami megkoronázta pályafutását. 2016-ban londoni háza megkapta a Kék Plakettet az English Heritage nevű szervezettől, amely a híres angol személyekhez köthető épületeknek adható. 2016. szeptember 4-én, születésének 70. évfordulóján zenekari társa, Brian May, aki a NASA-nál asztrofizikusként dolgozott, róla nevezte el a 17476 számú kisbolygót.

Queen

Freddie Mercury Farrokh Bulsara néven született Zanzibáron, 1946. szeptember 5-én. Tanulmányait Indiában kezdte, itt lépett fel először a The Hectics nevű együttesben. Indiai iskolájában kapta a Freddie becenevet. Családjával a zanzibári forradalom elől 1964-ben költöztek Angliába, 1970-ben változtatta meg vezetéknevét Mercury-ra.

Sokan a mai napig azt hiszik, hogy homoszexuális volt, de a valóságban biszexuális volt, akinek az életét a szenvedély vezérelte. Magánemberként féktelen bulijairól volt híres vagy éppen hírhedt, de ez csak álca volt, valójában visszahúzódó személyiség volt. 1991. november 24-én halt meg otthonában, egy nappal azután, hogy hivatalos nyilatkozatban tudatta a világgal betegségét.

 

Én nem vagyok sztár, nem is akarok az lenni! Én legenda leszek.”

Az is lett. Fájdalmasan korán távozott, és fosztotta meg a világot egyedülálló tehetségének még több produktumától. Freddie úgy tudott énekelni, ahogy nagyon kevesen, és ehhez a tehetséghez és tudáshoz olyan igazi művészi attitűd társult, amivel mások fölé nőtt. Kelléke volt a meghökkentés, kiállt meggyőződése mellett, nem félt úttörőnek lenni, sőt, kiváló ízlésével és megérzéseivel olyan új hangzásokat, stílust vitt együttesével a zenetörténelembe, amely azóta is egyedülálló, meghatározó és csodálatraméltó.

A Queen koncertjein nem volt szükség másra, csak tökéletes és mindig divatos, mégis a legmagasabb színvonalat nyújtó zenéjükre, és Freddie lehengerlő hangjára valamint előadóművészségére.

Az opera világában tett lépései azonnal sikeresek voltak, ezzel is kiemelkedve a könnyűzene világából, bár anélkül is magasan kitűnt már. A komolyzene korábban is megjelent zeneszámaikban, megmutatva, hogy nem is olyan nagy az űr a két zenei stílus között. Csupa szív, nagyszerű ember volt, az egyik legnagyszerűbb zenész és énekes, aki e földre született.

Freddie Mercury

Berta Lisia (Stíluskommunikáció)

 

Veres Pálné – A nők iskoláztatásának elindítója

 

 

Beniczky Hermin 1815. december 13-án született Nógrád vármegyében, a Terbeléd (ma Trebelovce, Szlovákia) melletti Lázi-pusztán. Apja az Árpád-korig tudta visszavezetni a családfáját, svéd származású édesanyja igen művelt, nemesi családból származó asszony volt. Apját egyéves korában vesztette el, anyja ezután három gyermekével Budára költözött, ahol egyik alapítója lett a Budai Jóltevő Asszonyi Egyesületnek. Anyja áldozatául esett az 1831. évi kolerajárványnak, a teljes árvaságra jutott Hermin ezután nagyapjánál, a tótgyörki (ma Galgagyörk) kastélyban nevelkedett.

 

Veres Pálné szobra

Veres Pálné szobra Budapesten, Kiss György alkotása  (fotó:Wikipédia)

Saját akaratából tanult, sokat olvasott, érdekelte a kultúra, a földrajz, a történelem, a politika, az irodalom, a művészetek. Huszonnégy évesen ment feleségül Veres Pálhoz, Nógrád vármegye főjegyzőjéhez, akivel Vanyarcon telepedtek le. Hermin az 1850-es évekig kizárólag családjának és egyetlen lánya, Szilárda nevelésének élt. Mivel lánygyermekeket nevelő iskola akkoriban nem létezett Magyarországon, tanárokat fogadott lánya mellé.

Az 1840-es évek végétől szoros barátság fűzte Madách Imréhez, csalódottan és mélységesen felháborodva olvasta az író 1864-es akadémiai székfoglalóját, mely A nőkről, különösen esztétikai szempontból címet viselte. Ebben – többek között – a következő gondolatok szerepelnek: „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik…, a művészetet és tudományt előre nem viszi.”

Előbb Madáchnak írott levelében kelt a nők védelmére, majd elhatározta, hogy a nyilvánosság elé lép, és mozgalmat indít a felsőbb nőnevelés érdekében. Hatalmas ambícióval látott munkához, s bár kezdeményezése mögött valóságos társadalmi igény állt, terveit nem volt könnyű elfogadtatnia. Még a liberális Eötvös József sem támogatta, csak Deák Ferenc állt ki mellette. Veres Pálné: Felhívás a nőkhöz című kiáltványát 1865. október 28-án közölte Jókai lapja, a Hon, majd újabb felhívást írt Buzdító szózat címmel. 1867. május 24-én összejövetelt szervezett a pesti Tigris Szállóban, hogy megbeszélhessék a nők művelése ügyében teendő lépéseket. Az összejövetel sikerén felbuzdulva 1868. március 23-án adományokból megalakult az Országos Nőképző Egyesület, melynek elnöke Veresné, alelnöke pedig Teleki Sándorné lett.

A következő évben, 1869. október 17-én az Ország úton (a mai Múzeum körúton) megnyílt az első magyar felsőbb leányiskola, amely a nők szellemi fejlődését, a magasabb ismeretek megszerzésének lehetőségét tűzte ki célul. A tantervet Veres Pálné készítette, az intézmény igazgatója, a nagy tekintélyű irodalomkritikus, Gyulai Pál volt. A tanulókat főként óradíjas gimnáziumi tanárok oktatták. A növendékek magyar, német, francia nyelvet és irodalmat, számtant, természetrajzot, lélektant, művészettörténetet, esztétikát tanultak, valamint könyvvitelt és kézimunkát is. A kedvező társadalmi fogadtatás eredményeképpen lassan javultak az intézmény működésének anyagi feltételei is.

Az 1870-es évek elején a felsőbb leányiskola már internátussal is rendelkezett. Megindult a négyosztályos alsóbb népiskolai oktatás is, és 1873-ban Trefort Ágoston kultuszminiszter támogatásával a népiskolai és a felsőbb leányiskolai szint közé beillesztették a polgári iskolai képzést. Jól szemlélteti a Nőképző Egyesület hírnevét, hogy Erzsébet királyné három alkalommal is meglátogatta az intézetet. Az 1890-es évek elejére az Országos Nőképző Egyesület tanintézetében a felsőbb leányiskolai képzést négy évfolyamossá alakították át, amivel lehetővé vált a nevelőnői vagy tanítónői oklevél megszerzése. 1881-ben a tanintézet a belvárosi Zöldfa utcába költözött, ahol a 11 osztályterem mellett ének-, rajz- és tornaterem, valamint játszótér és korcsolyapálya is helyet kapott.

1886-tól, férje halála után, Veres Pálné tavasztól őszig Vanyarcon igazgatta a gazdaságot, télen a fővárosban élénk társadalmi életet élt, lánya szalonjában fogadta a szellemi élet kiválóságait, Jókai Mórt, Gyulai Pált, Mikszáth Kálmánt, Vámbéry Ármint. Az Országos Nőképző Egyesület elnök asszonyaként hetvenhat éves koráig irányította mindenre kiterjedően a szervezetet, visszavonulásra egészségi állapota miatt kényszerült. Nyolcvanéves korában, 1895. szeptember 28-án halt meg Váchartyánban.

Az egykori felsőbb leányiskolát az utókor az alapítóról nevezte el, a budapesti Veres Pálné Gimnázium ma is eredeti helyén áll, a Zöldfa utca nevét 1905-ben változtatták Veres Pálné utcára.

Forrás: MTI

 

Amerigo Vespucci rövid életrajza

 

 

Amerigo Vespucci 14511454 között született Firenzében, jómódú közjegyző-családból. Amikor felnőtt, a hírneves firenzei Medici-bankház szolgálatába lépett és békésen élt szülővárosában negyven éves koráig. 1492 körül a Mediciek megbízottjaként,akiknek nagy pénzügyi érdekeltségeik voltak Spanyolországban, Barcelonába, majd pedig Sevillába költözött. Itt élt 1499-ig és Hojeda az ő révén kapott pénzzel szervezte meg ebben az évben expedícióját a György-Amerigo Vespuccipartra. Kétségtelen, hogy Vespucci 1499—1500-ban Hojeda vezetése alatt hajózott. 1501 körül Portugália szolgálatába lépett; 1501 és 1504 között portugál hajókon az Újvilág partjain hajózott. 1504-ben a firenzei ismét átköltözött Spanyolországba. Spanyol szolgálatban valószínűleg kétszer hajózott (1505-ben és 1507-ben) a Darién-öbölbe. A későbbi négy év folyamán   1512-ben bekövetkezett haláláig  – Kasztília főrévkalauzának tisztségét1 töltötte be.

Amerigo Vespucci saját kezdeményezéseként egyetlen expedíciót sem szervezett, és egyetlen expedíciónak sem volt vezetője. Nincs döntő bizonyíték arra sem, hogy valamilyen spanyol vagy portugál hajónak a kapitánya lett volna. Nem tudjuk egy kivételével2 azt sem, hogy milyen tisztségeket töltött be az Újvilág partjaira tett hajóútjai során. Csak egyetlen esetben tudjuk pontosan, hogy kinek a vezetése alatt hajózott. A történészek többsége még abban is kételkedik, hogy valóban megtette-e azokat a hajóutakat, amelyekről ő maga beszélt.

_

1 A főrévkalauz vizsgáztatta a hajókormányosi tisztségre kijelölteket és ő adta ki a megfelelő „pátenst” (diplomát); figyelemmel kísérte a glóbuszok és térképek készítését; a spanyol hajók kapitányai által Nyugat-Indiából hozott adatok alapján a kormány részére titkos összesítő térképeket készített.
2 Las Casas szavai szerint Hojeda expedíciójában Vespucci „a kormányosok egyike volt, jóllehet a tengeri hajózásban igen tapasztalt és a kozmográfiában igen jártas volt”.
Forrás: Magidovics – A földrajzi felfedezések története (183. oldal) Gondolat Kiadó, Budapest 1961

 

A „Munkácsi-lendület”

 

 

1896. május 18-án született Dicsőszentmártonban (Tarnevi, Románia) a világ legjobb fotósai között nyilvántartott Munkácsi Márton.

Martin Munkácsi

Munkácsi Márton (Dicsőszentmárton 1896. május 18. – New York, 1963. július 14.) világhírű magyar fotográfus

Eredeti neve Mermelstein Márk volt, ezt magyarosította később Munkácsira, a világ pedig Martin Munkácsi néven ismeri. Csak alapfokú iskolákat végzett, de hajtotta a tudásvágy, falta a könyveket. A család 1911-ben költözött Budapestre, ahol a tizenöt éves kamasz – apja nyomdokaiba lépve – szobafestőinasnak állt, de egy év után a szakmát és családját is otthagyta: felcsapott újságírónak.

Sportlapokat tudósított, verseket közölt, a fényképezésbe autodidaktaként vágott bele, első gépét maga készítette. Foglalkozott portréfotózással is, 1918-ban rövid időre műterme is volt. A Színházi Élet című lapnak dolgozott, ahol a később szintén világhírűvé vált Gyenes János (Juan Gyenes) és Willinger László mellett tanulta a mesterséget. Ismertté egy véletlen készült fotója tette: a villamoson megörökítette két ember összeszólalkozását, majd vidéki kiküldetése előtt a képet a szerkesztőségben hagyta. Távolléte alatt a fotó szó szerint perdöntő dokumentum lett, mert a vita halállal végződött, és Munkácsi arra érkezett haza, hogy a nevét mindenki megismerte.

1924-től rendszeresen készített sportfotókat fővárosi újságoknak, és a szociofotó műfajában is alkotott. Dolgozott Az Estnek, a Délibábnak, a Tolnai Világlapjának, a Ma Estének és más képes újságoknak. A Pesti Napló Képes Mellékletében jelentek meg riportképei Balogh Rudolf és Escher Károly fotói mellett. A sportfotózással sajátította el azt a képességet és technikát, hogy előre le tudta modellezni a bekövetkező mozdulatokat, így szinte már az esemény bekövetkezte előtti pillanatban meg tudta nyomni az exponáló gombot.

1927-ben Berlinbe ment, az Ullstein Kiadónál kapott szerződést. A Berliner Illustrierte Zeitung vezető fotográfusaként sportot, divatot és riportokat is fotózott, számos kiadvány címlapfotóját is ő készítette. Sikeresnek, híresnek és az egyik legjobban fizetett fényképésznek mondhatta magát. Az Ullstein megbízásából bejárta a világot. 1932-ben fényképezett a Graf Zeppelin léghajó Föld körüli útján, 1933. március 21-én Potsdamból ő örökítette meg a pillanatot, amikor az új, nemzetiszocialista többségű Reichstag nyitó ülésén Adolf Hitler kancellár és Paul von Hindenburg államfő kezet fogott.

Képein bátran alkalmazta az új fényképezés stílusjegyeit, a drámai látószögeket, kihasználta az alul- és felülnézet adta különleges látványt, kedvelte a merész formákat.

Mivel a nácik hatalomra jutása után Németországban már nem érezte magát biztonságban, elfogadta a New York-i Harper’s Bazaar divatlap szerződését, és 1934-ben Amerikába költözött. Divatfotósként az addig megszokott merev stúdióképektől teljesen eltérő fotókat készített: modelljeit kivitte a szabadba, életszerű helyzetekben, mozgás közben fényképezte őket, amivel máig ható iskolát teremtett.

Az 1940-es évek elején érkezett pályafutása csúcsára, akkoriban készítette a Ladies’ Home Journal számára a Hogyan él Amerika? című híres sorozatát. Olyan sztárokat kaphatott lencsevégre, mint Marlene Dietrich, Katharine Hepburn, Louis Armstrong, Fred Astaire, képeivel megteremtette az úgynevezett sztárportré műfaját.A második világháború előtt rendszeresen tartotta a kapcsolatot Magyarországgal, hazalátogatott, képei gyakran jelentek meg a pesti lapokban, 1937-ben részt vett a Modern Magyar Fényképezők kiállításán.

1943-ban szívinfarktust kapott, felgyógyulása után egyre kevesebbet fényképezett, inkább önéletrajzi ihletésű regényén dolgozott. Mivel fénykorában bőkezűen költekezett, egyre inkább elszegényedett. 1963. július 14-én New Yorkban a magyar és ukrán emigránsok focimeccsének fotózása közben vitte el egy újabb infarktus. Magányosan, szegényen, elfelejtve halt meg, öröksége nagyrészt szétszóródott, neve és munkássága Magyarországon is nemzedékek számára maradt ismeretlen. Újrafelfedezése 1990 után történt meg, 1995-ben a Magyar Fotóriporterek Társasága Munkácsi Márton-díjat alapított, ezt évente a Sajtófotó pályázaton ítéli oda a zsűri.

Annak idején még Magyarországon fogalmazta teóriáját a fotóriportról: „meglátni a perc ezredrésze alatt azt, ami mellett a közömbös emberek vakon haladnak el – ez a fotóriportázs elmélete. S amit ez alatt az ezredrész alatt meglátunk: lefotografálni a perc következő ezredrésze alatt – ez a fotóriportázs gyakorlati oldala.”

Forrás: MTI

Nansen és felfedezései a Kara-tengeren

 

 

Fridtjof Nansen (1861-1930), a nagy norvég humanista, az Arktikum kutatója, szakképzettségét tekintve zoológus volt. A nyolcvanas években a megfelelő gyakorlat megszerzése céljából egy fókavadász-hajón Grönland keleti partjainál járt. 1888 augusztus – szeptemberében Nansen és Otto Sverdrup négy útitársával először kutyaszánnal, majd pedig sível – végrehajtotta az első 560 kilométeres (negyvennapos) átkelést Grönland jégboltozatán a 640 északi szélesség mentén a délkeleti parttól (Gyldenjöves-fjord) a délnyugati partig (Ameralik-fjord). Az átkelést (térképeinek jelzése szerint) több mint 2700 m-es magaslaton tették meg és felfedezték, hogy Grönland belsejét hatalmas jégboltozat borítja. Az Ameralik-fjordban maguk készítette csónakon még 100 km-t eveztek Godthaab városig.

 

Nansen

Fridtjof Nansen (Store-Frøen, Kristiania mellett, 1861. október 10. – Lysaker, Oslo mellett, 1930. május 13.) norvég sarkkutató oceanográfus

A XIX. század második felében az Arktikum második, tudományos jelentőségét tekintve legnagyobb kutatását Nansen 1893-ban kezdte meg a speciálisan az északi sarki utazás céljára épített Fram gőzösön (kapitánya Otto Sverdrup, legénysége 12 ember). Nansen a Framot a Cseljuszkin-foktól keletre akarta irányítani és az Új-Szibériai-szigetektől északra szándékosan a jégbe akarta fagyasztani, arra számítva, hogy a sarki áramlat az Északi-sarkhoz sodorja.

Kara Sea

 

A Fram a Jugorszkij Saron keresztül 1893. augusztus 4-én kifutott a Kara-tengerre. Megkerülte a Jama-félszigetet és a Cseljuszkin-fok felé indult. A Fram vitorlával és gőzzel lavírozva az erős széllel szemben lassan haladt előre, először a nyílt tengeren, azután pedig a tömör jég pereménél. Augusztus 18-án egy vihar közben Sverdrup a hajótól délre felfedezett egy lapos földet… füves növényzettel és szaggatott homokos lejtőkkel a Sverdrup-szigetet. Augusztus 25-én a Minyin-szirtektől északra felfedezték a Scott-Hansen-szigeteket.1

Augusztus 26-án Nansen a következőket jegyezte fel:„ Itt oly sok ismeretlen sziget van, hogy ha elkezdjük összeszámolni őket, beleszédülünk… Reggel elhaladtunk egy sziklás sziget mellett, a part közelében pedig még kettőt láttam. Ezután távolabb északra ismét föld vagy sziget tűnt fel (Ringnes-sziget), északkeleten szintén. Délután öt óra körül két nagy szigetet kellett megkerülnünk…” (Mona-szigetek). A következő két napon a Fram gőzzel folytatta útját a szigetek között. „Az ördög tudja milyen messzire jutottunk északra, ezeknek a szigeteknek vagy földeknek, vagy miknek a mentén haladva. Ha ez mind sziget, akkor elég nagyok. Gyakran összefüggő földre hasonlítanak fjordokkal és hegyfokokkal, az idő azonban túlságosan borult ahhoz, hogy jól megvizsgáljuk őket…”

Augusztus 29-én éjjel, mielőtt elérték volna a 750 északi szélességet, délre fordultak, és nappal „számtalan sziget és szigetecske mellett haladva el, a Tajmir-sziget mellett elterülő nyílt vízre” jutottak.

Nansen ezt a szigetcsoportot, amelyet valójában ő fedezett fel (ha nem is teljes egészében) Nordenskiöld-szigeteknek nevezte el. A XX. században a szigetcsoport felfedezését befejező orosz hidrográfusok pedig Nansen tiszteletére róla neveztek el egy kis szigetet a Hariton-Laptyev-part északi szakaszánál (a Tajmir-szigettől nyugatra).

Az átjárót azonban kelet felé ismét elzárta a jég. A Fram sűrű hóesésben és ködben bolyongott a jég között szeptember 7-ig, amikor végre bejutott a Tajmir-öbölbe. Nansen két napig tanulmányozta az öböl keleti partját, és felfedezte az Oscar-félszigetet, amelyet délen a Tajmir-öböl, északon a Toll– és a Hafner-öböl határolt.

„Milyen gyorsan váltakozik ebben az északi sarki országban a fény és az árnyék! A következő reggel (szeptember 9-én)… a jég észak felé eltávolodott a parttól és feltárult egy csatorna. Azonnal parancsot adtam, hogy adjanak gőzt… A föld felől szél támadt erős lökésekkel és sebesen száguldott a síkon, villámgyorsan por- és homokfelhőket verve fel… A nap azonban ragyogóan fénylett, az ég kéklett… Felvonattam a vitorlákat és a jeget széttolva teljes gőzzel és összes vitorlákkal… gyorsan észak felé nyomultunk. Hamarosan elhagytuk a jeget: előttünk a part mentén, ameddig szemünk ellátott, nyílt víz terült el. Egyik hegyfokot a másik után hagytuk magunk mögött, útközben egyre újabb és újabb fjordokat és szigeteket fedezve fel…”

A Cseljuszkin-fok felé vezető úton, amelyet a norvégok a következő napon megkerültek, felfedezték a Finley-szigetet és (a Vilkickij-szoros bejáratánál) a Heiberg-szigeteket. A további út először a part mentén délkelet felé, majd az Anabar torkolatán túl északkelet felé vezetett. 1893. szeptember 21-én a Fram a 78050′ északi szélességnél és a 1330 37′ keleti hosszúsági foknál befagyott a jégbe. Elkezdődött a Fram történelmi jelentőségű sodródása a Központi Arktikumon keresztül.

_

1 A szigeteket Siguard Scott Hansen tiszteletére nevezték el. Scott Hansen a Framon a meteorológiai, csillagászati és mágneses megfigyeléseket vezette.
Forrás: Magidovics – A földrajzi felfedezések története (661-662. oldal) Gondolat Kiadó, Budapest 1961

 

Batsányi János magyar költő

 

 

A magyar felvilágosodás írói, költői általában a köznemességből kerültek ki, kivételesen egy-egy arisztokrata is közeledett hozzájuk. A magyar polgárság igen gyér volt, a jobbágyságnak nem vagy alig volt módja tanulni. A felvilágosodás eszmevilága pedig elérhetetlen volt műveltség híján. Láthattuk eddig is, hogy a haladás szószólói a XVIII. században kivétel nélkül nagy műveltségű, sokat és sokfélét olvasó emberek voltak. Ebben a művelt nemesi világban már származásánál fogva is felettébb különálló jelenség a plebejus Bacsányi János, akit indulatai is gyakorta elválasztanak a többiektől, akikkel együtt teremti meg az új magyar irodalmat, és akiknek körében versenytárs nélkül ő a legjobb költő. Aligha túlzás, ha azt állítjuk, hogy Balassi és közvetlen utódainak, például Rimay Jánosnak letűnte után és Csokonai felemelkedése előtt ez az alulról jött aufklérista, a tapolcai suszter fia volt a legjelentékenyebb és legmaradandóbb magyar lírikus.

 

Batsányi János magyar költő

Batsányi János (másként: Bacsányi János, Tapolca, Zala vármegye, 1763. május 9. – Linz, Ausztria, 1845. május 12.)
Friedrich Heinrich Füger festménye; Magyar Nemzeti Múzeum

Életrajza szinte kalandregény, kalandjai jellemzően vallanak előbb a felvilágosodás, majd a rákövetkező elsötétedés évtizedeire. Életrajzából közismert regényt is írt a mi korunkban Koroda Miklós Megvilágosodott már címen, amelyben Bacsányi, a főhős megfelelő ok és alkalom az egész magyar felvilágosodás színes, szemléletes körképére.

Kalandos kivétel, ahogy a jobbágyfiú kiemelkedik értelmével a falusi gyerekek közül, ahogy felfigyelnek rá, és lehetővé teszik az egyre további iskoláztatásokat. Ő pedig folyvást versenyre kel az úrifiúkkal. Lemarad, ha nem kerül elébük. Mindig neki kell az elsőnek lennie. Mintha kezdettől fogva versenyfutás volna az élete a nagyobb tudásért, a magasabb hivatalért, a szebb asszonyért, a fontosabb történelmi szerepért, a nagyobb irodalmi feladatért, a tökéletesebb verselésért. Jellemző mindent győzni akarására, hogy mire költőileg teljesen megérik, négy nyelven – magyarul, latinul, németül és franciául – egyformán versel.

Huszonkét éves fővel túl van az egyetemen is, jogi diplomát szerzett. Ettől kezdve nem jobbágy, hanem honorácior. A kor törvénye szerint, ha nem nemesember diplomát szerez, és ennek alapján folytatja élethivatását, akkor ugyan nem nemes, de személyében kivételezett a jobbágyokra vonatkozó jogszabályok alól. Ez a nem nemes értelmiségi volt a honorácior.

Mint joggyakornok kerül Orczy Lőrinc pesti házába, ahol egyben a ház fiának nevelője. Orczy megkedveli a kiváló ifjút, és szívesen látja szalonjában, ahol a felvilágosodott ifjúság találkozik. Bacsányi megismeri a színháztervezgető lelkes Ráday Pált, részt vesz mellette a színházi próbálkozásokban, amelyek megelőzték Kelemen László színházalapítását. Bacsányi maga is fellép egy Voltaire-drámában. A kora időktől fogva verselő ifjú ebben a körben érik költővé.

De a tanítvány meghal, Bacsányinak nincs dolga a gyászba borult házban. Orczy azonban gondját viseli: beajánlja vejéhez, aki magas rangú hivatali ember Kassán. Így lesz Bacsányi Kassán közhivatalnok. Fontos mozzanat ez a magyar irodalom történetében. 1787. november 13-án Baróti Szabó Dávid lakásán Bacsányi János, Baróti Szabó Dávid és Kazinczy Ferenc megalapítja a Kassai Magyar Társaságot, amely a kezdete minden hazai irodalomszervezésnek. Hamarosan országszerte sokan csatlakoznak hozzájuk, ők pedig megindítják a Magyar Museum című folyóiratot, minden magyar irodalmi folyóirat mintáját és elődjét. Ennek számaiban jelennek meg Bacsányi országszerte feltűnő és nagy hatású versei, izgalmasan érdekes tanulmányai és első Osszián-fordításai. Az Osszián-fordítás abban az időben egész Európában költői közfeladat. A híres angol epikahamisítvány a nemsokára megszólaló romantika egyik előhírnöke volt.

Bacsányi költői értékei már ekkorra kiderültek. Szellemében Bessenyei és a franciások folytatása, ő maga is lelkes híve és népszerűsítője Bessenyeinek, de az alulról jött, indulatos költő továbblép mesterénél, nagy pátosszal köszönti a Párizsban kitörő forradalmat, és a század végére az egész világ megváltozását jósolja.

Verselésben túllép a franciásokon, megtanulja Baróti Szabótól a deákos verselést, Ráday Gedeontól és Kazinczy első kísérleteiből a nyugat-európai rímes jambusokat, de azonnal jobban, biztonságosabban, könnyedebben és mégis súlyosabban versel, mint a mintaképek.

Költői erényeit egyre többen veszik tudomásul, de emberileg sokan nem kedvelik. Nehezen fér össze az emberekkel: sértő és sértődékeny. A nemnemesember gyanakodva néz, figyel, idegenkedik a nemesi körökben. Előbb Kazinczyval nem fér össze. Sokféle súrlódási felület van közöttük, alighanem még szerelmi vetélkedés is egy szépasszony körül. Bacsányi és Kazinczy szakít egymással. Bacsányi egyedül, illetve Baróti Szabó támogatásával szerkeszti tovább a Magyar Museumot. Később hivatali felettesével tűz össze. Kiteszik állásából. Alig talál új hivatalt. Majd nemsokára letartóztatják. Pesten elkezdődött a Martinovics-ügy. Bacsányi pedig versben üdvözölte a francia forradalmat, még azzal is rettentve a hazai urakat, hogy: „Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, / Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” De a perben nincs elegendő bizonyíték ellene: rég nem élt Pesten, nincs bizonyítható kapcsolat az összeesküvők és közte, Kassán Kazinczyval is régóta szakított. Egyetlen vádpont a vers, és súlyosbító körülménynek tekintik öntudatos védekezését. De mindössze egy évre ítélik. Kiszabadulása után Bécsben szerez állást. Ott magyar könyvsorozatot tervez Magyar Minerva címmel. Ebben adja ki a fiatalon elhunyt Ányos Pál munkáit. Később is szeret felfedezni elhalt költőket. Ő hívja fel majd a figyelmet a felvilágosodás előtti évtizedek legjobb magyar költőjére, Faludi Ferencre. Közben folytatja az Osszián-fordítást.

Itt éri a nagy szerelem, Baumberg Gabriella ünnepelt osztrák költőnő. Szinte első látásra egymásba szeretnek, majd összeházasodnak, és az asszony híven kitart a férje mellett a nagy megpróbáltatások során keresztül. Mert a nehéz idők csak most következnek. Jön Napóleon; Bacsányi, mint sokan mások is, benne reméli a szabadítót. A franciák mellé áll, és lefordítja Napóleon kiáltványát, amely arra szólítja a magyarokat, hogy szakadjanak el Ausztriától. Ezért a békekötés után életveszélyes lenne nemhogy Bécsben maradni, de akár Magyarországra hazajönni. A francia katonákkal együtt Párizsba megy, ahol francia hivatalnok lesz. Napóleon bukása után megint elfogják, és kétévi újabb börtön letöltésével életfogytig az ausztriai Linzet jelölik ki szálláshelyéül, ahol mindhalálig rendőri felügyelet alatt áll. Felesége híven követi.

Élete ettől kezdve szüntelen rendőri ellenőrzés mellett telik. Megélhetési gondja nincs, mert a francia állam, amelynek évekig tisztviselője volt, nyugdíjat fizet neki. Közben levelezés útján kapcsolatot tart az irodalompártoló keszthelyi gróffal, Festetics Györggyel, aki ellensége Kazinczynak és az új irodalomnak. Bacsányi maga sem szereti Kazinczyt, és ez a közös érzelem a forradalmár költő és a reakciós arisztokrata között lehetővé teszi, hogy a gróf sok mindenben hallgasson a költőre. Így elősegíti Bacsányi sürgetésére Faludi Ferenc műveinek kiadását, támogatja olyan irodalmi törekvések megszólalását is, amelyek sokkal haladóbbak, mint ahogy azt a gróf észreveszi. De ami fontosabb: Festetics fedezi Bacsányi verseinek több kiadását is.

A hazai élettől azonban akkor már rég elszakadt Bacsányi János. Túlélte önmagát. A reformkor nagyszerű küzdelmeiről tudomást sem vesz. Az egykori forradalmár csaknem megéri az újabb forradalmat, csak sejtelme sincs, hogy ez készül. 1845-ben halt meg, nyolcvankét éves korában.

Bacsányi sajátos jelenség. Ő maga jelenti a felvilágosodás fényében végre megszólaló plebejus hangot. Az irodalomban ő megy el legtovább a forradalom idézésében. A költészetben egyesíti mindazt az eredményt, amelyet addig a felvilágosodás előkészített. Mint költő jelentékenyebb, mint Csokonai fellépéséig bármelyik kortársa.

Ugyanakkor hamar kiesik az irodalmi közösségből, majd a nemzeti közösségből is. Annak ellenére, hogy nemzedékét túléli, és fizikailag a reformkornak is kortársa, valójában költői jelentősége csak a Martinovics-perig tart, később is csak a Kiáltvány körüli magatartásával vesz részt cselekvően a történelemben. És ha idős korában még némi hatást gyakorol a keszthelyiekre, és verseinek kötetei is csak akkor jelennek meg – ez időben már túlélte korát, és idegenben élve egy elmúlt korszak emléke maradt. A felvilágosodás eredményeit nem ő vitte tovább a megváltozott körülményű következő korszakokba. A továbbvivők főalakja éppen az, akivel életében sehogyan sem tudott összeférni: Kazinczy Ferenc.

Forrás: Hegedűs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)