Jean-Paul Sartre francia dráma- és regényíró

 

 

A XX. század második felének alighanem ő volt a legnagyobb hatású írója. Azoknak a gondolatvilágát is befolyásolta, akik nem értettek vele egyet. Regényeit, drámáit azok is nagyra tartották, akik nem hitték el, sőt indulatosan tagadták filozófiáját. De a filozófiatörténetben fordulatot, új korszakot jelentett a megjelenése. Az egzisztencialista bölcseleti magatartást ő találta ki, és tőle vették át azok is, akik elkülönültek tőle, sőt olykor egyenest szemben álltak vele. Hiszen az ő megjelenése óta van materialista és idealista egzisztencializmus, van vallásos és ateista egzisztencializmus. Ezeket mégis összeköti az a szempont, hogy az élet egészét, a maradandó és a változó mozzanatokat egységben látják.

A kapitalizmus indulatos bírálója, a polgári magatartás tagadója volt anélkül, hogy szocialista lett volna. De a szocialisták is, akárcsak ő – bár más meggondolások alapján – a kapitalizmus és a burzsoázia ellenfelei voltak. Ő pedig úgy vélte, hogy „aki az ellenségem ellensége, az az én szövetségesem”. – Ezért olykor a bolsevizmus, a Szovjetunió szövetségeseként állt ki harcosan, holott riasztotta a sztálini politika és gyakorlat. De akik elméletben szemben álltak vele, azokat is elragadták regényei és drámái. Máskor olyanok, akik mint egzisztencialisták filozófiai harcostársai voltak, szembekerültek vele tüntető szovjet-rokonszenve miatt. Mint a nála talán nem is jelentéktelenebb írók, például Albert Camus.

Életútjából és műveinek sorából meg lehetne írni az európai történelem és benne az európai irodalom útját és módosulatait a második világháborútól a 70-es évek végéig. Ez az életút csak akkor érthető és átélhető, ha végigolvassuk regényeinek és drámáinak sorát, a emellett megismerjük filozófiai műveinek nagy hatású gondolatvilágát.

Jean-Paul Sartre

Jean-Paul Sartre (teljes nevén Jean-Paul Charles Aymard Sartre; Párizs, 1905. június 21. – Párizs, 1980. április 15.)

Apját kisgyermekkorában elvesztette, fiatal, művelt anyja és anyai nagyapja irodalmi és filozófiai érdeklődésű körében nevelkedett szenvedélyes olvasóemberré. Saját vallomásaiban és folytonos szerelme, Simone de Beauvoire emlékezései tanúsítják, hogy nem tudott betelni a klasszikusokkal, az ókori görögöktől kezdve a legmodernebbekig. De párhuzamosan játékosan kedvelte a ponyvákat is, a bűnügyi kalandoktól a pornográfiáig. – Anyja új házassága ugyanúgy megrázta, mint az az élmény, hogy tükörbe nézve csúnya férfinak tartotta magát. Serdülőkorától kezdve ezért volt feszült viszonya otthonával, hajszolta a nőket, léha, de művelt ifjak közt talált társaságra. Közben már készült az írói életformára. Novelláit hamar kezdték közölni a folyóiratok. Közben is folyton tanult, a legszínvonalasabb francia főiskolának, az „École normale superieure”-nek volt igen jó minősítésű hallgatója. A görög klasszikusokat, köztük a nagy filozófusokat eredetiben olvasta, s mellettük ugyanolyan otthonos lett a német filozófusok sok árnyalatú világában. Német ösztöndíjat is szerzett egy évig a berlini egyetemen. Amikor visszatért Párizsba, már készítette első nagy regényét, amelynek akkor „Melancholia címet adta. Ma már érthetetlen módon a nagy hírű Gallimard kiadó visszautasította, hogy két évvel később (1938-ban) mégis kiadja „Undor címen. Ez azonnal sikeres lett, de egyelőre csak írók, értelmiségiek körében, hogy majd a háború után – 1945-től kezdve – világirodalmi szenzáció legyen. Hamarosan megjelent „A fal című novelláskötete, jó néhány nagy hatású történettel, köztük az “Egy vezér gyermekkora” című, a fasizmus lélektanát leleplező kis remekművel.

Már ebben a háború előtti korban megtalálja életformáját, amikor egy este, kávéházi társaságban találkozik Simone de Beauvoire-ral. A hamarosan nagy hírű írónő ugyanúgy elidegenedett nagyon előkelő családjától, mint Sartre a maga polgári-értelmiségi otthonától. Ettől kezdve egy pillanatig sem szakadnak el egymástól, akkor sem, ha fizikailag távol vannak a közös otthontól. De nem házasodnak össze, fennen hirdetik a szabad élettársi viszonyt, idővel szinte divat lesz világszerte rájuk hivatkozni a formalitás nélküli testi-lelki összetartozás mintájaként.

Már a háború kezdetén behívják katonának, és hamarosan német hadifogságba kerül. 1941-ben, amikor a németek megszállták Franciaország nagy részét, a hadifoglyok egy részét hazaengedik. Megint Párizsban, megint Simone-nal élhet. Hamar bekapcsolódik az ellenállási mozgalomba, persze titokban. Közben megírja „A lét és a semmi című filozófiai tanulmányát, amely 1943-ban meg is jelenik. Innét szokták számítani az egzisztencializmus filozófiatörténeti kezdetét. Nevezetes alaptétele, hogy az ember beledobódik a semmibe, létének – az egzisztenciának – eleve nincs célja és értelme. A gondolkodó lénynek azonban megvan a lehetősége, hogy tartalmat, lényeget – esszenciát – adjon létezésének. Ezt így persze csak a vallástalan egzisztencialisták fogadhatják el, de azt a lehetőséget, hogy ki-ki képes saját létéből felismerni és kifejleszteni élettartalmát és életcélját, a legkülönbözőbb hitű és metafizikájú gondolkodók is magukévá teszik. Éppen ez köti össze valamennyi egzisztencialistát a vallásos Jasperstől a világnézeti különbségeket közömbösen tekintő – vagy olykor ingadozó – Heideggerig.

Attól kezdve, hogy a német hadifogságból hazatérhetett, egyértelműen fasisztaellenes, politikailag baloldali. Ez a baloldaliság mindenekelőtt az indulatos kapitalistaellenességben nyilvánul meg. Ez viszi egyre közelebb a szocializmushoz. A marxizmussal nem tud azonosulni. Egyik legérdekesebb filozófiai művében, „A dialektikus ész kritikájában érdekes elemzéssel cáfolja a dialektikus materializmust, tagadja a történelmi materializmust is, hiszen filozófiája hitet tesz a szabad akarat mellett. Viszont oly mértékben áll szemben a polgári világnézetekkel, az elnyomás és kizsákmányolás minden lehetőségével, hogy szövetségesének tudja a szocializmust is. Ez odáig viszi, hogy pártol minden szabadságtörekvést. Kezdetben igyekszik rokonszenvet ébreszteni a Szovjetunió iránt is. Ez állítja szembe barátjával és harcostársával, a nem kevésbé kitűnő íróval, Albert Camus-val. – Ezt a kort és ezt a kört legérdekesebben Simone de Beauvoire ábrázolja „A mandarinok című regényében. Ebben a felvonultatott személyek igen nagy pontossággal és olykor kíméletlen hitelességgel – csak éppen más-más nevekkel Sartre-ot, Camus-t és magát az írónőt mutatják be.

Sartre a háború utáni években lelkesen és lelkesítve veti magát a közéletbe, a gyakorlati politikába. Ugyanúgy áll a diákmozgalmak mellé, ahogy vitairatokban pártolta Fidel Castro kubai mozgalmát. Politikai magatartását azonban némiképp módosítja, amikor megismeri a bolsevizmus sztálini gyakorlatát. Ettől kezdve a szocializmus úgy válik nála eszménnyé, hogy elválasztja a szocializmus egyelőre megvalósított gyakorlatától. – Ez az egyszerre olykor kommunistának vallott politikai világnézet és a Szovjetunió éles kritikája teremti azt a sajátos helyzetet, hogy jobbról és balról egyaránt bírálják. – De akik bírálják, azok is elismerik írói nagyságát. Nagyra tartott prózája mellett még sikeresebbek drámái. Már a 40-es évek elején megírta a görög mitológiai tárgyú “Legyek” című játékát. A háború utáni években egymás után a „Zárt tárgyalást majd a „Tisztességtudó utcalányt. Mindkettő a polgári erkölcsök hazugságairól szól. Azután a „Temetetlen holtakat és a „Piszkos kezeket. Ezekben a gyilkos erővel tovább élő múlt a kemény bírálat tárgya. Legkitűnőbb drámai műve „Az ördög és a jóisten. – Ez a történelmi dráma a német parasztháborúban játszódik, hőse Goetz, a zsoldosvezér (ugyanaz, akiről a fiatal Goethe „Götz von Berlichingen című indulatos drámáját írta.) – Sartre-nál Goetz felismeri, hogy az ördögöt, a gonoszságot szolgálta, ezt jóvá akarja tenni, s Isten oldalára áll, hogy a jót szolgálja. De akárhol áll, mindegyik eszme a rosszat, a gonoszságot szolgálja.

Ezeknek a drámáknak eszmei, gyakran filozófiai tartalma szemléletes jellemek izgalmasan érdekes történetein keresztül hat az olvasóra.

Utolsó éveiben sokat betegeskedett, de nem akarta elhagyni magát, még a diákfelvonulásoknak is az élére állt.

Óriási életművet hagyott hátra. Regényei, drámái, filozófiai művei, irodalomtörténeti esszéi, kritikái, vitairatai a modern francia irodalom egyik legmagasabb csúcsát jelentik.

Forrás: Hegedűs Géza – Világirodalmi arcképcsarnok (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Száll az emlék – Kolozsvárra…

 

 

Az alábbi írás Sütő Andrásnak az Erdélyi változatlanságok című, esszéit, tárcáit, jegyzeteit, valamint a vele készült interjúkat tartalmazó kötetében jelent meg.

 

Sütő András

Sütő András (Pusztakamarás, 1927. június 17. – Budapest, 2006. szeptember 30.) Herder- és Kossuth-díjas erdélyi magyar író.

Az életrajzom nyugodtan elhanyagolható. Az olvasót ez általában nem érdekli. Némelykor valamely könyvnek a szerzője sem. Falumbéli atyámfiai rengeteg könyvnek a történetét tudják elmesélni, de szerzőjükre nem emlékeznek. Legutóbb a Rómeó és Júliát mondták el nekem, de nem tudták, hogy Shakespeare írta. Ez az igazi siker. A fordítottja azonban, midőn az olvasó csak a szerző nevére emlékszik, ám könyvéről semmit sem tud elmondani emlékezeteset – mert ugye manapság a történet, a tiszta epika már nem divat –, az már a tökéletes kudarc. Vannak mégis, akiknek a kudarc a fejükbe szállott, és büszkék arra, hogy nincsenek olvasóik.

A könyv könnyen születik. A dráma is. Amikor már csak írni kell. Annál többet kell szenvedni érettük, míg oda jut az ember, hogy nekiálljon az írásnak. Némely könyvemet tizenöt évig hordom magamban. A tehetség titka talán ott keresendő valahol, ahol egy szerző nem futamodik meg a kor drámáinak átélésétől. Ami keserves tehervállalás. Az irodalom és általában a művészet nagy alkotásai nagyrészt személyes vallomások is. Kálváriajárás kicsapódásai. Azt is mondhatnám: a tehetség – együttérzés másokkal. Ezért hatalom, mint minden együttérzés.

Gyermekkorom, diákéveim legkedveltebb írói a magyar klasszikusok voltak. Mellettük, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban – románnyelv-tanárnőm jóvoltából – szerettem meg Caragialét és Creangăt. Ez utóbbit kivált azért, mert hangvétele rokon a mezőségi román parasztok nyelvezetével. Azt kell mondanom: „mindenevő” voltam a világirodalom más területein is. Nem mondhatnám, hogy mágnesként rántott volna magához egy életre akármelyik is közülök s ilyenformán meghatározta volna a magam próbálkozásait. Bizonyára tanultam mindeniktől, de sosem annyit, hogy az a magam magányos útkereséseit fölöslegessé tehette volna.

Az embernek vállalnia kell a kort, amelybe született. S e korban meg kell találnia a maga sajátos vállalni valóját, mit elkerülhet különben, ha fél az álmatlan éjszakáktól. Ha csupán egyszemélyes üdvösségét keresi. Én azonban nem hiszek az egyszemélyes üdvösségben. Azzal a néppel valósítja meg önmagát az ember, amelynek fiaként indul az életbe. Azzal emelkedik és zuhan, ha netán úgy hozza a történelem. Aki csak azt tudja mondani: Én, én, én! – és nem ismeri azt, hogy MI – akassza szögre azt a keserves lantot. Erre némelyek azt mondják, hogy múlt századi esztétika. Én úgy tudom, hogy még Homérosz idejéből való, és ma is érvényes. Olyanformán persze, hogy a lírai lélek legszemélyesebb vallomása is közösségi gyökérzetű, hiszen az ember társas lény. Ezért ismerheti a magányt is.

Az időszerűségről sok hamis tant alkottak már. Korbácsként csapott végig irodalmunkon a dogmatizmus éveiben, amikor a napi politika hónaljából kellett a költőnek szólnia – és mindig a MÁ-ról. Ám a művészet akkor is a Máról szól, ha évezredek történelmi távolából hoz érvényes üzenetet. Az ember múlt, jelen, jövendő hármas dimenziójában él, nem lehet ebből kiszakítani.

Hányszor mondták nekem itt-amott kultúraktivisták: látta, elvtársam, a mi bányászainkat? Írjon róluk regényt. Ez így nem megy. Még úgy sem megy, amiként a szocialista realizmus némely híve elképzelte: legalább egy fél liter vodkát igyunk meg műveink hőseivel, ha már „kiválasztottuk” őket. Nem, ez így egyáltalán nem megy. Énnekem azt mondta anyám: írhatnál rólunk is egy könyvet, fiam. De ő nem olvasta a szocialista realizmus tételeit, ő tudta, mit beszél. Az egész életünkre gondolt és az álmatlan éjszakáira. Arra, amit közösen éltünk át az ötvenes évek nem épp kegyes történelmében. Egy regénynek a hőseit az írás belső napja világítja. Ez a belső nap pedig: a szerző vallomása önmagáról is, nem csupán a kortársairól. Minden regény: a szerző regénye is, annak létérzése.

Mindenikben benne vagyok, önmagamat osztom szét közöttük, a bennem lévő jót és rosszat, a képességeimet és vágyaimat, az álmot és valót, a szerelmet és hűtlenséget, a dogmatikust és a dogmának ellenszegülőt, a humánumot és a kegyetlenséget, mindent, amivel belém költözött az élet.

Egyik könyvem mottójául Jean Pierre megállapítását választottam. Ez így hangzik: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és a tudósokat egyaránt.” Ezt vallom magam is.

A tehetség – mint említettem már: együttérzés másokkal. Minél erősebb ez az együttérzés, annál erősebb a benső parancs a szólásra. Az ember, a nép, a nemzet, az emberiség lelkiismeretének nevében. Jól tudták ezt a mindenkori inkvizítorok, ezért találták föl mint „vitamódszert” a könyvégetést, némelykor magának a szerzőnek a máglyára vitelét is.

A romániai magyar irodalom a hazai magyar nemzetiségnek legerősebb szellemi frontvonulata. Az elmúlt negyven esztendő alatt olyan alkotásokkal gazdagította az ország szellemi életét és emellett az egyetemes magyar irodalmat, amelyek valószínűleg maradandóak. Helyünk nincs most nevek és címek felsorolására. Ezt a fölmérést sokan elvégezték már a hazai irodalmi sajtóban. Ennek az irodalomnak kettős kötöttségét némelyek tagadják, és fölösleges pánikot keltenek ez ügyben, az egyszerű igazság mégis az, hogy helyzeténél fogva hazánk kultúrájának, nyelvénél és hagyományainál fogva pedig az egyetemes magyar irodalomnak is szerves része. Fejlődését, eredményeit, perspektíváit és sajátosságait csak így lehet megítélni.

Kolozsvárt kezdtem írni és publikálni. Ebben a városban éltem át a közlés első, felejthetetlen örömeit. Itt találkoztam azokkal az idősebb írókkal, akik támogatták törekvéseimet. Ez ma már különösen hangzik. Öreg az ifjút? Hogyan lehetséges az, amikor oly nagy divat az idős generációkat leradírozni a szellem térképéről! Amikor minden ifjú zseni hóhérként akarja kezdeni pályáját, vagyis az öregek akasztásával s majd csak azután az alkotással! Bevallom, engem segítettek az akkori „nagy öregek”. Ilyen volt Gaál Gábor, Kós Károly és Emil Isac is. Hálával gondolok rájuk. És ilyenformán Kolozsvárra is természetesen.

A legtöbb, mit az élettől várok, hogy elmondhassam róla a véleményemet. Ez már fölér a boldogsággal.

(1984)
Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest 2011

 

József Attila – Nagyon fáj

 

 

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
József Attilade odataszit a muszáj is –

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben –

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiúk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

1936. okt. eleje

 

Thornton Wilder  amerikai dráma- és regényíró

 

 

Valamennyi modern amerikai író közül talán őt foglalkoztatták leginkább metafizikai problémák. Az egyes ember és az emberi faj rendeltetése, az élet értelme, a gondviselés kifürkészhetetlen akarata a világban munkáló rossz – e témák bukkannak fel újra meg újra regényeiben és drámáiban.

 

Thorton Wilder

Thornton Niven Wilder (Madison, Wisconsin, 1897. április 17. – Hamden, Connecticut, 1975. december 7.)

Wisconsin államban született, Kínában nevelkedett, a Yale és a Princeton egyetemekre járt, majd Rómában archeológiát tanult. A Szent Lajos király hídja (The Bridge of San Luis Rey) megjelenése után (1927) egy rövid időszaktól eltekintve – a chicagói egyetemen tanított – már csak az írásnak élt.

Regényíróként szerzett először nevet magának a Szent Lajos király hídjá-val. Juniper atya meséje fogja keretbe az öt epizódot, a híddal alázuhantak történetét. A ferences-rendi szerzetes azért kutatja a tragédia körülményeit, hogy megbizonyosodjék: véletlenszerű-e életük és haláluk, avagy az isteni terv része. Őt magát elégetik, ám ez nem homályosítja el vizsgálódásainak végső üzenetét: egyetlen híd örök, a szereteté, amely bennünket összekapcsol. Az Androszi lány (The Women of Andros) klasszicizáló modorban szólt korához. A haladó hellén világ kiüresedett művészeinek és megfáradt kereskedőinek közösségében nem nehéz a húszas és harmincas évek fordulójának válságába sodródó Amerikájára ismernünk. Következő művében (Mennyei ügyekben utazom – Heaven’s My Destination) Wilder visszatért a jelenbe. Hőse embertársai felemelkedésén munkálkodik, ám amikor erőfeszítését mulatságos-fájdalmas kudarc kíséri, ráébred, hogy mindörökre magányos marad, s csak saját kis világában lelheti meg a boldogságot.

Színpadi szerzőként a naturalista színház ellen lázadt. Darabjaiban a köznapira figyel, díszletet épp ezért alig alkalmaz, megszünteti a hagyományos dráma helyhez és időhöz kötöttségét, s a nézőnek a cselekménybe való bevonására törekszik. Kísérletezésének izgalmas végeredménye A mi kis városunk (Our Town), ez a modern pásztorjáték, amely egy New England-i lány „semmi különös” életéről szól: felcseperedéséről, házasságáról és haláláról. Legnagyobb művészi sikerét talán mégis Hajszál híján (The Skin of Our Teth) című expresszionista fantáziájával aratta. A New Yersey-i Antrobus család átváltozásai az ember túlélésért vívott küzdelmét jelképezik a jégkorszakban, az özönvíz vagy a napóleoni háborúk során. A dráma 1942-ben jelent meg. Wilder jól időzített: a világháború vérzivatarában a mű életigénylő felhangjait lelkesen fogadta a közönség. A legnagyobb „kasszasiker” viszont közvetett módon érte: The Merchant of Yonkers (A yonkersi kalmár) című színművéből (az átdolgozott változat címe: A házasságszerző – The Matchmaker) készült a Hello Dolly!, minden idők egyik legnépszerűbb musicalje.

A háború után ismét regénnyel jelentkezett (Caesar – The ides of March), ám a klasszicizáló modor most elutasításra talált. Két évtizednyi hallgatás után A teremtés nyolcadik napja (The Eight Day) című regényével tért vissza az irodalmi közéletbe 1967-ben. Ártatlan embert ítéltek el emberölésért egy bányászvároskában a századfordulón. Szaggatott kronológiát alkalmazva idézi fel a gyilkosság történetét, módot keresve így, hogy a lét végső kérdéseiről elmélkedhessen. S bár a hatvanas évek órái igencsak másként jártak, Wilder szerint a lét áramában új és új nemzedékek lépnek elődeik helyébe, s e folyamat harmóniáját a történelmi idő szeszélye sem törheti meg.

Írta: Tóth Csaba: Életrajzi jegyzetek – Amerikai elbeszélők II. kötet) (991-992. oldal) Európa Könyvkiadó, 1985 ISBN 963 07 3563 6

 

Tájadomák – Jókai Mór nyomán

 

 

A palóc és a tinta

A palóc legény elemózsnát hozott hazulról az úrfinak, ki a városban járt iskolába.

Meglátja a legény az almáriom tetején a nagy tintásüveget, s felé kacsint.

Jókai Mór – A magyar nép élce Innám een abaó, ha szabadna.

Innál a gutát! – mond a diák –, hisz az tinta.

Hadd legyeek az tinta, csak een egyet húzhatnék belőle.

No hát húzz belőle egyet, tudom, hogy nem húzasz másikat.

A legény fogja az üveget, s egyet kortyant belőle.

Üm! – mond fanyar képpel – hát mért nem mondta az úrfi? Hisz nem tinta ez, hanem kalamáris.

Nem is lesz az igaz

Először látott ennyi vizet egy rakáson a nógrádi ember, lekerülve Füred tájékára.

De nagy tenger ez a víz! – sóhajt fel elbámulva rajta.

A szomszédja sietett helyreigazítani a vizek felőli balfogalmát, mondván neki, hogy ezt Balatonnak híják.

De nagy Balaton ez a tenger!

Furcsa faluk

Vannak szerteszéjjel az országban helységek, miknek lakóira sok bohóságot ráfogott a szájongó közhír. Egykor egy egész litániát hallottam gúnymondatokból, amilyenekért az érdeklett faluk és városok lakosai be szokták aztán egymás fejét verni. Az én fejemet azonban éppen nem szükség ezért beverni, mert nem csúfondároskodásból mondom el, hanem mint egy jellemzetes vonását köznépünk humorisztikus leleményességének. A nóta ilyenformán hangzott:

Kecskeméten az ürgét röptiben meglőtték,
Kókán pedig a lencsét kétszer is megették,
Nagy-Lédecen a létrát keresztbe cepelték.
Ó-Kikindán szúnyog elől harangot félreverték.
Hetényen meg a rókát farkasnak nevelték.
Szent-Gáliak a hajdinát megúszni kezdették,
Rátótiak a rákot szabónak megtették.

Ezen és még sok más helységekről tömérdek tréfát mesélnek; persze mese az egész, és nem való dolog.

Nagy-Lédecen miért vitték a létrát keresztben az erdőn keresztül, ennek oka az, hogy a földesúr megtiltá nekik, hogy az erdőn fát vágjanak, ellenben, megparancsolá, hogy a varjúfészkeket pusztítsák. Ők tehát lajtorjával mentek a varjúfészkeket leszedni, azt pedig keresztben vitték át az erdőn, nem hosszában, s így az útba eső fákat kénytelenek voltak levagdalni.

Kikindán egy napon oly tömérdek szúnyog szállongott a templom körül, hogy a népség azt hitte, a torony füstölög, s félreverte a harangokat.

A hetényi róka története az, hogy valami vadállatot fogtak a mezőn, melyről azt hitték, hogy farkas, de nem merték addig elítélni, míg be nem bizonyult rá, hogy csakugyan az, hanem addig közköltségen neveltették, míg egy keresztülutazó fel nem világosította őket róla, hogy az állat bőre nem éri meg azt, amibe kerül.

A hajdinának szép fehér virága van, messziről, kivált mikor a szél hullámot ver benne, bátran tónak lehet azt nézni. A derék szentgáliakat rágalmazzák vele, hogy egy ilyen áltenger láttára bátran nekivetkőztek, hogy azt megússzák; ami mindenesetre elszánt jellemet tanúsít.

Végre a rátótiak, a jó rátótiak, őrájuk fognak minden bohóságot, ami valahol megtörtént és meg nem történt.

Sohasem láttak még rákot. Egyszer valahogy megkapnak egyet a tóban. Mi lehet az? senki sem bírta kitalálni. Végre kisütötték, hogy ennek ollója van, tehát szabó, ez szabja ki a ruhákat, ködmeneket, mármost csak azt az állatot kell még megtalálni, amelyik meg összevarrja.

Hihetőleg később kellett annak történni, mikor már lakott két szabó Rátóton, de csak egy kovács. Egyszer valamit vétett a kovács a vármegye ellen, amiért akasztófára ítélték, s a jó rátótiak folyamodást adtak be érte a törvényszékhez, hogy miután kovácsuk csak egy van, szabójuk pedig van kettő, tehát méltóztasson a vármegye elbocsátani a kovácsot, s akasztasson fel helyette egy szabót.

Mondatik róluk az is, hogy egyszer találtak az erdőben egy puskát, és nem tudták arról, hogy micsoda. Ez bizony furulya lesz, de két ember kell hozzá, az egyik fúja, a másik billegteti; a puska elsült s elhordta a fúvó fejét. A billegtető csak nézte egy darabig, hogy hova lett a koma feje; azután hazament a feleségéhez, megtudni, hogy elhozta-e magával a fejét, mikor együtt elmentek.

Az is róluk van feljegyezve, hogy szőlő nem teremvén határukban, midőn egyszer szőlőt leltek az úton, azt parázsba takarták és megsütötték.

Mulatságos dolgok még, miket Erdélyben az oláhfalusi székelyekről regélnek.

Hegyes-völgyes vidékük levén, azt mondják, hogy az oláhfalusi ember nem meri végigszántani a földét, mert attul tart, hogy ha nagyon a szélére megy, felbillenik vele a föld.

Hajdanában egy követet kellett mindig az országgyűlésre küldeniök, a követválasztás azonban igen egyszerűen ment náluk végbe, volt egy ősi mentéje a városnak, akire az legjobban ráillett, az ment el követnek, s a tapasztalás bizonyítá, hogy a választás mindig leghelyesebb volt.

Az ő kereskedelmük nagyobbrészt deszkákból áll. Az egész város deszkából van épülve, a fal és tető ugyanezen anyagból készült. Azonban nekik maguknak csak kétmérföldnyire szabad deszkájukkal kereskedniök. Egyszer folyamodást adtak be Mária Teréziához, hogy tegye meg azt, miszerint ezentúl Oláhfalu ne legyen messzebb Kolozsvártól két mérföldnél. A királynénak megtetszett a furcsa kívánság, s megengedé nekik. Hát ezentúl egész biztossággal hordák deszkáikat Kolozsvárra, mert az meg volt nekik engedve, hogy ezentúl két mérföldnyire legyen.

Másszor Apafi Mihály fejedelemhez folyamodtak, hogy adjon nekik dekrétumot, miszerint akinek lova nincs, járjon gyalog. A fejedelem megadta a furfangos kérést, s az lett belőle, hogy a futárok, kik nagyon sarcolták őket előfogatokért, ezentúl a fejedelem parancsára utasíttattak, miszerint: akinek lova nincsen, járjon gyalog.

A furfangos székely legények

A székely legmunkásabb faj az egész magyar földön, amit bizonyít az, hogy oly kis darab földön, mint az övék, hatszázezer székely meg tud élni, mégpedig tisztességesen, mondhatni bőségben és kényelemben, és hogy egy köblös földet a székely határban húsz pengő forintért is kibérelnek, s a székely kaszásnak háromannyi díjt fizetnek, mint az oláhnak; ennélfogva a székely előtt nincs is nagyobb fogyatkozás, mint a restség, s a székely leánynak nincs nagyobb érdeme, mint ha jó dolgosnak tartatik. A székely nő maga fonja, szövi az egész család ruházatát, ezért annak igen szorgalmas fonónak kell leány korában lenni, mert a székely nem szeret rongyosan járni.

Borcsa húgom körül is jártak már a legények, amidőn estenden kiült a hijú (házeresz) alá, guzsalyát csípejére támasztva, s szorgalmasan pörgetve a gyalogorsót ujjai közt, s olyankor mindig elmondá a kötekedőknek, hogy mindennap, akármennyi házi dolga van is, lefon egy báb (kendercsomag) szöszt a guzsalyáról.

Tamás volt benne (annyit tesz mint „hitetlenkedett”) a legénység, s egy vasárnap összebeszélve, ellopták a leány ládakulcsát, és belecsavargatták a szösz-bábba, mely éppen guzsalyára volt kötve.

Másnap követelte rajtuk a leány a kulcsot, azok csak biztatták, hogy majd előkerül az, ha ma nem, holnap. De másnap, de harmadnap sem lelte a leány a kulcsot; elmúlt az egész hét, mégsem került elő a kulcs.

De húgom, nem mégy te férjhez – mondá végre a legénység –, mert egy hét alatt sem fontad le a guzsalyról a szöszt!

Így sült ki a gonosz restség.

Forrás: Jókai Mór – A magyar nép élce (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Ünnepi Könyvhét és Gyermekkönyvnapok

 

 

Néhány napig összesen 85 kiadó 339 új kötetéből válogathat a közönség a 88. Ünnepi Könyvhét és 16. Gyermekkönyvnapok központi rendezvényén, a fővárosi Vörösmarty téren 2017. június 8-ától. Az országos megnyitónak Debrecen ad otthont. A határon túli kiadók a tavalyihoz képest héttel több, 57 új címmel jelentkeztek. Az idei Könyvhetet az olvasmányirodalom uralja, a kínálatot monumentális regénytermés jellemzi, amelyben nagy hangsúlyt kap a válságtudat, a kiútkeresés. A Könyvhétre jelenik meg a héten elhunyt Jókai Anna írónő Átvilágítás című önéletrajzi regénye.

 

Könyvhét

Az elmúlt másfél év megrázó volt az irodalom számára, búcsúzni kellett több nagy alkotótól is. Nehéz tudomásul venni, hogy eltávozott közülünk Jókai Anna” – fogalmazott Kocsis András Sándor, az MKKE elnöke június 6-án a 88. Ünnepi Könyvhét és a 16. Gyermekkönyvnapok alkalmából tartott sajtótájékoztatón, amit a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése tartott az Aranytíz Kultúrházban. A budapesti és vidéki rendezvényekről Kocsis András Sándor, az MKKE elnöke, Péterfy Gergely, az egyesülés igazgatója, valamint dr. Kovács Béla Lóránt, a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár igazgatója adtak tájékoztatást. A könyvheti újdonságokat Tarján Tamás irodalomtörténész mutatta be a résztvevőknek.
ünnepi könyvhét fejlécIdén ötödik alkalommal rendezik meg a Könyvhét országos megnyitóját, amelyre Debrecenben kerül sor. Kovács Béla Lóránt elmondta: az alföldi város Szabó Magda emlékének szenteli a Könyvhét eseményeit és nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy Debrecent, mint irodalmi toposzt mutassák be a közönségnek.
A június 8. és 12. között a fővárosban és a vidéki nagyvárosokban párhuzamosan zajló eseményen számos új kötetet vehetnek kézbe az érdeklődők, akiket szokás szerint rengeteg programmal várnak a szervezők és a kiadók. Tarján Tamás az Arany János-emlékévre megjelent kiadványokból a Nap Kiadó Csűrös Miklós Világol tiszta fénye című kötetét emelte ki, amelyben a költőfejedelemhez kapcsolódó irodalmi szövegek jelentős része helyet kapott. A meseirodalom területén a Pont Kiadónál Bárdos József egy speciális mesetípusról írt könyvet, míg a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) a gyerekirodalom-kutatásról jelentetett meg kiadványt. A verseskötetek közül a legerősebbnek 
Ágh István új könyvét, az Elvarázsolt éneket nevezte. A gazdag kínálatból kiemelhető Ferdinandy György Az ingázás dicsérete című új kötete, valamint a 94 éves művészettörténész, Dávid Katalin életrajzának most megjelent részleteit tartalmazó kötet.

* * *

A Széphalom Könyvműhely könyvheti szerzőivel, Horváth (Eö) Tamással, Kemsei Istvánnal, Miklóssy Endrével és Pósa Zoltánnal műveikről, valamint Jókai Anna és Várkonyi Nándor könyveiről Mezey Katalin prózaíró, költő, kiadóvezető, az Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja és az MMA Irodalmi Tagozatának vezetője beszélget majd, a Magyar Napló Kiadó könyvheti újdonságait, Iancu Laura költő, író, az MMA rendes tagjának Éjszaka a gyermek, Mezey Katalin Levelek haza, valamint Oláh János író Csókold meg a csizmám című köteteit Zsille Gábor költő, szerkesztő moderálásával mutatják be.
A kiadó „különleges irodalmi ringatózásra
invitál mindenkit: „HaJó a vers címmel a Vigadó téri hajóállomásról indul könyvheti hajóútjuk „több száz kortárs költővel és íróval a fedélzeten. Szintén a Könyvhéten érkezik új állomásához az Ágh István költő, író, az MMA rendes tagjának életművét bemutató nagyszabású vállalkozás: Elvarázsolt ének címmel a Nap Kiadó gondozásában megjelenik a Nemzet Művészének új verseskötete, Fekete Vince Kézdivásárhelyen élő és alkotó költő, az MMA rendes tagja A világ újra című könyvét pedig a Pont Kiadó mutatja be az Írók Boltjában. Szintén a Pont Kiadónál vehetik kézbe az olvasók az MMA rendes tagjának, Albert Gábornak Vesszőfutás című, az író válogatott műveit tartalmazó könyvét. Ó kettős ember címmel Tornai József Kossuth-díjas és MMA-nagydíjas költő, író, a Nemzet Művésze, az MMA rendes tagjának könyvét a Gondolat Kiadó jelenteti meg. A Cz. Simon Bt. Czakó Gábor író, az MMA rendes tagjának Ész és Hit című esszékötetével jelentkezik, Dávid Katalin művészettörténész, az MMA rendes tagjának Vasfüggönyös kereszténység című könyvét a Szent István Társulat ajánlja a látogatók figyelmébe. A határon túli, somorjai Méry Ratio Kiadónál található Jankovics Marcell filmrendező, művelődéstörténész, az MMA rendes tagjának Méry Gáborral közösen Héthárs Szent Márton-templomáról írt munkája, a Fekete Sas Kiadónál pedig Kóka Rozália népművész, az MMA levelező tagjának Bukovina, Bukovina! – Utam végén visszanézek című kötetében a bukovinai székelyek történetét eleveníti fel.
Szegeden is számos programmal várják a látogatókat a Könyvhét, amelyet Temesi Ferenc Kossuth-díjas író, műfordító, drámaíró, forgatókönyvíró, az MMA rendes tagja, a város friss Pro Urbe díjasa nyit meg a Dugonics téren.
A 88. Ünnepi Könyvhét és a 16. Gyermekkön
yvnapok programjáról és a dedikálásokról bővebben az alábbi honlapon olvashatnak: http://www.unnepikonyvhet.hu/

Ezek mellett 2017. június 8-án este 18 órától a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata tartja a könyvhéthez kapcsolódó Élőfolyóirat estjét a Műcsarnokban.

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Illés Endre – Harc a nagyúrral

 

 

Eötvös József báró, a Goethe-alkatú magyar író, aki nemcsak verset tudott írni, de tudott nagy államférfi is lenni, ha Bécsben járt, legtöbbször Wodiáner Móric bárónál szállt meg. Ennek a báró Wodiáner-nek volt vagy tizenöt-húsz millió forintja. Olyan forintok, amelyeket maga szerzett. Gazdag ember csak akadt Eötvös itthoni társaságában is, de olyan milliomost, aki maga szerezte pénzét, idehaza nem ismert. A meggazdagodásról beszélgettek egyszer a bécsi házigazda és vendége, s Eötvös mohón, szemérmetlenül hirtelen megkérdezte:

– De ugyan édes Wodiáner, mondja meg nekem, hogyan lehet ennyire meggazdagodni?

A bankár nevetett.

– Semmi nem egyszerűbb ennél, kegyelmes uram. Ha egy fiatalember elhatározza, hogy meggazdagszik, s azután egész életén át más célt nem ismer, csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért fut, ezért fárad, ezért dolgozik, s ezt még szerelmében sem téveszti szeme elől: okvetlenül meggazdagszik.

Eötvös hosszan fontolgatta Wodiáner válaszát.

– Igaza van – felelte végül. – De hol marad így a becsület?

A milliomos bankár, a pénzes bécsi hatalmasság a magyar úr vállára tette kezét s komolyan csak ennyit mondott:

– Akinek már van néhány milliója, kegyelmes uram, az az ember könnyen szerzi hozzá a becsületet is. És a nagy vagyonnak ez a legnagyobb átka.

Eötvös megdöbbent. Még évek múlva is csak felindulva tudta ezt a beszélgetést idézni. Idegen örvények zúgása és üvöltése ütötte meg őt ebben a válaszban.

A történetet Eötvös Károly jegyezte fel «Utazás a Balaton körül» című könyvében. És a történet megejtő szépsége az a kíváncsiság és borzongás, ahogyan a Karthausi írója a pénzről érdeklődik. Még a szót is finnyásan ejti ki, s amikor kimondta, azonnal távol tartja magától. Úgy szemléli, mint egy idegen fegyvert, amellyel forróégövi szigetlakók hadakozhatnak egymással. S ugyanebben a rövid párbeszédben mennyi érettség, bölcsesség, fanyar és ábrándtalan tisztánlátás teszi a bécsi bárót és milliós vagyonát szinte ikerpárrá.

A magyar költő – s ebben a szentferenci alázatú és szegénységű Csokonai és a főúri származású Eötvös alig különböznek egymástól, – a magyar költő a pénzt sohasem ismerte. Kis pénzeket talán igen. De pénzt tornyokban, a pénzt meztelenül, a pénzt olyan töményen, amilyen a kiömlő, sárgán füstölgő kénsav, – így soha. Csak a szorítást ismerték, a levegőtlenséget, az örvénynek azt a rántását, amikor a pénz hiányzik. Mennyit fuldokoltak miatta, s a nevét sem írták le. Az állapotot se, amit pénz és pénztelenség jelentenek. Hallgattak róla. Tisztelet is volt ez, és megvetés.

Balassa rajtaüt vásárokon. Pénzért házasodik. Hitet cserél, hogy a gazdag feleséget megtarthassa. Milyen jellemző: egyetlen verse nem maradt ránk saját kezeírásával, de megmaradtak pöröslevelek, nyugták, kétes elszámolások, – s ezeket valóban mind ő írta és annyi volt belőlük, hogy négy évszázad sem pusztíthatta el valamennyit. Ahogyan élt, amit tett, az állandóan lángolt, füstölt, kormozott körülötte; de akár Istenhez, akár asszonyokhoz fohászkodott, nem mondta el soha, miért kellett ruháján oly gyakran «setét színt» és szívében «szörnyű kínt» viselnie. A hurokról, a vadul átugratott akadályokról, – a jelképről: a száz aranyakról vagy ezer aranyakról, hallgatott.

És azok a vermek, amelyekbe Dávid király zsoltárainak magyar költőjét, Szenczi Molnár Albertet a pénztelenség buktatta, egy ponyvaregény fejezetei. Szegénysége nem ismert országhatárokat. Amikor Németországban járt, úgy fuldokolt, hogy szegénységéről még idehaza is beszéltek, – nemcsak beszéltek, mondát is szőttek. A monda szerint Szenczi Molnár Wittenbergában annyira megszorult pénz dolgában, hogy magát juhászságra adta, végül pedig oda süllyedt, hogy az ördöggel is cimborált, – «Ördögtől is megcsalatván, Vérrel tött kézirást pénzért.» A valóság ennél a Faust-legendánál egyszerűbb és megindítóbb. Öccse idehaza két-három forintokat kínos-nehezen kölcsön vett, s ezeket a nyomorult kis összegeket újabb kölcsönként azonnal továbbadta a Németországban nyomorgó Albertnek. De minderről sehol nem szól egy rím, – a panasz nem hasította kettőbe Dávid király friss magyar zsoltárait, vagy gyors, nagy munkájának, a latin-magyar szótárnak tömör oszlopait.

És milyen szorongató vég Vörösmartyé, – szegénységbe született, örökkön szegénységben élt, s közben a nemzet első költője volt. Halála előtt egy évvel, amikor már túl volt a Vén cigány-on s túl mindenen, kiadót sem talált verseire, – Tóth Lőrincnek ekkor levélben így panaszkodott: «Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig nevezhető életnek. Itt a lelkierő olyan oszlop, amelyről elpusztult a híd». S ez a Vörösmarty mindenfajta kétségtől tépve pénzről csak utolsó, legeslegutolsó versében tudott írni. Ez se vers, inkább töredék, néhány félben maradt sor:

Véred megsűrűdött,

Agyvelőd kiapadt,

Fáradt vállaidról

Vén gúnyád leszakadt.

Fogytán van erszényed,

Fogytán van a borod,

Mire virradsz te még

Szegény magyar költő?

A pénzzel szembefordulni, a pénzt indulattal tegezni minden magyar költő közül elsőnek Ady Endre merte. Előtte hallgattak róla, vagy lemondtak a pénzről. Voltak, akik megtagadták, még többen alázatosan meghajoltak a hatalmas úr előtt, – álmodoztak, vágyakoztak, távolról tisztelték. De Ady ott is járt, ahol a pénz szinte természeti tüneményként forr és örvénylik: Monte Cárlóban. Nem volt játékos, Pesten sohasem vett kezébe kártyát, de itt, a játék klasszikus tengerpartján éppen a nagy, szabad áramlástól, az óriási hullámú, verőeres lüktetéstől részegedett meg: Bölöni György feljegyzi, – féktelen szenvedéllyel ostromolta a bankot. Persze nem a pénz szilaj erejéhez mért féktelenséggel, csak egy magyar költő szerény tiszteletdíjaihoz viszonyított merészséggel, – s mindent elveszített, módszeres sürgetésekkel kiszorított kis összegeit mind-mind, még az öngyilkosoknak szánt segélyt is felvette végül a kaszinótól, s mint maga beszélte, az így kapott lehetőséggel ismét megkísértette a szerencsét. Aki így ismerte a Pénz tájait, az nemcsak magánlevelekben panaszkodhatott többé, de szemérmetlenebb, forradalmibb hangot is megüthetett, – szavakat, amelyek még lúdbőrösek, amikor először megpillantják a disznófejűt, s a későbbi, keményebb szembefordulást, – «Most jobban, mint akárha, – Pénz, te átkos távoli, – Pörölök, sírván, veled, – Mert miattad vagyok én – Magam tagadó mása.» Mindez merész vetkőzés, de persze még mindig vers és pátosz. Eljut azonban Ady az önmarcangoló gúnyolódásig is, amikor a pénzt, amit nem verseivel, inkább verseinek baráti továbbgyűrűzésével szerez, «gyerektartásdíj»-nak nevezi.

Ady hangja – a magyar költők hosszú hallgatása után – forradalmi volt. Egy másik forradalmár költő, Petőfi Sándor, egészen más indulattal fordult szembe a pénzzel. Amit Ady követelt, amitől megváltást várt, amitől önmagát remélte, – Petőfi éppen ezt a hatalmat tagadta meg, ettől óvta magát. Pénz, vagy koldusság? Ő a «koldusbotot» választotta. De a koldusbot mellé a függetlenséget. «Áruba ne ereszd magad – kiáltja, mert erről csak kiáltani tudott – vesd meg, kik egy jobb falatért eladják magukat». S amikor ezt írta, pénz kellett volna, pénz, pénz, mint még soha. Apját váltó, pör és bukás szégyene fenyegette, – itt feltétlenül segíteni kellett; és már saját életének rendezése elől sem térhetett ki, ha komolyan akart gondolni Júliára és a házasságra. Kiadóival, barátaival, mindenkivel harcban állt, – mégis milyen kemény, meg nem hátráló! Ritkán hallunk ilyen hangot, amely mögött ennyire férfi és tettek állanak: «Legyen elved, hited, – És ezt kimondd, ha mindjárt – Véreddel fizeted – Százszorta inkább éltedet – Tagadd meg, mint magad; – Hadd vesszen el az élet, ha – A becsület marad.»

Petőfi támadása olyan, mint a szilaj lovasroham. De fiatal szív – ha ugyanúgy érez is – egészen másként is lüktethet. Versekre gondolok, melyek súlyosan, komoran, végzetszerű következetességgel gördülnek, akár a tank. A verseket tíz-tizenöt éve Szabó Lőrinc írta Pénzről, magyarul – talán ő mondta ki eddig a legkeserűbbet. Nem követelőzik és nem védekezik, tudja, olyan hatalmassággal beszél, kihez csak a kézigránát döreje ér fel: «Pénz, tehozzád – beszélek, és ha – rám se hallgatsz is, fölkiáltom – süket füleidhez: én – téged sajnállak, nem az embert, – a nyomorultat, aki valamikor – saját képére új – istent formálva téged – teremtett, téged, akit – megőrjített embercsinálta – becstelenséged szégyene – -»

Ahogyan ma Szabó Lőrinc régi verseihez nyúl, a kedvből és ízlésből – mit farag le róluk, s milyen falakat épít tovább, száznyi jelből egyre bizonyosabban érezhetjük: pénz-versei kötetétől került legmesszebbre. De nem a nyersanyagtól, csak a formától, nem a pátosztól, inkább az akkori ütemezéstől.

És váltani kell a hangot, mert ha sokáig ennyi indulatról beszélünk, magunk is berekedünk.

Pénzre, vagy még inkább pénztelenségre gondolva – idézzünk meg egy költőt, ki talán a legszerényebb és legszegényebb volt. Juhász Gyulát. Mint egy gyermek, úgy nézi e poklot, «bús gyermek, ki mindent megtudott már». Mit tudott meg? Mi volt a Titok, életének titka, amit becézett és óvott, térdet hajtott előtte, és idegenek előtt féltékenyen dugdosta, nehogy bárki elvegye tőle. Juhász Gyula fájdalmas titka semmi más, mint az a felismerés, hogy a szenvedés az egyetlen méltó életforma, amellyel a sors ostobasága és az emberek gonoszsága ellen védekezhetünk. Ez a szenvedő költő, vagy ahogyan önmagát becézte, «isten szegénykéje», olyan alázatosan és együgyűen vágyott mindenkor a csodák után, amiket a pénz adhat, hogy boldog talán éppen attól lett: áhított csodáit soha nem érte el.

Miket szívem gyermetegül áhít,

Nem látom nagy városok csodáit,

Miket minden boldog apacs láthat.

Tünde nőket, fényes operákat.

Ugyanezt a vágyat teltebben, szebben, nyugtalanabbul s komolyabban Babits Mihállyal ismételtetjük meg. Nyugtalanabbul, s mégse a Nyugtalanság völgyé-nek költőjét hallgassuk, s nem a Versenyt az esztendőkkel fulladt, szívet dobogtató lélegzeteit. Babitsról nem mondhatjuk: közel vagy távol él a pénztől. Ő pénzen kívül élt: a szőlőhegyet, a völgyet, a magas szigetet, az álmok kusza kertjeit nem szelték át soha az arany délkörei. S ha mégis versére vágyunk, lessük meg ennek a nagy, legnagyobb magyar költőnknek ritka pillanatát: az egyszerű, szomorú álmot, s az álomba is belopakodó kesernyés ízeket:

Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni

és hogy a szépből csak az álma jut,

és hogy a pénzből jó ha mára fut,

s minden erőmet értte kell cserélni.

A nargiléht és ottománt kesergem,

ládámban és szívemben nincs arany,

lelkem körül a munka mocska van:

Nemes tétlenség, nemesíts meg engem!

Két tartást láttunk eddig, azokét, akik számonkérnek, és azokét, akik vágyakban, álmokban lebegnek. Mit lehet még a pénzzel tenni, azon kívül, hogy kívánjuk, vagy megfenyegetjük? Ha polgárokról beszélnénk, a harmadik érzésen kellett volna kezdeni. A pénzt gyűjteni is szokás. De mi költőket idéztünk, s költők nem ismerik ezt az erényt. Magyar költők közül csak egy akadt, aki a pénzt gyüjteni tudta: Arany János. Módszeresen, szívósan, okosan gyüjtött. S még ahhoz is értett, hogy amit szerzett, megtartsa. Költői híre az Elveszett alkotmány-nyal, majd később a Toldi-val indul; pénzügyei egy váltóval. 1847-ben száz forintot vesz kölcsön Szalonta városától, a szegényalapból. Tizenhét év múlva nemcsak a váltót szakította már ketté, de térképet rajzoltat frissen vásárolt kétszáz holdnyi földbirtokáról; Szalonta közelében vette ezt a birtokot. A két állomás között Arany takarékoskodott, majd még szigorúbban takarékoskodott, gabonával kereskedett, kötvényekkel nyerészkedett, hétszázhúsz forintot küld egyszer sógorának, hogy nyolcszázat csináljon belőle, könyvkiadókkal alkudott, kis földcsíkokat vásárolt, míg végül egy nagyobbra is rátehette kezét: a kétszáz holdra. Huszonöt aranyat kapott az Elveszett alkotmány-ért, húsz aranyat a Toldi-ért, – milyen jellemző, mennyire jelképes, versben kötődik, gúnyolódik első aranyaival (Isten hozott, sápadt fiúk! – Színünk, nevünk úgy is rokon – Nosza, ki hogy segítni tud, – Segítsetek bátyátokon), de mihelyst a verset megírta, siet földet venni rajtuk. (Debreczeni István közlése: «Hogy lett A. J. gazdag ember».)

A «gyűjtés»-ről vall Illyés Gyula is. «Gyűjtöttünk egyre. Ó gyűjtési őrült szenvedély! – Hazahordtam, amit csak leltem, bárhol bármit is leltem én: – szegeket, ócska sámfát, rossz bögrét, régi kalapot, – elkopott seprűt, tollat, csontot, nálunk mindennek helye volt.» De ez a gyüjtési szenvedély, amiről ő beszél, nem szent felesküvés az «enyém-tiéd» magna chartájára, nem a magántulajdon, a minél termetesebb magántulajdon hitvallása, – Illyés szerzési vágya egy ősi, elemi, még magántulajdon-előtti mohóság: amit a tiedből elveszek, az az enyém. Igy egyszerűen: az enyém, mert elvettem! Ez a hajdani közösség hagyománya, a puszták népének a törzsi életig visszanyúló, derengő emlékezete. «Lassan világosodtam» – írja a gyerekkori tájakat megvilágító vallomásban, a Puszták népé-ben. Lassan világosodott benne, hogy mi az övé. Sokáig azt hitte, minden. Hol a falusi tanító galambjait fogta össze, hol meg egy hatalmas bakter-lámpával száll be a vajtai állomáson szülei után a vonatfülkébe, a lámpát ott látta valahol a sínek mellett a földön, felvette. Első gimnazista korában egy eleven kecskét próbált elkötni a községi legelőről, hogy szíve hölgyének ajándékozza, aki rajongott a kecskéért. Szerencsétlenségére a nyájból még két gida is kivált és kétségbeesett mekegéssel szaladt anyja után. Így mégis feltűnést keltettek. «Ó zsugoriság: dicsőség vágya: vad éhség» – kiált fel később a versben, «mint magas gyümölcs felé – kapna a nap után kezem és véle sóvár népemé».

Végül a költőről, akinek már van háza s van földje, van kenyere és bora, a költőről, aki nem harcol a pénzzel, nem is álmodik róla, nem gyűjti, akinek a pénz már szolgája, erről a költőről a legszebb, legszomorúbb verset Kosztolányi Dezső írta. Fejezzük itt be – a költő megérkezett a földre, ember lett, mint a többiek, s valamit elhagyott. Valami felejthetetlent és megvásárolhatatlant.

– Mint lázbeteg, aki föleszmél,

álmát hüvelyezve, zavartan,

kezem kotorászva keresgél,

hogy, jaj, valaha mit akartam.

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

a kincs, amiért porig égtem,

itthon vagyok itt e világban

s már nem vagyok otthon az égben.

Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 7. szám

 

Illés Endre

 

 

Külső megjelenésében, öltözködésében, modorában, mondandóinak közlésében, stílusában – s ezen belül leírt szavainak megválasztásában maga volt a mértéktartó, fegyelmezett elegancia. Személyes kedvességében nem volt semmiféle bizalmaskodás, szívélyessége személytelennek tűnt, olykor kíméletlen, őszinte véleményeinek gondos megfogalmazásában nem volt semmi sértő. Aki írásait olvasta vagy beszélgetés közben mondataira figyelt, mindig a megfogalmazás pontosságát vehette tudomásul. Ez a pontosság egyben szabatosság is volt: nem mondott és nem írt sem többet, sem kevesebbet, mint amit a közölnivaló megkívánt.

 

Illés Endre

Illés Endre (Csütörtökhely, 1902. június 4. – Budapest, 1986. július 22.) | Az 1983-as Körkép antológiában megjelent portréja

A nagy múltú szepességi polgárok világából érkezett, elődei nemzedékről nemzedékre polgárok voltak a nemesi-paraszti hajdani Magyarországon. Szülőhelye, Csütörtökhely, területét tekintve kis falu nagyságú, de jellege városi volt már az ükapák idején is. És milyen tiszta, milyen szép város! A gimnázium után úgy érkezett Budapestre, hogy nyelveket tudó, művelt, és tudását egyre bővíteni akaró ifjú ember volt. Itt orvosnak készült. Élete döntő hatású szerencséjének tudta, hogy orvostanhallgatóként a nagy belgyógyászprofesszor, Korányi Sándor mellé és bűvkörébe került, aki felismerte benne a jó tanítványt. Nem a gyógyító szakmában követte a mestert, hanem a diagnosztikában: a megfigyelés pontosságában és a kóreset felismerésében. Pontos megfigyelővé és a jellemző tények megállapítójává képezte magát. Ezt ismerte föl benne Mikes Lajos, a Pesti Napló éles szemű tehetségfelfedező irodalmi rovatvezetője, amikor a 20 éves medikus első novelláit elvitte hozzá. És csakhamar a Nyugatnál Osvát Ernő elolvasta és azonnal közölte első kritikáit. Olyan természetes könnyedséggel lépett át az orvosi tanulmányokból az irodalomba és az újságírásba, hogy azonnal hangja volt a fiatal íróknak ama körében, amelyet nemsokára már “a Nyugat második nemzedéké”-nek neveztek. És már első novellái és esszéi idején kitűnt, hogy bármely műfajban ír, fő erénye a diagnosztika, vagyis az az akár ridegnek is mondható, de szemléletesen pontos ténymegállapítás, amelyet orvosi tanítványként Korányi Sándortól tanult.

A húszas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig, tehát hat viharos évtizeden át volt és maradt a hazai irodalom egyik legfőbb mértékadója. Egy ideig újságíró, de hamarosan mint fontos könyvkiadók irodalmi vezetője, végül igazgatója is az irányítók, pártolók, segítők tekintélye volt, bármi is történt a politikában és a kultúrpolitikában. Valójában, se mint író, se mint irodalmi szakember nem azonosult senkivel és semmivel, de jó volt mindenkinek, aki nem akadályozta feltétlenül esztétikai ízlését. A fasizmust az emberiség ellenségének tudta, később igyekezett békességben élni azzal a szocializmussal, amelyhez vajmi kevés köze volt, de mint igen hasznos irodalmi szakember jó volt ő a Horthy-korszak Bethlen-mintájú konszolidációjának is, megfelelt útitársnak Rákosiéknak is, felettébb hasznos volt Kádárék lágy diktatúrájának is. Egyikkel sem azonosult, egyiknek sem volt ellenzéke. Egy pártosságot igénylő politikai türelmetlenség közepette elegánsan tudott politikamentes hasznos szakember lenni és maradni. És felépíteni egy irodalmi életművet.

Ha fel akarnók sorolni műfajait, így következnének: novellista, esszéista, kritikus, drámaíró. Valamennyiben a diagnózis, a tárgyilagos ténymegállapítás a lényeg, lett légyen egy magatartás, egy emberi kapcsolat, egy jellem vagy egy általános érvényű erkölcsi probléma a vizsgált anyag. Ez a felderítés azonban nem az igazságok elméleti kifejtése, hanem cselekményes, elbeszélő, fordulatok jellemző sorával ábrázolt folyamat. Ez az elbeszélő tényközlés teszi novellisztikussá esszéit és nagyobb tanulmányait, és esszéhatásúvá novelláit és kisregényeit. Életművében legfontosabbak, legkristályosabban világosak írói arcképei és egy-egy emberi magatartást rajzoló, úgyszintén arcképszerű novellái. Legfőbb alkotásai az egyes írókról rajzolt esszék gyűjteményei: Krétarajzok, Gellérthegyi éjszakák, Árnyékrajzok. – Ezekkel közeli rokonok az egyes könyvekről vagy szerzőkről szóló, hasonló gonddal és stílusigénnyel felépített kritikái. Még ha személyes emlékeit idézi fel idősebb vagy vele egykorú kortársairól – Babitsról, Kosztolányiról, Szerb Antalról, Halász Gáborról és a Nyugat nagy nemzedékének legjelentékenyebb alakjairól – mindig olyan cselekményes mű kerekedik, amely egyszerre arckép és értékelő jellemzés. Vagyis, ahogy Illésnél valahogy esszéjellegű minden történés, az esszéket, a tanulmányokat, a személyes vallomásokat meghatározza, hogy a szerző művészalkatánál fogva mindenekelőtt novellista. Ezért legfőbb műveinek novellásköteteit tekinthetjük: a korai Zsuzsa-novellákat, a pálya delén összeállt Hamisjátékosokat (benne az azonos című kisregénnyel) és a teljes érettség termését összegyűjtő Kettős kört. S idesorakozik, mintegy a novella és a tényfeltárás közti átmenetként útirajzainak Igézet címen összeállított gyűjteménye 1982-ből, amikor életútjának kilencedik évtizedébe lépett, és mintegy visszatekintett a világ sokféle színére, amelyet látnia adatott.

Ez a művészien szabatos elbeszélő és ténymegállapító korai éveitől legkésőbbi koráig színpadi szerző is volt. Ábrándok nélküli, hamisságokat leleplező drámái, köztük fanyar humorú vígjátékai – legjobbak talán a Törtetők, a Hazugok és a már idős korban írt Homokóra, meg a nagy sikerű Spanyol Izabella – ugyanolyan fegyelmezett szerkezetű, jellemeket és emberi kapcsolatokat szemléletesen szemléltető művek, akárcsak novellái: műfaji példák lehetnek következő nemzedékek számára is.

Az irodalmi-kritikai alkotóval párhuzamosan a pálya elejétől a végéig tudomásul kell venni a műfordító Illés Endrét. Főleg francia klasszikusok tolmácsa volt, elsősorban Flauberté és Stendhalé. Éppen ez a két remekíró fogalmazásbeli gondossága, pontossága volt eleve és maradt mindvégig a stíluseszménye.

Ezzel a lelkiismeretes tárgyilagossággal, amely magánéletét és közéleti magatartását ugyanúgy jellemezte, mint művészi gyakorlatát, távol tartotta – szinte csodaképpen – minden politikai hittevéstől. Életformájában mindig megmaradt annak a klasszikus, régi típusú polgárnak, aki családi hagyományaival elindult a Szepességből, de aki eleve kritikával szemlélte a polgárságban felhalmozódott időszerűtlenségeket, álságokat, kinevetni, megvetni vagy elítélni valókat. A morális és esztétikai alapállás az emberit megértő és az emberségeset vállaló humanizmus volt. Ennek folytán az élet első felében egyértelműen szemben állt a dzsentriskedő régivel és a fasiszta újjal. A Bethlen-fémjelezte évtized felszínliberalizmusával, földesúri-polgári látszategyensúlyával – ha nem is egyezett ki vele – nem állt perben. Fegyelmezett személytelensége távol tartotta a napi politikától. A háború után bölcs óvatossággal sikerült őriznie pártonkívüli személytelenségét. Szolgálta, amivel egyetértett, hallgatott mindarról, ami nem tetszett neki. És ama nagyon ritka kivételek közé tartozott, akinél az önkény is eltűrte a hangzatos egyetértés hiányát. Tudomásul vették, hogy igen hasznos szakember, nagyon jól ért a könyvkiadáshoz, és kritikája mégiscsak a polgári hibák ellen forduló. Ily módon meg tudta őrizni érintetlenségét nemcsak a kötelező hazugságoktól, de még a kötelező közhelyektől is. Megkapott minden elismerést József Attila-díjtól Kossuth-díjig, tízévenként az elismerteknek járó kormánykitüntetéseket, a nyugdíjkorhatárig irodalmi vezető, de attól kezdve nem nyugdíjas, hanem igazgató lett és maradt mindhalálig.

Nála szabályosabban író aligha élt Magyarországon, és pályája mégis arra példázat, hogy a legszigorúbb szabályok, politikai elvárások közt is lehetséges kivétel. Ehhez azonban olyan okos embernek kell lenni, mint amilyen Illés Endre volt.

Forrás: Hegedűs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Tompa Mihály-kiállításmegnyitó

 

 

Az Országos Széchényi Könyvtár és a COMP-REND Kft. tisztelettel meghívja Önt a Tompa 200 „Nincs talán még elfeledve a dal” című kiállítás megnyitójára.

 

Tompa Mihály

 

Időpont: 2017. május 23. kedd, 16 óra
Helyszín: Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem

A vendégeket köszönti: Dr. Tüske László főigazgató (OSZK)

A kiállítást megnyitja: Szilágyi Márton irodalomtörténész, tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA doktora

Közreműködnek:

  • Szabó András előadóművész és a Sárszentmiklósi Általános Iskola Népdaléneklő Csoportja – felkészítő tanár: Horváth Ferencné Mikuli Erzsébet
  • a Violin Művészeti Iskola Sárszentmiklósi Tagozatának hangszeres kamaracsoportja – felkészítő zenetanár: Jákob Zoltán, valamint
  • Dr. Patonai Anikó Ágnes és Szűts-Novák Rita irodalomtörténészek, a kiállítás kurátorai

A kiállítás 2017. május 23. és 2017. szeptember 30. között a könyvtár nyitvatartási idejében látogatható a VII. emeleti katalógustérben. A nyári zárás ideje alatt a tárlat nem látogatható.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Bővebben a kiállításról

 

Országos Széchényi Könyvtár

Guy de Maupassant – Az öregember

 

 

UN VIEUX

Rondelis, az újonnan megnyílt fürdőhely, kiválóan alkalmas hosszabb tartózkodásra, sőt állandó letelepedésre is. Vastartalmú vize az egész világon a leghathatósabb a vér mindenfajta betegsége ellen, s azonfelül oly tulajdonságokkal is rendelkezik, amely az emberi élet tartamát meghosszabbítja. Ez a rendkívüli hatás részben talán annak is tulajdonítható, hogy a városka fenyvesekkel borított hegyen épült. Évszázadok óta kétségkívül megállapított tény, hogy Rondelis lakói közül számosan meglepően magas kort értek el.”

Guy de MaupassantEz a reklámcikk valamennyi újságban megjelent.

Az üdülők tömegesen jöttek.

Egy reggel új vendég hívatta magához a fürdőorvost: Daron úr néhány napja érkezett, s egy szép kis villát bérelt ki az erdő szélén. A nyolcvanhat éves, szikár aggastyán még jól bírta magát, fürge és egészséges volt, és nagy igyekezettel palástolta öregségét.

Hellyel kínálta az orvost, és rögtön ezzel kezdte:

– Doktor úr, én az egészségemet az életrendemnek köszönhetem. Még nem vagyok nagyon öreg, de koros már igen, és hála egészséges életmódomnak, a betegségeket, még a múló, könnyű rosszulléteket is mindig elkerültem. Azt hallottam, hogy Rondelis éghajlata igen kedvezően hat az egészségre. Szívesen elhiszem, de mielőtt véglegesen letelepednék, bizonyítékokat óhajtok. Arra fogom kérni, hogy hetenként egyszer keressen fel, és tájékoztasson pontosan a következőkről: először is egy listát, mégpedig teljes listát kérek a város és a környék valamennyi lakójáról, aki elmúlt nyolcvanéves. Testi és lelki állapotukról is kérek néhány adatot. Továbbá tudni óhajtom, mi a foglalkozásuk, milyen életmódot folytatnak, milyenek a szokásaik. Ha valamelyik meghal, lesz szíves értesíteni engem és közölni velem az elhalálozás okát és körülményeit.

Aztán még kedvesen hozzátette:

– Remélem, doktor úr, jó barátok leszünk – s odanyújtotta aszott, ráncos kezét. Az orvos megszorította, és megígérte, hogy kívánságait lelkiismeretesen teljesíti.


Daron úr egész életében reszketett a haláltól. Úgyszólván minden örömről lemondott, mert az örömök veszélyesek. Ha ismerősei álmélkodtak, hogy soha életében meg se kóstolta a kedvet és képzeletet felpezsdítő bort, ő azt felelte: “Én ragaszkodom az életemhez.” Hangján átütött a félelem, s az “életem” szót úgy ejtette ki, mintha ennek az életnek, az őéletének roppant értéke lenne, amelyet rajta kívül senki sem ismer. Az “életem” szóval úgy elkülönítette magát a többi ember életétől, hogy nem volt mit felelni rá.

Valahányszor a saját személyéről vagy a tulajdonában levő dolgokról beszélt, különös nyomatékkal hangsúlyozta a birtokosjeleket. Ha azt mondta: “Az én szemem, lábam, karom, kezem” – mindenki érezte, hogy itt semmi kétség nem lehet: ezek a testrészek nem akárkiéi, ezek őhozzá tartoznak. Ez a megkülönböztetés kiváltképpen akkor volt feltűnő, mikor az orvosát emlegette: “Az én doktorom.” Mintha az orvos kizárólagos tulajdona lenne, s egyedüli rendeltetése, hogy vele, csak az ő betegségével foglalkozzék, soha semmi mással, és felette állna a világ valamennyi orvosának, kivétel nélkül valamennyinek.

A többi embert mindig is holmi bábnak tekintette; arra valók, hogy a földet benépesítsék. Két csoportba sorolta őket: az egyikbe azok tartoztak, akiknek köszönni szokott, mert a véletlen folytán megismerkedett velük, a másik azokból állt, akiknek nem köszönt. Egyébként az emberiség mindkét csoportja tökéletesen közönyös volt neki.


Attól a naptól kezdve, hogy a fürdőorvos elhozta a listát a tizenhét rondelisi lakos nevével, akik valamennyien túljártak már a nyolcvanon, Daron úr szívében aggódó érdeklődés ébredt az öregek iránt, akik majd egymás után halnak meg előtte.

Nem kívánt megismerkedni velük, de alaposan tájékozódni akart személyükről, s az orvoson kívül – aki minden csütörtökön nála vacsorázott – senkivel se beszélt róluk. Csütörtökönként aztán tudakozódott:

– Mondja csak, doktor, hogy van Joseph Poinçot? Múlt héten azzal váltunk el, hogy gyengélkedik…

És mikor az orvos beszámolt a beteg állapotáról, Daron úr azt tanácsolta, hogy változtasson valamit a kúrán, próbálkozzék újfajta eljárásokkal, más kezeléssel; ha sikerül, rajta is alkalmazhatja. Ezek az öregek az ő kísérleti nyulai voltak, belőlük vonta le a tapasztalatait.

Egyik este az orvos, alighogy belépett, azt újságolta:

– Rosalie Tournel meghalt.

– Miben? – kérdezte remegve Daron.

– Anginás roham.

A kis öreg megkönnyebbülten sóhajtott fel, és megeredt a szava:

– Nagyon testes, kövér asszony volt… Nyilván túl sokat evett… Ha én majd az ő korába jutok, jobban vigyázok magamra.

(Két esztendővel volt idősebb az asszonynál, de csak hetvenet vallott be.)

Néhány hónap múlva Henri Brissot-ra került a sor. Daron úr nagyon megrendült. Ezúttal férfi halt meg, mégpedig sovány, elővigyázatos és három hónap híján egyidős vele. Nyílt kérdést nem mert feltenni, aggódva várta, hogy az orvos beszéljen.

– Ó, hát csak úgy hirtelen halt meg? – puhatolózott. – Múlt héten még egész jól érezte magát! Valami meggondolatlanságot csinált, ugye, doktor úr?

Az orvos mulatott az öregen.

– Nem hiszem, hogy meggondolatlan lett volna. A gyerekei azt mondják, hogy nagyon elővigyázatosan élt.

Daron úr már nem állta tovább az aggodalmat, és megkérdezte:

– De hát… hát… miben halt meg akkor?

– Mellhártyagyulladásban.

Micsoda öröm, micsoda nagy öröm! A kis öreg aszott keze boldogságában tapsra lendült.

– Na persze, mondtam én, hogy meggondolatlan volt. Ok nélkül nem jön a mellhártyagyulladás. Vacsora után nyilván kikívánkozott a friss levegőre, és a hideg megcsapta a tüdejét. Mellhártyagyulladás! Nem is betegség, hanem baleset. Mellhártyagyulladásban csak a meggondolatlan bolondok pusztulnak el.

Jókedvűen megvacsorázott, s az asztalnál az életben maradtakról beszélt. Már csak tizenöten vannak, de valamennyien szívósak, ugye. Hiába, ez az élet törvénye, először a gyöngébbek hullanak el; akik a harmincadik esztendejüket betöltötték, valószínű, hogy elérik a hatvanadikat is, a hatvanévesek gyakran a nyolcvanat, s aki már nyolcvan elmúlt, csaknem mindig százéves koráig él, mert ez a fajta a legerősebb, a legóvatosabb, a legedzettebb.


Ugyanebben az esztendőben még két öreg halt meg, az egyiket fuldoklási roham, a másikat vérhas vitte el. Az utóbbi esete igen jól elszórakoztatta Daron urat, mert arra a következtetésre jutott, hogy az elhunyt a halála előtti este bizonyára izgató ételeket evett.

– A vérhas a meggondolatlanok betegsége, a teremburáját, doktor úr! Jobban kellett volna vigyáznia a tisztaságra.

Ami pedig a másik öreget illeti, akivel fuldoklási roham végzett, az effajta roham általában az elhanyagolt szívbaj következménye.

Egyik este az orvos Paul Timonet haláláról számolt be, ez a vénember valóságos múmia volt, és azt remélték, hogy ő lesz a fürdő százesztendős reklámja.

Mikor Daron úr szokása szerint megkérdezte: – És miben halt meg? – az orvos azt felelte rá: – Hát bizony nem tudom.

– Hogyhogy nem tudja? Ezt mindig tudni kell. Talán valami sérülés?

Az orvos a fejét rázta:

– Nem.

– A májával vagy a veséjével volt baj?

– Dehogy, mindkét szerv kifogástalanul működött.

– Hát a gyomra? Emésztési zavarok gyakran váltanak ki szívrohamot.

– Nem volt szívrohama.

– No de csak meghalt valamiben! – erősködött izgatottan a megrökönyödött Daron. – Véleménye szerint miben halt meg, doktor?

Az orvos égnek emelte két karját.

– Nem tudom, fogalmam sincs róla. Meghalt, mert… meghalt, csak ennyit mondhatok.

Daron úr erre megindult hangon kérdezte:

– Hány esztendős volt? Már nem is emlékszem a korára.

– Nyolcvankilenc.

– Nyolcvankilenc! Hát akkor nem az öregség vitte el! – kiáltott fel hitetlenkedve és megnyugodva a kis vénember.

1882. szeptember 26.

Dániel Anna fordítása

Forrás: Guy de Maupassant válogatott elbeszélései (Magyar Elektronikus Könyvtár)