Természetvédelem

 

 

Nemzeti parkok – Bevezetés

 

Elsőként Észak-Amerikában és Ausztráliában érezték szükségét annak (másképpen fogalmazva: engedhették meg maguknak azt a luxust), hogy legalább némileg visszafogják a megművelt földek terjeszkedését. A példát az afrikai gyarmatok követték, ahol a természetnek immár nemcsak az energiaforrásait akarták kiaknázni, hanem a csodálatra méltó értékeit megőrizni is. Európa csupán a 20. század elején csatlakozott ehhez a mozgalomhoz – eleinte amerikai mintára, kisvártatva azonban a maga útját kezdte járni, mivel itt figyelembe kellett venni a földrész jóval nagyobb népsűrűségét.

A fentiek ellenére az Óvilág két tekintetben is úttörő szerepet vállalt: először is itt született meg a természetvédelem eszméje azon területek megőrzésére, melyek minden olyan embert gyönyörködtetnek, akinek „van szeme a látásra és szíve az élvezetre”, ahogyan William Wordsworth angol költő fogalmazta meg szeretett Tóvidékéről szóló útikönyvében. Másodszor itt tettek először kísérletet a pusztulásnak indult erdők megmentésére (a német Drachenfels természetvédelmi területet már 1822-ben megalapították).

 

A kicsiny Loughrigg ősszel. A legnagyobb angol tótól, a Windermere-től északra fekszik. A „tavi” költő William Wordsworth Diana tükrének nevezte, mivel „oly kerek, tiszta és fényes, akár az ég”. (Fotó: Adam Burton / Getty Images)

Maga a „nemzeti park” kifejezés viszont az Újvilágban született meg. Hivatalosan 1875-ben alkalmazták először a michigani Mackinac park alapításakor, a legelső igazi nemzeti parknak mégis az 1872-ben az „emberek javára és tetszésére” létrehozott Yellowstone-t tekintik Amerikában. Az úttörő létesítmények közé tartozik még a Royal Park Sydneyben (1879), a Banff a kanadai Alberta államban (1885), valamint a Kruger Dél-Afrikában (1898). Európában a svéd Sarek volt a legelső (amely ma már a hatalmas Lappföldi Világörökségi Terület része) 1909-ben. Ázsia jóval később csatlakozott a nemzetközi mozgalomhoz, noha valójában már előbb elkezdte a természetvédelmet: a mogóliai Bogd Khan hegyet lényegében már 1778-ban nemzeti parkká nyilvánították.

A természetvédelem fogalma a továbbiakban nyilvánvalóan fejlődött és bővült – kezdve azzal az elképzeléssel, miszerint a park olyan védett élőhely, ahol emberek tevékenykedhetnek és szórakozhatnak, addig, amely a parkot érintetlenül hagyott vadonnak tekinti, ahol az emberek legfeljebb megfigyelőként haladhatnak keresztül. Az egyes országok különbözőképpen (és nem mindig sikeresen) értelmezték a környezetvédelem fogalmát az általuk legmegfelelőbbnek tartott anyagi forrásokra támaszkodva.

 

Nagy kócsag a floridai Everglades Parkban

1948-ban aztán megalakult a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN, melynek székhelye a svájci Glandban van. Ez tartja számon a veszélyeztetett fajokat az úgynevezett Vörös Listán, kategorizálja a védett területeket (és szükség esetén módosítja besorolásukat az 1981-ben létrehozott adatbázisban), modelleket és irányelveket dolgoz ki. Bolygónk jelenlegi állapotában sajnos a korlátozott mértékű természetvédelem nem akadályozhatja meg, legfeljebb valamelyest fékezheti a természetes életterek és az élővilág sokféleségének hanyatlását.

Rájöttek arra is, hogy a határokon átnyúló nemzetközi védett területeket is létre kell hozni a flóra és fauna szabadabb gyarapodása és terjeszkedése érdekében, s hogy egyes, már kihalással fenyegetett területeket visszanyerjünk a természet számára. Erre a felfedezésre Észak-Amerikában került sor, amikor 1932-ben létrehozták az első nemzetközi parkot a kanadai Waterton Lakes és a szomszédos amerikai Glacier Park egyesítésével a Sziklás-hegységben (az új képződményt eleinte „békeparknak” nevezték). Jelenleg ez a természetvédelmi harc új frontja: az IUCN 2007-es listáján 227 nemzeti park szerepel, összesen 4,6 millió km² területtel – ez nem teljesen valós adat, mivel némelyik még csak papíron létezik.

Az IUCN irányelvei hangsúlyozzák a szélesebb körű, a helyi lakosságot fokozottabban bevonó irányítás, egyben a méltányosabb költségmegosztás szükségességét. Ez elősegítheti a japán Aicsiben megfogalmazott, a 2010-es évtizedre vonatkozó biodiverzitási stratégia megvalósítását: célul tűzték ki a szárazföld 17, a világtengerek 10%-os megóvását. A 2014-es hivatalos jelentés szerint az előbbiből már 15,4% megvalósult (hála elsősorban a Latin-Amerikában elért előrehaladásnak), míg az utóbbiból csupán 3,4% (e tekintetben Új-Kaledónia járt az élen). Összesen 32 millió km² -nyi területről van szó, ami nagy előrelépést jelentene az 1990-es 13,4 millióhoz képest.

 

Vatnajökull Nemzeti Park (Izland)

A címben jelölt tartalom a Kezdőlapon található. Megtekintéséhez kattintson a fenti címre!

 

Lappföld

 

Svédország

Lappföld nemzeti parkját az UNESCO fölvette a világörökségek listájára. Több olyan lapp területet magába foglal, melyeket a svéd állam már korábban védettnek nyilvánított mint a hatékony környezetvédelem kimagasló példáit: nyugaton a Padjelanta, Sarek és Stora Sjöfallet, keleten a Sjaunja és a Stuba természetvédelmi területeket és a Muddus Nemzeti Parkot. Errefelé csaknem érintetlen a természet, ráadásul nagy kiterjedésű bükkösök is találhatók olyan közel a sarkvidékhez, ahol általában csak tűlevelű erdők nőnek. A park nyugati felén hegyek és fennsíkok vannak, keleten viszont alföld, méghozzá az eurázsiai tajga legnyugatibb nyúlványa; ebből magányos sziklák, úgynevezett inselbergek emelkednek ki, amelyek a környezetüknél jobban ellenálltak a vidéket letaroló eróziónak.

Ez a jelenség szinte példa nélkül áll Európában (kivéve Finnországot). A lapos keleti régió lényegében a Balti-pajzs lepusztult felszíne. Ez a 200-300 méter vastag földréteg tartalmazza a legrégebbi kőzeteket Európában: gneiszt és zöldkőzetet a prekambrium földtörténeti korából. Itt a lucfenyő és az erdeifenyő nem esik intenzív fakitermelés áldozatául, amint azt a 700 éves fák és az eredeti elhalt tönköket is magába foglaló növényzet is bizonyítja. A nyugati parkokban találhatók az ország legmagasabb hegyei: egyedül a Sarek Parkban mintegy 200 csúcs haladja meg az 1800 métert, és kb. száz gleccser is található itt. A völgyekben elsőrangú legelőket találunk, s részben ezért, részben a teljes vadászati tilalom miatt igen nagyra nő a jávorszarvas. Gazdag legelők találhatók a Padjelanta fennsíkján is, melynek termékeny talaja a skandináv hegyvidéken példátlanul gazdag növénytakarót táplál, köztük több mint 400 fajta úgynevezett edényes vagy szövetes növényt (ilyen például a moha).

 

A jávorszarvas bőven talál élelmet a Sarek területén: kedvence a fűz- és nyírfalevél. Ez a legnagyobb szarvasfaj; széles és meglehetősen lapos az agancsa; A barnamedve biztonságban élhet a világörökséggé nyilvánított területen. Képünkön egy anyaállat két bocsával

A Piellorieppe-hegy és a Rapadalon-völgy a Sarek Park területén

Itt legeltetik a lappok (saját, és most már nemzetközileg használt nevükön a számik) a rénszarvascsordáikat, majd ősszel visszatérnek keletre. Az UNESCO többek között azért nyilvánította világörökséggé Lappföldet, mert az egyik legutolsó, egyben a legnagyobb és legjobban megőrzött olyan terület, ahol megmaradt a nomád pásztorkodás szokása. Természetesen maguk a lappok folytatják ezt az életmódot ezen a vidéken talán már több ezer éve, hiszen ők háziasították a rénszarvast, régóta terelgetik oda-vissza a mintegy 35 ezer állatot számláló nyájaikat ugyanazon útvonalon – persze egyes lappok mára már szakítottak ezzel a vándorélettel.

Rénszarvascsorda

Az északi fényt a napszél és a gázmolekulák összeütközése hozza létre a felső atmoszférában. Lappföldön szeptember közepétől márciusig csodálhatjuk meg a jelenséget éjféltájban.

Svédország 10-15 millió éve eljegesedett északi része ma az úgynevezett periglaciális területekre jellemző átalakulásokon megy keresztül: létrejönnek például a palsák, ezek a kúp alakú fagyott halmok, közepükön jéggel, tetejükön tőzeggel. Ám a legérdekesebb természeti változás a Rapa-folyó belső (tavi) deltájának terjeszkedése. A Rapa a Lule mellékfolyója, a Sarektjåkkå-hegyen ered, majd a Laitaure- tóhoz érve deltát képez. Ezt a területet ugyanúgy az 1971-es rámszari egyezmény szerint védik, mint a Sjaunja Természetvédelmi terület 2 ezer km²-nyi tőzeglápját, tavait és folyóit.

A Laitaure előtt a Rapa-folyó hosszú deltát képez, mivel a tó völgye túlságosan szűk.

A park névjegye

Hol található: Norland

Megközelítése: Gällivare városából

Területe: 9400 km²

Alapítva: 1996

Állatvilága: barnavedve, hiúz, sarki róka, vörös róka, jávorszarvas, vidra, rozsomák, nyuszt, rétisas, szirti sas, vándorsólyom

Növényzete: nyír, fenyő

Útvonalai: Kungsleden, Padjelanta

Éghajlata: hideg, mérsékelt

Mikor utazzunk: márciustól szeptemberig

Forrás: Elena Bianchi – világ legszebb nemzeti parkjai (18-23. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN 9789631363739

 

 

Északnyugat-Spitsbergen

Svalbard * Norvégia

Úgy néz ki, akár egy mentőöv a Jeges-tengeren, ám a Spitsbergen-sziget (a róla elnevezett Spitzbergák (norvégul Svalbard-szigetek legnagyobbika) északi partjához közel fekvő Moffen valójában kicsiny, gyűrű alakú sziget, közepén lagúnával. Bizonyos tekintetben mégis mentőövnek bizonyult, például a rozmárok számára. Ezeket az állatokat részint az agyarukért, részint a vastag bőrükért és a zsírjukért erősen vadászták, így már csaknem kihaltak a szigetcsoportról, míg 1952-ben védetté nem nyilvánították őket. Ma már kétezren élnek itt, hála Moffennek is, melynek déli csücskén több százan jelennek meg az év bizonyos szakában.

 

 

Ám ez a mindössze 6 négyzetkilométeres sziklamentes földdarab több tengeri madárnak is otthont ad: így az örvös lúdnak, néhány pár fecskesirálynak és a sarki csérnek. Ez utóbbi vándormadár, sőt a távrepülés rekordere: minden évben elszáll északi-sarkvidéki költőhelyéről egészen az Antarktiszig, hogy a déli féltekén is a nyarat élvezhesse. Augusztus végén, szeptember elején indul útnak, majd májusban tér vissza. Érdekesség, hogy nem a legrövidebb, egyenes úton repül (ami körülbelül 20 ezer kilométer lenne), hanem S alakban: előbb Közép-, majd Dél-Amerika partvonalát követi, majd Dél-Afrikáét. Így összesen 70-80 ezer kilométert tesz meg oda-vissza. Ennek a kicsiny (csupán 125 grammos) madárnak a várható élettartama 29 év, életében háromszor oda-vissza megteheti az átlagos Föld-Hold távolságot!

A 80. szélességi körön fekvő Moffen tehát különleges sziget, mely előkelő helyet foglal el a Birdlife International madárvédelmi szervezet listáján. De nem ez a nemzeti park egyetlen figyelemre méltó szigete: Guissezholmenen, Skorpán és Moseoyán seregesen fészkel az örvös lúd, a pehelyréce, a fekete és a vastagcsőrű lumma, a háromujjú csüllő, a jegesréce és az akabukó. Valójában az egész partvidék a rengeteg szigettel a park egyharmadát kitevő nagy madárrezervátum, melyet nyugatról egy jégmentes tengerrész, a Spitzbergákat Grönlandtól elválasztó Fram-szoros határol, ami a Jeges-tengeren példátlan jelenség.

 

A Spitzbergák gleccsereit szüntelenül tanulmányozzák. Gyors olvadásukkal édesvíz jut a tengerbe, amely a sósnál hamarabb párolog el, így több lesz a csapadék, ami viszont a sarkvidéki éghajlat enyhüléséhez vezet.

 

A kodiak-medve mellett a jegesmedve a legnagyobb testű szárazföldi ragadozó. Ezrével él a Spitzbergákon, de a létszáma(jórészt a klímaváltozás miatt) csökken, noha itt, a Norvégia és az Északi-sark között félúton fekvő szigetcsoporton védett állat.

Ez a szoros keleti oldalán haladó meleg, sós áramlatnak köszönhető, míg a túloldalon délre tartó áramlat hideg és kevésbé sós. A hosszú partszakaszok és gleccserfjordok fölött a park 1400 méter magasba emelkedik, és kopár morénák, valamint nunatakok (gleccserből kinyúló sziklák, ahol némi növényzet is megél) jellemzik. A sziget északi felét kettéosztó észak-déli irányú Bock-fjord mentén (melytől nyugatra alpesi jellegű terep található, keletre pedig kerekded, vörös hegyek) vannak a legészakibb ismert hőforrások: a Troll és a Jotun.

 

Háromujjú csüllők gyülekeznek a Liefde-fjord (azaz „Szerelem-öböl körül, a mintegy 40 kilométer hosszú, 1250 méter magasban, az Isachsenfonnia jégsapkánál eredő Monacobreen gleccser közelében.

 

A park névjegye

Hol található: I. Albert-föld és VII. Haakon-föld (Spitsbergen-sziget)

Megközelítése: a norvég Ålesund kikötőjéből

Területe: 9914 km² (ebből 3683 km² szárazföld)

Alapítva: 1973

Állatvilága: sarki róka, svalbardi rénszarvas, vízimadarak, tavi szaibling (hal)

Növényzete: csillárkamoszatok

Éghajlata: tundra

Mikor utazzunk: júniustól szeptember közepéig (hajóval)

Korlátozások: a madárrezervátumoknál (pl. a Moffen-szigeten) május 15-től szeptember 15-ig a partot legfeljebb 300 méterre szabad megközelíteni

 

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (24-31. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN 9789631363739

 

 

Tóvidék Nemzeti Park (Anglia)

A címben jelölt tartalom a Kezdőlapon található. Megtekintéséhez kattintson a fenti címre!

 

 

Snowdonia Nemzeti Park

 

Wales

Az Észak-Snowdoniában fekvő Cwm Idwal, az első walesi természetvédelmi terület olyan, akár egy tál, tele az Idwal-tó kristálytiszta vizével, s egy szélkoptatta sziklákkal tarkított fennsíkon csücsül. Erre a vadregényes tájra már a nagy természetbúvár, Charles Daewin is felfigyelt a 19. században. Ma is rengeteg botanikus látogatja meg különleges növényeket, például a kőtörőfű különféle fajait keresve a kis tavakhoz (melyeket Illynnek neveznek) vezető nedves utak mentén. Ennél is jobban vonzza a látogatókat egy olyan virág, amelyet a kihalással fenyeget a globális felmelegedés: az országban egyedül itt található snowdoni liliom, amely júniusban virágzik megközelíthetetlen sziklákon (ahol nem legelhetik le se a kecskék, se a birkák), valamint az itt őshonos hölgymál, amelyet már kipusztultnak hittek, aztán 1967-ben újra fölfedezték a Cwm Idwalban. A természeti ritkaságoknak ezen a gyűjtőhelyén tanyázik például a szivárványszínű levélbogár is.

 

Dolwyddelan várát a 13. század első felében építtette Nagy Llewellyn walesi király a Snowdoniát védő erődrendszer részeként, amely magába foglalta Dolbadarnt és a mára erősen lepusztult Prysort is.

A Snowdonia Nemzeti Parkban a természet két csodájával is találkozhatunk. Legelsősorban itt van maga a Snowdon, a maga szerény 1085 méterével is Wales legmagasabb hegye, a tetején tengeri állatok maradványaival. A második számú csoda pedig Wales legnagyobb, csaknem 5 négyzetkilométeres tava, a Bala (walesiül Llyn Tegid), ahová olyan hegyi madarak is járnak, mint az örvös rigó, a hantmadár és a vándorsólyom. De legelsősorban arról híres, hogy kizárólag itt él a Coregonus pennantii nevű lazacféle, amely az ősidőkben itt ragadt a tóban, amikor a gleccsertörmelék részben elzárta annak lefolyását a tenger felé.

 

A Cregennan-ikertavak a sziklás Cadair Idris-hegy nyugati oldalán helyezkednek el morénák között, 800 méter magasban, és bővelkednek pisztrángban.

Snowdonia kőzetei részben vulkániak, így a porfír is, részben pedig üledékesek, mint például a pala. Helyenként majdnem 500 millió évesek, és két tektoniai lemez: Avalonia (a mai Dél-Anglia) és Laurentia (a mai Skócia) összeütközésekor keletkeztek – ezeket a földdarabokat valaha egy sekély tenger, a lapetus-óceán egyik melléktengere választotta el egymástól. Amikor a két lemez találkozott, az ütközés helyén vulkánok emelkedtek ki. Eredetileg olyan magasak voltak, mint ma az Alpok, de aztán több száz millió év erősen lekoptatta őket. Elvégezték a maguk munkáját a gleccserek is, kivájva a mély völgyeket, melyekben aztán mintegy száz kisebb, sötét vizű tó keletkezett.

 

 

Az Aleuria arantiát méltán nevezik narancsvörös csészegombának. Nyáron és ősszel terem az erdőkben; A lepketapló (Trametes versicolor) igen elterjedt gombafaj. Egész évben élő vagy holt fatörzseken, különösen a parkban gyakori kocsánytalan tölgyön.

A medvehagyma az árnyékot kedveli, ezért nedves erdőkben nő széleslevelű fák tövében, elsősorban patakparton. Fehér virága van, és erős fokhagymaszagot áraszt.

A nemzeti parkban többfelé is gyakori a szél és az eső, vannak itt lápok és mocsarak, az Ír-tenger partján pedig mintegy 60 kilométer hosszú homokos part. A park kellős közepén, Blaeau Ffestiniog falu környékén palabányákat találunk, melyeket szándékosan nem kebeleztek be a védett területbe. Innen kerül ki az a sok szürke pala, amely Nagy-Britannia sok nevezetes épületét fedi.

A park névjegye

Hol található: Nyugat-Wales

Megközelítése: Machynllethből vagy Betws-y-Coedból

Területe: 2142 km²

Alapítva: 1951

Állatvilága: havasi kecske, mókus, borz, menyét, görény, vidra, vékonybajszú tőkehal, keselyű, havasi varjú, vándorsólyom, hantmadár, feketerigó, vörösbegy, ökörszem, pinty, fülesbagoly, kakukk, szajkó

Növényzete: hanga, kőtöröfű

Útvonalai: Llanberis, Rhyd Ddu, Snowdon Ranger

Éghajlata: óceáni

Mikor utazzunk: nyáron

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (36-39. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN 

9789631363739

A Tátrai Nemzeti Park

Lengyelország

A Lengyelország és Szlovákia határán fekvő Magas-Tátra a Csehországtól Szerbiáig félkaréj alakban 1500 kilométer hosszan elnyúló, kelet felé kiöblösödő Kárpátok hegyláncának része. A fiatal hegységek közé tartozik, alapvetően gránitból áll, és ennek a láncolatnak az egyetlen igazán alpesi jellegű darabja. Húsz csúcsa meghaladja a 2 kilométeres magasságot; közülük a legmagasabb nem ebben a nemzeti parkban található, hanem a vele délen szomszédos (és azonos nevű ) szlovákban: ez a Gerlachfalvi-csúcs a maga 2655 méterével, míg a határ innenső oldalán a Rysy- (Tengerszem) csúcs 2499 méterrel Lengyelország legmagasabb olyan csúcsa, amelyhez jelzett turistaút vezet. A Magas-Tátra számos meredek szilája gyakorlatilag megmászhatatlan – no persze nem a zergének, amelynek egyik alfaja csakis itt él, de már csak elenyésző számban, ezért veszélyeztetett faj.

 

A Tátrai Nemzeti Parkban több tucatnyi tavat találunk; legnagyobb közülük a képen látható Morskie Oko.

A nemzeti park valójában nem egy, hanem két hegység északi felét foglalja magába (a déli, nagyobbik fele mindkettőnek Szlovákiába esik): a Magas-Tátra közvetlen közelében, attól nyugatra fekszik a valamivel alacsonyabb Nyugati-Tátra. (Magyarul Liptói-havasoknak hívjuk – a ford.) Mindkettőben főleg virágos réteket és sűrű erdőket találunk, valamint számos barlangot és több mint 100 tavat. A hegyi patakok szép vízesései közül kiemelkedik a 70 métert zuhanó Wielka Siklawa az Öt-tó völgye alatt.

 

Wielka Siklawa

A hegyeket gleccserek alakították ki, de mára már csak egy-két hómezejük maradt. Az egyenlőtlen csapadékellátás és a karsztos felszín miatt úgynevezett száraz völgyek alakultak ki. Néhány rövid patak eltűnik egy-egy víznyelőben , majd másutt újra felbukkan a föld alól. Még egyes tavak vize is át-átszivárog egy másikba, például a Gasienicowa- és az Olczyska-völgy között. Másutt a hidrogén-karbonátban, kálciumban és magnéziumban gazdag földalatti víz áthatolhatatlan rétegbe ütközik, s ezért új forrásban tör a felszínre.

A nemzeti parkban az edényes (vagy szövetes) növényeknek mintegy ezer faja él, ami Közép-Európában nem gyakori. Megtalálható itt például a 47 -féle lengyel orchideából 27. Olyan magashegyi ritkasággal is találkozhatunk itt, mint a vörösbarna nőszőfű vagy a zöldes-lilás pártájú havasi törpekosbor – ez utóbbi egyedül a Ciemniakon (szlovákul Temniak) terem meg, és a park egyik büszkesége. Érdekes virágja van a boldogasszony papucsának is, mely képes ideiglenesen foglyul ejteni a rovarokat a beporzás végett, valamint a nőstény darázs alakját utánzó (s ezzel a hímeket magához vonzó) légybangónak.

 

A lengyel Tátra legnagyobb völgye az 1100-1150 méter magasan fekvő Chochołowska, , melyre évente lila szőnyeget varázsol a tavaszi sáfrány

A park névjegye

Hol található: Dél-Lengyelországban, a szlovák határvidéken

Megközelítése: Zakopanéból (a hegység szlovák oldalán: Poprádról)

Területe: 2110 km²

Alapítva: 1954

Állatvilága: barnamedve, hiúz, farkas, vidra, mormota, erdei egér, békászó sas, sólyom

Növényzete: luc-, jegenye-, vörös-, cirbolya és törpefenyő, juhar, törpefűz, havasi gyopár, kőtörőfű, gleccserboglárka, encián, ligetszépe, bábakalács

Éghajlata: szárazföldi

Mikor utazzunk: május közepétől októberig

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (40-43. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN

 

 

Bajor-erdő és Šumava Nemzeti Park (Németország, Csehország)

A címben jelölt tartalom a Kezdőlapon található. Megtekintéséhez kattintson a fenti címre!

 

 

Svájci Nemzeti Park

Svájc, Graubünden

Az év: 1961. Huszonöt darab 40 centiméternél hosszabb lábnyomot találtak egy sorban, melyeket egy két lábon járó növényevő dinoszaurusz hagyott maga után, feltehetően egy plateosaurus vagy egy prosaurus. Ez Európában kivételes felfedezésnek számít. Színhely: Piz dal Diavel- (jelentése: „Ördögszem”) hegycsúcs, tengerszint feletti magasság: 2450. A lelet a triász korszakából származik, azaz 200-220 millió évvel ezelőttről, mielőtt még az Alpok kialakult volna.

 

Graubünden

Svájc akkoriban még feltöltött síkság volt, afféle európai dinóparadicsom. Szauruszunk mészkövön hagyta a lábnyomát, a közelben pedig rákok, halak és növények nyomait is felfedezték. Mindezeket az Eurázsiai-hegységrendszer kialakulásával járó nagyszabású földmozgások emelték fel ide a magasba. Ez a folyamat százmillió éve kezdődött el, és még ma is tart.

 

 

A széleslevelű encián kék virága rövid száron ül. Késő tavasszal és nyáron virágzik napos helyeken, 800-3000 méteres magasságban; a mormota magashegyi legelőkön és alacsonyabb völgyekben tanyázik. A fátlan terepen odúrendszert ás ki magának. Családosan él, és alapítanak saját családot.

Más nyomok is utalnak a földtörténeti múltra ebben az 1400-3200 méter magasan elhelyezkedő parkban. A hegyek java sárgászöld, törékeny dolomittömbökből áll, melyek valaha egy tenger partját képezték. Az egykori tengerfenékről szintén számos őskövület került elő: kagylók, csigák, halak, dinók, korallok. Jóval fiatalabbak, „csak” 150 millió évesek az olyan sugárállatkák és egysejtűek maradványai, amilyenek az óceánok vizében még ma is élnek. Amikor a sugárállatkák elpusztultak, a vázuk lesüllyedt a tengerfenékre, 5 km mélyre, s belőlük keletkezett az igen kemény, radilolarit nevű kőzet, melyekből az ősember szerszámokat készített a kőkorszakban. Ilyen kőzet található a Svájci Nemzeti Park egyik csúcsa, a 3127 méter magas Piz d’Esan alatt is. De láthatunk itt az erózió során keletkezett üledékes, lilás verrucano kőzetet is.

 

A park gerincét a Trupchun- és a képen látható Cjuozza-völgy képezi. Az utóbbi közel esik Zernezhez. Tetejét cirbolyafenyő borítja, lejjebb három ágra oszlik: Diavel, Sassaés Quattervals

Mindez persze csupán az alapját képezi a lélegzetelállítóan szép tájnak, melynek legkiesebb részei a virágzó hanga, sás, nyúlfarkfű és havasi magcsákó borította rétek a magas csúcsok lábánál. Errefelé hideg szelek fújnak, és erős az ultraibolya sugárzás. 2300 méteres magasságban a széltől deformált havasi törpefenyő és a cirbolya mélyzöldje mutatós kontrasztot képez a rozsdás havasszépe bíborával és az áfonya vörösével. Ebben a hegyi paradicsomban zajlik le a Trupchun-völgyben szeptember közepétől októberig a szarvasbőgés – amely nevével ellentétben nem pusztán bőgésből áll, hanem kifinomult állati szertartás: ekkor küzdenek meg koreográfia szerint a szarvasbikák a tehenekért.

 

Engadin

 

A park névjegye

 

Hol található: Engadin, Graubünden kanton

Megközelítése: Zernez kisvárosból

Területe: 172 km²

Alapítva: 1914

Állatvilága: több mint 500 faj, köztük zerge, kőszáli kecske, barnamedve, hiúz, farkas, róka, mormota, pocok, mókus, hófajd, szirti sas, keselyű, fenyőszajkó, vipera, elevenszülő gyík, béka, vöröshangya, hegyi kéneslepke

Növényzete: 659 faj, például cirbolya-, törpe-, vörös- és lucfenyő, habszegfű, gombafű, boglárkafélék, havasi gyújtoványfű, alpesi mák, orchideák, őszirózsa, törpe hangavirág, havasi iszalag, boroszlán, áfonya

Éghajlata: kontinentális , hegyvidéki

Mikor utazzunk: május végétől októberig

Korlátozás: novembertől májusig zárva

 

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (48-51. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN 9789631363739

 

Vanoise Nemzeti Park (Franciaország)

A címben jelölt tartalom a Kezdőlapon található. Megtekintéséhez kattintson a fenti címre!

 

Mercantour Nemzeti Park

Franciaország

A Mercantour hegyi park légvonalban csupán 50 kilométerre esik a Földközi-tengertől, s találunk benne olajfát éppúgy, mint alpesi növényeket, valamint olyan különleges állatokat, mint például a füles-, vagy gatyáskuvik. Földrajzi fekvésének köszönhetően az európai kontinens északi, középső és mediterrán részére jellemző állatok viszonylag kis alapterülete ellenére is egyaránt megtalálhatók benne. Itt van például a csak az északi lejtőkön, 2300 méter magasban élő fürge gyík, míg a száraz és félszáraz helyeket kedvelő Montpellier-kígyó a déli lejtők lakója.

 

A 2867 méteres Rocca dei Tre Vascovi része a Mercantourt a szomszédos olasz nemzeti parktól elválasztó hegyvonulatnak. Képünkön a gyapjúsással borított Tinée-völgy a francia oldalon.

Colmars-les-Alpes környékén 1300 méteres magasban található a 20 méteres Lave-vízesés. Itt vadászik rovarokra a hajnalmadár. Az ide vezető turistaút fenyő-, nyár-, nyír- és mogyoróerdőkön át kanyarog.

A mintegy 2600 méter magasban fekvő Petite Cayolle-tó négy másikkal alkot láncolatot az azonos nevű, az Ubaye- és a Var völgyet elválasztó hegy tövében. Az utóbbiból lehet feljutni a Lausson-fennsíkra.

A park növényvilága ugyanolyan változatos, akárcsak a szomszédos olasz Tengeri-Alpok Nemzeti Parké, amellyel a Mercantour nemzetközi együttműködést tervez. Franciaország növényfajainak fele megtalálható itt: közülük 200 számít ritkának, és 40 kizárólag itt él. A legfontosabbak közé tartozik a jégkorszakból itt maradt, 1600 méter fölötti hasadékokban élő Saxifraga florulenta nevű, lassan és kör alakú csoportokban növekvő kőtörőfű. Értékes a park 63 fajta orchideája is (ez a felét teszi ki az országban ismerteknek). A Mercantour- (olasz nevén Argentera) hegység legmagasabb pontja a Cime du Gélas vaskos, 3143 méter magas tömbje. 350 millió éves gneiszből és gránitból áll, és fiatalabb üledékes kőzetek veszik körül, például a homokkő és agyag a Vallée des Merveilles-ben („Csodák völgye”) a Bégo-hegytől nyugatra. Ezek a törmelékes kőzetek nehezen mállanak, pedig nem különösebben kemények. Alaposan lecsiszolták őket a negyedkori gleccserek, nagyobb zöld vagy bíbor felületeket kialakítva, melyeken rengeteg (40 négyzetkilométeren jó 50 ezer) sziklarajz található, többségük a Csodák völgyében, illetve a Bégo északi oldalán, a Fontanalba-völgyben.

 

A Csodák völgyében ezernyi vonalat véstek a sziklára; némelyikük esetleg csatornákat vagy villámlást ábrázol. A Bégo-hegy teteje barátságtalan, viharos környék, és az őskorban sem volt lakott, de szent helyként tisztelhették.

Az őstörténészek szerint ezt szent hegynek tarthatták Liguria ősemberei, akik előszeretettel vésték bele a kőbe például a ma sámánnak elkeresztelt emberalakot. A 2000-2600 méteres magasságban található rajzokat októbertől júniusig hó borítja. Több mint kétharmaduk őskori, s legtöbbjüket valamilyen kőszerszámmal készítették; a többi már későbbi rajz. Keletkezési idejük az újkőkortól (Kr. e. 5-4. évezred) a korai bronzkorig (Kr. e. 2200-1800) terjed. A legrégebbiek szarvasállatokat (különösen marhaféléket) ábrázolnak, illetve geometrikus, pl. tojásdad formák, melyeket értelmeztek már szántási jelenetként is. A későbbi rajzok gyakori témája a fegyver: tőr és alabárd. A vaskorból nem találunk itt rajzokat, talán mert akkor túl hideg volt az időjárás.

A park névjegye

Hol található: Tengeri-Alpok

Megközelítése: Barcelonette-ből, Digne-les -Bains-ből és Tende-ből

Területe: 685 km²

Alapítva: 1979

Állatvilága: 25 hüllő- és kétéltű, 10 ezer rovar-, 60 emlősfaj (köztük gímszarvas, őz, zerge, kőszáli kecske, muflon, farkas, róka, hermelin, , denevér) és 155 madárfaj (például saskeselyű, szirti sas, nyír- és hófajd, havasi varjú és csóka, szirti fogoly)

Növényzete: 6 boróka- és 7 fenyőfaj (köztük vörös és luc), magyaltölgy, nemes üröm, havasszépe, őszirózsa, liliom, aszfodélosz, encián

Éghajlata: óceáni

Mikor utazzunk: bármikor

 

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (59-62. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN 9789631363739

 

Gran Paradiso Nemzeti Park

Olaszország

Az Alpokban kisebb csoportokban élő kőszáli kecskék mind annak a mintegy száz példánynak a leszármazottai, akik a Gran Paradiso-hegy legmegközelíthetetlenebb lejtőire menekülve tudták elkerülni a kihalást. Ugyanis ezt az állatot a 16. századtól kezdve (mikor is a puskapor elterjedt Európában) nyakló nélkül vadászták – részint különösen éhínség idején – a húsáért, részint a kis híján egy méteresre megnövő görbe szarváért, melyet megőrölve szerelmi varázsszernek tartottak, de tulajdonítottak gyógyító erőt a vérének, emésztetlen gyomortartalmának, sőt még az ürülékének is. A 19. század elejétől már azt hitték, hogy egyetlen példány sem élte túl az esztelen öldöklést, amíg ezt az „elveszett” százas csapatot meg nem találták 4000 méteres magasságban, kizárólag azon az olasz területen, melyet negyedkori jégmozgások alakítottak ki, s ahol még mindig 59 gleccser található (bár ezek sajnos már mind olvadoznak).

 

A kőszáli kecske magashegyi fennsíkon és sziklákon él. Elterjedt az egész parkban, de nyaranta a Cogne- és a Savarenche-völgyben tanyázik a legtöbb, míg a Soana- és az alacsonyabban fekvő Orco-völgyben csak ritkán fordul elő.

A túlélő kecskék felfedezése után haladéktalanul vadászati tilalmat vezettek be – ámde egy kivétellel a savoyai hercegek maguknak és előkelő vendégeiknek akarták fenntartani a rendkívül ritka állat vadászatának jogát. 1856- tól, a hercegi vadaspark alapításától 1922-ig, mikor is ezt (az országban elsőként) olasz nemzeti parkká nyilvánították, senki sem foszthatta meg a savoyai uralkodókat ettől az előjoguktól – még a kőszáli kecske természetes ellenségei: a medvék, farkasok és hiúzok sem, mivel ezeket rendre kipusztították. Sőt, nem kegyelmeztek a dögevő saskeselyűnek sem, az utolsó példányt 1913-ban lőtték ki a Rhêmes-völgyben.

 

A Savarenche-völgy felnyúlik a 4061 méteres Gran Paradiso lábáig.

Száz évnek kellett eltelnie, mire a következő keselyű megszülethetett ebben a völgyben: egy spontán odatelepült madárpár csibéje. Önként visszatért hat-hét farkas is a parkba, hiúzra azonban nem akadtak. Ami pedig a medvéket illeti, a szakértők semmi esélyt sem látnak a visszatelepítésükre. De a kőszáli kecskékre visszatérve: a legutóbbi, 2011-es összeszámlálás szerint 2629-en voltak. Ez a legnagyobb állomány szerte az Alpokban, ám alig haladja meg az 1993-as, csaknem ötezres rekordlétszám felét.

 

A dögevésre is vetemedő vörös róka nagy számban él a parkban. Nyaranta és tél végén főként elhullott fiatal zergékkel és kecskékkel táplálkozik.

A csökkenésnek több oka is van; emberi tevékenység annyiban, hogy mi is előmozdítottuk a klímaváltozást, az pedig csökkentette a leesett hó mennyiségét. Az enyhébb tél a felnőtt kecskék életét ugyan megkönnyíti, és ezért kevesebben pusztulnak el, ám a kölykök halálozási arányát megnövelte. Ők ugyanis rendszerint június végén születnek meg, amikor kevesebb az ehető növény, mivel a klímaváltozás miatt a tavasz túl hamar köszönt be, megszűnt az összhang a flóra és a fauna életritmusa között. Tovább nehezíti a kőszáli kecskék életét az is, hogy a zergék, akik riválisaik az élelemért folytatott harcban, aránytalanul elszaporodtak: ma már több mint 8 ezren vannak.

 

A zerge nagy számban él a mély hegyi völgyekben, valamint közepes és nagy magasságú sziklákon. Ennél a fajnál a bakoknak és a nőstényeknek egyforma görbe szarva van.

A park névjegye

Hol található: Aosta-völgy és Piemont

Megközelítése: Aostából és Ivreából

Területe: 710 km²

Alapítva: 1922

Állatvilága: szirti sas, keselyű, karvaly, hófajd, mormota, havasi nyúl, sebes pisztráng, tavi szaibling és a csak négy hegyi tóban élő Daphnia middendorffiana rák

Növényzete: rezgő nyár, mogyoró, juhar, tölgy, bükk, gesztenye, kőris, madárberkenye, vörös-, cirbolya-, jegenye- és lucfenyő, havasszépe, boglárka, havasi gyopár, üröm, turbánliliom, sisakvirág

Útvonalai: mintegy 500 km

Éghajlata: hegyvidéki

Mikor utazzunk: bármikor

 

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (63-67. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN

9789631363739

Plitvicei-tavak Nemzeti Park (Horvátország)

A címben jelölt tartalom a Kezdőlapon található. Megtekintéséhez kattintson a fenti címre!

 

 

Timanfaya Nemzeti Park (Kanári-szigetek)

A címben jelölt tartalom a Kezdőlapon található. Megtekintéséhez kattintson a fenti címre!

Virunga Nemzeti Park

 

Kongói Demokratikus Köztársaság

A legutóbbi húsz évben a történelem erősen beleszólt az egész Kivu-vidék, így a Rugendo gorillacsalád életébe is. Nevüket arról az ezüsthátú hímről kapták, amelyik egy 18 tagú család feje volt 1997-ben. Azóta sohasem érték el ezt a létszámot, sőt már a következő évben is csak feleannyian voltak, mivel Humba, Rugendo fia nőstényeivel és kölykeivel együtt otthagyta a csoportot. Ez még kifejezetten gorilla-belügy volt: Humba is domináns hím volt, ezüsthátú (az ilyen hímgorillák háta úgy 13 éves korukban veszi fel ezt a színárnyalatot), és immár az apjának sem akart engedelmeskedni. 2001-ben aztán már a gorillák is útban voltak a szomszédos Ruandában egymás öldöklésével elfoglalt hutu és tuszi népnek, és Rugendót is lelőtték 40 kilométerre a park határától, majd nem sokkal később a családfői tisztet tőle átvevő Senkekwét is. 2007-ben a gorillák, akiknek a létszáma a szorult helyzet dacára addigra tizenkettőre emelkedett, csapdába estek, és ekkor orvvadászok Senkekwével együtt meggyilkoltak négy nőstényt és egy kölyköt is – részint a húsáért ejtik el a gorillát, részint hogy egyes testrészeiből szuvenírt gyártsanak: például a markából hamutartót. De az az elképzelés is állhatott az öldöklés mögött, hogy ha a gorillák kipusztulnak a parkból, akkor nem lesz szükség magára a parkra sem, és így meg lehet szabadulni a vadőrök zavaró jelenlététől.

Az óriás aggófűfajta, a Dendrosenecio Kelet-Afrika masszívumainak jellegzetes növénye. Húsos levelei akkor sem hullanak le a törzséről, ha kiszáradnak.

A különleges orrú Kinyongia xenorhina kaméleon kizárólag a Rwenzori esőerdejében él, és veszélyeztetett fajnak nyilvánították. Csaknem 30 centiméterével nemének egyik legnagyobb faja;foga éles, karma hosszú.

Az állatok életét az is nehezíti, hogy lakóhelyük, az erdő fái is pusztulnak. A mai Rugendo családot a Bukima nevű hím vezeti, nyolcan vannak, és továbbra sincsenek biztonságban az emberektől, ráadásul van egy kifejezett gorillaproblémájuk is: túl sok felnőtt hím verseng egymással, de ezek nem elég kreatívak, mert nem szereznek maguknak nőstényt máshonnan, ezért túl kevés a szülőképes nőstény. Pozitívum, hogy Janja 2014-ben szült egy hím kölyköt, és hogy Lubuntu árvája, a fiatal hím Mastaki jó egészségnek örvend.

A hegyi gorilla mind a négy lábával tud kapaszkodni. Bundája fekete, de a hímek háta idővel ezüstös árnyalatot ölt. A nőstények és a kölykök a fák alacsonyabb ágain elkészített levélágyon alszanak, míg a hímek a földön.

A beringei beringei hegyi gorilla hátsó lába rövidebb az elülsőnél. Rendszerint négy lábon jár, de rövidebb távokat fölegyenesedve is meg tud tenni. A 170 centi magasra is megnövő hímeknek a mellkasa csupasz.

Rugendo csak egy az alvó Mikeno-vulkán oldalának sűrű erdejében rendszeresen megforduló, megfigyelés alatt tartott hat gorillacsoport közül. A Virunga-masszívum területén pedig 400-nál több hegyi gorilla (tudományos nevén beringei beringei) él. Körülbelül még ugyanennyi található a tatáron túl, Ugandában.

Az emberszabású majmokat nem csupán a hegyi gorillák képviselik errefelé, hiszen élnek itt csimpánzok és keleti sarkvidéki gorillák is, ezért a Virunga az a nemzeti park, ahol a világon a legtöbb fajta emberszabású majom található. Természetesen rajtuk kívül még számos más állat él a park középső részét képező szavannán, az Edward-tóban és a belé ömlő folyókban: a vízilovak száma például eléri a húszezret. A patások közül meg kell említenünk a ritka okapit, amely némiképpen úgy néz ki, mintha a zebra és a zsiráf kereszteződéséből született volna: a lába és a hátulja fekete-fehér csíkos, a nyaka hosszú. A park felszíne északon jelentősen megemelkedik, egészen a Rwenzori-hegységhez tartozó Stanley-hegy 5109 méteres (és ezzel Afrikában a harmadik legmagasabb) Margherita-csúcsáig.

2012-ben a Nyamuragira szokatlanul folyékony és lúgos lávát okádott magából. A Nyiragongóval együtt az afrikai vulkánkitörések 40%-át ők adják.

A park névjegye:

Hol található: a Kivu- és az Edward-tó között

Megközelítése: Gomából, illetve a vele szomszédos ruandai Gisenyiből

Területe: 7800 km²

Alapítva: 1925

Állatvilága: 218 emlős- (ebből 22 főemlős), 706 madár-, 78 kétéltű- és (az Edward-tóban) 50 halfaj

Növényzete: mintegy kétezer faj, ennek tizede kifejezetten az Albert-árok vidékére jellemző; hangavirágúak, balzsamfa, és iroko („afrikai teák”), páfrányfa, lobélia

Útvonalai: hegyigorilla-utak, csimpánzutak, ill. a Niragongo-vulkánhoz és a Rwenzori-hegységbe, valamint a Tchegera-szigetre

Éghajlata: trópusi szavanna

Mikor utazzunk: bármikor

Korlátozások: mivel a park háborús övezetben fekszik, biztonsági okokból időnként lezárják; kísérő nélkül nem tanácsos odalátogatni

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (74-79. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN

9789631363739

Serengeti Nemzeti Park (Kongói Demokratikus Köztársaság)

A címben jelölt tartalom a Kezdőlapon található. Megtekintéséhez kattintson a fenti címre!

Ngorongoro Természetvédelmi Terület

Tanzánia

Azt hihetnénk, hogy minden oroszlán egyforma, de ez nem igaz. A latinul Panthera leo-nak nevezett, még a pleisztocén korból származó nagymacskának több alfaja is van. A legkisebbnek mostanában mintegy hatvan példánya él a Ngorongoro-kráterben, mindössze 260 négyzetkilométeren. Afrikában sehol másutt nem találjuk őket ilyen sűrűségben. Ennek magyarázata, hogy az oroszlánoknak ezen a kis területen elképesztő mennyiségű préda áll a rendelkezésükre az év minden szakában. Igaz ugyan, hogy a Ngorongoróban élő 25 ezer nagyobbacska állat között megtaláljuk az oroszlán vetélytársait is: a hiénákat, sakálokat, gepárdokat és vadkutyákat, továbbá akadnak olyanok is, amelyek zsákmánynak túl nagyok (elefántok, vízilovak, meg a mintegy 25 orrszarvú), az ehetetlen struccról már nem is beszélve, másfelől viszont ezrével állnak az oroszlánok rendelkezésére a zebrák, gnúk, bivalyok és gazellák.

 

Színpompás rózsaszín flamingók sereglenek össze a Magadi-tavon, míg az előtérben zebrák és gnúk vonulnak. A viszonylag bőséges esőzésnek hála, nemcsak ez a tó nem szárad ki, hanem a kráter patakjai sem.

Mindezek az állatok a Ngorongoro-kráter 600 méter magas falai közé bezárva élnek. Szakértő elemzések kimutatták, hogy ha itt maradnak – ahol a mocsarakban, patakokban és tavakban mindig van elegendő víz –, a kockázatok dacára még mindig előnyös a növényevőknek, s következésképpen a húsevőknek is. A nagymacskák gondoskodnak arról is, hogy idegenek ne nagyon hatoljanak be ide. Így hát a Ngorongoro-oroszlán, a Serengetiben is megtalálható maszáj oroszlán egyik változata, itt szinte teljes elzártságban él. Sokáig csak egymás között szaporodtak, ami az immunrendszerük gyengüléséhez vezetett, és 1962-ben sokan áldozatául estek az akkori szárazságban elszaporodott vérszívó legyek csípéseinek: az oroszlánok vakarózás okozta sebei ugyanis nem gyógyulnak be.

Az akkor itt élő 70 példányból csupán tíz maradt életben: 9 nőstény és egyetlen hím, amelyik viszont egyedül képtelen volt megvédeni a területét, ezért bele kellett törődnie hét „jöttment” hím betelepülésébe – ez viszont jót tett az alfajnak, mert felfrissítették a génállományt. Azóta már három újabb járványt kellett átvészelniük, így a létszámuk 20-70 között ingadozik, csak lassacskán lehet feltornászni, és mindig idegen oroszlánok érkezésével.

 

Gepárdanya és kölykei szárítkoznak egy kiadós zivatar után. Ennek a fajnak a nőstényei magányosan vadásznak, éspedig nappal, míg a hímek kettes-hármas csoportokban.

A Ngorongoro egyedülálló hely a világon. Az alja 2200 méter magasan fekszik, és a világ legnagyobb ép krátere. Jó hárommillió éve keletkezett egy Kilimandzáróhoz fogható vulkán beomlásával. Feneke lapos szavanna, itt-ott akácialigetekkel, illetve a lúgos Magadi-tóval (amely rózsaszínben ragyog a benne tanyázó flamingóktól), a szélén és a lejtőin viszont erdőt találunk, benne páviánokkal és párducokkal. Ezen a zárt világon túl van két kisebb kráter: az Olmeti-vízesésekkel és az Empakai egy mély tóval.

A természetvédelmi terület 1959-ig a Serengeti Nemzeti Park része volt, ám ekkor leválasztották róla. Ide esik az egészen Kenyáig nyúló tágas síkság déli csücske is. Ezt a helyet tekinthetjük az emberiség bölcsőjének, mivel Laetolinál a régészek megtalálták a 3,6 millió éves Australopithecus afarensisnek, a híres Lucy rokonának maradványait, az Olduvai szakadékban pedig négy különböző típusú és méretű ősemberkoponyát is találtak, köztük az 1,75 millió évesre becsült Australopithecus boiseiét.

A park névjegye

Hol található: Arusha körzet

Megközelítése: Arushából

Területe: 8292 km²

Alapítva: 1959

Állatvilága: oroszlán, gepárd, afrikai aranymacska, elefánt, víziló, hegyi antilop, zebra, gnu, zsiráf, sas, keselyű, egerészölyv

Növényzete: szárazságtűrők

Éghajlata: trópusi szavanna

Mikor utazzunk: júniustól októberig

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (86-88. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN

 

Tsingy de Bemaraha Nemzeti Park (Magadaszkár)

A címben jelölt tartalom a Kezdőlapon található. Megtekintéséhez kattintson a fenti címre!

Kakadu Nemzeti Park (Ausztrália)

A címben jelölt tartalom a Kezdőlapon található. Megtekintéséhez kattintson a fenti címre!

 

Bryce Canyon Nemzeti Park

Egyesült Államok

A világon sehol sincs ennyi hoodoo, azaz természet alkotta sziklatorony, mint ebben a nemzeti parkban. Mindenféle méretben előfordul a 2 méterestől a harmincasig. Szorosan egymás mellett állva kőerdőt képeznek (bár akad, akit sakkfigurákra emlékeztetnek). Több kőzetrétegből épülnek fel (elsősorban homok-, mész- és iszapkőből); ez magyarázza változatos formáikat és színüket a fehértől a narancssárgán és a rózsaszínen át a vörösig. Az erózió évente egy centimétert farag le belőlük, így aztán előbb-utóbb eljön majd a nap, amikor a kőerdő teljesen eltűnik innen, a Sevier-folyó pedig utat talál magának, s újabb kanyont váj ki a kőzetből.

 

A Bryce Canyon nem tűnik letelepedésre alkalmas helynek, de állatok már jó tízezer éve megtelepedtek itt, sőt a 12. század végétől a pajút indiánok is rendszeresen jártak ide bizonyos évszakokban fenyőmagot szedni és nyulakat csapdába ejteni.

A kőoszlopok ránézésre teljesen összevissza sorakoznak, de valójában van bennük egy minta, amely a bomlás folyamatának függvénye. Az úgynevezett Grand Staircase („Óriás lépcsőház”) nagy üledékes kőzetrétegből áll, melyek a legősibbtől, az egymilliárd éves Grand Canyonból emelkednek szép lassan a Zion Nemzeti Parkon át a legfiatalabbig és legmagasabbig, a Bryce Canyonig. Ez utóbbi a Paunsaugunt-fennsík része, melynek legmagasabb, 2800 méteres fennsíkján a hőmérséklet télen fagypont körül van, így aztán a sziklák réseibe befolyó víz megfagy, és a réseket tovább tágítja; nyáron aztán a jég elolvad, az esők kimossák a helyéről a törmeléket, ráadásul a savtartalmuk is tovább mállasztja a sziklákat. Ez a folyamatos erózió valósággal fölszeleteli az úgynevezett Claron-formációt (amely 30-40 millió éve kezdett kialakulni a mai Utah nyugati felét akkor borító nagy tóban), szűk kanyonok egész sorát vájva ki egymáshoz közel. Ezeknek a vékony fala aztán ugyancsak ki van téve az eróziónak: úgynevezett ablakok nyílnak a falakon, melyek egyre tágulnak, majd végül be is omlanak, s így jön létre a hoodook egész sora. Ezeket tovább alakítgatja az eső és a szél (akár a fazekas az edényét a korongon), amíg teljesen el nem mállanak. Az oszlopok olyasféleképpen rendeződnek el a kanyonban, akár egy szabadtéri színpad sorai; a szintkülönbség a Bryce-ban a tető és a fenék között 650 méter.

 

Némelyik hoodoonak az emberek nevet is adtak, akárcsak a cseppkőbarlangok formációinak: Thor kalapácsa, Őrszem, Victoria királynő (aki egy egész kőkerten „uralkodik”), sőt van egy Wall Street is (szűk hasadék, partjain „felhőkarcoló” sziklatornyokkal).

Ezek után azt gondolhatnánk, hogy ez a táj teljesen lakatlan, de nem ez a helyzet, mivel különböző magasságban más-más növények képesek megkapaszkodni: lejjebb boróka, tölgy, kaktusz és pálmaliliom, följebb nyár és többféle fenyő, közte a szúrós luc, Utah „állami” fája. A környékbeli prérin nyaranta megjelennek a nevükkel ellentétben nem ragadozó, hanem rágcsáló utahi prérikutyák. Néhány százan laknak a kanyonban, és abban különböznek más prérikutyáktól, hogy téli álmot alszanak. Nagycsaládokban élnek, melyek egy domináns hímből, több nőstényből és a kölykökből állnak, és földalatti, több helyiségből és folyosókból álló üregrendszert ásnak ki maguknak. Őrszemet is állítanak, és veszély esetén legalább harmincféleképpen képesek „ugatni” (ezért nevezték el őket kutyának), jelezve a veszély természetét is. Ez azért nagyon fontos, mert ha mondjuk farkas, sólyom vagy sas közeledik, akkor az egész kompánia sebesen elbújhat a járatokban, mialatt az őrszemek igyekeznek elterelni a ragadozó figyelmét, ha viszont a támadó kígyó, menyét, vagy ne adj’ isten egy éhes borz, akkor az üregek halálos csapdává is válhatnak.

 

A kanyon nem egy kilátópontról nyújt lélegzetelállító látványt. Ezeknek a neve is beszédes: Napkelte, Napnyugta, Ihlet. Ezen a képen Hamupipőke várára látunk rá.

A park névjegye

• Hol található: Utah déli részén
• Megközelítése: Las Vegasból
• Területe: 145 km²
• Alapítva: 1928
• Állatvilága: 210 madárfaj (pl. kondorkeselyű, halászsas, vándorsólyom, holló, szajkó), 59 emlős faj (közte puma, jávor- és öszvérszarvas, vadjuh, prérikutya), 15 -féle hüllő (pl. csörgőkígyó), 4 kétéltű (pl. tigrisszalamandra)
• Növényzete: őshonos indián ecset; fenyő, boróka, tölgy, kaktusz és pálmaliliom
• Útvonalai: Rim, Under-the-Rim, Bristlecone, Queens Garden, Navajo, Swamp Canyon, Fairyland, Peek-a-Boo
• Éghajlata: félsivatagi
• Mikor utazzunk: júniustól szeptemberig van főszezon, de elő- és utószezonban kellemesebb (csak rövidebb ideig van nyitva)

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (206-209. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN 9789631363739

 

Maloti-Drakensberg Nemzetközi Park

Dél-Afrika és Lesotho

A Drakensberg, ez a Dél-Afrika délkeleti partvonalával párhuzamosan mintegy ezer kilométer hosszan húzódó hegyvonulat természetes határt képez Lesotho és Kwazulu-Natal dél-afrikai tartomány között. Az ezen a határon átnyúló nemzeti park nagyobbik, dél-afrikai részét eredetileg Ukhahlamba-Drakensbergnek hívták (amit a zulu „dárdakerítés” és az afrikaans „Sárkányhegység” szavakból rakták össze), a jóval kisebb lesothoit pedig Sehlabathebe (szotóul: „Pajzsfennsík”) Nemzeti Parknak; a Maloti a Drakensberg neve szotóul. Lesothóban van a hegység legmagasabb csúcsa, a 3482 méteres Thabana Ntlenyana (ugyancsak szotóul „Szép kis hegy”).

 

A Cathedral-hegy környéke 320 négyzetkilométert tesz ki a park északi részén. Beletartozik a Didima-völgy is, számos busman sziklarajzzal, valamint a fennsík szélén nyíló Didima-szakadék.

Ez a hegység a Great Escarpment (angolul: „Nagy Lejtő”) része, azaz a dél-afrikai fennsíkot a parti síkságoktól elválasztó, igen hosszú, félkör alakú kiemelkedésé. Homokkővel megtámogatott bazalttömbből áll, 180 millió évvel ezelőtti vulkanikus tevékenység alakította ki, és Afrika egyik legfontosabb vízlelőhelye. A parkhoz csatolták a tőle északra elterülő, vele nem összefüggő Royal Natal Parkot is, melynek legdominánsabb pontja a Mont-aux-Sources-hegy hosszú, meredek oldalfala. Innen ered az Oranje-folyó, alig 200 kilométerre az Indiai-óceántól, ám nem oda folyik, hanem inkább 2200 kilométert tesz meg az Atlanti-óceánig. Dél-Afrika leghosszabb folyója áthalad Lesothón (ahol Senqunak hívják), majd a száraz Kalahári-sivatagon, aztán határt képez Namíbiával, végül az Alexander-öbölbe torkollik.

 

A Tugela-folyó ugyanabban a hegységben ered, mint az Oranje, csak éppen a rövidebb utat választva 520 kilométert tesz meg az Indiai-óceánig. Így aztán magától értetődő, hogy a park bővelkedik magashegységi vizekben, ahol megél egy igen ritka pontyféle, a Pseudobarbus quathlambae is.

Van a mély szakadékokban és barlangokban is bővelkedő parknak nem természeti, hanem ember alkotta kincse is: összesen mintegy 35 ezer színes sziklarajz 650 lelőhelyen, ami a Szaharától délre példátlan sűrűséget jelent. Ezek képet adnak a busman (saját nevükön: szan) őslakosok életének jó négyezer évéről, hiszen a legrégebbieket a Kr. e. 3. évezredre datálták, bár többségük már időszámításunk kezdete után keletkezett. Nem véletlen, hogy két állatot ábrázolnak a leggyakrabban: 43%-ban (bár olykor kisebb antilopokkal együtt) jávorantilopot, különösen a legrégebbi korszakban, később pedig – a gyarmatosítók megjelenése után – lovat. Megjelennek a rajzokon az emberből és antilopokból összegyúrt hibridlények (talán istenek?) is.

A park névjegye

• Hol található: Dél-Afrika, Kwazulu-Natal tartomány
• Megközelítése: Durbanból
• Területe: 2493km²
• Alapítva: 2000
• Állatvilága: mintegy 250 madárfaj (pl. keselyű, pityer), továbbá jávorantilop, szassza, oribi, pávián, földimalac, hiéna, párduc, karakál, szervál
• Növényzete: csaknem 2000, az afrikai hegyi tundrára jellemző faj (pl. orchidea, liliom, írisz, kardvirág(
• Éghajlata: szubtrópusi fennsík, hideg, félsivatagos
• Mikor utazzunk: ősszel vagy tavasszal

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (108-109. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN 9789631363739