Giuseppe Verdi

 

 

Az olasz dalok földjén Verdi (1813-1901) már életében sztár, nemzeti hős és gazdag földesúr Giuseppe Verdilett az emberi érzelmeket hatásosan bemutató operái óriási tömegével. Bellini, Rossini és Donizetti szellemében nagy (hang)súlyt fektetett az olaszos dalművészet hagyományaira (bel canto), de felruházta forradalmi lendülettel (risorgimento). Több mint 150 éve a legtöbb művét naponta előadják a világ valamelyik színpadán vagy rádiójában. Alig telik el hét a rádióban, hogy el ne hangozzék valamelyik Verdi-opera – természetesen a modernebbek rovására, de hát erre tódul a közönség, ezt szokta meg. Mi csupán néhány népszerű mű szövegének ismertetésére vállalkozunk. 

 

Rigoletto

Verdi első sikeres operáját 1851-ben a velencei Teatro Fenice mutatta be. Victor Hugo színdarabját F. M. Piave írta át librettóvá, ügyelve arra, nehogy sértse az uralkodót, ezért a néhai mantuai herceg 16. századi udvarába helyezte át a cselekményt, nehogy valaki gyanút fogjon.

A szoknyavadász herceg állandóan új húsra (szűzre) vágyik. Udvari bolondja, a csúf külsejű, púpos Rigoletto ebben készségesen segíti („az asszony ingatag…”), ráadásul ocsmányul kigúnyolja a nemes urakat, akiknek feleségét vagy lányát a herceg már elcsábította. Az egyik idős udvarnok ezért megátkozza a bolondot. Rigoletto hazafelé találkozik a Sparafucile nevű maffiózóval, aki bérgyilkosságokat vállal. Rigoletto elutasítja, már ezért is bolond. Otthon várja a szépséges lánya, akit gondosan rejteget a herceg elöl. A lány, Gilda aznap a templomban egy álruhás diákba (persze a hercegbe) belehabarodott. Rigoletto az este érkező udvaroncoknak segít elrabolni valakit a herceg számára, de mikor lánya hűlt helyét találja, csak akkor kapcsol.

Rájön, hogy a lány csak a főnöknél lehet, odarohan. Későn. Iszonyú dühbe gurul, gyilkos bosszút esküszik a gazdája ellen. Most jól jön az ismeretség a maffiózóval, meg is bízza a főúr kinyírásával. A herceg éppen Sparafucile húgával flörtöl, ami egyiküket sem érdekli, de a Rigolettótól kapott pénz fejében megígéri a gyilkosságot. Gilda férfiruhába öltözik, hogy mentse a szerelmét. Kicsit hazudós, mert apjának azt mondja, elutazik. A rövidlátó maffiózó tőre ezután az ő szívébe hatol.

Éjfélkor a bolond megjelenik Sparafucile kocsmájában, hogy átvegye a megrendelt hullát. Kíváncsiságból kibontja a zsákból, és a villámlások fényénél a saját haldokló lányát találja benne. Keserves módon teljesedett be rajta az átok. Elég szörnyű sztori, jobb elfelejteni. Kiskorúaknak sem hallani, sem látni nem ajánlott!

 

A Trubadur

A szerző már nem él a szokványos recitativo betétekkel, csak kisebb és nagyobb áriák sorakoznak egymás után ebben a műben, amelyet Verdi a gyakorlott Salvatore Cammarano szövegkönyvére írt. A több halottat is számláló opera 1853-as római bemutatója előtt a szövegkönyvíró is elhunyt, ezért E. L. Bardare fejezte be a munkát. Az átdolgozások miatt a cselekmény szinte tökéletesen követhetetlen, az eredeti spanyol Guiterrez-drámához alig hasonlít. Magával ragadó színpadiasságát viszont roppantul kedvelik a hallgatók.

A túlbonyolított történetet igyekszünk valamennyire vázolni. Luna gróf szerelmes Leonóra grófnőbe, aki azonban a cigánylegény Manricót szereti, mert az trubadúr lévén, sokkal jobban énekel. Manrico anyja, Azucena bosszút áll a saját anyja haláláért, akit a gróf apja – állítólagos szemmel verés miatt – máglyán elégetett, ezért elrabolta a gróf kiskorú öccsét, majd véletlenül a saját gyerekét hajította a máglyára helyette. Így aztán Manricót, a grófi csemetét nevelte fel. Mostanáig anyai szeretettel vette körül – amíg bosszúját beteljesítheti. Luna gróf és Manrico megvívnak egymással Leonóráért. A meccs döntetlen lesz, de Luna a cigánylegény halálát terjeszti.

Azucena részben elmondja a fiúnak az igazságot anyja megöléséről, és bosszúra serkenti. Leonóra a fiú halálhírére kolostorba akar vonulni. Mindkét férfi a pletykákból megtudja a szándékát, és a barátaival hozzá igyekszik. Manrico megakadályozza Lunát a lányrablásban. Emiatt Luna bosszút esküszik, és a Castellor várát védő Manrico ellen vonul. Azucenát börtönbe csukatja, sőt, jobb ötlet híján készíti a szokásos máglyát számára. Mindez Manrico tudomására jut, és vélt anyja védelmére siet. Leonóra követi, hogy megmentse a trubadúrt annak árán is, hogy a kezét Lunának ígéri, de a biztonság kedvéért előtte mérget iszik. Leonóra száguld az örömhírrel a börtönbe, hogy megmenti őket. Manrico rátámad: vajon milyen árat fizetett érte? A lány egyre sápadtabb, majd összeesik, ebből Manrico már elégedetten következtet a hűségére. Luna belép, felfogja a helyzetet, és a hóhérral lecsapatja Manrico fejét. Azucena kárörvend, hogy a gróf saját öccsét ölette meg. Nos, itt senki nem lesz boldog, hiszen a bosszú mindig rossz tanácsadó. Aki életben marad, annak sem lennénk a helyében. A hallgatóság örülhet, hogy megúszta.

 

Traviata

Verdi jól ismerte kortársa, ifj. Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című (1848-as) híres regényét és az abból készült színdarabot. F. M. Piave librettistával együtt nekiállt egy érzelmes, lélektani drámát bűvölni belőle. Teletűzdelte megható áriákkal, ám az 1853-as velencei bemutatón csúnyán megbukott. Állítólag a rossz szereposztás miatt. Verdi hamarosan többször átdolgozta, és az 1700-as évekre tette a cselekményt, így vált a világon a leggyakrabban játszott operává, amiért megőrül a közönség, bármilyen kosztümben adják elő. Nálunk általában a krinolinos megoldást választják A Traviata jelentése: a megtévedt nő. A tüdőbaj már régóta leküzdött betegség, így az új nemzedék biztosan csodálkozik a dolgon.

A sztori: A drága kaméliákkal díszített Violetta szalonjában vagyunk – tulajdonképpen bordélyházban, ahol összegyűlnek a „félvilági” hölgyek és az őket eltartó kóbor urak. Szórakoznak Violetta vélt gyógyulása alkalmából. Alfréd, az aranyifjú először téved ilyen társaságba, és azonnal beleszeret a háziasszonyba. Az egyelőre óvatosan viszonozza az érzelmeit. Csupán egy félig hervadt kaméliát ad a fiú kezébe.

A II. felvonásban összebútoroztak, boldogan együtt élnek Alfréddal a „szegény” prostituált vidéki házában. Violetta, feladta korábbi kereseti lehetőségeit, és lassanként feléli a tartalékait. Alfréd apja, Germont állít be hozzá egy napon, és elbűvölő dalban kéri a hölgyet, hogy azonnal mondjon le a fiáról, mert erkölcstelen életmódja a másik gyermeke jövőjét is veszélyezteti. Violetta a kősziklát is megható könyörgésre alig tehet mást, megígéri, hogy elhajtja magától Alfrédot. A következő jelenetben a bajba jutott prosti visszatér eredeti foglalkozásához. Egy hírhedt báró karján lép be a párizsi szalonba, ott meg – naná! – feltűnik Alfréd. A hoppon maradt szerelmes ifjú durván pénzt dob Violettának, valamint csúnyán lehordja. A lány a jelenet hatására összeomlik.

A III. felvonásban Violetta végromlásban fekszik a halálos ágyán – mondta az orvos. Már nem vigasztalhatja Alfréd bűnbánata, sem Germont papa vallomása, aki az egész bajt okozta. A szerencsétlen haldokló hosszadalmas áriában magyarázza a szenvedéstörténetét, hűségét, amíg végül Alfréd karjába dőlve kileheli a lelkét.

Sokan a Traviatát tartják Verdi legjobb mesterművének. A tanulság egyértelmű, nem szabad beavatkozni az újabb generáció életébe. 18 éven aluliak számára nem ajánlatos az elborzasztó történet.

 

Aida

Az olasz dallamokért rajongó egyiptomi alkirály, Izmail pasa Verditől rendelt dalművet a Szuezi-csatorna ünnepélyes megnyitására. Az opera azonban nem készült el Camille du Locle egzotikus témájú szövegkönyvére, mert Verdi addig akadékoskodott, amíg végül Antonio Ghislanzonira bízta a megírását, de annak is minden sorába belekötött. Aktív közreműködésével ezt a bonyolult, könnyes szerelmi háromszög történetet 1871-ben sikerült bemutatni Egyiptomban, majd 1872-ben Milánóban. Mindkét helyen eltúlzott pompával és óriási sikerrel játszották, jóllehet, a sztorinak a világon semmi köze sincs a valósághoz. Annál jobban tetszik a Verdi-rajongóknak. A szabadtéri színházak kedvence, még elefántokat is a színpadra hurcolnak, holott az afrikai elefánt – az indiaival ellentétben – nem szelídíthető jószág. Apróságok azonban nem akadályok.

A történet:

Aidát, a szép, fekete bőrű etióp királylányt rabszolgának vitték Egyiptomba, a fáraó lányának szolgálatára. A baj nem jár egyedül, mert kölcsönösen egymásba szerettek Radamesszel, az egyiptomi hadvezérrel, akire Amneris, a fáraó lánya is pályázik. Az etióp király, Amonasro a lánya kiszabadításáért indul hadba seregével Egyiptom ellen. Radames a nagy honvédő háborúban legyőzi az ellenséget, és diadalmas indulóval ünnepelteti magát Thébában vagy Memfiszben – szempontunkból mindegy. Rabláncra fűzve hozza magával az ellenséges harcosokat, köztük a királyt is. Ezért a fáraó a hős minden kívánságát hajlandó teljesíteni. Radames – nem minden érdek nélkül – az etióp foglyok szabadon bocsátását kéri tőle. Az uralkodó teljesíti, de rátukmálja Amneris-t, a lányát és vele együtt a trónját. Az etióp had eközben újraszerveződik, Amonasro pedig a lányát, Aidát kémkedésre kéri: hol támadhatnának megint Egyiptomra. Aida megtudakolja szerelmesétől, Radamestől az egyetlen jó útvonalat, aztán közös szökést terveznek. Ám Amneris féltékenységében kihallgatja és elfogatja őket, ehhez társul a gonosz főpap, Ramfis is. Amonasrót megölik, Aida eltűnik, Radames pedig hazaárulásáért hősiesen vállalja a halálbüntetést, méghozzá a legrémesebbet, hogy elevenen sziklasírba falazzák. Az okos Aida már előre a kriptába csusszant, ahol végre zavartalanul egyesülhet a szerelmével. Odafönn Amneris hiába imádkozik érte: késő bánat. Elgondolni is rossz, milyen embertelen körülmények között fognak a szerelmesek elpusztulni! Talán még egymást is megeszik…

Legjobb elkerülni az ilyen helyzeteket! A Verdi-rajongókat azonban ez sem hátráltatja. A szerző kifáradt a sikerek láttán, és mivel beválasztották az olasz szenátusba, 15 évig semmit nem írt.

 

Otello

Verdi a saját operái közül a leginkább az Otellóra volt büszke. Shakespeare reneszánsz drámái közül 40 évvel korábban a Macbethet már megzenésítette, nagy bukás lett belőle. A balsikert már mindenki elfeledte, amikor Arrigo Boito költő és zeneszerző 1879-ben saját célra írt az eredeti drámából librettót. A nála nagyobb tiszteletben álló Verdinek önként átnyújtotta, aki némi töprengés, sok beleszólás és személyes betanítás után 1887-ben bemutatta a milánói Scalában (ugyanebben az évben Budapesten is). Hihetetlen siker lett a bőven áradó melódiákból. A fondorlatok, árulások, átverések ma sem szünetelnek, mi is hasonlóan viszonyulunk az idegenekhez, tehát mindig akad benne aktualitás. 

 

Az Otello-sztori éppolyan szövevényes, mint Shakespeare-nél, de itt három órába telik, amíg eljutunk a negyedik felvonás végére. Otello, a velencei flotta fekete bőrű (mór, azaz arab származású) zsoldoskapitánya csapatával legyőzi a török betolakodókat, ezért óriási ovációval fogadja Ciprus szigetén (akkor velencei tartomány) a nép, a tengeri vihar ellenére. A mór admirális az értelmes Jago helyett a kevésbé okos Cassiót nevezi ki kapitányává. Jagónak több sem kell, bosszút forral. Alig érnek partot, a jó ciprusi bortól örömében a legénység lerészegedik, Cassio pedig – ahogy szokott – Jago aljas biztatására több matrózt összever. Otello (vallása tiltja az alkoholfogyasztást) ezért kirúgja az állásából, majd boldog, hosszú duettben öleli át fehérbőrű velencei asszonyát, Desdemonát. 

Jago kihasználja Otello legsötétebb érzései közül a féltékenységet, erre építeni lehet további cseleket. Desdemona szerteszét hagyja a holmiját, legtöbbször a mórtól jegyajándékul kapott egyetlen zsebkendőjét, ezért a komornával (mellesleg Jago felesége) ellopatja, és Cassio zsebébe dugja, utána a hiszékeny Otellónak bizonyítékul kijátssza. A mór iszonyú dühbe gurul, ész nélkül beleesik Jago csapdájába. Jago nem nyugszik, azt tanácsolja Cassiónak, hogy állása érdekében kérje Desdemona közbenjárását Otellónál. A bosszús mórt tökéletesen sikerül ártatlan felesége ellen fordítania. Ráadásul látogatóba jön a velencei dózse. Visszarendeli Otellót Velencébe. Helyébe Cassiót nevezi ki a sziget kormányzójává. Itt betelik a pohár, Otello a feleségén tölti ki a bosszúját. Este álszentül megkérdezi: „imádkoztál-e Desdemona?” Mint hallottuk, a hölgy valóban imádkozott az imént. A mór meg sem várja a választ, szó szerint beléfojtja a szót. A zajra beront a komorna, Emília, magával hozza Cassiót meg néhány tanút, hogy elmesélje az ellopott zsebkendő történetét. Otello kudarca teljes, ledöfi magát, és holtan borul meggyilkolt neje tetemére.

A darab prózában, versben valahogy elmegy, de operaszövegnek átdolgozva rémes, azonban sok alkalmat ad könnyekig ható áriák és népszerű zenekari mutatványok sorozatához. 

 

Falstaff

Verdi mester utolsó színpadi vállalkozása ezúttal vígopera (opera buffa). Az alapja Shakespeare vígjátéka, A windsori víg nők, de szövegkönyvét Arrigo Boito összekombinálta a IV.Henrikkel is, hogy érthetetlenebb legyen, sőt, ne is hasonlítson ebben a témában Otto Nicolai korábbi zenés Shakespeare-feldolgozásához. Verdi felül-, Boito alulmúlta magát a munkában. A 80 éves zeneszerző utoljára ünnepeltetni akarta magát a milánói Scala közönségével 1893-ban. Nem is csalódott, a hallgatóság tombolt a bemutatón. Mindenki elfelejtette Verdi első vígoperájának 1840-es bukását, amelyet csupán egyszer adtak elő. Mi sem hallottunk róla többet.

 

A történet dióhéjban: különösen mesterkélt a rengeteg szereplővel. Sir John Falstaff idős, hájas agglegény, a bor és a csemegék szeretetén kívül szerelemre vágyik, azért ugyanazzal a szöveggel két levelet küld el két vidám menyecskének, de már a továbbítással is gondjai vannak. Alice és Meg, a két menyecske megmutatja nemcsak egymásnak, hanem a szomszédoknak is az azonos tartalmú leveleket, és tréfát tervel ki a lovag ellen. Meghívják egyikük házába, amikor a férj nincs otthon. Falstaff szépen kiöltözve, büszkén indul hódító útjára. A házban sűrűn feltűnnek váratlan vendégek: szomszédok, féltékeny férjek, szolgák, egyebek. A hölgyek a túlsúlyos udvarlót egy ruháskosárba gyömöszölik, és szolgákkal a Temzébe dobatják. A pórul járt lovag otthon (import) forralt borral vigasztalja magát, mikor újabb viccre készül az ellentábor. A windsori parkba, éjjeli találkozóra hívják Falstaffot, aki nagy magabiztosan megint elmegy a randevúra, nem tanult a korábbi esetből. Az egész vidék népe beöltözik erdei nimfának vagy koboldnak, feltűnik két menyasszony két vőlegénnyel (az egyik igazi, a másik két férfi), akiket egy játékos akaratán kívül összead. Falstaff végre rájön az átverésre, de belemegy a tréfába. Most nem jár pórul, hanem csatlakozik a násznép lakomájához, ráadásul megúszta a nászajándékot, sőt, ingyen ehet-ihat.

 

Dobi Ildikó – EuroAstra

 

A zeneszerző egyéniségének kinyilvánítása

 

 

A romantikus kort, amely 1800 körül kezdődött, és még a XX. század elején is tartott, a német történészek olykor Sturm und Drangnak – németül „vihar és vágy” – nevezik: tág fogalom, beletartozik a politikai felemelkedés, a kultúra átalakulása és az egyén felszabadulása. A kor szellemét tükrözik Turner és Delacroix festményei, Scott és Goethe regényei, Blake és Coleridge költeményei, Schiller színdarabjai, Bellini és Weber operái. Európában ebben az időszakban indult meg az ipari fejlődés, mind nagyobb szerepet kaptak a városok, és gomba módra szaporodtak James Watt gőzgépének gyakorlati alkalmazásai. Ebben a korban, amelyet a társadalom és a művészet expanziója jellemez, a zeneszerző egyéniségének kinyilvánításához éppúgy hozzátartozik saját, csak rá jellemző nyelvezetének megteremtése, ahogyan egy népet is nyelve alapján azonosítunk. Sok Beethoven utáni zeneszerző számára a szimfonikus zenekar eszményi csatatér, ahol kipróbálhatják erejüket.

A szimfonikus zenekar, az operához hasonlóan, a legtökéletesebb zenei együttesek közé tartozik. Igaz ugyan, hogy az opera arisztokratikus korban született, amikor a színpadon zajló ceremónia sok díszes kelléke a hallgatóság megjelenéséhez és várakozásához igazodott. A zenekar – ezzel ellentétben – mértékletesebb és nagyobb feladatra vállalkozik.

 

Johann Erdmann Hummel festménye (1823)

Johann Erdmann Hummel 1823-ban festett vászna a nápolyi tavasz örömeit ábrázolja , nagyszerűen érzékelteti a tizenkilencedik század bimbózó romantikus szellemét

Mint láttuk, sok hangszer együttes zenélése régi gyakorlat, de a zenekar mint önálló, rendkívül kifejező hangszer a tizenkilencedik században szólalt meg először, a romantikus zeneszerzők szimfóniáiban és versenyműveiben, az addig ismert legszemélyesebb muzsika szolgálatában. Ez az a kor, amelyben az egyéni élmény a meghatározó, amikor az egyes emberek élete áll a társadalom és a művészet érdeklődésének középpontjában.

 

Walter Scott: Lady of the Lake

A tizenkilencedik század elején sok nyelvre lefordították Walter Scott regényeit, a Kenilworth-öt, az Ivanhoe-t, a Lady of the Lake-et, amelyek nagy népszerűségre tettek szert az írók, művészek, a művelt rétegek körében. Egyik regénye, a Bride of Lammermoor később, Donizetti operájaként még híresebb lett.

Hector Berlioz a zenekar virtuóza volt, mind komponista és karmester abban lelte örömét, hogy százötven muzsikust, vagy még többet halmozott össze. Addig soha nem hallott tökélyre fejlesztette a hangszerelés művészetét, gondoljunk csak a Fantasztikus szimfóniára, a Római Karnevál nyitányra, valamint operáira, elsősorban a Benvenuto Cellinire, amelynek 1838. szeptember tizediki párizsi bemutatója igazi szenzáció volt. Berlioz egyengette a Wagner zenedrámáihoz és Gustav Mahler szimfóniáihoz szükséges óriászenekarok útját.

 

Louis Antoine Jullien: Illustrated London News 1846

Louis Antoine Jullien (1812-1860) az egyik első karmester-sztár; előbb Franciaországban szerepelt, majd Angliában lépett fel nagy sikerrel. A Covent Garden-beli koncertjei felkeltették az Illustrated London News érdeklődését (1846).

A hangszerelés gyakorlata, vagyis az, hogy a partitúrában minden egyes szólamhoz meghatározott hangszert jelöltek ki, a reneszánsz végén alakult ki. Láttuk milyen magas színvonalat ért el ez a művészet Velencében, a Gabrielik korában. A barokk zenekari muzsikában, tulajdonképpen egészen Mozartig és Haydnig gyakran úgy írták a partitúrát, hogy az első hegedűnek megadták a fő dallamvonalat, és a többi hangszer feladata a harmóniák kitöltése volt. Utolsó szimfóniájában Haydn a szokottnál jóval nagyobb szerepet juttatott a fafúvósoknak, ennek tulajdonítható darabjainak sajátos pezsgése és sziporkázása. Beethoven mérhetetlenül kibővítette a hangszerelés technikáját, elsősorban azzal, hogy a rézfúvósokat, az ütőhangszereket és a timpánikat kezelte. A Kilencedik szimfónia bemutatóján a hallgatóság lélegzete elakadt, amikor a scherzo-témájában két, oktávra hangolt timpáni szólóhangszerként szólalt meg. Berlioz sokat tanult Beethoventől, és a zenekarkezelés olyan felfogását hagyta az utókorra, amelyben minden hangszernek megvan a maga szerepe, és egyiket sem kell soha alárendeltnek tekinteni.

 

Grandvill Berlioz karikatúrája

Grandville karikatúrája (1846) azt bizonyítja, hogy Hector Berlioz óriászenekara nem mindig nyerte el a kortársak tetszését.

Beethoven halála után néhány éven belül megkezdődött a zenei formák elszakadása a klasszikus és barokk korból örökölt hagyományoktól. Sok muzsikus – köztük Berlioz is – örömmel üdvözölte a kifejezés kötetlenségének új felfogását, az érzelmek felszabadulását, ami forradalmasította az operát, a tánczenét és a hangversenyzenét. A romantikus kor minden bizonnyal a virtuózok kora, és igaz ugyan, hogy a zenekar csillaga Berlioz, de egyetlen zeneszerző-előadót sem ünnepeltek zajosabban a tizenkilencedik század első harmadában, mint az olasz hegedűst, Niccolò Paganinit. Berlioz barátja és pártfogója volt, és Berlioz Paganininek komponálta Harold Itáliában című brácsaszólós szimfóniáját – a brácsa Paganini váltóhangszere.

Paganini Genovában született, 1782-ben; kilencesztendős korában hegedült először közönség előtt, 1805-ben kezdődött az a pályafutás, amely végül legendát faragott belőle. Az biztos, hogy előadásmódjával egyetlen művész sem keltett nagyobb szenzációt, még Liszt Ferenc sem. Nincsenek felvételeink Paganini játékáról, de ismerjük önmaga számára komponált muzsikáját, amiből félreérthetetlenül kiderül, hogy ő volt a történelem egyik legnagyszerűbb hegedűse. Paganini vonzerejében része volt démoni megjelenésének, és kisujját sem mozdította, hogy eloszlassa a sátánnal kötött egyezségéről suttogott rémhíreket, jól tudta, mekkora reklámot jelentenek. Paganini volt önmaga legjobb ügynöke; karrierjét csaknem ugyanolyan mesteri módon irányította, ahogy hegedült. Ő az első művész, aki egyszersmind igazi üzletember is, keresztül-kasul utazgatott Európában, koncertről koncertre diadalt diadalra halmozott, akár egy tábornok vagy egy hivatásos ökölvívó. Önemésztő, komor alak, teljesen feketébe öltözve, hatalmas keze meghazudtolta választott hangszerének érzékeny alkatát: drámai jelenség volt. Lehet, hogy Schubert hallotta játékát, mert Paganini 1828 márciusában, fél évvel Schubert halála előtt lépett fel Bécsben; egyetlen koncertért magasabb tiszteletdíjat kapott, mint Schubert egy egész sorozatáért. Paganini csupán ötvennyolc esztendős volt, amikor meghalt, sokféle betegség pusztította, hangját teljesen elvesztette.

 

Paganini 1838-ban

Niccolò Paganini ötvenhat évesen; két év múlva meghalt, rákban és más betegségekben.

Akárcsak Guarneri del Gesù (egyik hegedűje az ő tulajdonában volt, és ő vitte diadalra az „Ágyúnak” nevezett hangszert), Paganini is legszívesebben kártyázott, vagy más mulatságokkal ütötte agyon az időt. A Guarneriust egyik csodálójától, egy francia kereskedőtől kapta ajándékba: a francia először kölcsönadta neki, majd amikor hallotta, hogyan szól Paganini kezében, ragaszkodott hozzá, hogy tartsa meg – szerencsés véletlen, mert Paganini alig valamivel korábban tette zálogba hangszerét, hogy kártyaadósságát ki tudja fizetni.

Kevés virtuóz akadt ebben a korban, akinek muzsikája túlélte a művészt: egyikük Paganini. Sok kompozícióját nem tette közzé, inkább megőrizte magának titkait. Tulajdonképpen a capriccio-sorozat az egyetlen, amit Paganini a saját kezével írt le, olyan míves kidolgozással, ami alighanem koncert-előadásmódját is jellemezte. Öt versenyműve – halála után egyik-másik feledésbe merült – inkább afféle keret, amelyen belül improvizációs tehetségét csillogtathatja, bár az első hegedűverseny szólószólama és kísérete lényegében teljes. Maga Paganini írta egyik barátjának: „Aki egyszer már hallott, mindig újra hallani akar. Mit gondolsz, hány Paganini él a Földön?”

(…)

 

Forrás: Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis – Az ember zenéje (162-169. oldal) Zeneműkiadó Budapest 1981 ISBN 963 330 397 4

 

Lajtha László

 

 

… kiemelkedően tehetséges és vállalkozó szellemű komponista” Bartók Béla

 

„A XX. század első felének Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa – általában így határozzák meg Lajtha László zenetörténeti helyét. A kép azonban ennél jóval árnyaltabb, hiszen zongoraművész volt, karmester, egyházzenész, hangversenyszerkesztő és zenei ismeretterjesztő, hangszertörténeti szakember, a nemzetközi kultúrdiplomácia kiemelkedő alakja, hazai és európai tudományszervező… Életének sok-sok szála összetéveszthetetlenül egyedi szövedéket alkot. S bár munkássága sok tekintetben valóban rokon a nála egy évtizeddel idősebb Bartókéval és Kodályéval, legalább ugyanannyira különbözik is az övékétől. Máig tartó Lajtha Lászlómellőzöttsége, meg nem értettsége nagyrészt éppen annak köszönhető, hogy egészen egyéni utat járt be.”

A népzenekutatást diákkorában kezdte meg: „1910-ben, Bartók példája nyomán önállóan mentem el először népdalt gyűjteni. […] Már első utam Erdélybe vezetett és a háború kitöréséig ott dolgoztam, ott tanultam meg a folklorista mesterséget. Ez a népzene otthonom lett, és minden mesternél jobban hatott reám. Bartók közelségéből kiindulva, ez a népzene és a párisi iskola tartatta meg azt a kis ösvényt, melyen elindultam, s amelyet az első világháború szakított meg.” A háború éveiben „… amennyire lehetett, Lajtha igyekezett megtartani a muzsikával való kapcsolatát: „A zenei munkát nem tudtam abbahagyni, és a harctéren, a fedezékben mindég velem volt vázlatkönyvem, amelybe leginkább kontrapunktot írtam, gyakoroltam magam, nehogy mesterségi készségem véglegesen elveszítsem. Bach és Palestrina voltak mestereim.”

Zeneszerzőként nemzetközi hírnévre tett szert, számos európai és amerikai nagyvárosban adták elő szerzeményeit. Kultúrdiplomataként előadásokat tartott, szakértői megbízásokat kapott; 1947-ben részt vett az UNESCO védnöksége alatt működő Nemzetközi Népzenei Tanács megalakításában, és a vezetőség tagja volt egészen haláláig. Volt többek között a Magyar Nemzeti Múzeum vezetője és a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke is. 1935-1938 között a Magyar Rádió szabadegyetemének zenei műsorait irányította, majd 1945-től másfél éven át a Rádió zeneigazgatója volt. „Lajtha zenetudományi-zeneírói tevékenysége kilencven különböző műfajú munkát eredményezett.” Kutatott, tanított, zenét szerzett – tehetségét nemzetközileg is ismerték és elismerték. 1951-ben népzene-gyűjtési munkásságáért Kossuth-díjjal tüntették ki.

 

lajtha_konyv

Lajtha László monográfiák
Forrás: Solymosi Tari Emőke: Lajtha László, a nemzeti és nemzetközi mester (hagyomanyokhaza.hu)

 

A Lajtha-csoport működése és az 1950-es évek népénekkutatása

 

 

A „Noé bár­ká­ja­ként” is em­le­ge­tett Lajtha-csoport mű­kö­dé­sét és az 1950-es évek nép­ének­ku­ta­tá­sát mu­tat­ja be a 2016. január 15-én pén­te­ken nyí­lt ka­ma­ra­ki­ál­lí­tás a Magyarság Házában.

Pálóczy Krisztina ku­rá­tor, a Néprajzi Múzeum nép­ze­nei gyűj­te­mé­nyé­nek mun­ka­tár­sa fel­idéz­te, Lajtha László 1947–48 után – si­ke­res film­ze­ne­szer­zői pá­lyát hát­ra­hagy­va – tért ha­za Londonból, de mi­vel nem volt haj­lan­dó alá­ír­ni a Mindszenty József her­ceg­prí­más, ér­sek el­le­ni vá­da­kat, min­den ál­lá­sá­ból el­bo­csá­tot­ták.

„1949 és 1951 kö­zött ab­ból élt, hogy ér­té­kes tár­gya­it el­ado­gat­ta – szó­val na­gyon mél­tat­lan kö­rül­mé­nyek kö­zött. 1951-ben a kor­mány­tól emig­rá­ló út­le­ve­let kért, ezt azon­ban, te­kin­tet­tel kül­föl­di hír­ne­vé­re, nem ad­hat­ta ki az ak­ko­ri kul­tu­rá­lis ve­ze­tés, nem en­ged­het­ték, hogy emig­rál­jon. Felajánlották ne­ki, hogy az­zal fog­lal­koz­hat, ami­vel akar – így ala­kult meg az úgy­ne­ve­zett Lajtha-csoport, mely­nek te­vé­keny­sé­gét a ki­ál­lí­tás be­mu­tat­ja” – is­mer­tet­te Pálóczy Krisztina.

Lajtha László emlékezeteA cso­por­tot azért em­le­get­ték “Noé bár­ká­ja­ként” is, mert Lajtha olyan em­be­re­ket vett ma­ga mel­lé, aki­ket az ak­ko­ri rend­szer ül­dö­zött, és más­hol nem al­kal­maz­tak. Közéjük tar­to­zott a nem­rég el­hunyt le­gen­dás nép­rajz­tu­dós, Erdélyi Zsuzsanna, Rajeczky Benjámin cisz­ter­ci szer­ze­tes, ze­ne­tör­té­nész, va­la­mint Tóth Margit nép­ze­ne­ku­ta­tó, aki ké­sőbb, Lajtha ha­lá­la után a Néprajzi Múzeum nép­ze­nei gyűj­te­mé­nyé­nek ve­ze­tő­je lett – ő is apá­ca volt.

A Lajtha-csoport, mely­nek mun­ká­ja gyűj­tés­ből, fel­dol­go­zás­ból és ki­adás­ból állt, 1951-től 1963-ig, Lajtha ha­lá­lá­ig mű­kö­dött eb­ben a for­má­ban, de tag­jai ez­után is még majd­nem egy év­ti­ze­dig együtt ma­rad­tak és foly­tat­ták a mun­kát a Néprajzi Múzeumon be­lül, mun­kás­sá­guk a mú­ze­um nép­ze­nei gyűj­te­mé­nyé­nek leg­ter­mé­ke­nyebb idő­sza­ka volt.

A Magyarság Háza ki­ál­lí­tása a Lajtha-csoport ál­tal Sopron és Vas me­gyék­ben gyűj­tött anya­got, fő­ként egy­há­zi nép­éne­ke­ket és hang­sze­res ze­nét mu­tat be – Lajtha az egész or­szág­ra ki akar­ta ter­jesz­te­ni a gyűj­tést, de ha­lá­lá­ig csak ezt a két me­gyét tud­ta át­te­kin­te­ni.

A tár­lat fel­vo­nul­tat­ja a min­dig írott anyag­ra tá­masz­ko­dó nép­éne­kek nyom­ta­tott for­rá­sa­it, a fe­le­ke­ze­tek leg­jel­lem­zőbb éne­kes­köny­ve­it, és a kéz­zel írott, hol má­solt, hol sa­ját szer­ze­mé­nye­ket tar­tal­ma­zó le­jegy­zé­se­ket. A fo­no­gráf­hen­ge­re­ken és más esz­kö­zö­kön rög­zí­tett nép­éne­ke­ket meg is le­het hall­gat­ni. A ki­ál­lí­tás­ban lát­ha­tók bú­to­rok, me­lye­ket Lajtha Erdélyből, Udvarhelyről ho­zott ma­gá­val. Egy film­rész­le­ten Erdélyi Zsuzsanna idé­zi fel a cso­port meg­ala­ku­lá­sát és mű­kö­dé­sét. Térképeken te­kint­he­tő át a gyűj­té­sek föld­raj­zi há­ló­za­ta; fel­so­ra­koz­nak az 1960-as évek­ben gyűj­tött szak­rá­lis tár­gyak, pél­dá­ul ma­don­na-szob­rok; vé­gül a lá­to­ga­tók né­hány né­pi hang­szert is lát­hat­nak a Lajtha ha­lá­la után együtt ma­radt cso­port gyűj­té­sé­ből.

Pálóczy Krisztina kurátor meg­je­gyez­te, hogy a Néprajzi Múzeum tu­laj­do­ná­ban lé­vő anyag­ból a 2012-es Ars Sacra-fesztiválon már ren­dez­tek egy si­ke­res ki­ál­lí­tást, ez lát­ha­tó most a Magyarság Házában már­ci­us 20-ig.

„Az igaz hit­ben vé­gig meg­ma­rad­junk…” mot­tó­jú tár­la­tot pén­tek dél­után 17 órakor Solymosi-Tari Emőke ze­ne­tör­té­nész nyit­otta meg, kö­szön­tőt mondott Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igaz­ga­tó­ja.

Pálóczy Krisztina fel­hív­ta a fi­gyel­met egy Lajtha Lászlónak szen­telt át­fo­gó hon­lap­ra, amely – Solymosi-Tari Emőke szer­kesz­té­sé­ben – igyek­szik nap­ra­kész in­for­má­ci­ó­kat nyúj­ta­ni a Lajthával kap­cso­la­tos meg­moz­du­lá­sok­ról, ki­ál­lí­tá­sok­ról, em­lék­kon­cer­tek­ről és más prog­ra­mok­ról.

 

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Kodály Zoltán

 

 

Kodály Zoltán zeneszerző, népzenekutató, zenepedagógus Kecskeméten született. Apja Kodály Frigyes MÁV-tisztviselő, anyja Jaloveczky Paulina, mindketten műkedvelő muzsikusok. Kodály gyermekkorát Szobon, Galántán és Nagyszombatban töltötte, ez utóbbi város érseki gimnáziumában érettségizett. 1900-tól Budapesten tanul. A Zeneakadémián 1904-ben zeneszerzői diplomát kapott, 1905-ben a tudományegyetemen magyar-német szakos tanári diplomát, 1906-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1907-től a Zeneakadémián a zeneelmélet, 1908-tól a zeneszerzés tanára.

 

Kodaly-zoltan

Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.)

Kodály 1905-ben kezdte meg népdalgyűjtő útjait, majd 1906-tól Bartók Bélával együtt folytatták a gyűjtést. Mint zenetudós módszeresen gyűjtötte, feldolgozta és rendszerezte a magyar népdalokat. A magyar népzenére támaszkodva alakította ki egyéni magyar stílusát. 1910-ben volt első szerzői estje. Az igazi sikert a húszas évek hozták meg számára. 1925 táján irányult figyelme a gyermekénekkarokra, egyúttal az iskolai ének- és zenetanításra. Kialakította a zenei írás-olvasás tanítására szolgáló módszert. Új kóruskultúrát teremtett. Fáradozásainak eredményeképpen indult meg a rendszeres népzeneoktatás felsőfokú tanintézményeinkben. Nagy számban adott ki zenepedagógiai jellegű műveket.

Gyakran megfordult külföldön. Műveit mindenütt nagy megbecsüléssel fogadták. Fáradhatatlanul küzdött a helyes magyar nyelv és általában a nemzeti tradíciók megőrzéséért.

A Magyar Tudományos Akadémia 1946-ban elnökévé választotta. Kossuth-díjat (1948, 1952, 1957), 1965-ben Herder-díjat kapott. Több egyetem díszdoktorává avatta (Budapest, Oxford, Berlin, Torontó). A Nemzetközi Népzenei Tanács elnökévé, a Nemzetközi Zenepedagógiai Társaság díszelnökké választotta. 85 éves korában, 1967-ben hunyt el.

Kodály Zoltán zeneszerzői életműve a népzene szellemében született. Nemzetközi rangra emelte a magyar zenetudományt. Pedagógiai módszerét az egész világon alkalmazzák.

 

Forrás: bacstudastar.hu

 

Bartók Béla

 

 

1945. szeptember 26-án halt meg Bartók Béla

 

A szájuk többé Nem iszik pohárból, Csak tiszta forrásból.”

„Az én vezéreszmém, amelynek, mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”

  Bartók Béla, 1931. január

Cantata profana (részlet)

Volt egy öreg apó.
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia,
Testéből sarjadzott
Kilenc szép szál fia.
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre,
Szántásra-vetésre,
Ménesterelésre,
Csordaterelésre:
Hanem csak nevelte
Hegyet-völgyet járni,
Szarvasra vadászni.

Az erdőket járta
És vadra vadászott
Kilenc szép szál fiú.
A vadra vadásztak,
Annyit barangoltak
És addig vadásztak,
Addig-addig, mígnem
Szép hídra találtak,
Csodaszarvasnyomra.
Addig nyomozgattak,
Utat tévesztettek,
Erdő sűrűjében
Szarvasokká lettek:
Karcsú szarvasokká váltak
Erdő sűrűjében.

cantata_ profana

Bartók Béla művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű. Zeneszerető családban nevelkedett: apja, idősebb Bartók Béla a város iskolájának igazgatója volt, zongorán, csellón játszott, zenekart vezetett, sőt a komponálással is foglalkozott; anyja tanítónő volt és kiválóan zongorázott.

 

Bartók Béla

(Nagyszentmiklós, Osztrák–Magyar Monarchia, 1881. március 25. – New York, Amerikai Egyesült Államok, 1945. szeptember 26.)

 

1899-ben a Pesti Zeneakadémiára iratkozott be. Stílusának kialakulásában meghatározó szerepe volt a német klasszicizmusnak és romantikának, különösképpen Brahms művészetének. Kodály Zoltán támogatásával behatóan foglalkozott a magyar népzenével, illetve összehasonlító kutatások végett a szomszéd népek népzenéjét is górcső alá vette.

A parasztzene megismerésének hatására kompozíciós stílusa is átalakult, mely immár a népzene stílusjegyeire támaszkodott. 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált és a Harvard Egyetemen tartott előadásokat a magyar zene kérdéseiről.

Kapcsolódó linkek

Ralph Vaughan Williams

 

 

Angol zeneszerző és népdalgyűjtő, akit főként egy népi dallam – a „Greensleeves” – és egy Thomas Tallis-téma feldolgozása tett ismertté.

 

ralph_vaughan_williams

Ralph Vaughan Williams (Down Ampney, 1872. október 12. – London, 1958. augusztus 26.)

 

Az alábbiakban a zeneszerzővel kapcsolatos anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak.

 

A nagyanyja ugyanabból a könyvből tanította olvasni, mint amelyikből annak idején tulajdon öccsét, Charles Darwint tanította. A családban – mint mindenütt – nagy volt a ribillió, amikor A fajok eredete megjelent. Ralph hétéves lehetett, és megkérdezte erről az édesanyját, aki nagyon értelmes nő volt. Így válaszolt:

– A Biblia azt mondja, Isten hat nap alatt teremtette a világot. A nagybácsid szerint sokkal tovább tartott. De nincs miért aggódni: így is úgy is csodálatos.

 

 

1903 decemberében, első népdalgyűjtő körútján, Vaughan Williams megkérdezte egy öreg földművestől, hogy honnan vette a dallamát annak, amit énekel.

– Ha megvan a szöveg, a Mindenható küld hozzá dallamot – felelte az.

 

Egy alkalommal, miután elvezényelte valamelyik művét, a karmesteri dobogóról lelépve ezt dünnyögte:

– Hát, ha ezt hívlák modern zenének, nekem nem tetszik.

 

Surreyi otthonából sokat segített a náci Európából érkezett menekülteknek. A bizottság, amelyet felállított, házat vásárolt Dorkingban, hogy ott szállásolja el őket. Gyakran a saját házába is befogadott néhányat. Egyszer egy bizottsági ülésen a menekültek képviselője szóvá tette, hogy a ház, ahová beköltöztették őket, nyirkos és hideg. Németországban sokkal jobb körülmények között laktak, a legtöbbjüknél központi fűtés volt. Ahogy az illető elment, többen felhördültek. „Micsoda hálátlanság!” – ilyen és ehhez hasonló megjegyzések hallattszottak. Ralph Vaughan Williams (Down Ampney, 1872. október 12. – London, 1958. augusztus 26. Vaughan Williams egyszerűen csak ennyit mondott:

– Hát nem csodálatos, hogy a jóra is emlékszik?!

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (277-278. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov

 

 

Orosz zeneszerző, a Szentpétervári Konzervatórium igazgatója, Sosztakovics tanára.

 

AlexanderGlazounov

Glazunov (Szentpétervár, 1865. augusztus 10. – Neuilly-sur-Seine Franciaország, 1936. március 21.)

 

 

1922-ben koncerttel ünnepelték Moszkvában huszonöt éves zenepedagógusi pályafutását. Utána Lunacsarszkij, az oktatásügyi népbiztos mondott beszédet. Bejelentette, hogy az állam, elismerve Glazunov eddigi teljesítményét, megfelelő életkörülményeket fog biztosítani neki az alkotómunkához. Kemény, ínséges idők jártak. Az egykor erőtől duzzadó, vonzó külsejű Glazunov iszonyatosan lefogyott. Régi ruhája úgy lógott rajta, mint egy akasztón. Az arca nyúzott volt, beesett. Még kottapapírja sem volt, hogy komponálhasson. Mégis lenyűgöző méltóságról és tisztességről tett tanúbizonyságot. Ahelyett, hogy köszönettel elfogadta volna a felajánlást, azt mondta, semmit sem kér, és ne hozzák őt kivételes helyzetbe. Viszont, ha már az állam figyelme a zene felé fordult, akkor segítse a Konzervatóriumot, ahol meg lehet fagyni, mert nincs mivel fűteni. Beszéde kisebbfajta botrányt okozott, de a Konzervatórium végül is megkapta a tüzelőt.

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (263. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Henryk Wieniawski

 

 

Henryk Wieniawski (Lublin, 1835. július 10. – Moszkva, 1880. március 31.) Lengyel hegedűművész. 1843-ban lett a párizsi Conservatoire növendéke, 1845-től J. Massart növendéke. Első fellépése 1848-ban volt Szentpétervárott, 1848/50-ben Párizsban tanult tovább összhangzattant, majd hegedű virtuózként turnézott. 1859-ben Szentpétervárott lett cári kamaravirtuóz, ugyanott 1862-1867-ig oktatott a konzervatóriumban. Wieniawski, akinek különösen a staccato-technikája vívott ki csodálatot, 1872 és 1874 között Amerikában hangversenyezett, részben Anton Rubinsteinnel. 1874-1877-ig a brüsszeli konzervatórium tanára, itt tanítványa volt E. Ysaye. Wieniawski jelentősen hozzájárult a vonóstechnika fejlesztéséhez. Stílus szempontjából a francia-belga iskolához tartozik; műveiben romantikus hangzásfantázia és szláv kolorit ötvöződik. Több virtuóz darabot írt a hangszerére.
henryk wieniawski  fotografia z 1878_300x

Wieniawski 1878-ban

Az alábbiakban a művésszel kapcsolatos anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak.

 

Amikor 1872-ben Anton Rubinsteinnel az Egyesült Államokban turnéztak, egyiküket aránytalanul magasabb fellépti díjjal szerződtették. Miután ez kiderült, hetvennél is többször játszották együtt a Kreutzer-szonátá-t anélkül, hogy egy szót szóltak volna egymáshoz.
Egyszer Londonban egy magas rangú személy meghívta, hogy játsszon a házában. Amikor kilépett a vendégek elé, minden szem és lornyon rá szegeződött, és egy pisszenés sem hallatszott a teremben. De amint rázendített Raff* Cavatiná-jára, mindenki beszélgetni kezdett. Ez felettébb sértő volt, és úgy döntött, megleckézteti a jelenlévőket. Tudta, hogy minden angolnak némán és állva kell hallgatnia a nemzeti himnuszt – az Isten óvd a királynő-t, ezért odakacsintott a zongoristának, és ügyesen áttért Raffról a himnuszra, melyet fortissimo játszott. Nagy megelégedésére megszűnt a beszéd, és aki addig ült, az felállt. Ám ahogy visszatért a Cavatina-hoz, újrakezdődött a fecsegés. Megint rákezdett a himnuszra, és nyert néhány perc csöndet, de még nagyobb hangzavar lett, amikor ismét a Cavatina következett. Ötször vagy hatszor ismételte meg ezt a trükköt, és amikor befejezte, senki sem értette a célzást. A darabon csodálkoztak, hogy milyen sokszor ismétlődik benne az angol himnusz.

* Joseph Joachim Raff (1822-1882), svájci zeneszerző, leghíresebb műve a hegedűre és zongorára írott Cavatina

 

Forrás:Brockhaus-Riemann – Zenei Lexikon III. kötet (661. oldal) Zeneműkiadó, Budapest, 1985 ISBN 963 330 572 2 Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (195. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Christoph Willibald Gluck

 

 

Cseh származású szerző, aki Bécsben és Párizsban működött. Új irányt szabott az opera műfajának azzal, hogy a mű drámai hitelességét részesítette előnyben a hatásvadász énekesbravúrokkal szemben. Ma is játszott, legismertebb operája az Orfeusz.

 

Christoph_Willibald_Gluck_painted_by_Joseph_Duplessis

Christoph Willibald Gluck (Erasbach, 1714. július 2. – Bécs, 1787. november 15.)
Joseph-Siffrein Duplessis festménye

 

Az alábbiakban a zeneszerzővel kapcsolatos anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak.

 

1775 első napjaiban újították fel az Iphigenia Aulisban-t. Gluck több helyen megváltoztatta és kiegészítette a partitúrát, és – fölöttébb kedve ellenére – meghosszabbította a balettszámokat. Azt hitték, mindenkinek a kedvében akar járni, és az idősebb Vestris megkérte, hogy iktasson be egy chaconne-t a fiának.
– Gondolja, hogy a görögök chaconne-t táncoltak? – horkant fel a zeneszerző.
– Miért, nem? – döbbent meg őszintén az idős táncos. Mert akkor nagyon sajnálom őket.
– Na jó, meglesz a chaconne-ja – mondta Gluck. – Bár ez a szegény opera már így is bűzlik a zenétől.
Gluckot szélütés érte, és nem volt szabad felkelnie. A barátai megpróbálták azt a látszatot kelteni, hogy nem aggódnak az életéért, és egy vallásos triójáról kezdtek beszélni. Azon vitatkoztak, hogy a Megváltó szólamát milyen fekvésben kellene énekelni.
– Nos, kedves barátaim – mondta Gluck –, mivel nem tudjátok eldönteni, hogyan fakasszuk dalra a Megváltót, én elmegyek hozzá, és egyenesen tőle kérdezem meg.
1787. november 15-én halt meg, ugyanilyen békésen.

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (46. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9