A zeneszerző egyéniségének kinyilvánítása

 

 

A romantikus kort, amely 1800 körül kezdődött, és még a XX. század elején is tartott, a német történészek olykor Sturm und Drangnak – németül „vihar és vágy” – nevezik: tág fogalom, beletartozik a politikai felemelkedés, a kultúra átalakulása és az egyén felszabadulása. A kor szellemét tükrözik Turner és Delacroix festményei, Scott és Goethe regényei, Blake és Coleridge költeményei, Schiller színdarabjai, Bellini és Weber operái. Európában ebben az időszakban indult meg az ipari fejlődés, mind nagyobb szerepet kaptak a városok, és gomba módra szaporodtak James Watt gőzgépének gyakorlati alkalmazásai. Ebben a korban, amelyet a társadalom és a művészet expanziója jellemez, a zeneszerző egyéniségének kinyilvánításához éppúgy hozzátartozik saját, csak rá jellemző nyelvezetének megteremtése, ahogyan egy népet is nyelve alapján azonosítunk. Sok Beethoven utáni zeneszerző számára a szimfonikus zenekar eszményi csatatér, ahol kipróbálhatják erejüket.

A szimfonikus zenekar, az operához hasonlóan, a legtökéletesebb zenei együttesek közé tartozik. Igaz ugyan, hogy az opera arisztokratikus korban született, amikor a színpadon zajló ceremónia sok díszes kelléke a hallgatóság megjelenéséhez és várakozásához igazodott. A zenekar – ezzel ellentétben – mértékletesebb és nagyobb feladatra vállalkozik.

 

Johann Erdmann Hummel festménye (1823)

Johann Erdmann Hummel 1823-ban festett vászna a nápolyi tavasz örömeit ábrázolja , nagyszerűen érzékelteti a tizenkilencedik század bimbózó romantikus szellemét

Mint láttuk, sok hangszer együttes zenélése régi gyakorlat, de a zenekar mint önálló, rendkívül kifejező hangszer a tizenkilencedik században szólalt meg először, a romantikus zeneszerzők szimfóniáiban és versenyműveiben, az addig ismert legszemélyesebb muzsika szolgálatában. Ez az a kor, amelyben az egyéni élmény a meghatározó, amikor az egyes emberek élete áll a társadalom és a művészet érdeklődésének középpontjában.

 

Walter Scott: Lady of the Lake

A tizenkilencedik század elején sok nyelvre lefordították Walter Scott regényeit, a Kenilworth-öt, az Ivanhoe-t, a Lady of the Lake-et, amelyek nagy népszerűségre tettek szert az írók, művészek, a művelt rétegek körében. Egyik regénye, a Bride of Lammermoor később, Donizetti operájaként még híresebb lett.

Hector Berlioz a zenekar virtuóza volt, mind komponista és karmester abban lelte örömét, hogy százötven muzsikust, vagy még többet halmozott össze. Addig soha nem hallott tökélyre fejlesztette a hangszerelés művészetét, gondoljunk csak a Fantasztikus szimfóniára, a Római Karnevál nyitányra, valamint operáira, elsősorban a Benvenuto Cellinire, amelynek 1838. szeptember tizediki párizsi bemutatója igazi szenzáció volt. Berlioz egyengette a Wagner zenedrámáihoz és Gustav Mahler szimfóniáihoz szükséges óriászenekarok útját.

 

Louis Antoine Jullien: Illustrated London News 1846

Louis Antoine Jullien (1812-1860) az egyik első karmester-sztár; előbb Franciaországban szerepelt, majd Angliában lépett fel nagy sikerrel. A Covent Garden-beli koncertjei felkeltették az Illustrated London News érdeklődését (1846).

A hangszerelés gyakorlata, vagyis az, hogy a partitúrában minden egyes szólamhoz meghatározott hangszert jelöltek ki, a reneszánsz végén alakult ki. Láttuk milyen magas színvonalat ért el ez a művészet Velencében, a Gabrielik korában. A barokk zenekari muzsikában, tulajdonképpen egészen Mozartig és Haydnig gyakran úgy írták a partitúrát, hogy az első hegedűnek megadták a fő dallamvonalat, és a többi hangszer feladata a harmóniák kitöltése volt. Utolsó szimfóniájában Haydn a szokottnál jóval nagyobb szerepet juttatott a fafúvósoknak, ennek tulajdonítható darabjainak sajátos pezsgése és sziporkázása. Beethoven mérhetetlenül kibővítette a hangszerelés technikáját, elsősorban azzal, hogy a rézfúvósokat, az ütőhangszereket és a timpánikat kezelte. A Kilencedik szimfónia bemutatóján a hallgatóság lélegzete elakadt, amikor a scherzo-témájában két, oktávra hangolt timpáni szólóhangszerként szólalt meg. Berlioz sokat tanult Beethoventől, és a zenekarkezelés olyan felfogását hagyta az utókorra, amelyben minden hangszernek megvan a maga szerepe, és egyiket sem kell soha alárendeltnek tekinteni.

 

Grandvill Berlioz karikatúrája

Grandville karikatúrája (1846) azt bizonyítja, hogy Hector Berlioz óriászenekara nem mindig nyerte el a kortársak tetszését.

Beethoven halála után néhány éven belül megkezdődött a zenei formák elszakadása a klasszikus és barokk korból örökölt hagyományoktól. Sok muzsikus – köztük Berlioz is – örömmel üdvözölte a kifejezés kötetlenségének új felfogását, az érzelmek felszabadulását, ami forradalmasította az operát, a tánczenét és a hangversenyzenét. A romantikus kor minden bizonnyal a virtuózok kora, és igaz ugyan, hogy a zenekar csillaga Berlioz, de egyetlen zeneszerző-előadót sem ünnepeltek zajosabban a tizenkilencedik század első harmadában, mint az olasz hegedűst, Niccolò Paganinit. Berlioz barátja és pártfogója volt, és Berlioz Paganininek komponálta Harold Itáliában című brácsaszólós szimfóniáját – a brácsa Paganini váltóhangszere.

Paganini Genovában született, 1782-ben; kilencesztendős korában hegedült először közönség előtt, 1805-ben kezdődött az a pályafutás, amely végül legendát faragott belőle. Az biztos, hogy előadásmódjával egyetlen művész sem keltett nagyobb szenzációt, még Liszt Ferenc sem. Nincsenek felvételeink Paganini játékáról, de ismerjük önmaga számára komponált muzsikáját, amiből félreérthetetlenül kiderül, hogy ő volt a történelem egyik legnagyszerűbb hegedűse. Paganini vonzerejében része volt démoni megjelenésének, és kisujját sem mozdította, hogy eloszlassa a sátánnal kötött egyezségéről suttogott rémhíreket, jól tudta, mekkora reklámot jelentenek. Paganini volt önmaga legjobb ügynöke; karrierjét csaknem ugyanolyan mesteri módon irányította, ahogy hegedült. Ő az első művész, aki egyszersmind igazi üzletember is, keresztül-kasul utazgatott Európában, koncertről koncertre diadalt diadalra halmozott, akár egy tábornok vagy egy hivatásos ökölvívó. Önemésztő, komor alak, teljesen feketébe öltözve, hatalmas keze meghazudtolta választott hangszerének érzékeny alkatát: drámai jelenség volt. Lehet, hogy Schubert hallotta játékát, mert Paganini 1828 márciusában, fél évvel Schubert halála előtt lépett fel Bécsben; egyetlen koncertért magasabb tiszteletdíjat kapott, mint Schubert egy egész sorozatáért. Paganini csupán ötvennyolc esztendős volt, amikor meghalt, sokféle betegség pusztította, hangját teljesen elvesztette.

 

Paganini 1838-ban

Niccolò Paganini ötvenhat évesen; két év múlva meghalt, rákban és más betegségekben.

Akárcsak Guarneri del Gesù (egyik hegedűje az ő tulajdonában volt, és ő vitte diadalra az „Ágyúnak” nevezett hangszert), Paganini is legszívesebben kártyázott, vagy más mulatságokkal ütötte agyon az időt. A Guarneriust egyik csodálójától, egy francia kereskedőtől kapta ajándékba: a francia először kölcsönadta neki, majd amikor hallotta, hogyan szól Paganini kezében, ragaszkodott hozzá, hogy tartsa meg – szerencsés véletlen, mert Paganini alig valamivel korábban tette zálogba hangszerét, hogy kártyaadósságát ki tudja fizetni.

Kevés virtuóz akadt ebben a korban, akinek muzsikája túlélte a művészt: egyikük Paganini. Sok kompozícióját nem tette közzé, inkább megőrizte magának titkait. Tulajdonképpen a capriccio-sorozat az egyetlen, amit Paganini a saját kezével írt le, olyan míves kidolgozással, ami alighanem koncert-előadásmódját is jellemezte. Öt versenyműve – halála után egyik-másik feledésbe merült – inkább afféle keret, amelyen belül improvizációs tehetségét csillogtathatja, bár az első hegedűverseny szólószólama és kísérete lényegében teljes. Maga Paganini írta egyik barátjának: „Aki egyszer már hallott, mindig újra hallani akar. Mit gondolsz, hány Paganini él a Földön?”

(…)

 

Forrás: Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis – Az ember zenéje (162-169. oldal) Zeneműkiadó Budapest 1981 ISBN 963 330 397 4

 

Lajtha László

 

 

… kiemelkedően tehetséges és vállalkozó szellemű komponista” Bartók Béla

 

„A XX. század első felének Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa – általában így határozzák meg Lajtha László zenetörténeti helyét. A kép azonban ennél jóval árnyaltabb, hiszen zongoraművész volt, karmester, egyházzenész, hangversenyszerkesztő és zenei ismeretterjesztő, hangszertörténeti szakember, a nemzetközi kultúrdiplomácia kiemelkedő alakja, hazai és európai tudományszervező… Életének sok-sok szála összetéveszthetetlenül egyedi szövedéket alkot. S bár munkássága sok tekintetben valóban rokon a nála egy évtizeddel idősebb Bartókéval és Kodályéval, legalább ugyanannyira különbözik is az övékétől. Máig tartó Lajtha Lászlómellőzöttsége, meg nem értettsége nagyrészt éppen annak köszönhető, hogy egészen egyéni utat járt be.”

A népzenekutatást diákkorában kezdte meg: „1910-ben, Bartók példája nyomán önállóan mentem el először népdalt gyűjteni. […] Már első utam Erdélybe vezetett és a háború kitöréséig ott dolgoztam, ott tanultam meg a folklorista mesterséget. Ez a népzene otthonom lett, és minden mesternél jobban hatott reám. Bartók közelségéből kiindulva, ez a népzene és a párisi iskola tartatta meg azt a kis ösvényt, melyen elindultam, s amelyet az első világháború szakított meg.” A háború éveiben „… amennyire lehetett, Lajtha igyekezett megtartani a muzsikával való kapcsolatát: „A zenei munkát nem tudtam abbahagyni, és a harctéren, a fedezékben mindég velem volt vázlatkönyvem, amelybe leginkább kontrapunktot írtam, gyakoroltam magam, nehogy mesterségi készségem véglegesen elveszítsem. Bach és Palestrina voltak mestereim.”

Zeneszerzőként nemzetközi hírnévre tett szert, számos európai és amerikai nagyvárosban adták elő szerzeményeit. Kultúrdiplomataként előadásokat tartott, szakértői megbízásokat kapott; 1947-ben részt vett az UNESCO védnöksége alatt működő Nemzetközi Népzenei Tanács megalakításában, és a vezetőség tagja volt egészen haláláig. Volt többek között a Magyar Nemzeti Múzeum vezetője és a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke is. 1935-1938 között a Magyar Rádió szabadegyetemének zenei műsorait irányította, majd 1945-től másfél éven át a Rádió zeneigazgatója volt. „Lajtha zenetudományi-zeneírói tevékenysége kilencven különböző műfajú munkát eredményezett.” Kutatott, tanított, zenét szerzett – tehetségét nemzetközileg is ismerték és elismerték. 1951-ben népzene-gyűjtési munkásságáért Kossuth-díjjal tüntették ki.

 

lajtha_konyv

Lajtha László monográfiák
Forrás: Solymosi Tari Emőke: Lajtha László, a nemzeti és nemzetközi mester (hagyomanyokhaza.hu)

 

A Lajtha-csoport működése és az 1950-es évek népénekkutatása

 

 

A „Noé bár­ká­ja­ként” is em­le­ge­tett Lajtha-csoport mű­kö­dé­sét és az 1950-es évek nép­ének­ku­ta­tá­sát mu­tat­ja be a 2016. január 15-én pén­te­ken nyí­lt ka­ma­ra­ki­ál­lí­tás a Magyarság Házában.

Pálóczy Krisztina ku­rá­tor, a Néprajzi Múzeum nép­ze­nei gyűj­te­mé­nyé­nek mun­ka­tár­sa fel­idéz­te, Lajtha László 1947–48 után – si­ke­res film­ze­ne­szer­zői pá­lyát hát­ra­hagy­va – tért ha­za Londonból, de mi­vel nem volt haj­lan­dó alá­ír­ni a Mindszenty József her­ceg­prí­más, ér­sek el­le­ni vá­da­kat, min­den ál­lá­sá­ból el­bo­csá­tot­ták.

„1949 és 1951 kö­zött ab­ból élt, hogy ér­té­kes tár­gya­it el­ado­gat­ta – szó­val na­gyon mél­tat­lan kö­rül­mé­nyek kö­zött. 1951-ben a kor­mány­tól emig­rá­ló út­le­ve­let kért, ezt azon­ban, te­kin­tet­tel kül­föl­di hír­ne­vé­re, nem ad­hat­ta ki az ak­ko­ri kul­tu­rá­lis ve­ze­tés, nem en­ged­het­ték, hogy emig­rál­jon. Felajánlották ne­ki, hogy az­zal fog­lal­koz­hat, ami­vel akar – így ala­kult meg az úgy­ne­ve­zett Lajtha-csoport, mely­nek te­vé­keny­sé­gét a ki­ál­lí­tás be­mu­tat­ja” – is­mer­tet­te Pálóczy Krisztina.

Lajtha László emlékezeteA cso­por­tot azért em­le­get­ték “Noé bár­ká­ja­ként” is, mert Lajtha olyan em­be­re­ket vett ma­ga mel­lé, aki­ket az ak­ko­ri rend­szer ül­dö­zött, és más­hol nem al­kal­maz­tak. Közéjük tar­to­zott a nem­rég el­hunyt le­gen­dás nép­rajz­tu­dós, Erdélyi Zsuzsanna, Rajeczky Benjámin cisz­ter­ci szer­ze­tes, ze­ne­tör­té­nész, va­la­mint Tóth Margit nép­ze­ne­ku­ta­tó, aki ké­sőbb, Lajtha ha­lá­la után a Néprajzi Múzeum nép­ze­nei gyűj­te­mé­nyé­nek ve­ze­tő­je lett – ő is apá­ca volt.

A Lajtha-csoport, mely­nek mun­ká­ja gyűj­tés­ből, fel­dol­go­zás­ból és ki­adás­ból állt, 1951-től 1963-ig, Lajtha ha­lá­lá­ig mű­kö­dött eb­ben a for­má­ban, de tag­jai ez­után is még majd­nem egy év­ti­ze­dig együtt ma­rad­tak és foly­tat­ták a mun­kát a Néprajzi Múzeumon be­lül, mun­kás­sá­guk a mú­ze­um nép­ze­nei gyűj­te­mé­nyé­nek leg­ter­mé­ke­nyebb idő­sza­ka volt.

A Magyarság Háza ki­ál­lí­tása a Lajtha-csoport ál­tal Sopron és Vas me­gyék­ben gyűj­tött anya­got, fő­ként egy­há­zi nép­éne­ke­ket és hang­sze­res ze­nét mu­tat be – Lajtha az egész or­szág­ra ki akar­ta ter­jesz­te­ni a gyűj­tést, de ha­lá­lá­ig csak ezt a két me­gyét tud­ta át­te­kin­te­ni.

A tár­lat fel­vo­nul­tat­ja a min­dig írott anyag­ra tá­masz­ko­dó nép­éne­kek nyom­ta­tott for­rá­sa­it, a fe­le­ke­ze­tek leg­jel­lem­zőbb éne­kes­köny­ve­it, és a kéz­zel írott, hol má­solt, hol sa­ját szer­ze­mé­nye­ket tar­tal­ma­zó le­jegy­zé­se­ket. A fo­no­gráf­hen­ge­re­ken és más esz­kö­zö­kön rög­zí­tett nép­éne­ke­ket meg is le­het hall­gat­ni. A ki­ál­lí­tás­ban lát­ha­tók bú­to­rok, me­lye­ket Lajtha Erdélyből, Udvarhelyről ho­zott ma­gá­val. Egy film­rész­le­ten Erdélyi Zsuzsanna idé­zi fel a cso­port meg­ala­ku­lá­sát és mű­kö­dé­sét. Térképeken te­kint­he­tő át a gyűj­té­sek föld­raj­zi há­ló­za­ta; fel­so­ra­koz­nak az 1960-as évek­ben gyűj­tött szak­rá­lis tár­gyak, pél­dá­ul ma­don­na-szob­rok; vé­gül a lá­to­ga­tók né­hány né­pi hang­szert is lát­hat­nak a Lajtha ha­lá­la után együtt ma­radt cso­port gyűj­té­sé­ből.

Pálóczy Krisztina kurátor meg­je­gyez­te, hogy a Néprajzi Múzeum tu­laj­do­ná­ban lé­vő anyag­ból a 2012-es Ars Sacra-fesztiválon már ren­dez­tek egy si­ke­res ki­ál­lí­tást, ez lát­ha­tó most a Magyarság Házában már­ci­us 20-ig.

„Az igaz hit­ben vé­gig meg­ma­rad­junk…” mot­tó­jú tár­la­tot pén­tek dél­után 17 órakor Solymosi-Tari Emőke ze­ne­tör­té­nész nyit­otta meg, kö­szön­tőt mondott Csibi Krisztina, a Magyarság Háza igaz­ga­tó­ja.

Pálóczy Krisztina fel­hív­ta a fi­gyel­met egy Lajtha Lászlónak szen­telt át­fo­gó hon­lap­ra, amely – Solymosi-Tari Emőke szer­kesz­té­sé­ben – igyek­szik nap­ra­kész in­for­má­ci­ó­kat nyúj­ta­ni a Lajthával kap­cso­la­tos meg­moz­du­lá­sok­ról, ki­ál­lí­tá­sok­ról, em­lék­kon­cer­tek­ről és más prog­ra­mok­ról.

 

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Kodály Zoltán

 

 

Kodály Zoltán zeneszerző, népzenekutató, zenepedagógus Kecskeméten született. Apja Kodály Frigyes MÁV-tisztviselő, anyja Jaloveczky Paulina, mindketten műkedvelő muzsikusok. Kodály gyermekkorát Szobon, Galántán és Nagyszombatban töltötte, ez utóbbi város érseki gimnáziumában érettségizett. 1900-tól Budapesten tanul. A Zeneakadémián 1904-ben zeneszerzői diplomát kapott, 1905-ben a tudományegyetemen magyar-német szakos tanári diplomát, 1906-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1907-től a Zeneakadémián a zeneelmélet, 1908-tól a zeneszerzés tanára.

 

Kodaly-zoltan

Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.)

Kodály 1905-ben kezdte meg népdalgyűjtő útjait, majd 1906-tól Bartók Bélával együtt folytatták a gyűjtést. Mint zenetudós módszeresen gyűjtötte, feldolgozta és rendszerezte a magyar népdalokat. A magyar népzenére támaszkodva alakította ki egyéni magyar stílusát. 1910-ben volt első szerzői estje. Az igazi sikert a húszas évek hozták meg számára. 1925 táján irányult figyelme a gyermekénekkarokra, egyúttal az iskolai ének- és zenetanításra. Kialakította a zenei írás-olvasás tanítására szolgáló módszert. Új kóruskultúrát teremtett. Fáradozásainak eredményeképpen indult meg a rendszeres népzeneoktatás felsőfokú tanintézményeinkben. Nagy számban adott ki zenepedagógiai jellegű műveket.

Gyakran megfordult külföldön. Műveit mindenütt nagy megbecsüléssel fogadták. Fáradhatatlanul küzdött a helyes magyar nyelv és általában a nemzeti tradíciók megőrzéséért.

A Magyar Tudományos Akadémia 1946-ban elnökévé választotta. Kossuth-díjat (1948, 1952, 1957), 1965-ben Herder-díjat kapott. Több egyetem díszdoktorává avatta (Budapest, Oxford, Berlin, Torontó). A Nemzetközi Népzenei Tanács elnökévé, a Nemzetközi Zenepedagógiai Társaság díszelnökké választotta. 85 éves korában, 1967-ben hunyt el.

Kodály Zoltán zeneszerzői életműve a népzene szellemében született. Nemzetközi rangra emelte a magyar zenetudományt. Pedagógiai módszerét az egész világon alkalmazzák.

 

Forrás: bacstudastar.hu

 

Bartók Béla

 

 

1945. szeptember 26-án halt meg Bartók Béla

 

A szájuk többé Nem iszik pohárból, Csak tiszta forrásból.”

„Az én vezéreszmém, amelynek, mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”

  Bartók Béla, 1931. január

Cantata profana (részlet)

Volt egy öreg apó.
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia,
Testéből sarjadzott
Kilenc szép szál fia.
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre,
Szántásra-vetésre,
Ménesterelésre,
Csordaterelésre:
Hanem csak nevelte
Hegyet-völgyet járni,
Szarvasra vadászni.

Az erdőket járta
És vadra vadászott
Kilenc szép szál fiú.
A vadra vadásztak,
Annyit barangoltak
És addig vadásztak,
Addig-addig, mígnem
Szép hídra találtak,
Csodaszarvasnyomra.
Addig nyomozgattak,
Utat tévesztettek,
Erdő sűrűjében
Szarvasokká lettek:
Karcsú szarvasokká váltak
Erdő sűrűjében.

cantata_ profana

Bartók Béla művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű. Zeneszerető családban nevelkedett: apja, idősebb Bartók Béla a város iskolájának igazgatója volt, zongorán, csellón játszott, zenekart vezetett, sőt a komponálással is foglalkozott; anyja tanítónő volt és kiválóan zongorázott.

 

Bartók Béla

(Nagyszentmiklós, Osztrák–Magyar Monarchia, 1881. március 25. – New York, Amerikai Egyesült Államok, 1945. szeptember 26.)

 

1899-ben a Pesti Zeneakadémiára iratkozott be. Stílusának kialakulásában meghatározó szerepe volt a német klasszicizmusnak és romantikának, különösképpen Brahms művészetének. Kodály Zoltán támogatásával behatóan foglalkozott a magyar népzenével, illetve összehasonlító kutatások végett a szomszéd népek népzenéjét is górcső alá vette.

A parasztzene megismerésének hatására kompozíciós stílusa is átalakult, mely immár a népzene stílusjegyeire támaszkodott. 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált és a Harvard Egyetemen tartott előadásokat a magyar zene kérdéseiről.

Kapcsolódó linkek

Ralph Vaughan Williams

 

 

Angol zeneszerző és népdalgyűjtő, akit főként egy népi dallam – a „Greensleeves” – és egy Thomas Tallis-téma feldolgozása tett ismertté.

 

ralph_vaughan_williams

Ralph Vaughan Williams (Down Ampney, 1872. október 12. – London, 1958. augusztus 26.)

 

Az alábbiakban a zeneszerzővel kapcsolatos anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak.

 

A nagyanyja ugyanabból a könyvből tanította olvasni, mint amelyikből annak idején tulajdon öccsét, Charles Darwint tanította. A családban – mint mindenütt – nagy volt a ribillió, amikor A fajok eredete megjelent. Ralph hétéves lehetett, és megkérdezte erről az édesanyját, aki nagyon értelmes nő volt. Így válaszolt:

– A Biblia azt mondja, Isten hat nap alatt teremtette a világot. A nagybácsid szerint sokkal tovább tartott. De nincs miért aggódni: így is úgy is csodálatos.

 

 

1903 decemberében, első népdalgyűjtő körútján, Vaughan Williams megkérdezte egy öreg földművestől, hogy honnan vette a dallamát annak, amit énekel.

– Ha megvan a szöveg, a Mindenható küld hozzá dallamot – felelte az.

 

Egy alkalommal, miután elvezényelte valamelyik művét, a karmesteri dobogóról lelépve ezt dünnyögte:

– Hát, ha ezt hívlák modern zenének, nekem nem tetszik.

 

Surreyi otthonából sokat segített a náci Európából érkezett menekülteknek. A bizottság, amelyet felállított, házat vásárolt Dorkingban, hogy ott szállásolja el őket. Gyakran a saját házába is befogadott néhányat. Egyszer egy bizottsági ülésen a menekültek képviselője szóvá tette, hogy a ház, ahová beköltöztették őket, nyirkos és hideg. Németországban sokkal jobb körülmények között laktak, a legtöbbjüknél központi fűtés volt. Ahogy az illető elment, többen felhördültek. „Micsoda hálátlanság!” – ilyen és ehhez hasonló megjegyzések hallattszottak. Ralph Vaughan Williams (Down Ampney, 1872. október 12. – London, 1958. augusztus 26. Vaughan Williams egyszerűen csak ennyit mondott:

– Hát nem csodálatos, hogy a jóra is emlékszik?!

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (277-278. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov

 

 

Orosz zeneszerző, a Szentpétervári Konzervatórium igazgatója, Sosztakovics tanára.

 

AlexanderGlazounov

Glazunov (Szentpétervár, 1865. augusztus 10. – Neuilly-sur-Seine Franciaország, 1936. március 21.)

 

 

1922-ben koncerttel ünnepelték Moszkvában huszonöt éves zenepedagógusi pályafutását. Utána Lunacsarszkij, az oktatásügyi népbiztos mondott beszédet. Bejelentette, hogy az állam, elismerve Glazunov eddigi teljesítményét, megfelelő életkörülményeket fog biztosítani neki az alkotómunkához. Kemény, ínséges idők jártak. Az egykor erőtől duzzadó, vonzó külsejű Glazunov iszonyatosan lefogyott. Régi ruhája úgy lógott rajta, mint egy akasztón. Az arca nyúzott volt, beesett. Még kottapapírja sem volt, hogy komponálhasson. Mégis lenyűgöző méltóságról és tisztességről tett tanúbizonyságot. Ahelyett, hogy köszönettel elfogadta volna a felajánlást, azt mondta, semmit sem kér, és ne hozzák őt kivételes helyzetbe. Viszont, ha már az állam figyelme a zene felé fordult, akkor segítse a Konzervatóriumot, ahol meg lehet fagyni, mert nincs mivel fűteni. Beszéde kisebbfajta botrányt okozott, de a Konzervatórium végül is megkapta a tüzelőt.

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (263. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Henryk Wieniawski

 

 

Henryk Wieniawski (Lublin, 1835. július 10. – Moszkva, 1880. március 31.) Lengyel hegedűművész. 1843-ban lett a párizsi Conservatoire növendéke, 1845-től J. Massart növendéke. Első fellépése 1848-ban volt Szentpétervárott, 1848/50-ben Párizsban tanult tovább összhangzattant, majd hegedű virtuózként turnézott. 1859-ben Szentpétervárott lett cári kamaravirtuóz, ugyanott 1862-1867-ig oktatott a konzervatóriumban. Wieniawski, akinek különösen a staccato-technikája vívott ki csodálatot, 1872 és 1874 között Amerikában hangversenyezett, részben Anton Rubinsteinnel. 1874-1877-ig a brüsszeli konzervatórium tanára, itt tanítványa volt E. Ysaye. Wieniawski jelentősen hozzájárult a vonóstechnika fejlesztéséhez. Stílus szempontjából a francia-belga iskolához tartozik; műveiben romantikus hangzásfantázia és szláv kolorit ötvöződik. Több virtuóz darabot írt a hangszerére.
henryk wieniawski  fotografia z 1878_300x

Wieniawski 1878-ban

Az alábbiakban a művésszel kapcsolatos anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak.

 

Amikor 1872-ben Anton Rubinsteinnel az Egyesült Államokban turnéztak, egyiküket aránytalanul magasabb fellépti díjjal szerződtették. Miután ez kiderült, hetvennél is többször játszották együtt a Kreutzer-szonátá-t anélkül, hogy egy szót szóltak volna egymáshoz.
Egyszer Londonban egy magas rangú személy meghívta, hogy játsszon a házában. Amikor kilépett a vendégek elé, minden szem és lornyon rá szegeződött, és egy pisszenés sem hallatszott a teremben. De amint rázendített Raff* Cavatiná-jára, mindenki beszélgetni kezdett. Ez felettébb sértő volt, és úgy döntött, megleckézteti a jelenlévőket. Tudta, hogy minden angolnak némán és állva kell hallgatnia a nemzeti himnuszt – az Isten óvd a királynő-t, ezért odakacsintott a zongoristának, és ügyesen áttért Raffról a himnuszra, melyet fortissimo játszott. Nagy megelégedésére megszűnt a beszéd, és aki addig ült, az felállt. Ám ahogy visszatért a Cavatina-hoz, újrakezdődött a fecsegés. Megint rákezdett a himnuszra, és nyert néhány perc csöndet, de még nagyobb hangzavar lett, amikor ismét a Cavatina következett. Ötször vagy hatszor ismételte meg ezt a trükköt, és amikor befejezte, senki sem értette a célzást. A darabon csodálkoztak, hogy milyen sokszor ismétlődik benne az angol himnusz.

* Joseph Joachim Raff (1822-1882), svájci zeneszerző, leghíresebb műve a hegedűre és zongorára írott Cavatina

 

Forrás:Brockhaus-Riemann – Zenei Lexikon III. kötet (661. oldal) Zeneműkiadó, Budapest, 1985 ISBN 963 330 572 2 Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (195. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Christoph Willibald Gluck

 

 

Cseh származású szerző, aki Bécsben és Párizsban működött. Új irányt szabott az opera műfajának azzal, hogy a mű drámai hitelességét részesítette előnyben a hatásvadász énekesbravúrokkal szemben. Ma is játszott, legismertebb operája az Orfeusz.

 

Christoph_Willibald_Gluck_painted_by_Joseph_Duplessis

Christoph Willibald Gluck (Erasbach, 1714. július 2. – Bécs, 1787. november 15.)
Joseph-Siffrein Duplessis festménye

 

Az alábbiakban a zeneszerzővel kapcsolatos anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak.

 

1775 első napjaiban újították fel az Iphigenia Aulisban-t. Gluck több helyen megváltoztatta és kiegészítette a partitúrát, és – fölöttébb kedve ellenére – meghosszabbította a balettszámokat. Azt hitték, mindenkinek a kedvében akar járni, és az idősebb Vestris megkérte, hogy iktasson be egy chaconne-t a fiának.
– Gondolja, hogy a görögök chaconne-t táncoltak? – horkant fel a zeneszerző.
– Miért, nem? – döbbent meg őszintén az idős táncos. Mert akkor nagyon sajnálom őket.
– Na jó, meglesz a chaconne-ja – mondta Gluck. – Bár ez a szegény opera már így is bűzlik a zenétől.
Gluckot szélütés érte, és nem volt szabad felkelnie. A barátai megpróbálták azt a látszatot kelteni, hogy nem aggódnak az életéért, és egy vallásos triójáról kezdtek beszélni. Azon vitatkoztak, hogy a Megváltó szólamát milyen fekvésben kellene énekelni.
– Nos, kedves barátaim – mondta Gluck –, mivel nem tudjátok eldönteni, hogyan fakasszuk dalra a Megváltót, én elmegyek hozzá, és egyenesen tőle kérdezem meg.
1787. november 15-én halt meg, ugyanilyen békésen.

 

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (46. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

Joachim József

 

 

Nagy hatású magyar hegedűművész. Mendelssohn pártfogoltja, Liszt és Schumann jó barátja. Utóbbinak ő mutatta be felfedezettjét, az ifjú Brahmsot.

Joachim_József_2_300x

Joachim József (Joseph Joachim) 1831. június 28. Köpcsény, Pozsony megye, Magyarország,
ma Kittsee, Ausztria, – 1907. augusztus 15. Berlin, Németország

(1831-1907)

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a művészről.

 

 

Joachim nagyon szívesen házi-muzsikált, és a társaságban nem volt más hegedűkotta, csak Beethoven egyik hegedű-zongora szonátája, amelyet a háziasszony abban a reményben hozatott meg, hogy Joachim megteszi azt, amihez neki nem volt bátorsága: megkéri Brahmsot, játsszák el együtt. Brahmshoz fordulva Joachim mosolyogva megkérdezte:

– Kedves mester, megtenné, hogy barátaink kedvéért előadja a zongoraszólamot?

– Nem vagyok zongorakísérő – mondta Brahms mogorván, azzal otthagyta Joachimot, és átment a másik szobába. A hegedűs egyszerűen megvonta a vállát, és másik kísérőt keresett… Kérdő pillantásomra Joachim így válaszolt:

– Mindig ilyen, ha nyűgös. Egyáltalán nem sértésnek szánja.

Nyilván hosszú pályafutása téveszthette meg azt a hollandust, aki e szavakkal fordult hozzá:

– Uram, engedje meg, hogy gratuláljak az előadásához. Kitűnőnek találtam, de hadd jegyezzem meg, hogy néhány éve alkalmam volt hallani az ön édesapját, a nagy Joachimot.

Joachim azt felelte, hogy az csak ő lehetett, mivel az apja gyapjúkereskedő volt, és sohasem vett hegedűt a kezébe. E tény a legkevésbé sem hatott az idősebb Joachim nagy csodálójára, mert távozás közben ezt dünnyögte:

– Ugyan már, kérem. Én az apját hallottam!

Életrajz

Joachim Józsefet a XIX századi Európában a hegedű fejedelmi művészének mondják. A nyolcgyermekes család hetedik gyermekeként születik meg a Pozsony megyei Köpcsény nevű községben. Hamar felfedezik zenei rátermettségét és 5 esztendős kora óta képzésben részesül. Eleinte Pesten, később Bécsben Böhm Józsefnél, majd Felix Mendelssohn tanítványa Lipcsében. Afféle csodagyerekként már 16 esztendősen a lipcsei zenei főiskola hegedűtanszékének tanára. Weimarban Liszt zenekarának tagja, majd koncertmestere; majd a hannoveri udvari zenekar vezetőjévé válik, a királyság megszűntéig. Felkérik a Berlini Zeneakadémia megalapítására, és ő lesz sorrendben az első, és egyben alapító igazgatója 37 évig. Böhm József a fiának tekinti, Felix Mendelssohn a legjobb időskori tanítványának, Robert Schumann pedig legjobb barátjának. Egy nap Reményi Ede, aki Hamburgban koncertet ad, a vigasztalanná lett magyar szabadságharcos menekültek táborában, egy önkéntes fiatalembert vonszol magával, aki tehetséges zongorakísérőnek bizonyul. Joachim azonban akkor figyel fel nevére, amikor egy este szerzeményeit adja elő. – Johannes Brahms vagyok – mutatkozik be még egyszer a mesternek a vékony fiatalember, aki későbbi karrierjét is Joachim mesternek köszönheti.
Kedveli játékát Viktória királynő Angliában, I. Miklós cár Oroszországban, és II. Frigyes Ágost szász választófejedelem is, V. György hannoveri király pedig egyenesen barátjának tekinti, Bismarck viszont imádja. Oxford, Cambridge, és Glasgow egyeteme díszdoktorává avatja, a bonni Beethoven-ház Egyesület elnökévé választják. Brahms pályaindulása köszönhető Joachimnak, de számos tanítványa viszi tovább azt a lángot, amelyet a Berlini Akadémián kap útravalóul Joachim Józseftől. Nevezetes tanítványai: Hubay Jenő, Auer Lipót (Leopold Auer), Willy Burmester, Willy Hess, Will Marion Cook, Bronislaw Hubermann, Theodore Spiering, Karl Klingler, Joszif Kotek, Maud Powell, Andreas Moser, Carl Halir, W. J. Meyer, Franz von Vecsey, Tivadar Nachez, Ossip Schnirlin… stb. A ma emberének, Weimarban, fiatalok számára kiírt nemzetközi zenei verseny őrzi nevét. Itthon kevés szó esik róla, pedig most ünnepeljük születésének 184. évfordulóját.

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse (184-185. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9
Színészkönyvtár (szineszkonyvtar.hu)