A férfi és a nő a kora újkori társadalomban

Közzétette:

 

 

A középkori felfogás szerint a nők minden tekintetben a férfiaknak alárendelt és őket szolgálni köteles teremtmények voltak. A 16 —17. századra ez a szigorú alá-fölé rendeltség valamelyest enyhült. A 16. századi magyar nyelvű levelekben általában még „asszonyállatnak” nevezett hölgyek a 17. századra elnyerték az „asszonyember” vagy „asszonycseléd” titulust. Számos olyan főúri házasságról tudunk, amelyben a férj nemcsak rajongással és gondoskodással vette körül nejét, hanem ügyes-bajos gondjaiba is beavatta, sőt tanácsait is kérte. A katolikus Esterházy Miklóstól éppúgy ismerünk ilyen leveleket, mint a kálvinista Bethlen Gábortól. Ezzel párhuzamosan a női öntudat is növekedett. A frissen nádorrá választott Nádasdy Tamás büszkélkedő híradására dúsgazdag neje, Kanizsai Orsolya például olyan évődő, ám önérzetes választ küldött, amelyet Péter Katalin joggal minősített a női egyenjogúság első ismert magyarországi megfogalmazásának*. Bizonyos azonban, hogy még nem ez volt a tipikus. Politikai vagy közigazgatási funkciót még a legelőkelőbb és leggazdagabb hölgyek sem tölthettek be. A divatos államelméleti munkák szellemében Laskai János, a korszak jeles teológusa és bölcselője 1641-ben ezt azzal indokolta, hogy miután az „asszonyi állatok” „ravaszok” ugyan, de „állhatatlanok”, „kegyetlenek” és „nagyravágyók”, továbbá tanácsuk „semmirekellő”, „a férfiú természet szerint alkalmatosb az uralkodásra az asszonyi állatnál.”

 

Az 1526-ban vívott mohácsi csatát követő kettős királyválasztás után az ország területe két részre szakadt.

A társadalom alsóbb rétegeinek felfogását tükröző 1550 körüli házas ének (Adhortatio mulierum) tanúsága szerint az ideális feleség ura iránt nyájas és kedves, de ügyeibe nem avatkozik; körültekintő háziasszony és a vendégeket mindig szívesen fogadja; gyermeket szül és felügyel a nevelésükre; szabad idejében hímez, sző vagy fon; engedelmes, a piacon „nem trécsel” és persze óvakodik minden bűntől. S ha nem így tesz, nos, akkor hátát semmi sem mentheti meg a „szép sudár pálcától”. Tudjuk azonban, hogy ez sem mindig így történt. Gróf Nádasdy Ferencné, Báthory Erzsébet például éveken át zavartalanul tartott fenn testi kapcsolatot szolgáival – az ellene felhozott egyéb vádakról nem is szólva. A férfiak, akik tegezték feleségüket, mindenesetre e téren is jóval többet megengedhettek maguknak, mint feleségeik, akik magázták és kegyelmednek szólították férjüket. Legnagyobb hírnévre ebből a szempontból valószínűleg a csejtei úrnő unokaöccse, Báthory Gábor fejedelem tett szert – aki – nemcsak Móricz szerint – a lehető legtöbb erdélyi szépasszonyt az ágyába akarta vinni, és ha elutasították, az erőszaktól sem riadt vissza. A férfi és a nő társadalmi megítélése közötti markáns különbséget jelezte az is, hogy míg a nemesi ifjak taníttatása egyre inkább normává vált, a leányok esetében ezt kevésbé tartották fontosnak. A főúri asszonyok jelentős része ennek ellenére nemcsak olvasni, hanem – erről számos szép levelük tanúskodik – írni is tudott.

* Péter Katalin: A csejtei várúrnő: Báthory Erzsébet. Budapest, 1985, Helikon Kiadó.22.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (224—225. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s