Közzétette:
Lyra
A lyra-típusú hangszereket két csoportba, a dobozlyrák és teknőlyrák közé lehet sorolni. Előbbibe a kithara és a kerek testű phorminx, utóbbiba a szabványtípusú lyra (ld. lejjebb), és a barbitos tartozik. Alapvető különbség a két típus között, hogy az erőteljesebb hangzású dobozlyrák hangszekrénye fából, a teknőlyráké pedig eredetileg teknőspáncélból (chelys) készült, ezért az egész hangszert is hívják chelysnek. Később a lyra hangszekrénye is fából készült, de alakja változatlan maradt. A lyra-típusú hangszer elterjedtségéről a Mediterráneumban a minósi, mykénéi kultúrából, a görög szigetekről és Itáliából előkerült freskók, vázák töredékei tanúskodnak. Az ábrázolások közül a legrégebbit Izraelben találták Kr.e. 3100-ból, de sok más nép, köztük a sumerok és a hettiták is ismertek ilyen hangszert.
Múzsa lírával
A lyra ókori pengetős hangszer. Teste gömbölyded, kétkarú keretből, a két kart összekötő rúdból és függőlegesen kifeszített húrokból állt. A karokat szarvból vagy elefántcsontból faragták, a 3-7 húrt a keresztjármon átvetve csomóra kötötték.
Apollón teknőchátú lírával
A lyrát függőlegesen tartva, ülve, állva, sétálva vagy táncolva szólaltatták meg. A test bal oldalán tartották egy szíj vagy egy csuklóra kötött kendő segítségével, amit a hangszer egyik karjára is ráerősítettek. A bal kéz ujjai lenyomták, pengették a húrokat, a jobb kéz pléktronnal szólaltatta meg. Pengetésnél a körmöket és a hüvelykujjat is használták.
A lyrának táncokban, versenyeken, játékokon, felvonulásokon, ünnepeken, lakomákon, mitológiai jelenetekben volt nagy szerepe, férfi, nő, gyermek egyedül vagy csoportban is játszhatott rajta. Hangszíne miatt alkalmatlan volt bánat, gyász kifejezésére.
Alkaiosz és Szapphó barbitosszal
A lyra a görög zene elsődleges szimbólumaként a görögök számára isteni eredetű kellett legyen. A homérosi Hermés-himnusz szerint a hangszer úgy született, hogy Hermés elhajtotta Apollón barmait, és az isteni kapuk előtt éppen akkor legelésző teknősbékának „…ott lemetélte fejét, meg a lábait, és kikaparta / A hegyiteknős belsőrészét szürke vasával” (41-42, Devecseri G. ford.). Hermés egy nádszálat fúrt át a páncélon, betakarta az ökör bőrével, ráerősítette a szarvát, és azt egy járommal keresztezte, mielőtt ráfeszítette volna a hét húrt a juh beléből. A lyrát Hermés adta Orpheusnak, akiről Thamyrisra és Linosra szállt, illetve Amphiónnak, aki a lyra hangjára mozduló kövekből építette fel Théba falait. Mikor Orpheus meghalt, lyrája a tengerbe esett, és Lesbos szigetéig úszva került a mítoszt a történelemmel összekötő “első” muzsikushoz, Terpandroshoz.
A lyra a nyugati civilizációkban a zene szimbólumává vált, napjainkban érzelmi gazdaságot és műnemet jelöl.
Virág Nikolett latin szakos hallgató
PTE Klasszika Filológia Tanszék 2004
Aulos
Az aulos a legfontosabb ógörög fúvós hangszer a Kr.e. 7. századtól. 4-15/16 lyukkal (trypémata) ellátott, valószínűleg duplanáddal megszólaltatott oboaféle kettőssíp.
Chous Athéna és Marsyas ábrázolásával. A fénykép forrása: Klaus Junker, Die Athena-Marsyas-Gruppe des Myron, JDI 117 (2002) 140, 15. k.
Két különálló, de egyforma hosszúságú, henger alakú sípból állt (gör. bombykes), amelyek nádból, fémből, fából vagy elefántcsontból készültek. A sípok viszonylag vékonyak voltak, általában 8-10 mm-esek. A két szár V-alakban ágazott ki az összekötőrészből (holmos). A fúvórészben (zeugos) egyszerű rezgőcsap volt. Az aulosjátékos szája fölött futó, tarkóján megkötött bőrszíjat viselt, ami egyrészt a fúvás megkönnyítését, másrészt a fúvás közben eltorzult vonások eltakarását szolgálhatta. Az előadások ábrázolásain gyakran látható állati bőrből készült tok (sybéné), egy kettős zsákocska a két síp számára és egy rekesz a fúvórésznek. A két cső alkalmazása egyes alkalmakkor csak a hangerősség növelésére szolgált, azonban a heterofónia céljára is jó volt: az egyik síp külön hozta mélyen a melódiát, a másik magasan a kíséretet. Az aulost az alkalmaknak megfelelően öt különböző méretben és hangfekvésben készítették, így összességében három oktávot tettek ki. Aristophanés a síp hangját a „mümü, mümü” hangutánzó kifejezéssel írja le, és a darazsak dongásához hasonlítja (Lovagok 10, Acharnaibeliek 864-866).
Attikai vörösalakos stamnos. Auloson játszó Heraklés és satyros. A fénykép forrása: Klaus Junker, Die Athena-Marsyas-Gruppe des Myron, JDI 117 (2002) 171, 23
A kettős síp használata általános volt az egész Közel-Keleten. Nem egyértelmű, hogy az aulos mikor honosodott meg görög földön. A legkorábbi biztos keltezés a Kr. e. 8. sz. vége; valószínűleg Kis-Ázsia és Szíria közvetítésével került a görög világba. Érdekes, hogy Homéros egyszer sem szól az aulosról, pedig sok olyan eseményről ír (áldozati menet, áldozatbemutatás, lakodalmas és temetési menetek, kör- és egyéni táncok), amelyekben később rendszeresen használták.
Keleti eredete révén izgató barbár jellegét mindig megtartotta, sőt általában éles, erős hangúnak tartották, épp ezért illett az eksztatikus kultuszcselekményekhez (Dionysos, Kybelé). A mítosz a Dionysost kísérő silénosokat, a phrygiai Marsyast és Olympost tartja aulosjátékosoknak. A művészi aulosjáték (aulétiké) önállósult, Delphoiban, Apollón szentélyében Kr. e. 586-tól aulos-versenyt rendeztek (agón). Athénben, Spártában és Thébaiban az aulosjáték elsajátítása a nevelés részét képezte. Az 5. században az aulos az attikai drámában a legkedveltebb, majdnem az egyedüli hangszerré vált, ám a század közepétől ellenérzés alakult ki a domináns aulos-zenével szemben. Ekkor terjedt el az a történet, hogy Athéné azért dobta el az aulost, mert észrevette, hogy fújás közben eltorzul az arca. Platón és Aristotelés szerint távol kell tartani az ifjúságot az aulosjátéktól, mivel az káros hatású. A rómaiaknál tibia néven ismét népszerűségre tett szert, de a késő antikvitásban nyomát veszítjük.
Csigi Péter latin szakos hallgató
PTE Klasszika Filológia Tanszék 2004
Lighthouse 