Pajzán történetek

Persze hogy tudták …

Az egyik öregedő gazdának fiatalos, élni vágyó felesége volt, akire meleg vére miatt gyakran rájött az emberbaj.
A tanyában rajtuk kívül ott élt az új évkor felfogadott béreslegény is, aki szolgálóleány híján – amikor a gazda nem látta nem hallotta – bővérű gazdasszonyának tette a szépet. Tüsténkedett körülötte, s nemcsak a kertben, az istállóban, de a konyhai munkában is segédkezett, látva, hogy jólesik asszonyának a figyelmes segítség meg a simogató szó. Mert előbb csak szóval, figyelemmel, aztán cirógatással huncutkodott a legény, s addig-addig turbékolt, hogy végül is csak meglapult a gazdasszony neki.
Közeledett a húsvét ünnepe, s ahogy ez már az ántivilágban dívott, a tanyáról is bejöttek a nagyböjti ájtatosságra. Meggyóntak, megáldoztak. A menyecske is persze.
Gyónás közben, sorolva a vétkeit, az asszonyka szemérmesen bevallotta a plébános úrnak, hogy bizony vétett a hatodik parancsolat ellen is, mert paráználkodott a béresükkel.
– Ejnye, ejnye lányom, férjes asszony létedre fajtalankodni! – korholta a lelkiatya.
Azzal mentegetőzött a menyecske, hogy őt az ördög apródonként vitte a kísértés útjára. Mert kezdetben csak megtetszettek egymásnak, azután beszélgettek, majd később a legény meg-megcirógatta, még későbben meg is csókolta, s végül hát… csak levette a lábáról…
– De asszony – fakadt ki az öreg plébános –, amikor a heverőre fölfeküdtetek, s amikor elkezdtétek, legalább akkor tudni kellett volna, hogy nagy az a bűn, amit elkövettek!
– Tudtuk mink azt plébános úr, hogyne tudtuk vóna, hogy bűn az amit csinálunk, de abbahagyni akkó’ má’ vétek lett vóna!

Úgy nem is olyan nehéz …

Férjhez ment a kényen-kedven nevelt leány-egyke egy rendkívül jólelkű, békés, kicsit mafla gazdalegényhez.
Az esküvő után pár hétre a házi munkában még eléggé járatlan fiatalasszony szidolozás közben lábára találta ejteni a nehéz rézmozsarat, és bizony ágynak esett. Ám az ifjú férj készségesen vállalta a ház körüli tennivalók elvégzését, sőt még a főzést is, amelynek menetét – fektéből az asszonyka dirigálta.
Nem is volt baj egypár napig, A hét vége felé azonban a fiatalasszony mind idegesebbé, türelmetlenebbé vált. Kifogásolt, elégedetlenkedett. Egy délután aztán már rídogálni is elkezdett.
– Mi baj galambom? – kérdezte gyengédséggel a hangjában a férj. – Megint fáj?
– Majd fájna neked is, ha a másik… ha én feléd se néznék…
-Ugyan, hogy mondhatsz ilyet madárkám? Máma is bent ültem, itt matattam körülötted órákig, pedig ha tudnád, mennyi munka vár odakint…
-Itt ültél, itt ültél.., de rám se néztél. Nem is szeretsz már engem úgy…
– De kis madaram – szabadkozott zavartan a férj – azt gondoltam, megkíméllek… tudod, beteg vagy még… Majd, ha lábra állsz…
Mire a menyecske pityergőre fogva:
– Fekve azért kibírom.

Az előrelátó menyecske

Húsvét előtt hazafelé készülődött a tanyáról a fiatal gazdáné, hogy behozza az öregeknek a főzni való sonkát, tojást, tormát, meg ami az ünnepi eszem-iszomhoz megkívántatik.
Sok dolog volt odakint éppen, sürgős szántanivaló, s a gazda nem szívesen fogta volna ki a lovakat a munkából. Mivel a szomszéd tanyásgazda is éppen befelé indult, a fiatalasszony vele, a féderes rugós fogatán indult be rokonlátogatóba.
Szép tavaszi nap volt, pacsirta dalolt a búzatáblák fölött, virágba borult az egész természet, fiatalok is voltak, az ördög is megkísértette őket… s elkövették azt, amit nemigen szokás megmondani annak, aki magától ki nem találja…
Nagyhét lévén a menyecske kötelességének tartotta, hogy megadja a léleknek is, ami az övé, ezért hát a többiekkel együtt a templomba ment ő is, hogy eleget tegyen húsvéti kötelezettségének. Gyónás közben töredelmesen bevallotta, hogy nem tudott ellene mondani az ördög kísértésének, s férjét megcsalva vétkezett a hatodik parancsolat ellen. A lelkiatya kellő dorgálás és intés után három miatyánkot meg üdvözlégyet, hiszekegyet rótt ki reá vezeklésül, s aztán feloldozta. Ám az asszonyka csak térdepelt tovább a gyóntatószékben.
– Nyomja tán még valami a lelkedet, leányom? – kérdezte a páter.
– Nem, tisztelendő úr.
-Hát akkor mire vársz még?
– Csak azért maradtam, hogy elég lesz-e a reám kiszabott imádság a feloldozáshoz?
– Miért ne lenne elég gyermekem?
– Mert, tudja, tisztelendő úr… én kifelé is a szomszéd kocsiján megyek majd a tanyára…