Száll az emlék – Kolozsvárra…

 

 

Az alábbi írás Sütő Andrásnak az Erdélyi változatlanságok című, esszéit, tárcáit, jegyzeteit, valamint a vele készült interjúkat tartalmazó kötetében jelent meg.

 

Sütő András

Sütő András (Pusztakamarás, 1927. június 17. – Budapest, 2006. szeptember 30.) Herder- és Kossuth-díjas erdélyi magyar író.

Az életrajzom nyugodtan elhanyagolható. Az olvasót ez általában nem érdekli. Némelykor valamely könyvnek a szerzője sem. Falumbéli atyámfiai rengeteg könyvnek a történetét tudják elmesélni, de szerzőjükre nem emlékeznek. Legutóbb a Rómeó és Júliát mondták el nekem, de nem tudták, hogy Shakespeare írta. Ez az igazi siker. A fordítottja azonban, midőn az olvasó csak a szerző nevére emlékszik, ám könyvéről semmit sem tud elmondani emlékezeteset – mert ugye manapság a történet, a tiszta epika már nem divat –, az már a tökéletes kudarc. Vannak mégis, akiknek a kudarc a fejükbe szállott, és büszkék arra, hogy nincsenek olvasóik.

A könyv könnyen születik. A dráma is. Amikor már csak írni kell. Annál többet kell szenvedni érettük, míg oda jut az ember, hogy nekiálljon az írásnak. Némely könyvemet tizenöt évig hordom magamban. A tehetség titka talán ott keresendő valahol, ahol egy szerző nem futamodik meg a kor drámáinak átélésétől. Ami keserves tehervállalás. Az irodalom és általában a művészet nagy alkotásai nagyrészt személyes vallomások is. Kálváriajárás kicsapódásai. Azt is mondhatnám: a tehetség – együttérzés másokkal. Ezért hatalom, mint minden együttérzés.

Gyermekkorom, diákéveim legkedveltebb írói a magyar klasszikusok voltak. Mellettük, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban – románnyelv-tanárnőm jóvoltából – szerettem meg Caragialét és Creangăt. Ez utóbbit kivált azért, mert hangvétele rokon a mezőségi román parasztok nyelvezetével. Azt kell mondanom: „mindenevő” voltam a világirodalom más területein is. Nem mondhatnám, hogy mágnesként rántott volna magához egy életre akármelyik is közülök s ilyenformán meghatározta volna a magam próbálkozásait. Bizonyára tanultam mindeniktől, de sosem annyit, hogy az a magam magányos útkereséseit fölöslegessé tehette volna.

Az embernek vállalnia kell a kort, amelybe született. S e korban meg kell találnia a maga sajátos vállalni valóját, mit elkerülhet különben, ha fél az álmatlan éjszakáktól. Ha csupán egyszemélyes üdvösségét keresi. Én azonban nem hiszek az egyszemélyes üdvösségben. Azzal a néppel valósítja meg önmagát az ember, amelynek fiaként indul az életbe. Azzal emelkedik és zuhan, ha netán úgy hozza a történelem. Aki csak azt tudja mondani: Én, én, én! – és nem ismeri azt, hogy MI – akassza szögre azt a keserves lantot. Erre némelyek azt mondják, hogy múlt századi esztétika. Én úgy tudom, hogy még Homérosz idejéből való, és ma is érvényes. Olyanformán persze, hogy a lírai lélek legszemélyesebb vallomása is közösségi gyökérzetű, hiszen az ember társas lény. Ezért ismerheti a magányt is.

Az időszerűségről sok hamis tant alkottak már. Korbácsként csapott végig irodalmunkon a dogmatizmus éveiben, amikor a napi politika hónaljából kellett a költőnek szólnia – és mindig a MÁ-ról. Ám a művészet akkor is a Máról szól, ha évezredek történelmi távolából hoz érvényes üzenetet. Az ember múlt, jelen, jövendő hármas dimenziójában él, nem lehet ebből kiszakítani.

Hányszor mondták nekem itt-amott kultúraktivisták: látta, elvtársam, a mi bányászainkat? Írjon róluk regényt. Ez így nem megy. Még úgy sem megy, amiként a szocialista realizmus némely híve elképzelte: legalább egy fél liter vodkát igyunk meg műveink hőseivel, ha már „kiválasztottuk” őket. Nem, ez így egyáltalán nem megy. Énnekem azt mondta anyám: írhatnál rólunk is egy könyvet, fiam. De ő nem olvasta a szocialista realizmus tételeit, ő tudta, mit beszél. Az egész életünkre gondolt és az álmatlan éjszakáira. Arra, amit közösen éltünk át az ötvenes évek nem épp kegyes történelmében. Egy regénynek a hőseit az írás belső napja világítja. Ez a belső nap pedig: a szerző vallomása önmagáról is, nem csupán a kortársairól. Minden regény: a szerző regénye is, annak létérzése.

Mindenikben benne vagyok, önmagamat osztom szét közöttük, a bennem lévő jót és rosszat, a képességeimet és vágyaimat, az álmot és valót, a szerelmet és hűtlenséget, a dogmatikust és a dogmának ellenszegülőt, a humánumot és a kegyetlenséget, mindent, amivel belém költözött az élet.

Egyik könyvem mottójául Jean Pierre megállapítását választottam. Ez így hangzik: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és a tudósokat egyaránt.” Ezt vallom magam is.

A tehetség – mint említettem már: együttérzés másokkal. Minél erősebb ez az együttérzés, annál erősebb a benső parancs a szólásra. Az ember, a nép, a nemzet, az emberiség lelkiismeretének nevében. Jól tudták ezt a mindenkori inkvizítorok, ezért találták föl mint „vitamódszert” a könyvégetést, némelykor magának a szerzőnek a máglyára vitelét is.

A romániai magyar irodalom a hazai magyar nemzetiségnek legerősebb szellemi frontvonulata. Az elmúlt negyven esztendő alatt olyan alkotásokkal gazdagította az ország szellemi életét és emellett az egyetemes magyar irodalmat, amelyek valószínűleg maradandóak. Helyünk nincs most nevek és címek felsorolására. Ezt a fölmérést sokan elvégezték már a hazai irodalmi sajtóban. Ennek az irodalomnak kettős kötöttségét némelyek tagadják, és fölösleges pánikot keltenek ez ügyben, az egyszerű igazság mégis az, hogy helyzeténél fogva hazánk kultúrájának, nyelvénél és hagyományainál fogva pedig az egyetemes magyar irodalomnak is szerves része. Fejlődését, eredményeit, perspektíváit és sajátosságait csak így lehet megítélni.

Kolozsvárt kezdtem írni és publikálni. Ebben a városban éltem át a közlés első, felejthetetlen örömeit. Itt találkoztam azokkal az idősebb írókkal, akik támogatták törekvéseimet. Ez ma már különösen hangzik. Öreg az ifjút? Hogyan lehetséges az, amikor oly nagy divat az idős generációkat leradírozni a szellem térképéről! Amikor minden ifjú zseni hóhérként akarja kezdeni pályáját, vagyis az öregek akasztásával s majd csak azután az alkotással! Bevallom, engem segítettek az akkori „nagy öregek”. Ilyen volt Gaál Gábor, Kós Károly és Emil Isac is. Hálával gondolok rájuk. És ilyenformán Kolozsvárra is természetesen.

A legtöbb, mit az élettől várok, hogy elmondhassam róla a véleményemet. Ez már fölér a boldogsággal.

(1984)
Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest 2011

 

Tájadomák – Jókai Mór nyomán

 

 

A palóc és a tinta

A palóc legény elemózsnát hozott hazulról az úrfinak, ki a városban járt iskolába.

Meglátja a legény az almáriom tetején a nagy tintásüveget, s felé kacsint.

Jókai Mór – A magyar nép élce Innám een abaó, ha szabadna.

Innál a gutát! – mond a diák –, hisz az tinta.

Hadd legyeek az tinta, csak een egyet húzhatnék belőle.

No hát húzz belőle egyet, tudom, hogy nem húzasz másikat.

A legény fogja az üveget, s egyet kortyant belőle.

Üm! – mond fanyar képpel – hát mért nem mondta az úrfi? Hisz nem tinta ez, hanem kalamáris.

Nem is lesz az igaz

Először látott ennyi vizet egy rakáson a nógrádi ember, lekerülve Füred tájékára.

De nagy tenger ez a víz! – sóhajt fel elbámulva rajta.

A szomszédja sietett helyreigazítani a vizek felőli balfogalmát, mondván neki, hogy ezt Balatonnak híják.

De nagy Balaton ez a tenger!

Furcsa faluk

Vannak szerteszéjjel az országban helységek, miknek lakóira sok bohóságot ráfogott a szájongó közhír. Egykor egy egész litániát hallottam gúnymondatokból, amilyenekért az érdeklett faluk és városok lakosai be szokták aztán egymás fejét verni. Az én fejemet azonban éppen nem szükség ezért beverni, mert nem csúfondároskodásból mondom el, hanem mint egy jellemzetes vonását köznépünk humorisztikus leleményességének. A nóta ilyenformán hangzott:

Kecskeméten az ürgét röptiben meglőtték,
Kókán pedig a lencsét kétszer is megették,
Nagy-Lédecen a létrát keresztbe cepelték.
Ó-Kikindán szúnyog elől harangot félreverték.
Hetényen meg a rókát farkasnak nevelték.
Szent-Gáliak a hajdinát megúszni kezdették,
Rátótiak a rákot szabónak megtették.

Ezen és még sok más helységekről tömérdek tréfát mesélnek; persze mese az egész, és nem való dolog.

Nagy-Lédecen miért vitték a létrát keresztben az erdőn keresztül, ennek oka az, hogy a földesúr megtiltá nekik, hogy az erdőn fát vágjanak, ellenben, megparancsolá, hogy a varjúfészkeket pusztítsák. Ők tehát lajtorjával mentek a varjúfészkeket leszedni, azt pedig keresztben vitték át az erdőn, nem hosszában, s így az útba eső fákat kénytelenek voltak levagdalni.

Kikindán egy napon oly tömérdek szúnyog szállongott a templom körül, hogy a népség azt hitte, a torony füstölög, s félreverte a harangokat.

A hetényi róka története az, hogy valami vadállatot fogtak a mezőn, melyről azt hitték, hogy farkas, de nem merték addig elítélni, míg be nem bizonyult rá, hogy csakugyan az, hanem addig közköltségen neveltették, míg egy keresztülutazó fel nem világosította őket róla, hogy az állat bőre nem éri meg azt, amibe kerül.

A hajdinának szép fehér virága van, messziről, kivált mikor a szél hullámot ver benne, bátran tónak lehet azt nézni. A derék szentgáliakat rágalmazzák vele, hogy egy ilyen áltenger láttára bátran nekivetkőztek, hogy azt megússzák; ami mindenesetre elszánt jellemet tanúsít.

Végre a rátótiak, a jó rátótiak, őrájuk fognak minden bohóságot, ami valahol megtörtént és meg nem történt.

Sohasem láttak még rákot. Egyszer valahogy megkapnak egyet a tóban. Mi lehet az? senki sem bírta kitalálni. Végre kisütötték, hogy ennek ollója van, tehát szabó, ez szabja ki a ruhákat, ködmeneket, mármost csak azt az állatot kell még megtalálni, amelyik meg összevarrja.

Hihetőleg később kellett annak történni, mikor már lakott két szabó Rátóton, de csak egy kovács. Egyszer valamit vétett a kovács a vármegye ellen, amiért akasztófára ítélték, s a jó rátótiak folyamodást adtak be érte a törvényszékhez, hogy miután kovácsuk csak egy van, szabójuk pedig van kettő, tehát méltóztasson a vármegye elbocsátani a kovácsot, s akasztasson fel helyette egy szabót.

Mondatik róluk az is, hogy egyszer találtak az erdőben egy puskát, és nem tudták arról, hogy micsoda. Ez bizony furulya lesz, de két ember kell hozzá, az egyik fúja, a másik billegteti; a puska elsült s elhordta a fúvó fejét. A billegtető csak nézte egy darabig, hogy hova lett a koma feje; azután hazament a feleségéhez, megtudni, hogy elhozta-e magával a fejét, mikor együtt elmentek.

Az is róluk van feljegyezve, hogy szőlő nem teremvén határukban, midőn egyszer szőlőt leltek az úton, azt parázsba takarták és megsütötték.

Mulatságos dolgok még, miket Erdélyben az oláhfalusi székelyekről regélnek.

Hegyes-völgyes vidékük levén, azt mondják, hogy az oláhfalusi ember nem meri végigszántani a földét, mert attul tart, hogy ha nagyon a szélére megy, felbillenik vele a föld.

Hajdanában egy követet kellett mindig az országgyűlésre küldeniök, a követválasztás azonban igen egyszerűen ment náluk végbe, volt egy ősi mentéje a városnak, akire az legjobban ráillett, az ment el követnek, s a tapasztalás bizonyítá, hogy a választás mindig leghelyesebb volt.

Az ő kereskedelmük nagyobbrészt deszkákból áll. Az egész város deszkából van épülve, a fal és tető ugyanezen anyagból készült. Azonban nekik maguknak csak kétmérföldnyire szabad deszkájukkal kereskedniök. Egyszer folyamodást adtak be Mária Teréziához, hogy tegye meg azt, miszerint ezentúl Oláhfalu ne legyen messzebb Kolozsvártól két mérföldnél. A királynénak megtetszett a furcsa kívánság, s megengedé nekik. Hát ezentúl egész biztossággal hordák deszkáikat Kolozsvárra, mert az meg volt nekik engedve, hogy ezentúl két mérföldnyire legyen.

Másszor Apafi Mihály fejedelemhez folyamodtak, hogy adjon nekik dekrétumot, miszerint akinek lova nincs, járjon gyalog. A fejedelem megadta a furfangos kérést, s az lett belőle, hogy a futárok, kik nagyon sarcolták őket előfogatokért, ezentúl a fejedelem parancsára utasíttattak, miszerint: akinek lova nincsen, járjon gyalog.

A furfangos székely legények

A székely legmunkásabb faj az egész magyar földön, amit bizonyít az, hogy oly kis darab földön, mint az övék, hatszázezer székely meg tud élni, mégpedig tisztességesen, mondhatni bőségben és kényelemben, és hogy egy köblös földet a székely határban húsz pengő forintért is kibérelnek, s a székely kaszásnak háromannyi díjt fizetnek, mint az oláhnak; ennélfogva a székely előtt nincs is nagyobb fogyatkozás, mint a restség, s a székely leánynak nincs nagyobb érdeme, mint ha jó dolgosnak tartatik. A székely nő maga fonja, szövi az egész család ruházatát, ezért annak igen szorgalmas fonónak kell leány korában lenni, mert a székely nem szeret rongyosan járni.

Borcsa húgom körül is jártak már a legények, amidőn estenden kiült a hijú (házeresz) alá, guzsalyát csípejére támasztva, s szorgalmasan pörgetve a gyalogorsót ujjai közt, s olyankor mindig elmondá a kötekedőknek, hogy mindennap, akármennyi házi dolga van is, lefon egy báb (kendercsomag) szöszt a guzsalyáról.

Tamás volt benne (annyit tesz mint „hitetlenkedett”) a legénység, s egy vasárnap összebeszélve, ellopták a leány ládakulcsát, és belecsavargatták a szösz-bábba, mely éppen guzsalyára volt kötve.

Másnap követelte rajtuk a leány a kulcsot, azok csak biztatták, hogy majd előkerül az, ha ma nem, holnap. De másnap, de harmadnap sem lelte a leány a kulcsot; elmúlt az egész hét, mégsem került elő a kulcs.

De húgom, nem mégy te férjhez – mondá végre a legénység –, mert egy hét alatt sem fontad le a guzsalyról a szöszt!

Így sült ki a gonosz restség.

Forrás: Jókai Mór – A magyar nép élce (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Hamvas Béla – A madarak éneke

 

 

(részlet A babérligetkönyvből)

 

Hallottam valakiről, akinek az a feltevése, hogy a túlvilágra került emberek kedves foglalkozása egymásnak életükből történeteket elbeszélni. Ez a helyhez illő egyetlen komoly tevékenység, amely örökké tart és mindig érdekes. Elvégre évszázadokig lehet beszélni arról az egyetlen eseményről is, hogy amikor valaki nyáron a délutánt az öreg halásszal a tengeren csónakban Hamvas Bélatöltötte, mit látott és mit élt át.

Hivatkozással az illetőre mindenkit arra kérek, hogy ezúttal az előzményektől tekintsen el. Majd a túlvilágon méltó részletességgel és a tárgyat megillető igazsággal mindent el fogok beszélni. Ilyen hallatlan jelentőségű, tüneményesen gazdag és bonyolultan sokszerű történetek számára itt nincs elég tér és idő és alkalom.

A madarak énekéről van szó.

Azután nemsokára, hogy a nap a Bak jelébe lép s a téli mélypont után ismét emelkedni kezd, január első napjaiban, a cinke szólal meg először. Van úgy, hogy a napfényre szól, van úgy, hogy az olvadásos időre. Ugyanakkor a szarka is elkezd csörögni. A cinege későbben kezdi, de gyertyaszentelőkor már hallani. Sokszor hetekre újra elhallgatnak. A tavasz első jelére, a márciusi langyos esőre már a rigó is elkezdi. Eleinte csak a hangját köszörüli. Sajátságos halk, de éles hangja van ilyenkor, mintha valaki fejhangon rövidet ásítana: csőrét kitátja és aprót sikolt. Rendesen olyankor, ha a levelek közt ugrál, kukacot keres, megáll, megélesíti torkát és eszik tovább. Március végén a rigó nők Perzsiából visszatérnek férjeikhez és vőlegényeikhez, akik a telet itt élték át. Akkorra a rigó, ha nem is kifogástalanul és folyékonyan, de már énekel. A fülemile csak áprilisban kezdi, néha csak gyümölcsvirágzás után.

Bővebben…

Jókai Mór – A párizsi divat

 

 

Mihály bácsi három hétig volt Párizsban; azalatt megtanulta, hogy a cselédekkel udvariasan kell bánni.

Akármit kér az ember tőlük, hozzá kell tenni „s’il vous plat” (ha úgy tetszik), s azután, ha megvan: „merci!” (köszönöm).

Itthon mindjárt gyakorlatba is vette az új divatot.

Egy szolgálója volt, akit így kezdett megbecsülni:

Ma chére Chári (olvasd Sári), jöjjön be, ha úgy tetszik. S hozzon nekem egy pohár vizet, s’il vous plaît.”

Sári röhögött, hozott neki egy pohár vizet, a víz meleg volt; de az ellen kifogást tenni Párizsban nem illik. Mihály bácsi megitta melegen, s azt mondta rá: „Merci Chári, köszönöm.”

Sári kiment, s odakinn elmondta a szomszéd szakácsnénak, hogy az ura meggubahodott, először kéri a vizet, azután pedig megköszöni.

Másnap megint szól Mihály bácsi:

Ma chére Chári, ha úgy tetszik, hozzon nekem egy pohár vizet; de ne legyen meleg, s’il vous plaît; mert tegnap meleg volt; mille pardons!”

Sári röhögött, hozott vizet, az már nem volt meleg, de csak úgy úszkált benne a mindenféle szemét.

Ez ellen észrevételeket tenni csak barbár mexikóiak szoktak (azért is mennek őket a franciák civilizálni), aki Párizsban járt, így szól rá: „Merci Chári, köszönöm.” Mihály bácsi megitta szemetestül.

Megint másnap újra felhívá Sárit egész decentiával.

Ma chére Chári, hozzon nekem egy pohár vizet, s’il vous plaît, de ha lehetséges, ne legyen se meleg, se szemetes, je vous prie.”

Sári hozott neki vizet, ami nem volt se meleg, se ronda, hanem a pohár volt olyan piszkos, hogy a karimáján meglátszott a zsíros szájak helye, akik belőle ittak.

Ilyesmiért neheztelni grönlandi népszokások közé tartozik. Mívelt ember azzal meg nem bélyegezheti magát. Mihály bácsi keresett a pohár szélén olyan helyet, amely nem volt piszkos, s ivott onnan.

Merci Chári.”

Azután való nap megint folyamodást intézett Sárihoz.

Ma chére Chári; s’il vous plaît, hozzon nekem vizet, de kérem nagyon, je vous prie, ne legyen se piszkos, se meleg, se zsíros pohárban adva; ezer bocsánat, Sári.”

Sári kiment és nevetett: „Majd én sokat teketóriázok neked, aki olyan szépen kérsz és köszönsz! Jó lesz neked a mosogatódézsából.”

Vitt aztán neki piszkos pohárban piszkos vizet, meleg vizet. Mihály bácsi pedig fogá a poharat, és monda:

Ma chére Sári, ilyen adta teremtette lusta disznója: most mindjárt megmosd ezt a poharat, és tiszta vizet hozz, kutyaáldotta! Mert úgy vágom a fejedhez, s’il vous plaît, hogy mindjárt itt veszekedel meg: merci!”

Sári aztán hozott is mindent, ahogy kívánni lehetett, mondván ekképpen:

Hát mért nem beszél úgy, ahogy kell?

Forrás: Jókai Mór: Életemből (Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Útleírás)

 

Lev Tolsztoj – Nagy Péter és a muzsik

 

 

Igaz történet

Péter cár egyszer egy muzsikra bukkant az erdőben. Fát vágott a muzsik. Megszólítja a cár:

– Segítsen az Isten, muzsik!

– Bizony rám férne, hogy Isten megsegítsen – mondja rá a muzsik.

– Nagy-e a családod? – kérdi a cár.

– Két fiam és két lányom van.

– No, nem is olyan nagy, s mire költöd a pénzedet?

– Én a pénzem háromfelé osztom: az elsővel adósságom törlesztgetem, a másodikat kölcsönadom, a harmadikat vízbe vetem.

Gondolkozik a cár, de nem jön rá, mit jelenthet, hogy az öreg adósságát törlesztgeti, kölcsön is ad s egyik részt a vízbe veti. Megszólal az öreg:

– Adósságom törlesztgetem: apám, anyám gondozgatom; kölcsönadom: fiaim gondját viselem; vízbe vetem: lányaimat nevelgetem.

– Jól vág a te eszed, öreg – mondja a cár. – Most vezess ki az erdőből a mezőre, nem találom meg az utat.

Azt mondja a muzsik:

– Azt magad is megtalálod: menj csak egyenesen, aztán jobbra, aztán balra, aztán megint jobbra.

Mondja a cár:

– Ebből egy kukkot sem értek, vezess.

– Uram, nem érek rá arra, hogy vezesselek, dolgozó parasztnak drága az ideje.

– Jó; ha drága, megfizetek érte.

– Hát ha fizetsz, menjünk.

Felültek a kétkerekű kiskocsira s elindultak. Útközben a cár a muzsikot kérdezgetni kezdte:

– Muzsik, jártál te már messze, más vidéken?

– Imitt-amott jártam.

– Láttad a cárt?

– A cárt én nem láttam, de szeretném látni.

– Ide hallgass: amint a mezőre érünk, ott meglátod a cárt.

– S miről ismerem meg?

– Arról, hogy a többiek fején nem lesz sapka, egyedül csak a cárén.

Kiérnek a mezőre, meglátja a sok nép a cárt s leveszi a sapkáját mindenki.

Mereszti szemét a muzsik, de nem látja a cárt. Mindjárt meg is kérdi:

– S hol van a cár?

A cár meg azt feleli erre:

– Lásd, csak kettőnkön van sapka: tehát kettőnk közül valamelyik a cár.

I. Péter orosz cár

I. Péter orosz cár Jean-Marc Nattier festményén

 

Forrás: Lev Tolsztoj: Mesék (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Ady Endre – A színészek természetrajza

 

 

A Debreczeni Hírlap munkatársai közül nekem jutott az a szerencse, hogy olykor-olykor tudományos kérdések fejtegetésével boldogítsam a nagyérdemű közönséget.

Szerénységem parancsolja megvallani, hogy én kézzel-lábbal tiltakoztam e megbízás ellen, de felvilágosítottak, hogy a tudományos kérdések fejtegetéséhez nem kell semmiféle tudomány, s elvégre is egy újságírónak mindenhez kell érteni.

A parancs előtt meghajoltam, s mivel már kisdiák koromban nagy hajlandóságot éreztem a természettudományok iránt – természetrajzi tanulmányok írására szántam el magam.

Legelső cikkem a színészek természetrajzáról szól. Hogy miért a színészekről? – arról nem nagyon tudnék számot adni. Valószínűleg én magam sem tudok egy rossz szokástól szabadulni, attól ti., hogy a színészekkel többet foglalkozunk a kelleténél. Na, mindegy! Írjunk a színészek természetrajzáról.

*

A színész (homo imitans) őslény. Egyik válfaja a “homo sapiens”-nek, melyet közönséges embernek nevezünk. – Benne legnagyobb mértékben feltalálhatók azok a sajátságok, melyek Darwint ismert tételének felállítására vezették.

A színész mindenekfelett utánoz. És ezt az utánzást nevetnivaló komolysággal csinálja, s meg van róla győződve, hogy ő annyi ember, ahányat imitál.

színházi látcsőTöbbnyire a színpadon tartózkodik. Ezt a faalkotmányt elnevezte “világot jelentő deszkák”-nak, mely nagy mondásból csak a “deszkák” igazak.

Van más tanyája is, de ez utóbbin faji tulajdonságainak nagy részét elveszti. Ez a másik tartózkodási hely a “corchma”, sokan vendéglőnek is nevezik.

A társas ösztön nincs túlságosan kifejlődve a színészekben.

Ennek oka a borzasztó önérzetnek tulajdonítható. Ha ti. valahol színész van, az elvárja, hogy az egész társaság őneki tömjénezzen. (Ebből látható, hogy a színész a füstöt is szereti.)

Annál jobban szeret a saját fajtájával együtt lenni. Összeülnek négyen-öten, s mindegyik magát dicséri. Egymásról persze ők maguk se tartanak sokat.

Természetes tehát, hogy a színész beszél is. Hiszen ő is a “homo sapiens” egyik faja, mely a darwini “kiválasztás törvénye” útján jött létre.

Ha azonban a színész beszél, abban nincs köszönet. Jót ugyanis csak magáról beszél, vagy arról, akitől nem fél, hogy elhomályosítja.

Ha másról van szó, az egyszerűen “közönségbeli”, s ezt a szót olyan megvetéssel ejti ki, mintha a “közönségbeli”-nél nem volna az Úristennek aljasabb teremtménye.

Némelyek azt állítják, hogy a színészek nagyon sokat adnak a közönségre.

Ez azonban téves állítás. Olyan, mint egy nagy “demokrata” mondása, aki imádta a felséges népet általánosságban, de egyenkint “pfúj, paraszt!”.

A színészeknek vezetőjük is van. Nem visel kolompot, de mégis követni kell. A vezetőt állítólag még jobban gyűlöli a színész, mint a “közönségbelit”. A vezető (director actorum) rendesen “zsarnok”, “homályos eszű” és a “színészek zsírján élősködik”. A vezető azonban összetartja a nyájat, s a jelszava neki is ez: “hátrább nagyközönség!”.

Alsóbbrendű “homo imitans”-ok az úgynevezett “kóristák” (semper cantatores imitantium). Nagyjában a színészekhez hasonlítanak.

Legalsó faja a színészeknek a súgó. Neki van a leghálátlanabb szerepe. Ha ő megbicsakolja magát, vége van a dicsőségnek. Egyébként ő is lenézi a tisztelt publikumot, már amennyire a súgólyukból lenézni lehet.

Szólani kellene még a színésznőről (homo imitans feminini generis), de ez a téma szerfelett kényes.

A színésznő valóságos “mimóza”, végtelenül érzékeny. Annyi bizonyos, hogy a színész hibái szuperlativuszokban vannak meg a színésznőben.

Többet nem merek írni.

A színésznek legnagyobb ellensége a kritikus (homo morosus), ki gyakran támadja meg a színészt éles nyelvével. Különben könnyű szép szóval jámborrá tenni, s ilyenkor a ragadozóból kezes bárány lesz.

Ennyit jó tudni a színészről.

Legközelebb folytatom a természetrajzot, s egy másik “kiválasztott” fajról, az újságíróról (scriptor cronicae aliarum rerumque) fogok egy rövid tanulmányt írni.

Az újságíróról azért írok mindjárt a színészek után, mert egyedül az újságíró az, kit a színész annyira-amennyire számba vesz.

Addig búcsút veszek a tudománytól, melynek akaratlanul munkása lettem. Így születnek manapság a tudósok!…

Debreczeni Hírlap 1899. január 21.

Adieu Bandi

Forrás: Ady Endre összes prózai műve (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Karinthy Frigyes – A feleségem szigorlatozik

 

 

Édes Málcsi néni,

a feleségem megkért, hogy írjak én ő helyette Málcsi néninek, mivel mostan nálunk nagy rendetlenség és baj van, mivel a Jolán most nem ér rá, a szigorlatok miatt. Örömmel értesítem Málcsi nénit, hogy június tizennyolcadikára tűzték ki a feleségem szigorlatát, és minden valószínűség szerint le fogja tenni, mert kórbonctanból ahhoz a tanárhoz került, akinek az előadásait hallgatta, ami – én nem értek hozzá, de ő mondja – nagy előny. A feleségem, szegény, egész nap élettant és bakteriológiát tanul, ami borzasztó nehéz dolog lehet; én múltkor egy kicsit belenéztem ezekbe a csúnya orvosi könyvekbe – de meg is fájdult a fejem, meg a gyomrom is émelyegni kezdett, különösen ahol azok a nehéz betegségek vannak -, de a feleségem kivette a kezemből, és megsimogatott, és azt mondta, hogy ne foglalkozzak ilyesmivel, aztán egy pár latin szót mondott, hogy ilyen betegséget lehet kapni, ha az ember foglalkozik ezekkel, mielőtt anatómiát tanult. Meg is kellett ígérnem, hogy az ő jó férje leszek, és nem csinálok rendetlenséget a könyvei között.

Karinthy FrigyesA feleségem igazán nagyon jó hozzám, és én igen hálás vagyok neki, és nem zaklatom őt a nyugtalanságommal, hiszen annyi tanulnivalója van! Most is itt ül a szobában, és én csak lábujjhegyen járok, hogy ne zavarjam. De hát az ilyen magamfajta tudatlan embernek, ugye, annyi mindenféle bolond gondolat megfordul a fejében, mikor úgy magára marad, és nem érti az életet. Tudom én, hogy Jolánnak igaza van, hogy ez az egész egy kis hisztériás neuraszténia, ami el fog múlni, ha okos leszek, és hallgatok rá, de sokszor azért nem tudok parancsolni a szívemnek. Az este is, amikor Jolán fáradtan és kimerülten bejött a hálószobába, és kérdezte, hogy miért nem alszom még, egyszerre olyan nehéz lett a szívem, panaszkodni kezdtem, hogy senki sem gondol rám, és hogy úgy félek a sötétben, de Jolán olyan jóságosan, komolyan mosolygott a szemüvege mögött, ahogy csak ő tud, és megfogta a pulzusomat, és megkérdezte, hogy nem érzek-e fluktuáló nyomást a nervus simpaticus táján, aztán a mellemen is kopogtatott, és felírt valami jó kenőcsöt, amitől biztosan jobban leszek majd. Én nagyon boldog voltam, hogy ilyen jó hozzám, és meg akartam ölelni a derekát, de persze olyan buta és ügyetlen vagyok, éppen egy olyan helyen nyúltam hozzá, ahol, úgy látszik, nagyon veszélyes, mert az ő jóságos és komoly modorában elmagyarázta, hogy máskor vigyázzak, mert éppen azon a helyen a tüdőnyirokmirigyek kontaktusban vannak a hidrohelioglobinus… na, már elfelejtettem, pedig tízszer is elmondatta velem.

Aztán mégis kibékültünk, édes Málcsi néni, csak az a sok baktérium ne volna a világon, amik elkeserítik az egész életemet, tudniillik Jolán nagyon komolyan veszi a baktériumokat, és amiatt folytonosan dezinficiálni kell, ha meg akarom csókolni, vagy ilyesmi. Ő azt mondja, hogy ez egy egész egyszerű idioszinkrázia a részemről, hogy úgy félek attól a kis karbol-szublimáttól, amibe esténként be szokta mártani a fejemet nyakig, de hát én az én kis buta fejemmel nem tudom elmagyarázni neki, hogy aztán egész éjjel tele van a fülem, meg az orrom ezzel a furcsa folyadékkal, biztosan kinevetne, ha panaszkodnék.

Nem is panaszkodom, csak egy kicsit szomorúan gondolok a június hónap végére, amikor bizony nagyon egyedül leszek, mert Jolán akkor egész nap el lesz foglalva az egyetemen, a szigorlatok miatt. Az idő is olyan csúnya errefelé, folyton szitál az eső, és én az ablaknál ülök, és kibámulok, és mindenféle bolond gondolat között az jár a fejembe, hogy milyen jó és vigasztaló volna, ha abban az időben, amikor Jolán szigorlatozik, volna itt valaki velem, egy szöszke csacsogó gyerek, egy kedves csöppség, aki itt ülne az ölemben, és néznénk ki az ablakon, és együtt várnánk a mamát.

Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Málcsi néni tudja, ugye, hogy a kis babát ennek a hónapnak az elejére vártuk, Jolán mondta is, hogy ötödike felé meglesz, és le is feküdt pontosan, bár panaszkodott, hogy sok más dolga volna. Mondom, lefeküdt, és körülvette magát sok szülészeti szakmunkával, és folyton azokat tanulmányozta éjjel-nappal, hogy el ne tévessze, de aztán mégse lett semmi a dologból, a Jolán nagyon csóválta a fejét, és végre megunta, és felkelt. Később aztán rájöttünk, hogy nem ő volt a hibás, hanem az egyik szülészeti szakkönyvben a sajtóhibák miatt rosszul volt leírva, hogy hogyan kell gyermeket szülni, és ő ahhoz igazodott, és így nem sikerült a dolog.

Jolán azt mondja, hogy az orvosi tudomány valamikor odáig viheti, hogy a férfiak is tudnak majd gyermeket szülni. Istenem, miért nem élek én abban a gyönyörű korban.

Most sietek feltenni a teát. Málcsi néninek kezeit csókoljuk.

 

Forrás: Karinthy Frigyes – Görbe tükör (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Karinthy Frigyes: Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára

 

 

„Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye? Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is. És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem. De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

(Megjelent a Kosztolányi Dezső szerkesztette „Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért” című könyvben.)

 

Nemzeti összetartozás

 

Kosztolányi Dezső: Szomory Dezső

 

 

Szomory Dezső irodalmi alakja egy gyermekkori képet ébreszt bennem.

Arra a benyomásra kell gondolnom, melyet az első hangversenyen szereztem. A művész keze alatt a zongora, az ismert, polgári hangszer hirtelenül megváltozott. Végigfutott a billentyűzeten, hatalmas futamokkal, ugrálva, szinte lebegve a nyaktörő szakadékokon. Aztán a felső billentyűkön üvegszilánkokat tört, láthatatlan mozsarakban apróra morzsolta a hangok csillogó porát és széthintette a teremben. Úgy rémlett, hogy nem is zongorázik már, de aprófát hasogat a klaviatúrán és lenn a basszusok mélyén százados törzseket dönt ki, szekercével. Nemcsak az ujjaival játszott, de az öklével, a könyökével, a homlokával. Viaskodott a zongorával. Néha úgy küzdött vele, hogy átölelték egymást, s nem lehetett tudni, hogy ebben a halálos ölelésben ki vesz el, a művész-e, vagy a zongora vagy mindketten, együtt.

Íme, ilyen homályos képzet-sor éled bennem, a művészről való regényes és régies fogalom születik újjá, mikor Szomory Dezső művészetéről írok. Hogy zenei emlékek kísértenek, az érthető. Szavai pianissimo- és fortissimo-i leginkább a muzsika hullámaira emlékeztetnek. Írásmodora egyenesen lisztferenci. Ő is ezer változatban, millió ékességgel és dísszel fejti ki egyszerű alaptételét. Maga a mondanivaló, mely végeredményben mindig csak egyszerű tétel, azzal válik tündöklővé, hogy művész veszi a kezébe és a variációk minden gazdagságán át hozza elénk. Páratlan mestere a szavaknak. A szó művészei a többi emberekkel tragikus közösségben élnek. Régóta eltörölték azt a titkos írást, melyet az ókoriak a beavatottak és hozzáértők számára tartottak föl és ma már mindenki olvashat, mindent egyformán, azt is, ami nem neki szól. Minthogy pedig az irodalom leginkább eszköztelen művészet, melyhez csak egy toll és egy darab papír kell, a kifejezője csak a leírt, vagy a kimondott szavak, majdnem minden ember jogot formál arra, hogy hozzászóljon, aki írni és beszélni tud. A többi művészettel szemben a közönség szerényebb. Némiképp zavarba hozza a kellékek sokfélesége, a hangszerek ismeretlen szerkezete, az ütemek matematikai beosztása, vagy a festőállvány, az ecset, vagy az agyag, a bronz, vagy az építészethez szükséges mérnöki tudomány. Lehetetlen azonban, hogy ezzel az íróval kapcsolatban, aki ritka művésze az írásnak, az írás mesterségével szemben ne érezzen tisztelettel teljes ámulatot akár a felületes szemlélő is.

Ami azonnal szembeötlik, pár sor elolvasta után is, az a rendkívüli szenvedélyessége. A múlt században egy írói iskola alakult, mely a regényirodalomban az érzéketlenséget, a hidegvérűséget, a szenvtelenséget az impassabilité-t hirdette s azt a hitet vallotta, hogy az írónak az egyéniségével háttérben kell maradnia, minden becsvágya csak az lehet, hogy minél jobban előtérbe hozza alakjait, ő maga pedig minél jobban eltűnjön mögöttük. Szomory Dezső közvetlen visszahatása ennek az iránynak. Ízig-vérig regényes. Még alakjain át is tüntet az egyéniségével. Emberei öntudatosan és akartan egytől-egyig az ő nyelvét beszélik. Stílusa roskadozik az érzések terhétől. Csupa kép és szín, csupa hasonlat, csupa egyéni észrevétel. Látjuk, amint mondatainak tajtékzó torlatából fölemelkedik az író görcsösen rángatózó keze, és kifejezés után kapkod. «Mit mondjak?… és minden… istenem…» Ha a föntebb említett írók, kik határozottan az ellenképei, a pontos, az egyetlen jelzőt keresték, ő halmoz. Mint romantikus végletek közt mozog. Az egyik hőse egy nagyherceg (Ünnep a Dühöngőn), a másik egy fegyenc (Visszatérés a börtönből), vagy a világ legboldogabb embere (Falusi tájkép), vagy a világ legboldogtalanabb embere (Az isteni kert), vagy úr (Lady Gardiner) vagy lakáj (Ivanhoe) vagy egy isteni nő (A Grosvenor-ostor), vagy egy mocskos, külvárosi dajna. (A pékné). Mindegyik tárgyhoz egyforma érdeklődés köti. Távol van azoktól a széplelkű műkedvelőktől, kiknek «hangulatjaik» vannak, melyeket a hozzá-nemértők «egyéniség»-nek szoktak nevezni, ő író, akinek köze van az élet teljességéhez és alkot, szerkeszt, összetesz, komponál. A romanticizmus ellentétvágya végigvonul munkásságán. Hihetetlenül finom és hihetetlenül közönséges, vaskos, ordináré. Mert a regényes író érzésben csak felsőfokot ismer. Egymás mellé állítom e két különböző elbeszélés-részletet. Az «Egyszerű történet» pár mondata: «Az ebédlőben hervadozó jázmin illatozott az asztalokon, bánatos kis kék virágok mellett, amelyeknek alig volt nevük többé, mert elvirultak és elkoptak a csendben. Nagy kerek asztalok voltak itten, távol egymástól s ünnepélyesen, a földig érő súlyos abroszokkal, mint a fehér ravatalok…» Az «Alice, a jó gyilkos» pár mondata: «Otthon még leültek az asztalhoz és a középen egy apró lámpás égett, kormos üveggel. A szoba mélyén, az elnyűtt fekhelyen, kékesfehér s feldúlt vánkosok fetrengtek, mint a megkéselt ludak. (Valdemár) holmi zsíros sertésféléket, csorba tányérokban az asztalra csoportosított s egy üveg bort is leállított a vendéglátó házigazda önérzetével…:» Itt a két véglet. Nekem azonban mind a kettő egyet jelent, azt, hogy az író idegrendszere az összes életjelenségekkel szemben csodálatosan érzékeny. Honnan veszi a tárgyait? Vagy a hetedik égből, a hihetetlen elképzelések birodalmából, melyben árnyak, jelképek, titkok suhannak, vagy pedig a hetvenhetedik pokolból, az utolsó bugyorból, a szörnyű valóságból, mely pirospozsgás, vagy rothadt, de mindenesetre rikító, a nyomortanyákból, a züllött kávéházakból, a gyilkosok rókalyukaiból. «Az isteni kert»-ről egy kopasz, öreg újságíró álmodozik s képzeletbeli alakjával, egy csodaszép szeretővel népesíti be, aki sohase élt. Két remekbe készült elbeszélése pedig az «Alice, a jó gyilkos» és «A pékné» két budapesti gyilkosság lélektani újjáépítése, két újságcikk irodalmi magyarázata, az adatok és szereplők pontos figyelembetartásával, a rendőri krónikák továbbfolytatása, melyekre mindenki emlékszik még. Az egyik: egy beteg-idegzetű színésznövendék rablógyilkossága, a másik: Mágnás Elza esete. A tárgy választásában is a végletek találkozását észleljük, mely az író legfőbb jellemvonása.

Szomory Dezső művészetét, aki 1900-ban kiadott egy francia nyelvű elbeszéléskönyvet is (Les grands et les petits Moineaux), egyesek kifejezetten franciásnak tartják. Ezt az észrevételt fölületesnek ítélem s csodálom, hogy hitelt talált, még nálunk is, ahol különben a külsőségek alapján hozott irodalmi ítéletek hamarosan gyökeret vernek. A simaságot, belső és külső összhangot mindenekelőtt kedvelő latin szellem aligha tarthat testvériséget ezzel a rendkívüli íróval, aki minden csillogó volta és csiszoltsága ellenére, mely először ötlik szembe, főképp a dolgok igazi mivoltát keresi, gyötrődve és türelmetlenül, még a forma rovására is. Sok tekintetben inkább a germán szellemmel testvéries. Legföljebb a díszítésben, a festőiségben, a mesterségbeli tudásában meg a szabad, szókimondó életvágyában latinos. De a formákat is megvető, mélyre-érő kutató-ösztöne és sugallata már germán. Érintkezik benne a két szellem, ebben a sajátságos egyéniségben forradnak össze az öröktől fogva ellenséges világnézetek, a latin és a germán, azaz a francia és az angol. Életének két nevezetes állomása: Párizs és London. Balzac-ot, Alphonse Daudet-t és Jules Renard-t (olvassuk el a «Falusi tájkép» című rajzát) emlegetik, mint francia mestereit. Ellenben skarlát gyilkosai, röhögő sírásói, kancsal ember-szörnyei, forradalmas égboltozata, üstdobjai egyenesen Shakespeare-t idézik, lovagi színei Walter Scott-ot (Régi szent történet), nyomor-képei, gonosztevő-históriái, a külsőségekben, Dickens-t (Visszatérés a börtönből), ínyessége, választékossága, a holdról való megismétlődő epekedése pedig Wilde-et. Mindezek azonban apróságok, a szellemi rokonság jogán való természetes találkozások, a regényes írók lelki azonossága. Fanyar humora és kesernyés szatírája hasonlóan erősen regényes sajátosság. A temető mögött feltűnik egy kabaré s a kabaré mögött egy temető. Mindég ellentétek. Ultramodern, de néha a nyelvújítás kevésbé ismert szókincsével is él. «Alice, a jó gyilkos» egyik hősét, a feslett színinövendék kitartóját kaján, romantikus szójátékkal Bérly Valdemárnak kereszteli el, amint egykor régi magyar írók Szellemfy-nek nevezték azt, aki szellemes.

Ezen a helyen módunk van beszélni a stílusáról és a magyarságáról, melyről évek óta vitatkoznak. Vannak mondatai, melyeket egyenesen dalolni lehet, olyan nemes a lejtésük s az a hit kel bennünk, hogy hexameterben vannak írva: «Majdnem egyedül laktam a vörhenyes téglák tetejében, elhagyva szürkén; fáradtan és tragikusan, mintegy magányos lovag a vártoronyban, ahol az űr kongott, mint egy dallamos ágyú és a múló idővel telezengte a roskatag eget.» Természetes azonban, hogy az ő stílusa nem lehet mindig iskolásan-egyenletes, kinyalt és szabályos. Akik annak idején a gallicizmusát, vagy az anglicizmusát hányták a szemére, tévedtek. Alig-alig lelni itt ilyen idegenszerűségeket. A mondatok szerkezete pedig, ha nem is mindig magyaros, annyira magyar, innen való, hogy – próbáltam – lehetetlenség szóról-szóra franciára, vagy angolra tenni. Azok azonban, akik e sajátos magyarságot a szokvány-magyarságra óhajtanák fordítani, szintén pórul járnak, mert a kákán-csomót-keresők többnyire a stílusa tömörségét, fulladozó bőségét, ugrándozó idegességét tekintik magyartalanságnak. Egy nyelvész-barátom elém rakta ezeket a mondatait és megfejtést kért: «Ez egy főispán leánya, és mégis rettenetes híre van. És mégis olyan magasról néz, amint jön a Váci utcán, úgy fönn van a levegőben a vadszőke fejével, mint jaguár a háztetőn.» (Mándy Kázmér öngyilkossága.) Főképp a hasonlatot nem értette. Holott éppen ez emeli magasba a jellemzést. Egy nőről van itt szó, aki ölő szilajságával a jaguárhoz hasonlatos, s a polgári korzón annyira természetellenes, annyira fölötte álló, mint egy «jaguár a háztetőn.» De minek elhígítani a szavak természetes pátoszát? Az igazi stílus föl nem bontható, meg nem változtatható, kisebb egységekre nem szakadó lényeg. Ilyen ez a pár mondat is, melyben – a legmélyebb mélységeket érintve – egy halott-néző számol be az érzéseiről: «Az élet csak éppen annyi volt bennem e percben, hogy még itt voltam az ágy előtt. De minden idegszálammal átszármazva, roncsolt képzeletem hárfáján lázasan bemuzsikáltam magamat az utánérzés melódiáival, pokoli plágium, hogy egy nap csakugyan az én találmányom legyen». (ti. a halál.) Aztán később: «Már akkor tele voltam halotti dolgok kivirulásával, rothadó tubarózsákkal, kripták mohával, nyüzsgő nekrofíliákkal és a halántékomon fölborult temetők lüktettek. A szívem megtelt zord katafalkköltészetekkel, szurokba mártott festészettel, sötét tébolyokkal, sírásó freneziákkal, szomorú fűzekkel mint a boglyák, halottas kertekkel mint királyi parkok, tündöklő szökőkutakkal, melyekben a vízsugár tört csontok fölporzása volt, csillogó szilánkmiriád egy elsárgult nap alatt valami elrettentő sivárságban.» Tessék ezt az érzést, de pontosan ezt, másképpen kifejezni. Minden kísérlet kudarcot vall. El kell fogadnunk nábobian-gazdag, zuhatagos, ellentétekből szövődő magyar nyelvét, mint új ajándékot.

«Az élet diadala» című új könyve, melynek alkalmából ezt a cikket írom, öt elbeszélését tartalmazza. Szomory Dezsőre, 1910. óta, hogy «Az isteni kert» megjelent, úgy tekintünk, mint egy magában álló irodalmi jelenségre.

Új könyvében régi értékeit találjuk.

Szomory Dezső

Szomory Dezső, született: Weisz Mór (Pest, 1869. június 2. – Budapest, 1944. november 30.) magyar író, drámaíró.
Forrás: Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 13. szám

 

Móricz Zsigmond: Május szívszaggató szépsége

 

 

Mily rendkívül szép a világ.

Esőben a zöld mező. Párás levegő. A felhők.

Virágos fiatal almafák letűzve, mint egy menyasszonyi csokor.

A rozs dús szőnyege a repülő vonat mentén szelíden meghajlik, mint minden bánat.

A távoli kék hegyek, mint a felhők.

Harmónia mindenben. A színek összehangolva. A zöld rét távoldad már kékre borzong. A nyárfák és az akácok fiatal zöldje közt egész világ a távolság, a karakterek világa.

*

Már ahol az ember beleszól, az emberi kéz, az emberi akarat: rögtön zavar, nyugtalanság.

Móricz ZsigmondA házak nyers zeg-zug.

Az állomások csúf fekete, kemény s kegyetlen folt.

De a Természet munkába veszi az emberkéz művét s kifogyhatatlan türelemmel festeni kezdi, összehangolja.

S egyszerre csak mily széppé lesz a kis falu, fekete nádfödeleivel és zöld mohával a gerincen.

S még az állomás is barnára érik s enyhe folt, bús maszat lesz az üde Létben.

*

Minden új akarás rikít. A fű hegye sárgán búvik ki, aztán szépen sötétre zöldül. A virág, a jövő forradalmárja rikítóan csinál lármát: s ha megtermékenyült, vagy meddőn túlélte magát, egyformán elszíntelenedik, bölcs lesz, megbúvik és lehal.

A feketére szürke színt szór az idő, a fehérre barnát poroz. Nivellál, összebékít és enyhíti az öröm fájdalmát.

*

Láttam ma, egy virágcsodát, ezer virág legyezője. Mért hoz az élet mindjárt lila virágot? Vannak nők, akiknek lényéből a béke és bölcsesség árad. Megnyugtatnak, mint egy meleg májusi eső a mezőt s megtermékenyítik a gondolatokat és az életet. Milyen zártan és görcsösen burkolózik ez a virág, minden bimbójával, míg szűz, gyötrődve és remegő félelemmel az elkövetkező élet szemsugarai elől. Aztán, hogy elhelyeztetett az arany és fehér skálájában, egyszerre kiborul a száz és száz virág, oly lágyan és őszintén és dúsan szétpattanva minden bús lilaságával és még halkabb sárga porzóival, oly kéjesen remegően, ahogy a nő kitárja lelkét teljesen és tökéletesen és boldogan, boldogan annak, akit szeret, a férfiszemnek, mely életre hívta a görcsösen félénk nemlétből…

*

Az egész természet így védi magát, szépségét, igaz arcát. A nem értők sohasem látják meg, nem nyílik meg nekik.

És az értők: – mert csak egy értő van: a szerelmes: mert csak egy értelem van, a szerelem: – az értő előtt szétömleszti magát s lelkének minden titka fénybe emelkedik, hogy glóriaként szikrázzon…

*

Mily kimondhatatlan szép titkok: a virágzó repce sárgamezeje, úgy sikolt a kéjtől, oly harsányan, hogy mögötte lilán szivárványoz a zöld ifjú mező, a rét, az erdő, a zöld vetés, a kék hegyek s a sárga tündöklő öröm felett különös, különös színtébolyban tántorog maga az ég minden fellege.

De egy ilyen szent pillanat rövid. Ömlik tovább a sors: ma a májusi zöld, a mezők örökzöldje, a bűbájos tavaszban, ahol még itt a tél, a Halál barna szántása s a torz akácok még nehezen, göcságakkal kínlódva élik ki a levélborácsokat: de a nagy világ már mind a remény zöldjében úszik…

És ehhez mind szerelem kell, mert anélkül egyhangú, ugyanaz és unalom.

De én látom a titkokat.

Itt egy árok hosszú repedt csíkja, a kék eget még egyszer idelopja, átfestve mélyebb színre, átverve újjá, mint minden művészpaletta: de újra és újra adja minden réti tócsa, mert nem tud a Természet a maga véghetetlen hiúságában elég sok módon mutatkozni, s amott a hegy alatt ni, egy fehér város öltözik hirtelen arany fénybe, az örök ború lágy lilakék leplét fölszakítja a nap s kacéran leplezi le a foltot, mint ékszert egy isteni keblen, mint gyöngysort egy feledhetetlen nyakon, izzó diadém egy arc fölött és a búzatábla mélán úszik tovább, a biztos termés boldog nyugalmában, úszik, úszik velem a jövő felé…

Sötét barázdák árkolják a dús palástot, fekete csíkok a szultáni köntösön, a szent zöld foltjai: de mélyükön már ott a kukorica lombos magas csóvás gyönyörű ígérete s itt-ott, már zöld csokrok szőnyeghíme borítja a különösséget.

*

A nagyság szépsége, az ifjúság tragikus volta.

A rét. Végtelen és üdébb minden leányseregnél. A réthez csak verset lehet írni, vagy belefeküdni, belehemperedni és titokzatos érzésben és állati röhejjel faldosni.

A hegy. Imádlak, óh, hegy, csipkecsúcsaiddal ott szelíden az ég alján, messze kék szegély, óh, lejtőiden ily szelíden s mily számtalan rétben folyik le a tejtermő élet, a zöldbe írott zöld s a kékre festett kék emlékezet.

Mért dagad fáradt szívemben, elhalt és gyötrődő szívemben az érzés, miért púposodik lelkem álma, mint ti, hegyek, s mért terül ki gondolatom a véghetetlenbe, mint ti, rétek, mért érez maga alatt szilárd valót s mi lobog fel mint akarat egészen ismeretlen célok felé.

Ennyire visszfény az emberi lélek, tükör, vagy így szuggerálható: önérzetet ad önérzeted s merést merésetek s vágyat még valaha vágy után s szeretni tovább oly kitartóan, mint eddig szeretett: ez az élet törvénye? nézd, a hegyek mily nyugalommal merik szépséges testüket a felhőkkel közölni…

*

Nyugalom. Az egész természetben van valami oly megható, mindent, mindent, fájdalmat és riadást és indulatot és akarást végképpen leszerelő, megható és megindító és elbágyasztó mély nyugalom.

Félig lehunyt szemmel érzem: itt minden a maga helyén van. A fák, a zöld és fekete csíkok, a dombok, a hegyek, a zöldek és sárgák és lilák, a föld és az ég és benne az én.

És amellett mégis valami híg és olvadékony, mintha mindez csak egy kaleidoszkópikus ábrázolás volna: az átalakulás, a mindennél ehetés lehetősége: hogy csak egy pillanat s minden újjá alakul és akkor is minden jól lesz és minden a maga helyén. Új fák, új leplek és új alakú hegyek. Így is kép és így is természet és oly szép, mint előbb, mint a másik, a harmadik, az ezredik, az örökkévaló.

Nyugalom. Szép az élet és szép az elmúlás. És szép az új élet. És minden pillanatban együtt hat a múlt, jelen és jövő.

És ez adja meg az egésznek az örök nyugalmát: bár a saját átalakulása is benne van már a képben: a káosz szépsége örök: miriád kozmikus lehetőség.

Mert szép volt és szép lesz és szép: mert önmagában való szépség van jelen: és nem ráruházott, rávetített, kívülről belérakott. Mert bentről sugárzik, nem én terítem rá. Mert a lényege szép, a létezése, az öncéllal élő élet minden célokon túli tökéletessége: a szépség.

Ma megilletett a Természet és ma mindenben csak a szépséget érzem. Csodálkozva nyitom rá a szemem. Mily szép, milyen felavató szépség. A nyáj, ahogy átszóródik ezüst színekkel barna melegen a gömbölyű testek szórt raja a fekete szántáson és a sarlós pocsolya a rozsban, ezüst csillogással a zöld szálak alatt és a nyomorult füst, melyet a szél az ablak elé ver, hogy mint az erkölcs vágja el szemem elől a lét szűzi szépségét, amelyet még látni is illetlen ily nagyon…

De a füstöt elviszi az idő s ha makacsul kitart, behunyom a szemem és fájó, kábult fejem hátra ejtve, elernyedt arcomon megered a könnyár: mert még szebbnek, még szebbnek látom a világ tündérarcát…

*

Nem, belenézek! Nem lehet belenyugodni, hogy míg élek, megfosszam magam Május szépségétől: s amint kipillantok, ni, hirtelen kisütött a nap. Fény és Meleg, s ragyog az Élet.

És kacagni, kacagni kezd miriád kis öröm a fényözönben.

*

Mily rendkívül vidám a Természet. Ijedten nézem: nem vesz tudomást szívem sebhedt szomorúságáról. Mért oly vidám? Mért oly derült? Honnan van a mosoly e lágy, lágy domborulatokon, mint az isteni arc édes mosolya? Mit hunyorítanak a tócsák és bokrok, mint elrejtett, felém lopott égi kacsintások… Min nevetnek hangtalan kacajjal e világos csíkok, mint átlényegült Lelkek túlvilági kacaja?…

Ah, valami komolytalanság van e felséges komolyság mögött: a Természet nem fontoskodik, mint az ember.

Jaj, s nekem szívszaggatóan fáj, fáj Május szépsége. Nem enyém?… Másé?… Nem az én Májusom?…

*

Még egy dolog vár rám: meg kell tudnom, enyém-e a Természet, a Minden, az Élet?

Az emberé. Vagy csakugyan koncepciótlan a Létezés.

Istenem, mit tehetek, várom az Élet hívó szavát.

(máj. 3.)Móricz Zsigmond: Május szívszaggató szépsége

Mily rendkívül szép a világ.

Esőben a zöld mező. Párás levegő. A felhők.

Virágos fiatal almafák letűzve, mint egy menyasszonyi csokor.

A rozs dús szőnyege a repülő vonat mentén szelíden meghajlik, mint minden bánat.

A távoli kék hegyek, mint a felhők.

Harmónia mindenben. A színek összehangolva. A zöld rét távoldad már kékre borzong. A nyárfák és az akácok fiatal zöldje közt egész világ a távolság, a karakterek világa.

*

Már ahol az ember beleszól, az emberi kéz, az emberi akarat: rögtön zavar, nyugtalanság.

A házak nyers zeg-zug.

Az állomások csúf fekete, kemény s kegyetlen folt.

De a Természet munkába veszi az emberkéz művét s kifogyhatatlan türelemmel festeni kezdi, összehangolja.

S egyszerre csak mily széppé lesz a kis falu, fekete nádfödeleivel és zöld mohával a gerincen.

S még az állomás is barnára érik s enyhe folt, bús maszat lesz az üde Létben.

*

Minden új akarás rikít. A fű hegye sárgán búvik ki, aztán szépen sötétre zöldül. A virág, a jövő forradalmárja rikítóan csinál lármát: s ha megtermékenyült, vagy meddőn túlélte magát, egyformán elszíntelenedik, bölcs lesz, megbúvik és lehal.

A feketére szürke színt szór az idő, a fehérre barnát poroz. Nivellál, összebékít és enyhíti az öröm fájdalmát.

*

Láttam ma, egy virágcsodát, ezer virág legyezője. Mért hoz az élet mindjárt lila virágot? Vannak nők, akiknek lényéből a béke és bölcsesség árad. Megnyugtatnak, mint egy meleg májusi eső a mezőt s megtermékenyítik a gondolatokat és az életet. Milyen zártan és görcsösen burkolózik ez a virág, minden bimbójával, míg szűz, gyötrődve és remegő félelemmel az elkövetkező élet szemsugarai elől. Aztán, hogy elhelyeztetett az arany és fehér skálájában, egyszerre kiborul a száz és száz virág, oly lágyan és őszintén és dúsan szétpattanva minden bús lilaságával és még halkabb sárga porzóival, oly kéjesen remegően, ahogy a nő kitárja lelkét teljesen és tökéletesen és boldogan, boldogan annak, akit szeret, a férfiszemnek, mely életre hívta a görcsösen félénk nemlétből…

*

Az egész természet így védi magát, szépségét, igaz arcát. A nem értők sohasem látják meg, nem nyílik meg nekik.

És az értők: – mert csak egy értő van: a szerelmes: mert csak egy értelem van, a szerelem: – az értő előtt szétömleszti magát s lelkének minden titka fénybe emelkedik, hogy glóriaként szikrázzon…

*

Mily kimondhatatlan szép titkok: a virágzó repce sárgamezeje, úgy sikolt a kéjtől, oly harsányan, hogy mögötte lilán szivárványoz a zöld ifjú mező, a rét, az erdő, a zöld vetés, a kék hegyek s a sárga tündöklő öröm felett különös, különös színtébolyban tántorog maga az ég minden fellege.

De egy ilyen szent pillanat rövid. Ömlik tovább a sors: ma a májusi zöld, a mezők örökzöldje, a bűbájos tavaszban, ahol még itt a tél, a Halál barna szántása s a torz akácok még nehezen, göcságakkal kínlódva élik ki a levélborácsokat: de a nagy világ már mind a remény zöldjében úszik…

És ehhez mind szerelem kell, mert anélkül egyhangú, ugyanaz és unalom.

De én látom a titkokat.

Itt egy árok hosszú repedt csíkja, a kék eget még egyszer idelopja, átfestve mélyebb színre, átverve újjá, mint minden művészpaletta: de újra és újra adja minden réti tócsa, mert nem tud a Természet a maga véghetetlen hiúságában elég sok módon mutatkozni, s amott a hegy alatt ni, egy fehér város öltözik hirtelen arany fénybe, az örök ború lágy lilakék leplét fölszakítja a nap s kacéran leplezi le a foltot, mint ékszert egy isteni keblen, mint gyöngysort egy feledhetetlen nyakon, izzó diadém egy arc fölött és a búzatábla mélán úszik tovább, a biztos termés boldog nyugalmában, úszik, úszik velem a jövő felé…

Sötét barázdák árkolják a dús palástot, fekete csíkok a szultáni köntösön, a szent zöld foltjai: de mélyükön már ott a kukorica lombos magas csóvás gyönyörű ígérete s itt-ott, már zöld csokrok szőnyeghíme borítja a különösséget.

*

A nagyság szépsége, az ifjúság tragikus volta.

A rét. Végtelen és üdébb minden leányseregnél. A réthez csak verset lehet írni, vagy belefeküdni, belehemperedni és titokzatos érzésben és állati röhejjel faldosni.

A hegy. Imádlak, óh, hegy, csipkecsúcsaiddal ott szelíden az ég alján, messze kék szegély, óh, lejtőiden ily szelíden s mily számtalan rétben folyik le a tejtermő élet, a zöldbe írott zöld s a kékre festett kék emlékezet.

Mért dagad fáradt szívemben, elhalt és gyötrődő szívemben az érzés, miért púposodik lelkem álma, mint ti, hegyek, s mért terül ki gondolatom a véghetetlenbe, mint ti, rétek, mért érez maga alatt szilárd valót s mi lobog fel mint akarat egészen ismeretlen célok felé.

Ennyire visszfény az emberi lélek, tükör, vagy így szuggerálható: önérzetet ad önérzeted s merést merésetek s vágyat még valaha vágy után s szeretni tovább oly kitartóan, mint eddig szeretett: ez az élet törvénye? nézd, a hegyek mily nyugalommal merik szépséges testüket a felhőkkel közölni…

*

Nyugalom. Az egész természetben van valami oly megható, mindent, mindent, fájdalmat és riadást és indulatot és akarást végképpen leszerelő, megható és megindító és elbágyasztó mély nyugalom.

Félig lehunyt szemmel érzem: itt minden a maga helyén van. A fák, a zöld és fekete csíkok, a dombok, a hegyek, a zöldek és sárgák és lilák, a föld és az ég és benne az én.

És amellett mégis valami híg és olvadékony, mintha mindez csak egy kaleidoszkópikus ábrázolás volna: az átalakulás, a mindennél ehetés lehetősége: hogy csak egy pillanat s minden újjá alakul és akkor is minden jól lesz és minden a maga helyén. Új fák, új leplek és új alakú hegyek. Így is kép és így is természet és oly szép, mint előbb, mint a másik, a harmadik, az ezredik, az örökkévaló.

Nyugalom. Szép az élet és szép az elmúlás. És szép az új élet. És minden pillanatban együtt hat a múlt, jelen és jövő.

És ez adja meg az egésznek az örök nyugalmát: bár a saját átalakulása is benne van már a képben: a káosz szépsége örök: miriád kozmikus lehetőség.

Mert szép volt és szép lesz és szép: mert önmagában való szépség van jelen: és nem ráruházott, rávetített, kívülről belérakott. Mert bentről sugárzik, nem én terítem rá. Mert a lényege szép, a létezése, az öncéllal élő élet minden célokon túli tökéletessége: a szépség.

Ma megilletett a Természet és ma mindenben csak a szépséget érzem. Csodálkozva nyitom rá a szemem. Mily szép, milyen felavató szépség. A nyáj, ahogy átszóródik ezüst színekkel barna melegen a gömbölyű testek szórt raja a fekete szántáson és a sarlós pocsolya a rozsban, ezüst csillogással a zöld szálak alatt és a nyomorult füst, melyet a szél az ablak elé ver, hogy mint az erkölcs vágja el szemem elől a lét szűzi szépségét, amelyet még látni is illetlen ily nagyon…

De a füstöt elviszi az idő s ha makacsul kitart, behunyom a szemem és fájó, kábult fejem hátra ejtve, elernyedt arcomon megered a könnyár: mert még szebbnek, még szebbnek látom a világ tündérarcát…

*

Nem, belenézek! Nem lehet belenyugodni, hogy míg élek, megfosszam magam Május szépségétől: s amint kipillantok, ni, hirtelen kisütött a nap. Fény és Meleg, s ragyog az Élet.

És kacagni, kacagni kezd miriád kis öröm a fényözönben.

*

Mily rendkívül vidám a Természet. Ijedten nézem: nem vesz tudomást szívem sebhedt szomorúságáról. Mért oly vidám? Mért oly derült? Honnan van a mosoly e lágy, lágy domborulatokon, mint az isteni arc édes mosolya? Mit hunyorítanak a tócsák és bokrok, mint elrejtett, felém lopott égi kacsintások… Min nevetnek hangtalan kacajjal e világos csíkok, mint átlényegült Lelkek túlvilági kacaja?…

Ah, valami komolytalanság van e felséges komolyság mögött: a Természet nem fontoskodik, mint az ember.

Jaj, s nekem szívszaggatóan fáj, fáj Május szépsége. Nem enyém?… Másé?… Nem az én Májusom?…

*

Még egy dolog vár rám: meg kell tudnom, enyém-e a Természet, a Minden, az Élet?

Az emberé. Vagy csakugyan koncepciótlan a Létezés.

Istenem, mit tehetek, várom az Élet hívó szavát.

(máj. 3.)

 

Forrás: Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám