Elfeledett zeneszerzőnk – Seiber Mátyás

 

 

Brit zeneszerző és pedagógus – írja a lexikon. Joggal, hiszen a budapesti születésű zeneszerző 55 esztendejének mintegy felét a szigetországban élte le. Édesanyja, Patay Berta, jó nevű zongoraművész és tanár volt. A fiatal Seiber elsőként ezen a hangszeren szerzett számottevő jártasságot. Tízévesen kezdte meg gordonka-tanulmányait. Párhuzamosan a középiskolai tanulmányokkal (1923-ban érettségizett), 1918 és 1925 között a Zeneakadémia növendéke volt gordonka ill. zeneszerzés szakon. Az 1918/19-es tanévben Schiffer Adolf előkészítő osztályába járt, majd 1919 és 1924 között (egy tanév kihagyással) végigjárta a négy akadémiai osztályt. Zeneszerzés-tanulmányait az évkönyvek tanúsága szerint csak az 1921/22-es tanévben kezdte meg. Az 1922/23-as év kivételével (amikor is Siklós Albert tanítványa volt) Kodálynál tanult. Diplomamunkája, I. (a-moll) vonósnégyese – több kollégája műveivel egyetemben – szálka volt a Neues Pester Journal kritikusa szemében. A megengedhetetlen hangú támadásra Kodály Tizenhárom fiatal zeneszerző című cikkében válaszolt, amelyben külön kiemelte Seibert: „Seiber jutott – Mozart nyomdokain – a tiszta kamarastílushoz legközelebb.

 

Seiber Mátyás Budapest, 1905. május 4 – Dél-Afrika, 1960. szeptember 24. Fotó: Zeneakadémia képgyűjteménye)

1925-ben Seiber elfogadta egy frankfurti magánzeneiskola tanári állását. Két évnyi tanítás után azonban váratlan lépésre szánta el magát: egy Észak- és Dél-Amerikába közlekedő hajó zenekarába szegődött csellistának. Megadatott a lehetőség számára, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön „Black-America zenéjével, a jazzel. 1928-ban tért vissza Frankfurtba. Az elkövetkezendő néhány évben a város két színházában vezényelt, szólócselló koncerteket adott, s gordonkása volt a jó hírű Lenzewski Vonósnégyesnek (1930 és 1933 között). Karl Amadeus Hartmann zeneszerző és müncheni koncertszervező révén (aki sokat tett a magyar zene németországi terjesztéséért) Seiber műveit játszották a müncheni fesztiválon, így a Two Jazzolettes 1929-ben és 1932-ben megírt két darabját, s később a II. vonósnégyest is.

Bernhard Sekles, a Hoch’sches Konservatorium igazgatója 1928-ban felkérte Seibert, hogy legyen az újonnan indítandó jazz-program vezetője. Az első eset, hogy egy felsőfokú oktatási intézményben a jazzt szigorú tantervi rendben oktatták. A tanszéket számos támadás érte, amelyek nagyrészt nacionalista indulatokban gyökereztek, de voltak, akik politikai manipulációt véltek felfedezni a háttérben. A meghiúsítási kísérletek ellenére a jazz-program kitartott, s minőségi munka folyt fennállása egész ideje alatt. Seiber jazz-zongorát tanított és a hangszerelés-órákat vezette. Jazz-publikációinak többsége is a frankfurti évekből származik. A Melos lapjain jelent meg két nagyjelentőségű cikke: Jazz als Erziehungsmittel (1928) és Jazz-Instrumente, Jazz-Klang und Neue Musik (1930). Előbbi a jazzoktatás szükségességének és lehetségességének kérdését veti fel. A stúdiumok végcéljaként mindenekelőtt az oldott és szabad ritmusosság elérését jelöli meg az egyik oldalon, s az improvizációs képesség kialakítását a másikon. Szükséges tanítani – írja –, hiszen a 20. század műzenéje messzemenőkig megköveteli a ritmusbeli jártasságot (Stravinsky, Bartók és Hindemith zenéjét említi példaként). 1929-ből származik tankönyve, a Schule für Jazz-Schlagzeug, amely elméleti kívánalmainak gyakorlati leképezése. Növendékei számára készítette el Rhythmische Studien c. sorozatát, valamint táncdarabjainak két kötetét: Leichte Tänze: ein Querschnitt durch die neuen Tanzrhythmen für instruktive Zwecke – zongorára.

A nemzetiszocialista hatalomátvételt követően „jóakarói az addig sikeres tanszék bukását hozták. 1933 augusztusában eltávolították a külföldi és zsidó származású tanárokat: az igazgatót, Seklest és 13 tanárt, köztük Seibert. Seiber hazatért Magyarországra, de nem sikerült letelepednie. Két évig dolgozott zenei referensként a Szovjetunióban, munkájára azonban tovább nem számítottak. 1935-ben távozott Angliába. Zeneszerzés- és gordonka magántanítást vállalt, a Schott londoni leányvállalatának tanácsadójaként működött. Filmzenét komponált; legjelentősebb alkotásai e téren a Goethe Faustjához és Orwell Animal farmjához írt kísérőzenéi voltak.

Az 1942-es év újabb fordulópontot hozott: Michael Tippett meghívta zeneszerzés-tanárnak a londoni Morley College-ba. A zeneszerzés mellett zeneesztétikát és zeneelméletet is tanított, s csakhamar Anglia ünnepelt pedagógus-egyéniségévé vált. Jazz iránti érdeklődése továbbra sem csökkent; örömmel fogadta a London Philharmonic Orchestra felkérését egy jazz-darab megírására. 1959-ben született meg Johnny Dankworth altszaxofonistával közös darabja, az Improvisations for Jazzband and Orchestra.

1960-ban dél-afrikai előadókörútra hívták, s itt hunyt el autóbalesetben. Halálhírére több zeneszerzőtárs is érzékenyen reagált. Kodály egykori tanítványa emlékének ajánlotta Media vita in morte sumus című kórusművét, Ligeti az Atmosphérest, de zeneművel emlékeztek meg róla tanítványai: Peter Racine Fricker és Don Banks is.

 
Kovács Soma – zeneakademia.hu

 

Erkel Ferenc

 

 

Zenészcsaládban született Gyulán, a Ferenc nevet keresztapjától, Wenckheim gróftól kapta. Erkel tízévesen már templomban orgonált, tizenegy évesen zongorázott a gyulai közönség előtt. Korán megmutatkozó zenei tehetsége miatt a szülei Pozsonyba küldték Klein Henrik mesterhez. Gimnáziumba Nagyváradon és Pozsonyban járt. Megismerkedett Liszt Ferenc zongora- és Bihari János hegedűjátékával. Erkel maga is virtuóz zongorista lett. 1827-ben Kolozsváron Ábrányi Kornél megismertette a verbunkos zenével.

 

Erkel Ferenc

Erkel Ferenc (Németgyula, 1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.) |
Az 1880-as évek végén, Pollák Zsigmond metszete Ellinger Ede fényképfelvétele alapján

Pestre költözése után zongorahangversenyeket adott, és a Budai Magyar Színjátszókör karmestere lett. Ugyancsak dirigált a Nemzeti Kaszinóban, a pesti Német Színházban, majd a Nemzeti Színházban. Az akkor divatos zenés művek bécsi és olasz mintára készültek. Erkel 1833-ban a Megyeri Károly által vezetett Várszínházhoz szerződött. Bemutatta Rossinitől A sevillai borbélyt (Déryné Széppataki Róza és Lendvay Márton főszereplésével). A Várszínház azonban hamarosan csődbe ment. Erkel karmesterként újra a pesti Német Színházhoz szegődött. Főleg olasz bel canto (Rossini, Donizetti, Bellini) és német (Mozart, Beethoven, Weber) szerzők műveit adták elő.

1837-ben Bajza József vezetésével nyílt meg a Pesti Magyar Színház. Erkel hazafiasságból, kevesebb pénzért elvállalta a zenei irányítást. 1839-ben megházasodott, feleségül vette Adler Adél zongoraművészt. Egressy Béni 60 librettója közül kiválasztotta Dugonics András 1895-ös színművét, a Bátori Máriát. Ebből készült az első Erkel opera. 1840-ben vitték színre, majd a rossz kritikák miatt többször át kellett írnia.

Erkel 1844-ben Tóth Lőrinc: Két László című drámájából librettót íratott Egressy Bénivel, amelyet Hunyadi László néven ismerünk. A Nemzeti Színházbeli bemutató után a mű a közönség elismerésével, de a kritika fanyalgásával találkozott. Az Operaház 1884-es megnyitásáig mégis 238-szor vezényelte. A külföldi bemutatók mindegyike sikertelen volt. Erkel ezután több jelentéktelen népszínművet megzenésített. Ugyancsak 1844-ben Bartay Endre, a reformkori művelődés vezéralakja pályázatot hirdetett Kölcsey Himnuszának megzenésítésére. A beérkezett 14 pályamű közül Erkel Ferencét nyilvánították győztesnek.

1848. március 15-én Erkel nem vett részt a forradalmi eseményekben, ám azon az estén a Nemzeti Színház közönsége követelte, hogy eljátsszák a Rákóczi indulót, Himnuszt, részleteket a Hunyadi Lászlóból, valamint Katona József Bánk bán című színművét. A szabadságharc bukása megbénította Erkelt, különben is csak népszínműveket lehetett játszani, hazafias érzelmű darabokat nem. Néhány kisebb darabot komponált, de sokasodó családja miatt elvállalta Albrecht főherceg lányainak zenei oktatását. Erkel magába zárkózott, szűk pesti lakásából gyakran Gyulára menekült, s ott töltötte a nyarakat is.

1853-ban megalapította a Filharmóniai Társaságot, bár jogilag csak 1867 után válhatott elismert együttessé. Vezényletével a Nemzeti Múzeum dísztermében Mozart, Beethoven, Mendelssohn és Meyerbeer műveit adták elő, de gyakran játszottak üres teremben. A pesti polgárság nem volt érett ahhoz, hogy a muzsikát és az előadókat megfizesse.

1861-ben, a Bánk bán bemutatójával Erkel ismét a csúcsra tört. Ezt követte egy igen gyenge vígopera, a Sarolta, majd 1867-ben a Brankovics György és az István király, 1874-ben a Dózsa György, 1880-ban a Névtelen hősök. Mára mindegyiket elfeledtük.

1875-ben Erkel közreműködött a Zeneakadémia alapításánál, majd első igazgatója és zongoratanára volt. 1884-ben nyílt meg az Operaház, amelynek főzeneigazgatója lett. Fiai foglalkoztatása miatt sok bántás érte, ezért a Filharmóniai Társaság vezetését átadta Richter Jánosnak, és 1887-ben a Zeneakadémia igazgatásáról is lemondott. Jókai Mór a Pesti Vigadóban nagy ünnepségen búcsúztatta Erkelt, a nemzeti opera megteremtőjét. Gyula városa díszpolgárává avatta. Erkel érdemei között említendő, hogy híres sakkozóként 1864-ben megalapította a Pesti Sakk-kört. 1893-ban tüdőgyulladásban elhunyt. Halálát az egész nemzet gyászolta. A Kerepesi Temetőben helyezték örök nyugalomra. Gustav Mahler, az Operaház új zeneigazgatója 1889-ben felújította a Brankovics Györgyöt, 1890-ben pedig a Bánk bánt.

 

Hunyadi László

A népáruló főurak harcáról Egressy Béni nyújtott át Erkelnek szövegkönyvet. Az 1844-es Nemzeti Színházi bemutatóra még nem készült el a nyitány, sőt, az ún. La Grange-áriát a francia énekesnő, Anne La Grange tiszteletére később írta Szilágyi Erzsébet szerepéhez. A kórus „meghalt a cselszövő…” kezdetű dalából azonnal nemzeti induló (a 20. században pedig cserkész-induló) lett. Az egész mű nagyhatású, máig nemzeti érzelmeket felkorbácsoló opera.

A történet:

Hunyadi Lászlót (1433-1457), a híres törökverő hadvezér fiát a német származású főúr, Cillei Ulrik ellenségnek tekinti. V. László, választott király azonban az oligarchák pártjára áll, Cilleit nevezi ki Magyarország kormányzójának. Korábban Újlaki Miklós királyi fennhatóság alá rendelte a végvárakat, így Nándorfehérvárat is. A várúr jelenleg Hunyadi László. Emberei elfognak egy futárt, aki Cillei levelét vinné Brankovics György szerb vajdához. A levélben Cillei szövetséget kínál a vajdának Hunyadi László fejéért cserébe.

Hunyadi alázattal fogadja a várba látogató V. László királyt és Cilleit, azonban az idegen zsoldos kísérőket nem engedi be. Cillei kihasználja a király félelmét, maga akarja meggyilkolni az ifjú várkapitányt, hívei azonban Cilleit ölik meg, aki mellesleg a király nagybátyja. A király felébred az éjjeli zajra, és nagylelkűen megbocsát nekik, de retteg a bosszútól. Hunyadi László a szerelmesével, Gara Máriával álmodik.

A II. felvonásban a király új nádorával, Garával Temesvárra, Szilágyi Erzsébet birtokára látogat. Erzsébet, a két Hunyadi-fiú anyja könyörög neki gyerekei életéért. V. László kegyelmet ígér, de közben felfigyel a csinos Gara-lányra, Máriára, akivel akár a koronáját is megosztaná. Gara nádor alig bír a hatalomvágyával, szeretné a lányát királynénak látni. Tehát neki is útban vannak a Hunyadiak. A király újra könnyelműen megesküszik, hogy a fiúknak nem lesz bántódásuk.

A III. felvonásban Budán vagyunk. Gara V. Lászlónak ígéri Mária kezét, ha megöli Hunyadi Lászlót. A Mária esküvőjére összegyűlt nép elhűl, amikor Gara hirtelen börtönbe csukatja a vőlegényt, Lászlót. 1457. március 16-án a budavári Szent György térre kivégzést hirdetnek. Hozzák is a bekötött szemű Hunyadi-fiút. Szilágyi Erzsébet könyörög a katonáknak, hogy engedjék a király elé – hiába. A hóhér bárdja háromszor sújt le László nyakára, de hosszú haja megvédi. Gara parancsot ad a negyedik ütésre is, és az áldozat feje lehull.

A cselekmény történelmileg hiteles, Erkel hangszerelése tökéletes. Felhasználta a magyar zenéből azt, amit ismert: a verbunkost, a palotást és a népies műzenét. Az ősi népdalkincset persze még nem ismerhette. A király szólamaiban és a kórusokban a divatos 19. századi romantikus példaképeket használta fel, főleg a kortárs olaszok (Verdi) szabadságeszméiből táplálkozik. 1935-ben a zenétől a szövegig teljesen átdolgozta Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv, Radnai Miklós és Komor Vilmos. Ugyanezt játszották az Operaházban 1960-ban, 1985-ben, 1989-ben és 2003-ban is. Megújították a híres táncbetét, a palotás koreográfiáját. A modern díszlet a gótika és a reneszánsz határán készült kódexeket idézi.

 

Bánk bán

Az opera komponálása idején Erkel Cherubini, Rossini és Donizetti műveit vezényelte, a legfőbb hatást azonban Bellini bel canto megoldásai jelentették számára. A Hunyadi László után 17 évvel fogott újra operaszerzésbe. Katona József (1791-1830) nemzeti drámáját a cenzúra tiltotta, bár nyomtatásban 1820-ban megjelent, de csak 1839-ben tűzhette műsorra a Nemzeti Színház – Egressy Gáborral a főszerepben (korábban Kolozsvárott). A szabadságharc bukása után a drámát ismét betiltották. Ebből írt alacsony színvonalú, dagályos librettót Egressy Béni, amelyben a nemzeti tragédiát egyéni drámává változtatta. Erkel 1861-ben, az abszolutizmus enyhülésekor vihette színre a Nemzeti Színházban. A jó hangszerelés, a népies dallamok és a forró légkör segítette a sikert, de az opera többszöri átdolgozásra szorult. 1884-ben, az Operaház megnyitásakor Erkel ezért csak az első felvonást vezényelte.

Az igazi siker 1930-ban, a Bánk bán teljes átdolgozása után következett be. Radnai Miklós a szöveget, Nádasdy Kálmán a rendezést és a dramaturgiát, Rékai Nándor karmester a zenét újította meg. 1940-ben a mű újabb változtatásokon esett át. 1953-tól Bánk bariton-szólamát tenor-hangra írták át Simándy József számára, akinek áriái emblematikussá váltak. Az opera forradalmi hazafiassága máig a nemzeti érzelmek táplálója, holott a Habsburgok már sehol sincsenek.

A Bánk-történet

A 13. században, II. Endre király távollétében Gertrudis királyné zsarnokoskodik, idegen lovagjai a magyarok rovására gazdagodnak, mulatoznak – tudjuk meg a bihari Petur bán szavaiból. Hívására Bánk bán, az ország nádora titokban a duhajkodóktól hangos Visegrádra érkezik. Egyelőre nem áll az összeesküvők élére, amíg saját szemével nem látja, hogy Ottó herceg, Gertrudis öccse kiszemelte magának Bánk feleségét, Melindát.

A második felvonásban a kisemmizett jobbágy, Tiborc elmondja panaszait Bánknak. Ráadásul Melinda összeszűri a levet a csábító Ottóval. Itt Bánknál is betelik a pohár. Tiborcra bízza feleségét és kisfiát, hogy vigye el Tisza-parti otthonába, ő pedig „rendet csinál” a király háza táján. Gertrudistól számon kéri az ország és felesége lezüllesztését, de a királyné megvetően, gúnyosan bánik a nádorral. Tőrt ragad ellene. Bánk kicsavarja a kezéből, és megöli a királynét.

A harmadik felvonásban vihar dúl a Tiszán, Melinda égető lelkiismeretével a habokba veti magát és gyermekét. Visegrádra megérkezik a király, látja nejét a ravatalon. Dühében bosszút akar állni a tettesen. Bánk bán önként jelentkezik bűnelkövetőként. Ekkor behozzák a színre Melinda és kisfia holttestét…

Forrás: Dobi Ildikó – EuroAstra

 

Léo Delibes – Coppélia

 

 

A sikeres francia zeneszerző kétéves korában elveszítette apját. Anyja és nagybátyja tanította zenélni. A tehetséges ifjút 1848-ban, 12 évesen felvették a híres párizsi konzervatórium (Conservatoire) növendékei közé. Eleinte templomi orgonista lett, majd a Théȃtre Lyrique segédkarmestere. 14 év alatt 14 operettet írt színháza számára. 1864-től a párizsi Opéra karigazgatójaként balettzenéket szerzett.

 

Léo Delibes

Clément Philibert Léo Delibes (Saint-Germain-du-Val, 1836. február 21. – Párizs, 1891. január 16.)

1870-ben a Coppélia című balettje (E.T.A. Hoffmann történetére) hatalmas sikert aratott. Delibes 1871-ben kilépett az operatársulatból, hogy csak zeneszerzőként dolgozhasson. 1881-től a párizsi konzervatórium zeneszerzés tanára lett. 1883-ban született számtalan dalműve közül a legismertebb a Lakmé. 1887-ben a pesti Operaház is bemutatta, de itt igen ritkán kerül színpadra. A csillogó Csengettyűária viszont a szopránénekesnők álma, ezt gyakran hallhatjuk a rádióban.

A beteg Offenbach egyetlen operáját, a Hoffmann meséit Delibes fejezte be és hangszerelte a maga színes, könnyed, játékos francia stílusában.

Delibes szívesen jött Magyarországra. 1878-ban vezényelte a pesti Nemzeti Színházban a Coppéliát, majd 1884-ben a megépült Operaházban. A magyar közönséget megörvendeztette egy csárdás-betéttel is. 1932-ben Kenessey Jenő kissé felfrissítette a muzsikát. A Coppélius mestert fantasztikusan alakító Harangozó Gyulát többször ünnepelhettük a színpadon. Az Operaház sok energiát fektetett az előadásba: három évig próbálták. Utána évtizedekig valószínűleg a világ legjobb balett előadását láthatta a budapesti közönség.

 

A Coppélia-történet

A táncjátékban szereplők neveit a színlapról ismerjük, hiszen balettről van szó, nem beszélnek. A zene nagyszerű, bármikor örömmel hallgatjuk.

Egy lengyel kisváros elöljárói az új harang avatására táncversenyt hirdetnek. A harangöntő mester lánya, Swanilda új ruhát próbál az alkalomra. Jön a vőlegénye, Ferenc, valamint a lány apja és anyja. A városi csodabogár ezermester, Coppélius kinyitja erkélyének ajtaját, és ott láthatóvá válik egy szépséges lány, Coppélia, aki rezzenéstelenül olvas. A fiúknak azonnal feltűnik, a lányok a ruháját irigylik, de Coppélia nem mozdul. A galíciai helyőrség magyar huszárjai bemutatják a csárdást.

Éjszaka a legények visszaszivárognak a térre az ismeretlen lány miatt. Ferenc úgy tesz, mintha nem érdekelné a dolog, de azért bemutat egy kűrt – nem hiába: a lány meghajol, ledobja neki a zsebkendőjét. Swanilda feldühödik, Ferenc ezután csak azért is be akar jutni Coppélius házába. Hazaér a mogorva mester, és hatalmas patáliát csap, amire az egész városka felébred. Coppélius a zűrzavarban véletlenül elejti a ház kulcsát. A népség kíváncsian behatol a titokzatos műhelybe. Látják a sok bábut, köztük egy egész zenekart meg a szépséges Coppélia babát. Swanilda gyorsan magára ölti Coppélia álarcát és ruháját.

A következő felvonásban hazatér Coppélius, mindenki eliszkol, csak Ferenc rejtőzik el, Swanilda pedig marad Coppélia alakjában. Az ezermester ölébe veszi a bábunak vélt lányt, hogy szemet cseréljen benne. Swanilda a szerszámok láttán megrémül, s könyörgőre fogja a dolgot. Csak úgy szabadulhat, ha Coppélia alakjában egy spanyol tánccal elcsábítja Ferencet. Persze, sikerül. Swanilda ekkor ledobja a bábu ruháját, és sértődötten elrohan. Ferenc tehetetlen haragjában összetöri az összes bábot.

Másnap a harangavatásra bevonul a lakosság, élén az előkelőségekkel. A nép mazurkát jár. Ferenc is megérkezik. A vállán hurcolja az élettelen Coppélia-bábut. Bocsánatért fordul Swanildához, aki nyomban megbocsát. Coppélius mester elpanaszolja, mekkora kár érte a házát. A harangöntő szó nélkül kifizeti a kárt. Kezdődhet a táncverseny! Mindenki megbékél, de még kicsit csúfolják Coppélius-t, aki a nagy fekete esernyőjét bosszúsan közéjük hajítja.

A közönség ragyogóan szórakozik a szellemes előadáson.

Forrás: Dobi Ildikó – EuroAstra

 

Alekszandr Porfirjevics Borogyin

 

 

Egy grúz herceg törvénytelen fiaként született Szentpéterváron. A kor szokásaihoz híven valamelyik szolga nevén anyakönyvezték. Borogyin új családjában igen gondos nevelést kapott.

 

Alekszandr Porfirjevics Borogyin

Alekszandr Porfirjevics Borogyin(Szentpétervár, 1833.November 12. – Szentpétervár, 1887. Február 27.), orosz zeneszerző , kémikus

Gyerekkorában ügyesen játszott fuvolán, csellón, zongorán, megtanult franciául, németül és angolul is. Tizennégy éves korában írta első versenyművét fuvolára és zongorára, bár inkább a kémiai-orvosi tudományok érdekelték. 1850-től a szentpétervári orvosi-sebészeti akadémián tanult, amelyet kitüntetéssel elvégzett, majd doktori címet és kémia professzori állás kapott az akadémián. Államtanácsosként is dolgozott. A barátaival kamarazenélt. Balakirev útmutatásával kezdett komolyabban zenével foglalkozni. 1864-ben ismeretséget kötött Muszorgszkijjal, majd Kjuival és Rimszkij-Korszakovval. Ebből az együttesből és Glinka örökségéből született meg az orosz Ötök csoportja nevű mozgalom, amelynek példaképe Glinka és az orosz népdal, néptánc volt, az irodalomban pedig Gogol.

Borogyin külföldi utazásai során találkozott Liszt Ferenccel, akivel aztán levelezést folytatott (1893-ban ezek a levelek franciául megjelentek). 1885-ben megbetegedett kolerában, s mikor felesége és anyósa is beteg lett, depresszióba esett. Már nem tudott ellenállni a halálos betegségnek. Nevéhez három szimfónia és két vonós-kvartett fűződik, főműve, az Igor herceg című operája befejezetlen maradt.

Igor herceg

Borogyin 1869-87-ig dolgozott ezen a művén, de sok más elfoglaltsága miatt nem tudta befejezni (a munkát 1890-ben zárta le Glazunov és Rimszkij-Korszakov – ebből adódnak egyenetlenségei). A zeneszerző írta a szövegkönyvet is egy régi hőskölteményből, orosz népzenei elemekkel. A címszereplő, Igor 1185-ben a kijevi fejedelemség vezére igyekezett megvédeni az országot az ismétlődő tatár (polovec) betörésektől. Mindig hűségesen szolgálta a hazáját. A pétervári Nagyszínház közönsége számára hatásos színpadi táncos operát és előjátékot készítettek belőle a szerzők.

Az opera történet

A templom előtt gyülekező tömeg búcsúztatja a polovecek ellen hadba induló Igor herceget. Ám ekkor a napfogyatkozást rossz előjelnek tekintik, kérik a vezért, hogy ne induljon el. Igor mégis elmegy. A feleségét, Jaroszlavnát Galickij hercegre bízza.

Az I. felvonásban máris kiderül, hogy Galickij visszaél a hatalmával, a részeg csőcseléknek a saját királyságát ígéri, lányokat rabol a dőzsölésekhez, senki nincs biztonságban. Rossz hír jön: Igor és fia, Vlagyimir fogságba kerül.

A II. felvonásban Koncsak kán lánya beleszeret Vlagyimirba. Igort felkeresi egy kereszténnyé vált poloveci harcos, Ovlur, és megszöktetné, de Igor ellenáll a kísértésnek. Koncsak kán szövetséget kínál hősies foglyának, amit hazája nevében nem fogadhat el. 

A III. felvonásban a kán hadai újabb harci zsákmánnyal térnek vissza az orosz földről. Igor már nem gondolkodhat, szöknie kell, hogy a népét mentse. A szökés valahogyan sikerül, de Vlagyimir marad, feleségül veszi a kán lányát.

A IV. felvonásban Jaroszlavna a nép pusztulásán sír, de hipp-hopp feltűnik két lovas, az egyikükben felismeri a megmentő Igor herceget. Itt az opera – némi következetlenségek után – befejeződik. A hallgató azonban szép kórusokban és táncokban gyönyörködhet. Olykor három felvonásban adják elő az operát.

Dobi Ildikó – EuroAstra

 

Vincenzo Bellini

 

 

Szicíliai zenészcsaládban született, orgonista nagyapja nevelte muzsikussá. 1819-ben a nápolyi konzervatóriumban tanult. 1824-ben vizsgaelőadáson mutatták be első operáját. Máris  megbízást kapott a milánói Scalától további művek szerzésére. Állandó szövegírója Felice Romani lett, akinek Az alvajáró, Norma, Rómeó és Júlia stb. szövegeit köszönhette. Kapcsolatuk nem volt felhőtlen, mert Romani folyton késett a librettókkal, Bellininek ezért gyakran alig maradt ideje a bemutatókig.

 

Vincenzo Bellini

Vincenzo Salvatore Carmelo Francesco Bellini (Catania, 1801. november 1. – Puteaux, 1835. szeptember 23. )

 

Guiditta Turina, férjezett énekesnő évekig a csinos, fiatal muzsikus szeretője volt, de mivel korában a válás lehetetlen volt, a kapcsolat sokáig – a férj tudtával is fennmaradt. Aztán beleszeretett egy másik nőbe, összeveszett Guidittával és a szövegíró Romanival. A sikerek elkényeztették Bellinit, óriási honoráriumokat követelt. 1830-ban került színre a Rómeó és Júlia, 1931-ben Az alvajáró. A szerző nemsokára megbetegedett hastífuszban. A Norma bemutatója után a kritikusok Rossini után a legnagyobb zeneszerzőnek nevezték a harminc éves Bellinit. A Norma szinte állandóan az operaházak műsorán van. Bellini 1831-ben mindössze három hónap alatt készült el a zenével. Csupán a 20. század eleje óta fedezték fel újra, és játsszák gyakran a világ operaszínpadain. Rossini segítségével a párizsi Olasz Opera szerződtette, ahol utolsó darabját,  a romantikusan érzelgős A puritánokat mutatták be. Párizsi és londoni sikerei után ez a mű kiérdemelte a Viktória királynő kedvenc operája címet. Bellini 1835-ben, sok betegeskedés után elhunyt Párizsban. Hamvait 1876-ban hazavitték Cataniába.

Bellini a bel canto (a 17-18. századi, technikailag tökéletes „szép éneklés”) stílusának meghatározó alakja volt Donizetti és Rossini mellett. Művei igen alkalmasak az énekesek virtuozitásának bemutatására.

 

Norma

A bonyolult ókori történet a gall nyelvet beszélő kelta törzsek felkeléséről és ellenállásáról szól a Római Birodalom nyugati terjeszkedése idejéből, ami majd csak Kr. u. 486-ban ér véget. A druida papok istennőjük jeladására várnak, hogy harcba szállhassanak a római megszállókkal. A gall vezér, Oroveso viszont lánya, a Norma nevű papnő jóslatára vár. Hiába, mert Norma titokban a római csapatok vezérének szeretője, sőt, kapcsolatukból már két gyermekük is született. Érdekes, hogy erről senki nem tud a környéken, sőt, az „éj szűzi lányának” nevezik. A hitélet és az egyéni érdek itt különbözik, ráadásul beavatkozik a politikába.

Pollione, a római csapatok vezetője, lehet konzul is, a templom melletti csendes ligetben bevallja haverjának, Flaviónak, hogy már nem szereti Normát. Szívesen menne haza Rómába új barátnőjével, Adalgisa papnővel, de tart Norma bosszújától, valamint hallja a gallok harci készülődését.

Norma még mindig nem kondítja meg – vészharang helyett – a pajzsot, inkább türelemre inti a népet, mert aggódik Pollionéért. Adalgisa szintén. Normának elmondja, hogy szerelmes egy rómaiba, ezért megválna papnői állásától. Norma megérti, amíg meg nem tudja, hogy a római tiszt azonos Pollionéval. Ettől roppant dühös lesz.

A II. felvonásban Norma meg akarja ölni két gyermekét, mert ha kiderül a származásuk, rabszolgaként végeznék. Adalgisa visszatartja őt a gyilkosságtól. A két nő egymás szenvedését látva, kibékül. A druida harcosok és Norma apja, Oroveso sem érti lánya habozását. Norma végül mégis hadba hívja a gallokat, bosszújában megkondítja a pajzsot. A lázadás kezdetéhez azonban emberáldozat is kell! Norma máglyát gyújtat: feláldozza bűnös önmagát és Pollionét, gyermekeit pedig Adalgisára bízza. Ez aztán a nemes bosszú!

Bellini zenéjében tetőpontnak számít a Norma. Hatásosan ötvöz francia drámai elemeket szicíliai népdalokkal.

Budapest XII. kerületében van egy népszerű kirándulóhely, a Normafa. Nem véletlenül nevezik így. A hegy lejtőjének szélén állt valaha egy sok száz éves bükkfa, története állítólag Mátyás királyig vezethető vissza. Gyakran látogatták írók, költők, színészek. 1840-ben a társaság ünnepelt primadonnája, Schódelné Klein Rozália elénekelte a Norma egyik áriáját. A fa sorsa 1927-ben véget ért, azaz kidőlt a helyéből. 1962-ben a főváros új bükkfát ültetett. A mellette emelt emlékkőbe Devecseri Gábor versét vésték. A környéket 1840 óta hivatalosan is Normafának nevezik.

Dobi Ildikó – EuroAstra

Gioachino Rossini

 

 

Olasz zenészcsaládban született, majd 1807-től tanult zeneszerzést. 1789-től egy évig vándorszínészkedett. A francia forradalom egész Itáliát megmozgatta, ezért apját a békekötés után börtönbe zárták. 1810-ben született meg az ifjú Rossini első operája, a Tankréd. 15 éves korában a bolognai zenei líceum pályadíjával csembalista (zongorista) és gordonkaművész lett.

1815 és 1823 között több sikeres operát írt, köztük az Olasz nő Algirban és A tolvaj szarka címűt. A sevillai borbély zenéjét 24 éves korában, 1816-ban két hét alatt szerezte, ám a nápolyi bemutatón megbukott, ugyanis a nagy tiszteletben álló Paisiello mester korábban szintén megzenésítette a darabot. A római közönség viszont hangosan ünnepelte. Derűje jól jött Európának a napóleoni háborúk veszteségei után.  A sikernek híre ment Bécsben is. Rossini barátságot kötött Paganinivel, Schuberttel, Beethovennel. Utóbbi már süket volt, ezért írásban érintkeztek. Közben összeházasodott Isabella Colbran énekesnővel, de mivel az folyton veszekedett anyósával, Anna Rossinivel, néhány év múlva elváltak.

 

Gioachino Antonio Rossini

Gioachino Antonio Rossini (Pesaro, 1792. február 29. – Párizs, 1868. november 13.)

 1823-tól Párizsban telepedett le, ahol az olasz operaház vezetőjeként dolgozott, népszerűsítette az itáliai muzsikát, támogatott ifjú szerzőket, például Vincenzo Bellinit. Megalkotta a következő dalműveket: Tell Vilmos, A török Itáliában, HamupipőkeOry grófja stb. – összesen negyvenet! Tell Vilmosért megkapta a Francia Becsületrend nagykeresztjét.  Könnyedén, jó humorral szülte a művek sorát a bel canto úttörőjeként, Haydn és Mozart hatására. 1830-tól visszavonult, felhagyott a színpadi munkákkal, bár jó néhány egyházi művet még írt, köztük a híres Stabat Matert (1842). Rossini keze alól zseniális olasz dallamok kerültek ki. Kora kevés zeneszerzőjéről mondhatjuk el, hogy nagyon gazdag ember lett.

1846-ban feleségül vette a francia kurtizánt, Olympe Pélissier-t. Gyakran látogatott Olaszországba, de a helyi klérus ezért kiutálta. Frankfurtban Mendelssohnnal kötött barátságot. A vonatúton súlyosan megbetegedett. Rossini 1859-ben visszavonult Párizs melletti villájába. Nemi betegségben, depresszióban, kimerültségben szenvedett. 1843-tól vesebaj is gyötörte. Verdi Nabuccójának bemutatóján még megjelent, de a mű nem tetszett Rossininek. Rosszabbodott a látása, és hallucinációk léptek fel nála. Franciaországi villájában nagy estélyeket adott, de a mulatságban nem vett részt. Meglátogatta őt Wagner, Boito, Sullivan és Bizet. Felkérték, hogy az 1862-es nagy londoni világkiállításra művet komponáljon – a négy nagyhatalom egyik jeles képviselőjeként – de Rossini azt már nem vállalta el, a helyét Verdi töltötte be.

Rossini soha nem csinált gondot abból, hogy saját magától plagizáljon. Ugyanazokat a részleteket, nyitányokat más műveiben vagy mások műveiből is felhasználta – néha kissé pongyolán. Könnyedén, jó humorral alkotott világos, egyszerű, jól érthető dallamokat, népies vígjátékokat. Kifigurázta a zsugori nyárspolgárt, és örömmel hirdette a nép fiának ügyességét, csínytevéseit. 1868-ban daganattal megoperálták, utána 76 évesen vérmérgezésben elhunyt.

 

 

A sevillai borbély cselekménye

Beaumarchais szövegéből az ismeretlen Cesare Sterbini írt librettót Rossini számára.

A 18. században az orvosok és a szomszédok bármit bemesélhettek pácienseknek. Az öreg, zsémbes Bartolo doktor szemet vetett eladósorban lévő gyámleányára, Rosinára, akit féltve őrzött mindenkitől. Ám Almaviva grófnak is megtetszett a lány, de nem a vagyonáért, hanem a két szép szeméért. Szerenádot adott Rosina ablaka alatt. A válasz elmaradt a drága zenészek láttán, ezért a gróf Lindorónak adta ki magát. Az más, a lány örült a fiú udvarlásának. Bartolo és haverja, Don Basilio, az énektanár ezen igencsak felháborodott. A kissé élhetetlen gróf ekkor a tapasztalt borbélyhoz fordult segítségért. Figaro, a borbély remekbe sikerült, csattanós belépőjével bizonyította, hogy némi készpénzért bármire képes.

A második felvonásban katonák érkeznek Bartolo doktor házába. Persze Almaviva gróf részeg beszállásolt katonaként lép fel. Bartolo ugyan megszerezte a mentességet a kvártélyozástól, de a gróf nagy balhét csap, aminek részese Basilio is, őt azonban betegnek kiáltják ki, aki ágynak is esik. A csetepatéhoz a doktor hívja az őrséget, azok azonban a gróf iratai láttán tisztelettel meghajolnak és távoznak. Figaro értesíti Rosinát a történtekről.

A harmadik felvonásban Almaviva újabb álruhában próbálkozik. Azt mondja, Basilio beteg, helyette Don Alonsóként ő tartja az énekórát Rosinának. Figaro közben borotválja a doktort, szappannal bekeni az egész fejét, de Bartolo a fiatalokat lesi. Pillanatok alatt mindannyian lebuknak, ráadásul megjön Don Basilio is. Almaviva megszöktetné Rosinát, ám Bartolo résen van, a jegyzőért küld, hogy azonnal házasságra lépjen a lánnyal. Kidobja Almavivát, maga fut a jegyzőhöz. A tanút, Basiliót azonban nem találja otthon. A ravasz borbély kihasználja az alkalmat, és az időközben befutott jegyzővel, a lefizetett Basilio tanúsága mellett összeadatja a grófot Rosinával. Bartolo későn érkezik, Rosina mint grófné fogadja. A doktor a házvezetőnőjével kénytelen vigasztalódni.

Van itt minden vígjátéki kellék: hazugság, álruha, kihallgatás, cselszövés, becsapás, aminek a végén a hallgatóság nemcsak örül, hanem boldogan vigad a fülbemászó dallamokra.

Rossini számtalan operája közül nagy ritkán előadják a Hamupipőkét, az Ory grófját és a Tell Vilmost is, de A sevillai borbély színvonalát alig közelítik meg.

Dobi Ildikó – EuroAstra

 

Pietro Mascagni

 

 

A tehetséges ifjú Mascagnit hiába támogatták tanárai, szegény volt, nem fejezte be a milánói konzervatóriumot, helyette vándortársulatoknál karmesterkedett. Apja, a livornói pékmester jogi pályára szánta, de ő zenész akar lenni. Olaszországi csatangolásai hasznosnak bizonyultak: megismerte a parasztok életét, a népi dallamokat és a nyers falusi indulatokat.

 

Pietro Mascagni

Pietro Mascagni (Livorno, 1863. december 7. – Róma, 1945. augusztus 2. ) olasz zeneszerző, karmester.

Cerignóban telepedett le, és a városi zenekar dirigenseként, zongoratanárként működött, közben megnősült, gyerekei születtek. Amikor a Sonzogno zeneműkiadó 1889-es pályázatán elnyerte az első díjat Cavalleria rusticana (Parasztbecsület) című egyfelvonásos operájával, azonnal világhírre tett szert. Művét 1890-től, a római Teatro Constanzi előadása után szinte egész Európában, sőt Amerikában is játszották. A Magyar Királyi Operaház fél évvel a római siker után, Gustav Mahler vezényletével mutatta be. Említésre méltó, hogy 1935-ben operáját maga vezényelte a Szegedi Szabadtéri Játékokon.

 Mascagni Parasztbecsülete az olasz verista dalmű mesterdarabja. Utána soha, egyetlen művével sem tudta a közönséget úgy meghódítani, pedig több egyházzenei művet, kantátát, kórusművet és még számtalan operát, operettet, filmzenét szerzett. Életét két nagy szerelem és népes család töltötte be. A feleségén kívül eltartotta szeretőjét és agg rokonait is. Puccini, Ponchielli és sokan mások anyagilag segítették, hangversenyezett világszerte, de kettős élete, depressziója, paranoiája és egyéb betegségei súlyosan akadályozták a munkában. Az első világháborúban kommunistának tartották, ezért Mussolini ellenzékeként nem működhetett, egy időre Bécsbe emigrált. Anyagi helyzete végzetes összeomlása után megkomponálta a fasiszta himnuszt, így 1929-re az Olasz Akadémia tagjává válhatott, és a Duce megbocsátott neki. Élete hátralévő részében sokat betegeskedett.

Parasztbecsület drámai feszültségét a többi művével soha nem közelítette meg. Mascagni 1940-ben vezényelte utoljára. Egyfelvonásos operáját gazdag hangszereléssel, nagy létszámú kórussal látta el. Giovanni Verga újhullámos novellája (amit 1884-ben Eleonora Duse állított színpadra) alapján a két szövegkönyvíró (Giovanni Targoni-Tozetti és Guido Menasci) igazi szicíliai hangulatot teremtett a verista zenéhez. Túlfűtött szenvedélyek, feudális szicíliai életmód tömör kifejezését vitte színpadra a súlyosan ható wagneri romantikus zenedrámák korában. Mascagni fülbemászó dallamai máig roppant népszerűek. Az operaházak szinte mindig Leoncavallo Bajazzók című művével párosítják egy estén.

A történet

Húsvét vasárnapján a harangszóra a falu népe a templom előtt gyülekezik, felhangzik a nevezetes „húsvéti kórus”. A parasztlányok közül Santuzza a térre néző kocsma tulaját, Luciát kérdi, merre van a fiacskája, Turiddu. Az asszony szerint már tegnap a szomszéd faluba ment borért. Santuzza és mások azonban látták a fiút éjjel Lola háza körül őgyelegni. A lány kiborul, elmeséli neki szerelmük történetét. Amíg Turiddu katonáskodott, addig Lola férjhez ment Alfióhoz, a fuvaroshoz, de újabban csalja a férjét a kocsmárosné fiával. Ő bezzeg feláldozta a lányságát érte, és úgy sejtjük, terhes is tőle.

Vidáman megjön messzi útjáról Alfio, a fuvaros, és örömmel látná viszont hű feleségét. Turiddu szintén érkezik a körmenet végére. Santuzza könyörög neki, ne hagyja el, de a fiú durván lelöki a templom lépcsőjéről, majd Lola után rohan a templomba. Santuzza ezek után beárulja Alfiónak, hogy a felesége viszonyt folytat Turidduval. Alfio iszonyú dühbe gurul. A jeleneteket itt az opera híres intermezzója választja el.

A mise után a falu férfinépe – mint másutt – a kocsmába siet. Ide tér be Alfio is. Nem fogadja el Turiddu békepoharát, s ahogy arrafelé szokás, a fiú Alfio fülébe harap. Gusztus kérdése, de Szicíliában ez a művelet kihívást jelent késpárbajra. Alfio a kertek alján várja be kissé ittas vetélytársát. Turiddu érzelmes áriával, teli balsejtelemmel búcsúzik anyjától, s arra kéri, ne hagyja magára a szerencsétlen Santuzzát. Hamarosan rémült kiáltás hallatszik: „megölték Turiddut!”

A szerelmi háromszög egyórás melodrámájának egy halott az eredménye, ami az operai átlagot tekintve nem is sok.

Parasztbecsület előadásainak története során a világ legjobb énekesei szórakoztatták a nagyérdeműt. A férfi főszereplők között volt: Caruso, Gigli, Carreras, Björling, di Stefano, Franco Corelli, Plácido Domingo és más hírességek. A női főszerepet: Giulietta Simionato, Zinka Milanov, Maria Callas, Victoria de los Angeles, Monserrat Caballé, Jelena Obrazcova, Agnes Baltza stb. énekelte világszerte. A neves karmesterek között Pietro Mascagni, Tullio Serafin, Herbert von Karajan, Riccardo Muti és több hasonló nagyság található. A Magyar Állami Operaház sem maradt a mű adósa kiváló hazai előadókkal és dirigensekkel.

Forrás: Dobi Ildikó – EuroAstra

 

Georges Bizet

 

 

Bizet (1838-1875) három keresztneve helyett egy negyediket választott, tehát legyen Georges. Ifjú tehetségként Gounod és Halévy tanítványa volt.

Georges BizetMegújító munkáit a 19. századi polgári és arisztokrata közönsége nem élvezte, holott jó formaérzékkel és hangszereléssel, az egzotikus környezethez illő zenéje telitalálat lett a 18. századi francia operastílushoz képest. A Gyöngyhalászok, A perthi szép lány, Az arles-i lány és a Dzsmileh című műveiből egy-egy ária ritkán hallható unalmas téli estéken, de a Carmen máig világsiker az összes valamire való operaház műsorán. Bizet-nek nem volt szerencséje, operái sorra megbuktak Párizsban, hiszen a közönség pompát, előkelőségek titkait, hatásos nagyáriákat várt. Bizet korai halála után a Carmen Bécsben lett világszenzáció. A címszerepre nem elhízott énekesnő, hanem tényleg csinos nő alkalmas, aki még táncolni is tud.

Prosper Mérimée novelláját Meilhac és Halévy szinte a felmetszhetetlenségig dolgozta át operaszöveggé, de Bizet valóban járt Córdobában, ezért a librettistáknál zeneileg pontosabb képet alkotott a helyszínről, Andalúzia hegyeiről és a szereplők lelki alkatáról. A 19. századi előkelő közönség nem vette jó néven, hogy a hősök csempészek, közkatonák és cigányok. Később megszokta, sőt elbűvölte a muzsika élethűsége, drámaisága.

A Carmen-sztori:

Dohánygyári munkáslányok időznek a sevillai kaszárnya előtt. Kilépnek a katonák, köztük Don José (ejtsd: hozé) tizedes, akinek üzenetet hozott édesanyjától egy halvány navarrai kislány, Micaela. Carmen, a cigánylány rózsát dob Don Josénak, aki készpénznek, illetve szerelmi ígéretnek veszi. A munkásnők a harangszóra visszamennek a gyárba, de hamarosan zsivaly keletkezik közöttük. A parancsnok, Zuniga hadnagy Don Josét küldi rendcsinálásra. Természetesen Carmen balhézott össze egy társnőjével, sőt megkéselte azt. Carment a tizedes letartóztatja, de szerelemtől ittasan rögtön szökni engedi. A második felvonás kocsmajelenetében kiderül, hogy Josét Carmen szökése miatt fogdába csukták. Megérkezik a kocsmába a szuperhős, a mindig győztes torreádor, Escamillo (ejtsd: eszkamijjó). Udvarolni kezd a szép cigánylánynak, Carmennek, aki most csak Josét várja. Megjön az is, meg az újabb széptevő, Zuniga hadnagy. A fiúk összecsapnak a cigánylány miatt, de a helyi csempészek megakadályozzák a vérontást. José és Carmen hálából a csempészekhez áll, velük vonul a hegyekbe. A III. felvonásban Carmen már piszkosul unja Josét, várja Escamillót, aki őt keresi. Érkezik még Micaela újabb, Josénak szóló üzenettel a haldokló anyjától. Az ostoba vetélytársak: a hadnagy és a tizedes egymásnak rontanak, Carmen közbeveti magát. Az utolsó (IV.) felvonásban már semmi jóra nem számíthatunk. Escamillo Carmen oldalán ünnepelteti magát az arénában, amikor megjelenik a lerongyolódott, állás nélküli Don José. Könyörög neki, hogy térjen vissza hozzá, de a lány elzavarja. José a tönkretett élete miatt, nem rasszista indítékból leszúrja a csábítóan szép, ám hűtlen cigánylányt.

Az operát 1875-ben mutatta be a párizsi Opéra Comique. A siker elmaradt, aztán ugyanebben az évben, Bécsben már tetszett a közönségnek. 1883-tól Párizs hallgatóságát is meghódította, ezt már Bizet nem érte meg. Azóta minden bemutatója óriási ünneplést vált ki.

Forrás: Dobi Ildikó – EuroAstra

 

Giuseppe Verdi

 

 

Az olasz dalok földjén Verdi (1813-1901) már életében sztár, nemzeti hős és gazdag földesúr Giuseppe Verdilett az emberi érzelmeket hatásosan bemutató operái óriási tömegével. Bellini, Rossini és Donizetti szellemében nagy (hang)súlyt fektetett az olaszos dalművészet hagyományaira (bel canto), de felruházta forradalmi lendülettel (risorgimento). Több mint 150 éve a legtöbb művét naponta előadják a világ valamelyik színpadán vagy rádiójában. Alig telik el hét a rádióban, hogy el ne hangozzék valamelyik Verdi-opera – természetesen a modernebbek rovására, de hát erre tódul a közönség, ezt szokta meg. Mi csupán néhány népszerű mű szövegének ismertetésére vállalkozunk. 

 

Rigoletto

Verdi első sikeres operáját 1851-ben a velencei Teatro Fenice mutatta be. Victor Hugo színdarabját F. M. Piave írta át librettóvá, ügyelve arra, nehogy sértse az uralkodót, ezért a néhai mantuai herceg 16. századi udvarába helyezte át a cselekményt, nehogy valaki gyanút fogjon.

A szoknyavadász herceg állandóan új húsra (szűzre) vágyik. Udvari bolondja, a csúf külsejű, púpos Rigoletto ebben készségesen segíti („az asszony ingatag…”), ráadásul ocsmányul kigúnyolja a nemes urakat, akiknek feleségét vagy lányát a herceg már elcsábította. Az egyik idős udvarnok ezért megátkozza a bolondot. Rigoletto hazafelé találkozik a Sparafucile nevű maffiózóval, aki bérgyilkosságokat vállal. Rigoletto elutasítja, már ezért is bolond. Otthon várja a szépséges lánya, akit gondosan rejteget a herceg elöl. A lány, Gilda aznap a templomban egy álruhás diákba (persze a hercegbe) belehabarodott. Rigoletto az este érkező udvaroncoknak segít elrabolni valakit a herceg számára, de mikor lánya hűlt helyét találja, csak akkor kapcsol.

Rájön, hogy a lány csak a főnöknél lehet, odarohan. Későn. Iszonyú dühbe gurul, gyilkos bosszút esküszik a gazdája ellen. Most jól jön az ismeretség a maffiózóval, meg is bízza a főúr kinyírásával. A herceg éppen Sparafucile húgával flörtöl, ami egyiküket sem érdekli, de a Rigolettótól kapott pénz fejében megígéri a gyilkosságot. Gilda férfiruhába öltözik, hogy mentse a szerelmét. Kicsit hazudós, mert apjának azt mondja, elutazik. A rövidlátó maffiózó tőre ezután az ő szívébe hatol.

Éjfélkor a bolond megjelenik Sparafucile kocsmájában, hogy átvegye a megrendelt hullát. Kíváncsiságból kibontja a zsákból, és a villámlások fényénél a saját haldokló lányát találja benne. Keserves módon teljesedett be rajta az átok. Elég szörnyű sztori, jobb elfelejteni. Kiskorúaknak sem hallani, sem látni nem ajánlott!

 

A Trubadur

A szerző már nem él a szokványos recitativo betétekkel, csak kisebb és nagyobb áriák sorakoznak egymás után ebben a műben, amelyet Verdi a gyakorlott Salvatore Cammarano szövegkönyvére írt. A több halottat is számláló opera 1853-as római bemutatója előtt a szövegkönyvíró is elhunyt, ezért E. L. Bardare fejezte be a munkát. Az átdolgozások miatt a cselekmény szinte tökéletesen követhetetlen, az eredeti spanyol Guiterrez-drámához alig hasonlít. Magával ragadó színpadiasságát viszont roppantul kedvelik a hallgatók.

A túlbonyolított történetet igyekszünk valamennyire vázolni. Luna gróf szerelmes Leonóra grófnőbe, aki azonban a cigánylegény Manricót szereti, mert az trubadúr lévén, sokkal jobban énekel. Manrico anyja, Azucena bosszút áll a saját anyja haláláért, akit a gróf apja – állítólagos szemmel verés miatt – máglyán elégetett, ezért elrabolta a gróf kiskorú öccsét, majd véletlenül a saját gyerekét hajította a máglyára helyette. Így aztán Manricót, a grófi csemetét nevelte fel. Mostanáig anyai szeretettel vette körül – amíg bosszúját beteljesítheti. Luna gróf és Manrico megvívnak egymással Leonóráért. A meccs döntetlen lesz, de Luna a cigánylegény halálát terjeszti.

Azucena részben elmondja a fiúnak az igazságot anyja megöléséről, és bosszúra serkenti. Leonóra a fiú halálhírére kolostorba akar vonulni. Mindkét férfi a pletykákból megtudja a szándékát, és a barátaival hozzá igyekszik. Manrico megakadályozza Lunát a lányrablásban. Emiatt Luna bosszút esküszik, és a Castellor várát védő Manrico ellen vonul. Azucenát börtönbe csukatja, sőt, jobb ötlet híján készíti a szokásos máglyát számára. Mindez Manrico tudomására jut, és vélt anyja védelmére siet. Leonóra követi, hogy megmentse a trubadúrt annak árán is, hogy a kezét Lunának ígéri, de a biztonság kedvéért előtte mérget iszik. Leonóra száguld az örömhírrel a börtönbe, hogy megmenti őket. Manrico rátámad: vajon milyen árat fizetett érte? A lány egyre sápadtabb, majd összeesik, ebből Manrico már elégedetten következtet a hűségére. Luna belép, felfogja a helyzetet, és a hóhérral lecsapatja Manrico fejét. Azucena kárörvend, hogy a gróf saját öccsét ölette meg. Nos, itt senki nem lesz boldog, hiszen a bosszú mindig rossz tanácsadó. Aki életben marad, annak sem lennénk a helyében. A hallgatóság örülhet, hogy megúszta.

 

Traviata

Verdi jól ismerte kortársa, ifj. Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című (1848-as) híres regényét és az abból készült színdarabot. F. M. Piave librettistával együtt nekiállt egy érzelmes, lélektani drámát bűvölni belőle. Teletűzdelte megható áriákkal, ám az 1853-as velencei bemutatón csúnyán megbukott. Állítólag a rossz szereposztás miatt. Verdi hamarosan többször átdolgozta, és az 1700-as évekre tette a cselekményt, így vált a világon a leggyakrabban játszott operává, amiért megőrül a közönség, bármilyen kosztümben adják elő. Nálunk általában a krinolinos megoldást választják A Traviata jelentése: a megtévedt nő. A tüdőbaj már régóta leküzdött betegség, így az új nemzedék biztosan csodálkozik a dolgon.

A sztori: A drága kaméliákkal díszített Violetta szalonjában vagyunk – tulajdonképpen bordélyházban, ahol összegyűlnek a „félvilági” hölgyek és az őket eltartó kóbor urak. Szórakoznak Violetta vélt gyógyulása alkalmából. Alfréd, az aranyifjú először téved ilyen társaságba, és azonnal beleszeret a háziasszonyba. Az egyelőre óvatosan viszonozza az érzelmeit. Csupán egy félig hervadt kaméliát ad a fiú kezébe.

A II. felvonásban összebútoroztak, boldogan együtt élnek Alfréddal a „szegény” prostituált vidéki házában. Violetta, feladta korábbi kereseti lehetőségeit, és lassanként feléli a tartalékait. Alfréd apja, Germont állít be hozzá egy napon, és elbűvölő dalban kéri a hölgyet, hogy azonnal mondjon le a fiáról, mert erkölcstelen életmódja a másik gyermeke jövőjét is veszélyezteti. Violetta a kősziklát is megható könyörgésre alig tehet mást, megígéri, hogy elhajtja magától Alfrédot. A következő jelenetben a bajba jutott prosti visszatér eredeti foglalkozásához. Egy hírhedt báró karján lép be a párizsi szalonba, ott meg – naná! – feltűnik Alfréd. A hoppon maradt szerelmes ifjú durván pénzt dob Violettának, valamint csúnyán lehordja. A lány a jelenet hatására összeomlik.

A III. felvonásban Violetta végromlásban fekszik a halálos ágyán – mondta az orvos. Már nem vigasztalhatja Alfréd bűnbánata, sem Germont papa vallomása, aki az egész bajt okozta. A szerencsétlen haldokló hosszadalmas áriában magyarázza a szenvedéstörténetét, hűségét, amíg végül Alfréd karjába dőlve kileheli a lelkét.

Sokan a Traviatát tartják Verdi legjobb mesterművének. A tanulság egyértelmű, nem szabad beavatkozni az újabb generáció életébe. 18 éven aluliak számára nem ajánlatos az elborzasztó történet.

 

Aida

Az olasz dallamokért rajongó egyiptomi alkirály, Izmail pasa Verditől rendelt dalművet a Szuezi-csatorna ünnepélyes megnyitására. Az opera azonban nem készült el Camille du Locle egzotikus témájú szövegkönyvére, mert Verdi addig akadékoskodott, amíg végül Antonio Ghislanzonira bízta a megírását, de annak is minden sorába belekötött. Aktív közreműködésével ezt a bonyolult, könnyes szerelmi háromszög történetet 1871-ben sikerült bemutatni Egyiptomban, majd 1872-ben Milánóban. Mindkét helyen eltúlzott pompával és óriási sikerrel játszották, jóllehet, a sztorinak a világon semmi köze sincs a valósághoz. Annál jobban tetszik a Verdi-rajongóknak. A szabadtéri színházak kedvence, még elefántokat is a színpadra hurcolnak, holott az afrikai elefánt – az indiaival ellentétben – nem szelídíthető jószág. Apróságok azonban nem akadályok.

A történet:

Aidát, a szép, fekete bőrű etióp királylányt rabszolgának vitték Egyiptomba, a fáraó lányának szolgálatára. A baj nem jár egyedül, mert kölcsönösen egymásba szerettek Radamesszel, az egyiptomi hadvezérrel, akire Amneris, a fáraó lánya is pályázik. Az etióp király, Amonasro a lánya kiszabadításáért indul hadba seregével Egyiptom ellen. Radames a nagy honvédő háborúban legyőzi az ellenséget, és diadalmas indulóval ünnepelteti magát Thébában vagy Memfiszben – szempontunkból mindegy. Rabláncra fűzve hozza magával az ellenséges harcosokat, köztük a királyt is. Ezért a fáraó a hős minden kívánságát hajlandó teljesíteni. Radames – nem minden érdek nélkül – az etióp foglyok szabadon bocsátását kéri tőle. Az uralkodó teljesíti, de rátukmálja Amneris-t, a lányát és vele együtt a trónját. Az etióp had eközben újraszerveződik, Amonasro pedig a lányát, Aidát kémkedésre kéri: hol támadhatnának megint Egyiptomra. Aida megtudakolja szerelmesétől, Radamestől az egyetlen jó útvonalat, aztán közös szökést terveznek. Ám Amneris féltékenységében kihallgatja és elfogatja őket, ehhez társul a gonosz főpap, Ramfis is. Amonasrót megölik, Aida eltűnik, Radames pedig hazaárulásáért hősiesen vállalja a halálbüntetést, méghozzá a legrémesebbet, hogy elevenen sziklasírba falazzák. Az okos Aida már előre a kriptába csusszant, ahol végre zavartalanul egyesülhet a szerelmével. Odafönn Amneris hiába imádkozik érte: késő bánat. Elgondolni is rossz, milyen embertelen körülmények között fognak a szerelmesek elpusztulni! Talán még egymást is megeszik…

Legjobb elkerülni az ilyen helyzeteket! A Verdi-rajongókat azonban ez sem hátráltatja. A szerző kifáradt a sikerek láttán, és mivel beválasztották az olasz szenátusba, 15 évig semmit nem írt.

 

Otello

Verdi a saját operái közül a leginkább az Otellóra volt büszke. Shakespeare reneszánsz drámái közül 40 évvel korábban a Macbethet már megzenésítette, nagy bukás lett belőle. A balsikert már mindenki elfeledte, amikor Arrigo Boito költő és zeneszerző 1879-ben saját célra írt az eredeti drámából librettót. A nála nagyobb tiszteletben álló Verdinek önként átnyújtotta, aki némi töprengés, sok beleszólás és személyes betanítás után 1887-ben bemutatta a milánói Scalában (ugyanebben az évben Budapesten is). Hihetetlen siker lett a bőven áradó melódiákból. A fondorlatok, árulások, átverések ma sem szünetelnek, mi is hasonlóan viszonyulunk az idegenekhez, tehát mindig akad benne aktualitás. 

 

Az Otello-sztori éppolyan szövevényes, mint Shakespeare-nél, de itt három órába telik, amíg eljutunk a negyedik felvonás végére. Otello, a velencei flotta fekete bőrű (mór, azaz arab származású) zsoldoskapitánya csapatával legyőzi a török betolakodókat, ezért óriási ovációval fogadja Ciprus szigetén (akkor velencei tartomány) a nép, a tengeri vihar ellenére. A mór admirális az értelmes Jago helyett a kevésbé okos Cassiót nevezi ki kapitányává. Jagónak több sem kell, bosszút forral. Alig érnek partot, a jó ciprusi bortól örömében a legénység lerészegedik, Cassio pedig – ahogy szokott – Jago aljas biztatására több matrózt összever. Otello (vallása tiltja az alkoholfogyasztást) ezért kirúgja az állásából, majd boldog, hosszú duettben öleli át fehérbőrű velencei asszonyát, Desdemonát. 

Jago kihasználja Otello legsötétebb érzései közül a féltékenységet, erre építeni lehet további cseleket. Desdemona szerteszét hagyja a holmiját, legtöbbször a mórtól jegyajándékul kapott egyetlen zsebkendőjét, ezért a komornával (mellesleg Jago felesége) ellopatja, és Cassio zsebébe dugja, utána a hiszékeny Otellónak bizonyítékul kijátssza. A mór iszonyú dühbe gurul, ész nélkül beleesik Jago csapdájába. Jago nem nyugszik, azt tanácsolja Cassiónak, hogy állása érdekében kérje Desdemona közbenjárását Otellónál. A bosszús mórt tökéletesen sikerül ártatlan felesége ellen fordítania. Ráadásul látogatóba jön a velencei dózse. Visszarendeli Otellót Velencébe. Helyébe Cassiót nevezi ki a sziget kormányzójává. Itt betelik a pohár, Otello a feleségén tölti ki a bosszúját. Este álszentül megkérdezi: „imádkoztál-e Desdemona?” Mint hallottuk, a hölgy valóban imádkozott az imént. A mór meg sem várja a választ, szó szerint beléfojtja a szót. A zajra beront a komorna, Emília, magával hozza Cassiót meg néhány tanút, hogy elmesélje az ellopott zsebkendő történetét. Otello kudarca teljes, ledöfi magát, és holtan borul meggyilkolt neje tetemére.

A darab prózában, versben valahogy elmegy, de operaszövegnek átdolgozva rémes, azonban sok alkalmat ad könnyekig ható áriák és népszerű zenekari mutatványok sorozatához. 

 

Falstaff

Verdi mester utolsó színpadi vállalkozása ezúttal vígopera (opera buffa). Az alapja Shakespeare vígjátéka, A windsori víg nők, de szövegkönyvét Arrigo Boito összekombinálta a IV.Henrikkel is, hogy érthetetlenebb legyen, sőt, ne is hasonlítson ebben a témában Otto Nicolai korábbi zenés Shakespeare-feldolgozásához. Verdi felül-, Boito alulmúlta magát a munkában. A 80 éves zeneszerző utoljára ünnepeltetni akarta magát a milánói Scala közönségével 1893-ban. Nem is csalódott, a hallgatóság tombolt a bemutatón. Mindenki elfelejtette Verdi első vígoperájának 1840-es bukását, amelyet csupán egyszer adtak elő. Mi sem hallottunk róla többet.

 

A történet dióhéjban: különösen mesterkélt a rengeteg szereplővel. Sir John Falstaff idős, hájas agglegény, a bor és a csemegék szeretetén kívül szerelemre vágyik, azért ugyanazzal a szöveggel két levelet küld el két vidám menyecskének, de már a továbbítással is gondjai vannak. Alice és Meg, a két menyecske megmutatja nemcsak egymásnak, hanem a szomszédoknak is az azonos tartalmú leveleket, és tréfát tervel ki a lovag ellen. Meghívják egyikük házába, amikor a férj nincs otthon. Falstaff szépen kiöltözve, büszkén indul hódító útjára. A házban sűrűn feltűnnek váratlan vendégek: szomszédok, féltékeny férjek, szolgák, egyebek. A hölgyek a túlsúlyos udvarlót egy ruháskosárba gyömöszölik, és szolgákkal a Temzébe dobatják. A pórul járt lovag otthon (import) forralt borral vigasztalja magát, mikor újabb viccre készül az ellentábor. A windsori parkba, éjjeli találkozóra hívják Falstaffot, aki nagy magabiztosan megint elmegy a randevúra, nem tanult a korábbi esetből. Az egész vidék népe beöltözik erdei nimfának vagy koboldnak, feltűnik két menyasszony két vőlegénnyel (az egyik igazi, a másik két férfi), akiket egy játékos akaratán kívül összead. Falstaff végre rájön az átverésre, de belemegy a tréfába. Most nem jár pórul, hanem csatlakozik a násznép lakomájához, ráadásul megúszta a nászajándékot, sőt, ingyen ehet-ihat.

 

Dobi Ildikó – EuroAstra

 

A zeneszerző egyéniségének kinyilvánítása

 

 

A romantikus kort, amely 1800 körül kezdődött, és még a XX. század elején is tartott, a német történészek olykor Sturm und Drangnak – németül „vihar és vágy” – nevezik: tág fogalom, beletartozik a politikai felemelkedés, a kultúra átalakulása és az egyén felszabadulása. A kor szellemét tükrözik Turner és Delacroix festményei, Scott és Goethe regényei, Blake és Coleridge költeményei, Schiller színdarabjai, Bellini és Weber operái. Európában ebben az időszakban indult meg az ipari fejlődés, mind nagyobb szerepet kaptak a városok, és gomba módra szaporodtak James Watt gőzgépének gyakorlati alkalmazásai. Ebben a korban, amelyet a társadalom és a művészet expanziója jellemez, a zeneszerző egyéniségének kinyilvánításához éppúgy hozzátartozik saját, csak rá jellemző nyelvezetének megteremtése, ahogyan egy népet is nyelve alapján azonosítunk. Sok Beethoven utáni zeneszerző számára a szimfonikus zenekar eszményi csatatér, ahol kipróbálhatják erejüket.

A szimfonikus zenekar, az operához hasonlóan, a legtökéletesebb zenei együttesek közé tartozik. Igaz ugyan, hogy az opera arisztokratikus korban született, amikor a színpadon zajló ceremónia sok díszes kelléke a hallgatóság megjelenéséhez és várakozásához igazodott. A zenekar – ezzel ellentétben – mértékletesebb és nagyobb feladatra vállalkozik.

 

Johann Erdmann Hummel festménye (1823)

Johann Erdmann Hummel 1823-ban festett vászna a nápolyi tavasz örömeit ábrázolja , nagyszerűen érzékelteti a tizenkilencedik század bimbózó romantikus szellemét

Mint láttuk, sok hangszer együttes zenélése régi gyakorlat, de a zenekar mint önálló, rendkívül kifejező hangszer a tizenkilencedik században szólalt meg először, a romantikus zeneszerzők szimfóniáiban és versenyműveiben, az addig ismert legszemélyesebb muzsika szolgálatában. Ez az a kor, amelyben az egyéni élmény a meghatározó, amikor az egyes emberek élete áll a társadalom és a művészet érdeklődésének középpontjában.

 

Walter Scott: Lady of the Lake

A tizenkilencedik század elején sok nyelvre lefordították Walter Scott regényeit, a Kenilworth-öt, az Ivanhoe-t, a Lady of the Lake-et, amelyek nagy népszerűségre tettek szert az írók, művészek, a művelt rétegek körében. Egyik regénye, a Bride of Lammermoor később, Donizetti operájaként még híresebb lett.

Hector Berlioz a zenekar virtuóza volt, mind komponista és karmester abban lelte örömét, hogy százötven muzsikust, vagy még többet halmozott össze. Addig soha nem hallott tökélyre fejlesztette a hangszerelés művészetét, gondoljunk csak a Fantasztikus szimfóniára, a Római Karnevál nyitányra, valamint operáira, elsősorban a Benvenuto Cellinire, amelynek 1838. szeptember tizediki párizsi bemutatója igazi szenzáció volt. Berlioz egyengette a Wagner zenedrámáihoz és Gustav Mahler szimfóniáihoz szükséges óriászenekarok útját.

 

Louis Antoine Jullien: Illustrated London News 1846

Louis Antoine Jullien (1812-1860) az egyik első karmester-sztár; előbb Franciaországban szerepelt, majd Angliában lépett fel nagy sikerrel. A Covent Garden-beli koncertjei felkeltették az Illustrated London News érdeklődését (1846).

A hangszerelés gyakorlata, vagyis az, hogy a partitúrában minden egyes szólamhoz meghatározott hangszert jelöltek ki, a reneszánsz végén alakult ki. Láttuk milyen magas színvonalat ért el ez a művészet Velencében, a Gabrielik korában. A barokk zenekari muzsikában, tulajdonképpen egészen Mozartig és Haydnig gyakran úgy írták a partitúrát, hogy az első hegedűnek megadták a fő dallamvonalat, és a többi hangszer feladata a harmóniák kitöltése volt. Utolsó szimfóniájában Haydn a szokottnál jóval nagyobb szerepet juttatott a fafúvósoknak, ennek tulajdonítható darabjainak sajátos pezsgése és sziporkázása. Beethoven mérhetetlenül kibővítette a hangszerelés technikáját, elsősorban azzal, hogy a rézfúvósokat, az ütőhangszereket és a timpánikat kezelte. A Kilencedik szimfónia bemutatóján a hallgatóság lélegzete elakadt, amikor a scherzo-témájában két, oktávra hangolt timpáni szólóhangszerként szólalt meg. Berlioz sokat tanult Beethoventől, és a zenekarkezelés olyan felfogását hagyta az utókorra, amelyben minden hangszernek megvan a maga szerepe, és egyiket sem kell soha alárendeltnek tekinteni.

 

Grandvill Berlioz karikatúrája

Grandville karikatúrája (1846) azt bizonyítja, hogy Hector Berlioz óriászenekara nem mindig nyerte el a kortársak tetszését.

Beethoven halála után néhány éven belül megkezdődött a zenei formák elszakadása a klasszikus és barokk korból örökölt hagyományoktól. Sok muzsikus – köztük Berlioz is – örömmel üdvözölte a kifejezés kötetlenségének új felfogását, az érzelmek felszabadulását, ami forradalmasította az operát, a tánczenét és a hangversenyzenét. A romantikus kor minden bizonnyal a virtuózok kora, és igaz ugyan, hogy a zenekar csillaga Berlioz, de egyetlen zeneszerző-előadót sem ünnepeltek zajosabban a tizenkilencedik század első harmadában, mint az olasz hegedűst, Niccolò Paganinit. Berlioz barátja és pártfogója volt, és Berlioz Paganininek komponálta Harold Itáliában című brácsaszólós szimfóniáját – a brácsa Paganini váltóhangszere.

Paganini Genovában született, 1782-ben; kilencesztendős korában hegedült először közönség előtt, 1805-ben kezdődött az a pályafutás, amely végül legendát faragott belőle. Az biztos, hogy előadásmódjával egyetlen művész sem keltett nagyobb szenzációt, még Liszt Ferenc sem. Nincsenek felvételeink Paganini játékáról, de ismerjük önmaga számára komponált muzsikáját, amiből félreérthetetlenül kiderül, hogy ő volt a történelem egyik legnagyszerűbb hegedűse. Paganini vonzerejében része volt démoni megjelenésének, és kisujját sem mozdította, hogy eloszlassa a sátánnal kötött egyezségéről suttogott rémhíreket, jól tudta, mekkora reklámot jelentenek. Paganini volt önmaga legjobb ügynöke; karrierjét csaknem ugyanolyan mesteri módon irányította, ahogy hegedült. Ő az első művész, aki egyszersmind igazi üzletember is, keresztül-kasul utazgatott Európában, koncertről koncertre diadalt diadalra halmozott, akár egy tábornok vagy egy hivatásos ökölvívó. Önemésztő, komor alak, teljesen feketébe öltözve, hatalmas keze meghazudtolta választott hangszerének érzékeny alkatát: drámai jelenség volt. Lehet, hogy Schubert hallotta játékát, mert Paganini 1828 márciusában, fél évvel Schubert halála előtt lépett fel Bécsben; egyetlen koncertért magasabb tiszteletdíjat kapott, mint Schubert egy egész sorozatáért. Paganini csupán ötvennyolc esztendős volt, amikor meghalt, sokféle betegség pusztította, hangját teljesen elvesztette.

 

Paganini 1838-ban

Niccolò Paganini ötvenhat évesen; két év múlva meghalt, rákban és más betegségekben.

Akárcsak Guarneri del Gesù (egyik hegedűje az ő tulajdonában volt, és ő vitte diadalra az „Ágyúnak” nevezett hangszert), Paganini is legszívesebben kártyázott, vagy más mulatságokkal ütötte agyon az időt. A Guarneriust egyik csodálójától, egy francia kereskedőtől kapta ajándékba: a francia először kölcsönadta neki, majd amikor hallotta, hogyan szól Paganini kezében, ragaszkodott hozzá, hogy tartsa meg – szerencsés véletlen, mert Paganini alig valamivel korábban tette zálogba hangszerét, hogy kártyaadósságát ki tudja fizetni.

Kevés virtuóz akadt ebben a korban, akinek muzsikája túlélte a művészt: egyikük Paganini. Sok kompozícióját nem tette közzé, inkább megőrizte magának titkait. Tulajdonképpen a capriccio-sorozat az egyetlen, amit Paganini a saját kezével írt le, olyan míves kidolgozással, ami alighanem koncert-előadásmódját is jellemezte. Öt versenyműve – halála után egyik-másik feledésbe merült – inkább afféle keret, amelyen belül improvizációs tehetségét csillogtathatja, bár az első hegedűverseny szólószólama és kísérete lényegében teljes. Maga Paganini írta egyik barátjának: „Aki egyszer már hallott, mindig újra hallani akar. Mit gondolsz, hány Paganini él a Földön?”

(…)

 

Forrás: Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis – Az ember zenéje (162-169. oldal) Zeneműkiadó Budapest 1981 ISBN 963 330 397 4