Bródy Sándor

 

 

Azon a magyar századfordulón, amely az irodalomban Adyék fellépését készítette elő, a legnagyobb hatású író Bródy Sándor volt. Harcos publicisztikában ő készíti elő Adyt, regényírásban ugyanúgy hat Móriczra, mint Krúdyra, a színpadon tőle tanul Móricz is, Molnár Ferenc is, Szomory Dezső is. Az utána következő nemzedék legkülönbféle hangvétele, hangütése közvetlenül vagy közvetve Bródy Sándorra vezethető vissza. Az irodalomtörténeti szokvány pedig úgy tartja nyilván, hogy vele kezdődik el minálunk a naturalizmus.

Ez a megállapítás voltaképpen nem is igaz. A magyar naturalizmus Justh Zsigmonddal kezdődik, és nyomai vannak már Csiky Gergely egyes színjátékaiban is; Bródy viszont csak félig-meddig mondható naturalistának. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, úgy mondhatjuk, hogy Bródy tulajdonképpen a romantika egyenes folytatása, aki elérkezik a századvég és a századforduló szecessziójához, miközben megilleti a naturalizmus is, hogy színezze művészetét, s mindezzel az előkészülettel szépprózában is, színpadi irodalomban is előkészíti a XX. század realizmusát.

De aki mindezt így tudomásul veszi, még semmit sem tud Bródy Sándorról, a csillogó emberről, a nagyszerű stilisztáról, az élet és irodalom nagy sikereinek hőséről, aki végül is magára marad, s egy tőle merőben elidegenedett világban, korán megöregedve, kopottan, elhagyatottan hal meg egy kórházi ágyon.

Bródy Sándor

Bródy Sándor (Eger, 1863. július 23. – Budapest, 1924. augusztus 12.) magyar író, drámaíró és publicista.

Alulról jött ember volt: egy egri zsidó foltozószabó fia, aki néptanítónak indult, de tanulmányait nem fejezte be; valójában mindvégig félművelt ember maradt, aki lángelmével pótolta tudományos és irodalmi ismereteinek hiányait; még németül sem tudott soha tisztességesen megtanulni, pedig annak idején az Osztrák-Magyar Monarchiának magyar polgársága és értelmisége úgyszólván kétnyelvű volt; felső úri osztálya pedig jobban tudott németül és franciául, mint magyarul. Bródy csak magyarul tudott, de magával hozta a nép nyelvét és a népdalok ritmikáját, ehhez hozzátanulta a Budapesten bontakozó világvárosi élet nyelvbeli városiasságát, és kialakított egy olyan szépirodalmi nyelvezetet, amely mellé még idősebb kortársai között is csak Mikszáthé állítható. Csakhogy Mikszáth finoman árnyalt irodalmi nyelve a múltak nagy összegezése, Bródyé azonban a jövendők nagy kezdeményezése. Ez tovább tudott fejlődni a népi hang felé Móricz Zsigmondig, a szecessziós stílusburjánzás felé Szomory Dezsőig és a próza költői töltöttsége felé Krúdy Gyuláig.

A Budapestre érkező fiatal Bródyt a népdalok és népmesék után két irodalmi élmény ragadta meg végleges érvénnyel: Jókai áradó meseszövése, fordulatossága és szemléletessége még diákkorában, majd a közlelkesedés és közfelháborodás közepette világdivattá emelkedő Zola részletekben tobzódó, aprólékosságaiban is izgalmas, az élet riasztó mélységeibe mutató naturalizmusa. Zola olvastán maga is naturalista kívánt lenni, holott a naturalizmusból igazán azok a túlzások ragadták meg, amelyek Zolánál is romantikus hatások. Utólag is nagyon különösen hangzik, de meghökkentő volt a maga korában is, hogy programszerűen Jókai és Zola irodalmi örökségét akarta összeszőni. De valóban ezt csinálta, legalábbis írói sikereinek első évtizedében. Amikor egészen korai próbálkozások után, 1884-ben, a huszonegy éves fiatalembernek Nyomor című novelláskötete megjelent, feltűnést keltett az egész irodalomban. Ez a témavilág – a szegény embereké – majdnem új volt minálunk. Egészen új nem volt: éppen az idősödő Jókai fordul egyre nagyobb érdeklődéssel a nyomorúság kiszolgáltatottjai felé, ahogy Nyugaton Victor Hugo és Dickens áll ki a szegények igazsága mellett, jól mutatva, hogy a naturalizmus mennyire benne gyökeredzik a romantikában, és az igazi nagy romantikusok már eljutnak a naturalizmus közelébe. De a nemesi-polgári közönség Jókainál eltévelyedésnek tudja ezeket a kitérőket, még a divatos Csiky is megbukik, ha megközelíti a naturalizmust, s így Bródynál valami nagyon merészen újnak veszik tudomásul a zolai színezetű témákat. A fiatalabb nemzedékek egyszerre őbenne látják programadójukat. Ő pedig alkalmas arra, hogy irodalmi vezér legyen. Nem mellékes emberi-művészi kiállásának megértéséhez, hogy rendkívül szép férfi, aki igényt tart az élet minden diadalára, és olyan szenvedéllyel éli a sikereket is, a pillanatnyi csalódásokat is, hogy egy ízben hirtelen elkeseredésében pisztollyal mellbe lövi magát. Szerencsésen felgyógyul, és ez az öngyilkossági kísérlet is romantikus fényekkel veszi körül.

A szépirodalom mellett azonnal rákap az újságírásra. Kitűnő szeme és kitűnő stílusa pótolja mindiglen is hiányos műveltségét. Korántsem érti úgy a politikai összefüggéseket, mint majd nemsokára Ady; ismeretbeli felkészültségben meg sem közelíti sem a vele egy időben induló és vele jó barát Ambrus Zoltánt, sem a tudósnak is beillő nagy novellista Cholnoky Viktort. De mindezek mégis benne látják a tanítómestert, a publicisztikai példaképet. Harcias, szellemes, ötletgazdag. Csak úgy árad belőle az élőszó és az írás. A társaságokban ő az élet fejedelme, a haladni akaróknak ő diktálja az irodalmi divatot (de olykor még az öltözködési divatot is a feltűnni kívánók számára). Csak úgy önti novelláit és regényeit. Úgy törnek fel történetei és gondolatai, hogy alig győzi megfogalmazni. Ez az oka annak a nagy egyenetlenségnek, amely műveiben található. Jól megfér benne jó ízlés és pongyolaság, gondos szerkesztés és elnagyoltság, az irodalmi vezérség tudata és kigúnyolása mindannak, amit csinál. Egyénisége az irodalmi múltból leginkább Kisfaludy Károlyra emlékeztet: az is saját életét tékozló szép férfi volt; annál is elválaszthatatlan a műgond és a pongyolaság; annál is egységre lépett népies és városi; az is irodalmi vezér volt, és kedvtelve gúnyolta magamagát; róla is elmondhatjuk, amit Bródyról, hogy bár jó néhány maradandó művet alkotott, hatása sokkal jelentékenyebb, mint művei. Kisfaludy Károly szellemi atyja volt a romantikának és a reformkornak; Bródy szellemi atyja volt Ady nemzedékének és a forradalmak előkészítésének.

Bródy néhány tucat novellája a műfaj klasszikusai közé számít. Hófehérke című regénye a Jókai-típusú romantika végső, maradandó szép alkotása; az Ezüst kecske és A nap lovagja jelentékeny realista regények: a századforduló polgári világának kritikai képei. A századforduló után pedig új kifejezési formáját találta meg a drámában. Itt is igen romantikus az indulás: a Hófehérke színpadi változata és a magyar múltat lírai-anekdotisztikusan idéző Királyidillek még kísérleti időszakot mutatnak. De a későbbi drámákban is marad sok romantikus elem (Lyon Lea, A szerető), de ezen az úton, a maga sajátos naturalista programjával mégis eljut a jelentékeny realista drámákig. A dadában – talán legjobb drámai műve ez – szembefordul a népszínművek avult szellemével úgy, hogy a népszínművek paraszti világát mutatja be a maga igazi nyomorúságában, ahol áruvá válik a szegény leány. Ebben a drámában van ereje Bródynak tragédiáig vinni azt, ami tragikus. Gorkij Éjjeli menedékhelyének sötét színei is érződnek ebben a drámában, amely a kifosztott, megalázott cselédlány végzetes történetével mond ítéletet a polgári világ fölött. Soha többé ilyen következetes nem tudott lenni, mert bár áhította az igazságot, de ugyanígy áhította a közönség tapsait is. A tanítónőt úgy írta meg, hogy két befejezése van: az egyik a polgári közönség szájíze szerint, a másik a saját jó ízlése szerint; az egyik happy endes, a másik kíméletlen kimenetelű; lehet válogatni, melyik színház hogyan akarja játszani. A medikus című dráma pedig két felvonáson keresztül bírálóan realista; itt is az eladott, a megvásárolt emberről van szó, de a harmadik felvonás hirtelen két boldog házassággal végződik. De azért ezek is jó drámák: nemzedékek tanultak belőlük színjátékot írni.

Idáig tartott a dicsőség. Azután következtek a forradalmak évei. Bródy rokonszenvezett a forradalommal, de nem volt forradalmár, hogy melléjük álljon. Nem volt ellenforradalmár sem, hogy szembeszegüljön velük. Nem is volt útja tovább. Az ellenforradalomnak nem kellett, ezeknek túl forradalmár volt a nem titkolt rokonszenve; de a forradalmárok számára megfeneklett polgár volt, aki nem tudott velük tartani. Így hirtelenül magára maradt. Sohase gyűjtött pénzt, tehát rázuhant az anyagi gond. Megöregedett, megkopott. De még megírta végső remekét, a Rembrandtról szóló novellaciklust a megöregedett, megkopott, magára maradt művészről: egyik legszebb műve ez. Azután jött a kórház és a halál. Azóta klasszikusaink közt a helye.


Hegedűs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka

 

Zsidó temetők

 

 

Közös temetkezési hely létrehozása posztbiblikus fejlemény, a bibliai korban saját területen álló családi sírhelyekbe temetkeztek. A temetők első sorában a rabbik, a község vezetői, a leviták és a kohaniták kapnak helyet. Bizonyos ortodox helyeken külön női és férfi oldalt alakítottak ki. A sírok felett a 20. századig egyszerű, félköríves végződésű, álló sírkövek voltak, kivéve a híres rabbik, tudósok sírjait, akiknek tiszteletére alkalmanként körülépített, díszesebb kialakítású sírokat emeltek. A feliratot hagyományosan a sírkövek sírhanttal ellentétes oldalára faragták, és sokszor zsidó szimbólumokkal díszítették. Míg szefárdi sírköveken főként bibliai vonatkozású domborművek jelennek meg, addig az askenázi sírkövek szimbólumai többnyire az elhunyt személy státusára vagy nevére utalnak. Ezek a jelek a sírkő felső részén láthatók. Az áldást osztó kezek például kohénok sírját díszítik (1. kép),a kancsó, utalva a szolgálatukra, léviták sírját (2. kép). A rabbik, tudósok sírjára könyvet vagy Tóratekercset faragtak. A szarvas azt jelzi, hogy az illetőt Hirschnek ill. Zvinek hívták (Zvi héberül szarvast jelent).

 

kohanita sír levita sír, Kőszeg mauzóleumsor Schmidl sírbolt kívül  Schmidl sírbolt belül   Kozma utcai temető bejárat

Kezek,kohanita sír, Kőszeg | levita sír, kancsó, Kőszeg | Mauzóleumsor a Kozma utcai temetőben | Schmidl sírbolt kívöl | Schmidl sírbolt belül | Kozma utcai temető bejárat

Neológ sírokon a feliratot gyakran a sírkő sír felőli oldalára faragják a közösség által beszélt élő nyelven (Magyarországon magyarul, németül). Héberül csak az elhunyt neve, esetleg bibliai idézet szerepel. A neológ zsidóság sokszor eltért a hagyományos sírtípustól, és díszesebb, reprezentatívabb síremléket, kriptát emeltetett magának. A főváros, és egyben Magyarország legnagyobb zsidó temetőjében, az 1891-ben megnyitott Kozma utcai temetőben, számos ilyen síremléket találni (3. kép). A Lajta Béla által tervezett Schmidl-sírbolt a magyarországi szecesszió remek példája. A vasbeton dongát kívül Zsolnay kerámia, belül mozaik borítja (4-5. kép). A bejárat mellett álló mór stílusú szertartásépületet Freund Vilmos munkája (1891; 6. kép). Hármas kapuzatát két gömbkupolás torony szegélyezi.

 

Buda Zsófia – ELTE BTK

 

Virágrendezés – Ikebana

 

 

Az ikebana szó jelentése japánul hozzávetőlegesen „életben tartott virág“. A világon szinte mindenütt használják a virágokat díszként, élvezetből szépen elrendezve, vagy vallási összefüggésben, „felajánlásként“, azonban Japánban a 15. századtól kialakult a virágrendezés („a virágok útja“) önálló művészete. Az ikebana művészek az ember és a természet kapcsolatát élik át az állandó változás közepette. Az ikebana része a kompozíciót alkotó virágok gondos kiválogatása, az eszközök, edények megválogatása, továbbá a növények rögzítésének és megfelelő hajlításának technikái. Fontos szempont a növények egymáshoz való viszonyának figyelmes átgondolása, valamint a kompozíció és környezete összehangolása. Az ikebana kompozíciók nézőpontja, amelyre megkomponálják őket, magukon az elrendezéseken kívül helyezkednek el. A háromdimenziós kompozícióknak általában aszimmetrikus egyensúlya van. Az üres tér szerepe is bele van komponálva az összeállításba. Formák és vonalak, világos és sötét színek egészítik ki egymást. Általában páratlan számú komponenst válogatnak, az évszakra jellemző növényeken lehetőség szerint van bimbó, kinyílt virág és hervadó levél.

 

 ikebana ikebana ikebana

Virágkompozīció a tokonomában (Tourist Library 11, 1936) | Rikka stīlusú kompozīció (Tourist Library 11, 1936) | Modern virágkompozīció (Tourist Library 11, 1936)

Az ikebana elsajátításának három fő területe van. Az első maga a technika, mellyel vágják és rögzítik a növényeket (vastag ágakat csakúgy, mint törékeny szárakat) a különböző típusú edényekben. Meg kell tanulni hajlítani, formázni a virágokat, kialakítani a tetszetős vonalakat, továbbá a színek és formák harmóniáit. El kell természetesen sajátítani a növények életének meghosszabbítását az edényekben. Másodikként az ikebana stílusainak története, a technikák, eszközök elnevezései és stílusai, a különböző növények „összhangzata“ következik. A harmadik az ikebana szellemi háttere, mely a shintō vallásig vezethető vissza.

A 6. századtól, a buddhizmus Japánba érkezésével együtt voltak formális virágfelajánlások koreai vagy kínai mintákat követve. Az egyik legrégebbi ikebana iskola, az Ikenobō a 7. századi buddhista virágfelajánlásokig vezeti vissza történetét. A Heian-korban (794-1185) az előkelők köreiben már rendeztek „virágösszehasonlító versenyeket“ (hana awase), az egyik legrégebbi, ikebanáról szóló írás is ebből az időszakból származik. A 15. századra kialakult tatebana stílus eredetileg formális alkalmakra készült kompozíciókat jelölt, készítésének szabályait szigorú előírások rögzítették. A 16. század szimbolikus rikka kompozíciói az előkelők tágas szobáit díszítették; összetett szabályrendszert követve készültek. A neves, 16. századi teamester, Sen no Rikyū alakította ki a teaszertatáshoz kapcsolódó virágrendezés (chabana) elveit. A 19. századig az ikebana számos iskolája, stílusa alakult ki, majd a 20. században a szabad stílus is megszületett.

 

 

Bincsik Mónika – Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum

Iszfahán

 

 

A koraújkori Irán államszervezetére jellemző volt a törzsszövetségi, föderatív területi rendszer, amelynek következtében egy esetleges politikai, dinasztikus fordulat komoly átrendeződést idézett elő az ország városainak erősorrendjében. A fővárosi szerepkör ezért sokkal lazább, esetlegesebb, és változékonyabb volt, mint például Európában. Nem egyszer előzmények nélkül, üstökösszerűen jelent meg egy-egy uralkodói székhely, majd tűnt le hasonló sebességgel. Iszfahán ilyen szempontból más: már a középkorban rendelkezett fővárosi ranggal és annak megfelelő reprezentációs eszközökkel, majd I. (Nagy) Abbász (1587-1629) idején olyan alapos előkészületek után szerezte vissza ezt a státust (1598), hogy egyszer és mindenkorra Perzsia művészeti fővárosává vált. Abbász, az egyik legnépszerűbb perzsa sah, Iszfahán kiépítésével éppen a törzsi viszonyok felszámolására törekedett, miközben egy – sok szempontból a korabeli európai folyamatokkal párhuzamos – abszolutisztikus rendszer kereteit próbálta megteremteni. Ez a birtokok, az igazgatás, a hadszervezet és a kereskedelem összevont felügyeletén alapult, és belföldön jólétet, külföldön megbecsülést vívott ki Perzsia számára, amely az egész 17. század folyamán kamatozott.

 

Iszfahán

 Iszfahán Alí Qápú

 1: Sárközy Miklós; 2: Szántó Iván; 3: Panoramio

Iszfahán e kor tükre, a monumentális főtér pedig a Szafavida Birodalom ma is élő színpada (1-3. kép). A Naqs-i Dzsahán tér hatalmas, eredetileg szinte teljesen üres, téglalap alakú tér volt, közepén mindössze egy faárboccal. Két rövidebb oldalán lovaspóló játékok gólkapui álltak, és állnak ma is. Ezen a téren kereskedett, szórakozott, evett-ivott a város népe és az ide érkező szép számú idegen. Mind a négy oldalán egy-egy nagyszabású épület tekint a térre, megszakítva a kétszintes, árkádos homlokzati keretet. A négyből csupán az egyik alkotás, az ún. ‘Alí Qápú (3. kép) lép az árkádok elé, a többi inkább tölcsérszerűen kiképzett portált maga elé bocsátva a tér mögött húzódik meg (2. kép). A hatszintes ‘Alí Qápú egyrészt átjáró az egykori palotanegyedbe, másrészt pavilonok, és kilátóterasz együttese, amelyről a sah a pólómérkőzéseket követte, ha ugyan nem éppen ő maga játszott. A tér további három épületére – két mecsetre és egy bazárra – pillantva a vallási és a kereskedelmi életet tarthatta szemmel (1., 3. kép).

 
Szántó Iván:Avicenna Közel-keleti Kutatások Intézete – ELTE BTK Iranisztikai Tanszék

 

Bonsai

 

 

A bonsai, azaz a „miniatűr fák művészete“, Japánra jellemző, magas színvonalon művelt kertészeti műfaj. A bonsai szó (japánul a bon tálcát, vagy alacsony edénykét jelent, a sai pedig növényt) jelenti egyrészt azt a technikát amivel művészi hatású fákat, bokrokat, növényeket nevelnek kerámia edénykékben, de magukat a törpefácskákat is jelöli. A bonsai növényeknek rendelkezniük kell mindazzal a szépséggel és természetességgel, mely a természetben növekedő növények sajátja, ugyanakkor méretük csak töredéke a természetes fákéknak – centiméteres értékek. A növényeket művészi kompozíciókba rendezik, vagy olyan látványokat hoznak létre, melyek természeti tájképek hatását keltik. A törpefák fennséges, öreg fákat idéznek, melyeken nyomokat hagyott az idő és a természeti elemek megpróbáltatásai. A bonsai művészet gyökerei a shintō vallásig vezethetők vissza, a törpefácskák nevelése közvetíti a természet szeretetét és tiszteletét, a természeti és egyetemes igazságok megértését, elfogadását. Úgy tartják, hogy a bonsai neveléséhez három erény szükséges: igazság, jóság és szépség. A törpefa kompozíciók szépségét műalkotásokéhoz hasonlóan értékelik. Vannak más művészeti formák is Japánban, melyekben látványokat hoznak létre, például kövekkel (bonseki) vagy pedig tálcára (homokba) vagy faállványra helyezett kövekkel (suiseki).

 

Bonsai

 

bonsai fácska (Japan, its land, 1958)

Az első törpefácskákat feltehetően Zen szerzetesek hozták át Japánba Kínából a 12-13. század táján. A 13. század végéről, 14. század elejéről fennmaradt tekercsképek némelyikén már megtalálhatók bonsai ábrázolások. A törpefák nevelése a Kamakura-korban (1185-1333) vált népszerűvé Japánban, elsősorban az arisztokraták közt. Motokiyo Zeami (1363-1443) egyik Nó darabjának tanúsága szerint a bonsai művészet ekkorra már elfogadottá vált a felsőbb osztályok köreiben. Általánosan népszerűvé azonban csak az Edo-korban (1600-1867) vált. A késő Edo-kor „írástudó festői“ (nangaiskola) közül többen is foglalkoztak a bonsai kultúrával.

A Taishō-kor (1912-26) óta a bonsait a tokonomában, a fogadószoba reprezentatív, műtárgyak bemutatására szolgáló falfülkéjében is elhelyezik. Korábban semmilyen földet tartalmazó tárgyat nem állítottak ide. A bonsai soha nem egyedül áll a tokonomában, függőtekercskép, egy kisebb bonsai, vagy esetleg valamilyen faragvány kíséri. A bonsai kiválasztása általában igazodik az évszakhoz.

 

Bincsik Mónika – Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum

 

Koszorús Ferenc, aki 1944-ben megmentette a budapesti zsidóságot

 

 

A második világháború és a rendszerváltozás utáni időszak sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a hazai történettudomány megírta volna a valóságnak megfelelően: miként menekült meg a budapesti zsidóság 1944-ben a náci haláltáboroktól. Csupán annyi történt, hogy a Bajcsy-Zsilinszky Társaság és a Honvédelmi Minisztérium kezdeményezésére emléktáblát avattunk 1992. november 6-án Koszorús Ferenc vezérkari ezredes tiszteletére a Dohány utcában, szemben a zsinagógával a következő szöveggel: „Koszorús Ferenc és hős katonái emlékének, akik 1944. július 5-én és 6-án megakadályozták a budapesti zsidóság deportálását. Bajcsy-Zsilinszky Társaság, Honvédelmi Minisztérium, Erzsébetváros Polgármesteri Hivatala.”

Jómagam már 1980-ban, amerikai előadókörutamon – amelyet Püski Sándornak és Hám Tibornak köszönhettem – meglátogattam Koszorús Ferenc özvegyét, hogy értesülhessek Koszorús ezredes hősi cselekedetéről. Azóta az özvegy Amerikában ötszáz oldal terjedelemben megjelentette férje memorandumkötetét, amely részletesen tartalmazza Horthy kormányzó hűséges ezredesének katonai pályáját, benne zsidómentő akcióját is. Ennek rövid történetét az alábbiakban azért kívánom közölni, hogy mivel már Amerikában erről az ottani sajtó megemlékezett, úgy vélem: végre a hazai közvéleménynek is illik megtudni az igazságot e fontos történelmi eseményről.

Miután a kormányzó a német megszállás negyedik hónapjában értesült a zsidó állampolgárok igazi sorsáról, leállította a további deportálásokat, így a budapesti zsidóság elhurcolását. Erre a német Eichmann és a nácik leghűségesebb kiszolgálója, Baky László belügyi államtitkár puccsot készített elő a főváros zsidóságának Németországba szállítására. Több zászlóaljnyi csendőrt rendelt Budapestre, hogy segítségükkel és német támogatással megdöntsék a kormányzó – akkor már korlátozott – uralmát, és szabad kezet kapjanak a deportálás teljes körű befejezéséhez. A budapesti német követség megmaradt irataiból tudjuk, hogy a „budapesti nagy akciót” július 10-ig végre akarták hajtani.

Mivel a puccs megakadályozására nem volt elég a testőrség ereje és a honvédcsapatok a fronton voltak, egyedül az 1. páncéloshadosztály jöhetett szóba, amelynek parancsnoka Koszorús Ferenc ezredes volt. Koszorús készségesen felajánlotta szolgálatait, és miután megkapta a kormányzó parancsát, mintaszerűen megszervezte Budapest körülzárását. Minderről és az akció lebonyolításáról megtalálhatók az özvegynél – aki az emlékiratait megjelentette – Dálnoki Veress Lajos magánlevelei is. Ezekben – többek között – olvashatjuk, hogy Horthy a fontos döntéseket illetően nem volt határozatlan.

Koszorús Ferenc ezredesKoszorús 1944. július 5-én az 1. páncéloshadosztály alakulatait Budapest stratégiai pontjaira rendelte, lezárva a városba vezető összes utat. Július 6-án reggel 7 órakor minden egység a helyén volt, és Koszorús ezredes tudatta Bakyval: ha a csendőrei nem távoznak és oszlanak fel, akkor megsemmisíti őket. Július 7-én Baky kapitulált, és kiürítette a várost. Koszorús ezt így írja le emlékiratában: „Tiszti járőrt küldtem Baky Lászlóhoz, elrendelvén, hogy 24 órán belül csendőrzászlóaljaitól ürítse ki Budapestet…”

Koszorús ezredes példátlan tette az egyedüli ismert tény, hogy egy tengelyhatalom katonai erővel megakadályozta a zsidók elhurcolását. Ez a példa nélkül álló, kockázatos hőstett, ami túl feszült, lobbanékony körülmények között következett be, eredményezte azt, hogy Budapestnek a nácik általi végleges birtokbavétele három és fél hónappal eltolódott. Ez az idő zsidók ezreinek tette lehetővé, hogy biztonságot találjanak Budapesten, s megmeneküljenek a biztos kivégzéstől. A szünet tette lehetővé a híres Raoul Wallenbergnek is, hogy sikeres és eredményes mentő küldetését koordinálhassa. (Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre.)

Tom Lantos, aki Raoul Wallenberg svéd diplomatának a segítségével élte túl Budapesten a második világháborús zsidóüldözés vészkorszakát, ez év augusztusában Medgyessy kormányfőtől megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal. Róla tudjuk, hogy 1994-ben a Congressional Recordban leírta Koszorús akcióját. Ebből arra a következtetésre is kell jutnunk, amit nekem az özvegy, Gabriella F. Koszorús megírt: ő is a magyar ezredesnek köszönhette megmenekülését. Ugyanis kiegészítésre szorul az Amerikai Magyar Népszava 2003. augusztus 22-i cikke Tom Lantosról, mert egy történelmileg fontos adat kimaradt belőle. Igaza van Koszorús ezredes özvegyének, aki nekem egy múlt havi, október 8-i levelében megírta, hogy nem lehet kihagyni férje akciójából Lantos életének megmentését sem. Koszorús akciója július 6-án történt, míg Wallenberg csak ezután, július 9-én jött Budapestre.

Számosan élnek még a fővárosban, akik életüket egy ember hősies cselekedetének köszönhetik, aki hazájához és kormányzójához bizonyítva hűségét, a budapesti zsidóság megmentőjének tekinthető. Ezt bizonyítja Domonkos István levele a Magyar Demokrata október 30. számában, amelyben megírja, hogy ő is túlélője a budapesti holokausztnak. Ezért mint a Bajcsy-Zsilinszky Társaság elnöke, aki a Honvédelmi Minisztériummal együtt kezdeményezője voltam egy emléktábla elhelyezésének, egyetértek Domonkos Istvánnal, aki fenti levelében írja, „a zsidómentő hős ezredes emlékezete – és tettei! – megérdemelnék egy fővárosi utca vagy tér elnevezését” róla.

A szerző Vigh Károly történész

Forrás: mno.hu (2003. november 11.)

 

Nagy László költő

 

 

Aki csak ismerte, annak a kedvesen mosolygó, ravaszkás tekintetű, megfontolt szavakkal szellemesen okos, gyakran szójátékos Nagylaci maradt az emlékezetében. Aki csak olvasta, annak képekben gazdag, népmesevilággal és képorgiás szürrealizmussal egyszerre közeli rokon, dallamosan hullámzó költészete marad mindörökké irodalmi kincstárában, és úgy érzi, aligha volt még költőnk, aki szorongató, komor gondolatokat olyan fénypompás, képekben gazdag derűvel tudott volna közölni, mint ő. Ámbár az elmúlt évtizedek egyik legjelentékenyebb költője volt, sohase múlt el belőle az a festő- és grafikusművész, aminek indult. És korai halála után hagyatékában festett és rajzolt képek tárlatra való tömege maradt. Még csak nem is mutogatta ezeket: képlátomásait magának vetette papírra, néha még vászonra is, mert akkor sem tudott nem-képzőművész lenni, amikor ő maga is és a hamar méltányló olvasóközönség is, sőt a kritika is úgy vélte, hogy új költészetünk egyik legsajátosabb hangú és egyik legjelentékenyebb írásművésze.

 

Nagy László költő

Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító.

Faluról jött, a Dunántúlról, középiskoláit is az oktatóintézeteiről híres Pápán járta ki. Otthon olyan paraszti családból származott, amely szorgalmával a módosabbak közé emelkedett és igényt tartott a műveltségre, a következő nemzedékeket az értelmiség rangja felé vezető útra. Ezeket a nemzetfenntartó, kitűnő, szorgalmas családfőket a legszörnyűbb időkben jövevényszóval „kulákok”-nak nevezték és jó esetben politikailag idegeneknek, de szokványosabban ellenségeknek tekintették, és úgy is bántak velük. Az apa – akinek költővé leendő fián kívül még három úgyszintén iskolában taníttatott gyermeke volt – úgy halt meg, hogy „nem békült meg a világgal, amely tönkretette őt”. (Ezt az emlékező mondatot egy másik fia, az úgyszintén költő Ágh István írta le.) Addigra azonban a Pápán érettségizett fiú húszéves fővel már Budapestre jött, hogy hajlama szerint festeni, rajzolni tanuljon. A történelem 1945-nél tartott, a világ éppen túllépett a világháborún.

A faluról, paraszti sorból városba igyekvő, értelmiségi sorba emelkedni kívánó ifjúságnak történelem adta következő helye a „Népi Kollégiumok” valamelyikében volt. A NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) igen rövid életű lehetett. 1946-ban szervezte meg az egész pedagógiai mozgalom magja és mindvégig központja, a “Győrffy Kollégium” vezetősége és ifjúsága, együtt pártolta a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt. A java részében paraszti ifjúság lelkesen tódult feléje, hamarosan már mintegy tízezer egyetemista és főiskolás fiú- és leánytagja meghatározó hangját és hangulatát adta az egész felsőoktatásnak (ámbár voltak középiskolás kollégiumok is). Lelkes optimizmusuk és naiv hitük a hamarosan megvalósuló szocialista hazában, amely olyan lesz, ahogyan az utópista álmokban elképzelték, csakhamar zavarónak tűnt az egyre dogmatikusabb pártvezetők szemében. A koncepciós pereket és főként a Rajk-pert követő jól érezhető megdöbbenést, zavarodottság és főleg az elvárt hangos egyetértés hiánya megpecsételte a NÉKOSZ sorsát. Betiltották, feloszlatták, még a kitűnő, példaadó Győrffy Kollégiumot is megszüntették. Ezzel véget is ért a magyar pedagógiának ez a fényességes rövid korszaka.

Ez az ifjúság megtestesítette a háború utáni három-négy év optimista derűjét, a hitet, hogy mi építjük és magunknak építjük jövendőnket. Ezek a kollégiumok számos kitűnő értelmiségit indítottak útjára. Egész sor jelentékeny költőnk itt találta meg saját hangjának első ütemeit. Csaknem azonos évjáratú, hasonló ihletettségű, többségükben saját hangvételű írásművészünk szinte egyszerre lépett irodalmunk felfrissülő kórusába. Nagy Lászlón kívül – hogy csak a legfontosabbakat említsük – Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Kormos István, Fodor András, Simon István együtt jelezte, miféle új hangokkal gazdagodik költészetünk. Merőben különböző művészegyéniségek ezek, de összeköti őket a népközelség formában is, közösségtudatban is, a költői hagyomány és az új iránti érzék egysége, a tanulással szerzett kultúra intellektualitása. Alighanem már most, közel fél évszázaddal együttindulásuk után megállapíthatjuk, hogy – legalábbis az említettek – jelentékeny költők, de közöttük a legjelentékenyebb, legegyénibb és a legnagyobb hatású Juhász Ferenc és Nagy László. Gyakran együtt is szokták emlegetni őket, habár a világ egészéhez való hozzáállásuk – a közelihez is, a kozmikus határtalanságokhoz is – teljesen más, gazdag képalkotó képzeletük merőben különböző, még ha mindketten eltéphetetlenül kapcsolódnak is a folklóri (népköltészeti, népmesei) gyökerekhez.

Ezek a jellegzetes újat jelentő tulajdonságok már mind megtalálhatók az induló Nagy László költészetében. A hangvétel azonban kezdetben csak a derűt, a bizakodást, a feltétlen hitet fejezi ki. Akiknél ez a hang nem változik az évtized végére hol hamar, hol fokról fokra bekövetkező csalódások, kiábrándulások hatására, okvetlenül beletévednek, belesüppednek a következő évtized „sematizmus”-nak nevezett vak vagy hazug közhelykultuszába. Nagy Lászlónál ez már azért sem következhetett be, mert egy tanulmányi ösztöndíjat kapott Bulgáriába. 1949-ben utazott el, és csak 1952-ben jött haza. Tehát nem fokozatosan kellett átélnie a változás, “a fordulat éve” történelmi és lélektani mozzanatait. Elment bizakodóan, és egy olyan légkörbe érkezett haza, amellyel már nem azonosulhatott. Közben azonban – mindig jó tanuló lévén – alaposan elsajátította a bolgár nyelvet. Megismerte Bulgária történelmét, irodalmát, néprajzát, találkozott az ottani népi élettel és az értelmiséggel. És ami eleve célja volt a kiküldetéskor, fordítani kezdte a bolgár népköltészet és a bolgár klasszikus költők remekeit. Már indulásakor jó költőnek tartották, de hazaérkezte után hamarosan legjobb műfordítóink közt is elfoglalhatta helyét.

Az ötvenes években megjelent köteteiben nyomon lehet követni, hogy a derűs lélek hogyan komorodik el. Az 1951-ben napvilágot látott A tüzér és a rozscímű gyűjtemény még az előző itthoni években és a Bulgáriában írt versek a bizakodó évek hangulatait tükrözik, de A nap jegyese (1954) és még inkább A vasárnap gyönyöre (1956 eleje) már kételyekkel, szorongásokkal teljes költeményekkel jelzik a költő kedélyvilágának megváltozását. Ugyanakkor ezekben a gyűjteményekben a költői képek, az olykor szürrealizmus-közeli gondolatkapcsolások, az egyre tündöklőbb versformák meredeken felívelő művészi színvonalról vallanak. És innét egyre gazdagodik, elmélyülőbb lesz az életmű. A meseeredetű, mitikus, a népek közös emlékezetében őrzött ősi képzetek, a természet képeinek látomásos idézése végérvényesen kiépíti Nagy László kép- és képzeletvilágát. Pedig közben a külvilág adta rossz közérzethez járul feleségének – az egész létét-lényegét kiegészítő költőasszony, Szécsi Margit – hosszan tartó súlyos betegeskedése is. Költészete egyben védekezés is mindaz ellen, ami bánatot, gyötrődést okoz a nagyvilágban és a kisvilágban. Közben lelkiismeretes újságíró. Amikor az ötvenes években jól érezhetően kezd kegyvesztett lenni a kultúrpolitika urainak szemében, akkor a kegyekben álló, de közben gátlástalanul emberséges Zelk Zoltán siet segítségére. Zelk akkor egyebek közt a Kisdobos című gyermeklap főszerkesztője. Maga mellé veszi munkatársnak, gyakorlatilag segédszerkesztőnek. Ez biztosítja megélhetését, de egy újabb költői hangra is biztat. A Kisdobos léte magyarázza, hogy Zelk is, Nagy László is oly sok igazán kitűnő, óvodásoknak és kisiskolásoknak szóló gyermekverset is írt. 1956 után pedig a költő végleges állást kapott az Élet és Irodalomnál, ahol tekintettel képzőművészeti felkészültségére a lap képszerkesztője, majd ezt a tevékenységet is megtartva, főmunkatársa lett mindhaláláig.

Irodalmi elismerésben soha nem volt hiánya. Háromszor is kapott József Attila-díjat, 1966-ban Kossuth-díjat. Egészsége azonban nem bírta sokáig. A halál gondolata, látomása, később félelme egyre többször jelenik meg mind szemléletesebben verseiben. Nem egy nagy költeménye (például: Jönnek a harangok értem vagy a Menyegző) a haláltáncok fogvacogtató képeit idézik.

Várta a halált, amely 53 éves korában jött el érte.

Hegedűs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Hagyományos arab viseletek és szőttesek

 

 

Eltűnőben vannak, de a nagyvárosoktól távolabb még ma is művelik a textilszövés hagyományos módszereit. Beduin örökség a színpompás öböl-vidéki kézimunka. Nomád társadalmakban a család mindent képes volt önmaga számára előállítani, míg a városi bazárokban a szabók saját céhet alkottak. A teveszőrből vagy gyapjúból szőtt, télen meleg, nyáron hűvös sátrakat – párnahuzatokkal, takarókkal, zsákokkal, stb. együtt – nők készítették. Természetes színeket használtak: a bíbort egy különleges csigából, az indigót fából, az okkert agyagból nyerték. A bazárokból kikerülő hímzett díszruhák inkább férfimunkák (1. kép), és ma már főleg varró- és hímzőgéppel készülnek. Ékszernek is beillő aranyszálakat, sőt, gyöngyöket hímeztek beléjük (2. kép). Minél nagyobb egy igazgyöngy, annál jobb státuszszimbólum. Miután a 20. században rájöttek, hogyan lehet idegen testnek a gyöngykagyló testébe juttatásával mesterségesen gyöngyöt tenyészteni, az arábiai partvidék valaha legjövedelmezőbb tevékenysége, a gyöngyhalászat lehanyatlott. Ám az igazgyöngynek a térségben még mindig nagy piaca van, az egykori gyöngyhalászokból pedig ékszerforgalmazók, pénzügyi szakértők, ingatlanfejlesztők lettek.

 

 arab szőttes arab szőttes arab viselet

1-3:  Kulturális, Művészeti és Örökségvédelmi Nemzeti Tanács (Doha)

Napjainkban a legismertebb arab szövet a qiszva, a mekkai Kábát borító fekete lepel, amelyet minden évben újra cserélnek. Szaúd-Arábiában külön műhely foglalkozik a fekete anyag és az aranyszállal átszőtt feliratos szalagok elkészítésével. Ruhákon, erszényeken, stb. is közkedvelt ugyanez az aranyszál (szarma), amely virágokat, csillagokat, pénzérméket és geometriai alakzatokat mintázhat (3. kép). Sok arab műhelyben már régóta nem helybéli nyersszövetet dolgoznak fel, hanem olcsóbb európai és indiai textileket használnak. A nők fekete, a férfiak fehér színű mindennapi öltözéke nélkülöz minden külön díszt.

Szántó Iván – Avicenna Közel-keleti Kutatások Intézete – ELTE BTK Iranisztikai Tanszék

Mándy Iván – Séta

 

 

No, kisöreg, indulás!… Bélus nagyapára néz, elmosolyodik. Az ablaknál áll nagyapa fekete kabátban, fekete keménykalapban. Olyan ünnepélyes és mégis olyan kedves. Hidegfényű, téli nap süt be az ablakon. A gyerek szinte várja, hogy nagyapa vékony, feketeruhás alakja egyszerre csak lebegve fölemelkedjen a fényben. Egyszer álmodott is ilyet nagyapáról. Ó, mennyi mindent álmodik az ember!…

A gyerek lehajtja a fejét. Most egész komoly, szinte öreges az arca. Az álmaira gondol. Ebben a pillanatban szinte nagyapára emlékeztet. Észre sem veszi, mikor a fülére húzzák a bojtos sapkát.

Hideg van, – bólint nagyapa. – Hideg. – Topog, mintha máris fázna. Aztán, ahogy lemennek a lépcsőn, azt mondja: – Megvesszük az autót.

Szinte Gábor: Mándy IvánBélus megáll egy pillanatra. Roppant komolyan néz nagyapára. Igen, ők értik egymást. Anyus más, apus is… Hetekig, hónapokig mondják: megveszem a hollandit, megveszem a várat. – Nagyapa nem beszél annyit, nem, nem… Múltkor, séta közben, látták a szép, kék faautót. Bélus sokáig nézte. Nagyapa akkor semmit se mondott, semmit se ígért…

A játékosboltnál megállnak. Igen még ott van a kirakatban a kék autó. A körbefutó vonat és a vár között.

Nos hát, – mondja nagyapa. Lenyomja a kilincset. Kedves csilingelés hallatszik, ahogy belépnek. Ősz bácsi lép hozzájuk. Mosolyog, mintha már nagyon régen várná őket. Csupa mosoly ez a bácsi. Az arca, a vékony, rózsaszínű keze, a ruhája, a gombjai… Kissé előredűti a fejét, bólint…

Tehát az autó? A kéket, igen. – A kirakathoz lép. Kiemeli az autót. A gyerek valahogy olyan furcsának találja így egyedül, magányosan. Annyira odatartozott a vár és a körbefutó vonat közé. Ha elképzelte, mindig csak úgy látta.

De a kék autó már a földön van. Az ősz bácsi spárgát is fűzött az orrába. Mosolyogva húzza egy kicsit.

Igazán kedves. Igazán…

Nagyapa Bélusra néz.

Az bólint.

Hát akkor, – mondja nagyapa és a tárcája után nyúl. Ez is nagyszerű, amikor nagyapa előveszi a kövér, tekintélyes bukszáját. Egy kékpettyes zsebkendő is előbújik vele, mintha egy pillanatra se tudnának elválni. Nagyapa visszatuszkolja a zsebkendőt. Fizet.

Ne tegyünk egy katonát az autóba? – kérdi a boltos. A gyerekre néz, nagyapára.

Bélus a fejét rázza.

Drága. Akkor már drága.

Nagyapa nevet. Megsimogatja a gyereket. – Te, te vén zsugori!… Ilyen ez – magyarázza a boltosnak. – Már a pólyában is mindig összeszorította a markát. Ez megbecsüli a pénzt. Ez igen.

A boltos is nevet. És már többen állnak Bélus körül. Egy szőke hölgy lehajol, megcsókolja.

Milyen édes!…

A gyerek nem érti. Mit csodálkoznak?! Hát ha még katonát is veszünk, akkor persze hogy drága. Apa is mondta, hogy nem lehet mindent egyszerre megvenni. Határozottan örül, mikor végre kint vannak. Húzza az autót. Közben hátra-hátra néz.

Még megvan, – mosolyog nagyapa.

De azért Bélus megint csak hátranéz. Szája elferdül, megrántja nagyapa karját.

Nézd csak!…

Egy hegyesarcú fiú jön az autó után. Úgy mosolyog Bélusra, mintha már régen ismerné. Nincs sapkája, felsőkabátja sincs. Zöld szvetter virít a kiskabát alól. A homlokába lóg a haja. De kedvesen mosolyog.

Szép autó. – Látszik, hogy szeretné húzni egy kicsit.

Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Ha odaadjuk az autót, talán elfut vele. Bélus nagyapára néz. Az mosolyog. Olyan megnyugtató ez a mosoly.

Hát add oda egy kicsit.

A hegyesarcú a nadrágjába törli a kezét. Szipog. Aztán megfogja a zsineget és lassan, szinte ünnepélyesen húzza az autót. A saroknál megáll. Nagyapára néz, Bélusra, aztán az autóra. – Szép. – Sarkon fordul és elfut.

Bélus maga se tudja miért, de úgy örül. Talán, hogy odaadta egy kicsit az autót, és hogy nem lett semmi baj…

A liget felé mennek.

Az Andrássy út fasorán végig lehet látni a Hősök teréig. Egy kemencehátú anyóka baktat előttük. Szőkehajú kisasszony tűnik fel két kisfiúval. Az egyik kicsit elmarad. A kisasszony hátrafordul, kinyújtja a karját.

Wo bist du denn?…

Megrázza a szőke fürtjeit és nevet.

Bélusnak mindez roppant kedves. Az anyóka, a gyerekek, a kisasszony. És a vidám autótülkölés, a villamoscsilingelés…

Ni, olyan az az autóbusz, mint egy elefánt!…

Nagyapa mosolyogva bólint.

Az ám, mint egy elefánt! No, majd elmondom otthon. Meséltem már, hogy egyszer beszakadt alattam a jég? Mikor a Tiszán korcsolyáztam. Hát tudod, az úgy volt…

A gyerek csak hallgatja. Tisza, korcsolyázás, nagyszerű lehetett!

Apró, gonosz köhögések szakítják meg az elbeszélést. Nagyapa megáll. Száját eltátja. Úgy néz, mintha váratlanul egy roppant kellemetlen ismerőssel találkozott volna.

A Tisza – ismétli makacsul Bélus. – A Tisza…

De nagypapa nem is hallja. Vörös az arca. Az ajka remeg, mintha el akarna szakadni. Két türelmetlen lépés, mintha ott akarna valakit hagyni. Aztán megint megáll. Ujjai lecsúsznak a gyerek kezéről. Egy pad felé néz.

Bélus megfogja nagyapa kezét. Nincs messze a pad, de mégis olyan soká érnek oda. Nagyapa többször megáll. Köhög. Aztán szaggatottan lélegzik. És valahogy, mintha félne lélegzetet venni. És, ahogy néz… Bélus fél ettől a könyörgő tekintettől. Elfordítja a fejét, de aztán megint nagyapára néz. Elérik a padot. Nagyapa leül. De, mintha részletekben ülne le. Előbb a lába, aztán a teste, végül a válla is a pad támlájához csúszik. És már szinte a pad sarkához tartozik.

Bélus hallgat. A véznán fityegő lábát nézi. Mi van nagyapával…? Most nem köhög… csak néz… Rá kéne kiáltani, hogy felébredjen, hogy… – De nem tud szólni. Egyedül van. Nagyon egyedül.

Egy férfi siet el a pad mellett. Nagyapára néz. Bélus szólni szeretne, hogy segítsen, csináljon valamit… De az már eltűnt. És, hogy siet mindenki!… Senki se áll meg. Valaki nevet. Hogy lehet nevetni, amikor…?! Ez még jobban megijeszti Bélust, mint nagyapa. Az utca zajai is olyan közömbösek, elutasítóak.

Nagyapa úgy szuszog, mintha aludna. Nyel egyet. Bélus felé fordítja a fejét. Lassan, mintha rugóra járna. – Nna… – azt mondja – nna… – Még mindig olyan idegen a tekintete. Tétován mozognak az ujjai. Megérintik Bélus kezét. Fehér bajusza csüggedten lekókad. Az egyik hosszú szálon egy pici nyál remeg. És ez valahogy olyan vigasztalan. Aztán egyszerre csak föláll. Mosolyog. De ez a mosoly még fáradtabbá, öregebbé teszi az arcát.

Bélus is föláll. Ránt egyet a kék autón és megfogja nagyapa kezét.

Szótlanul mennek hazafelé.

Bélus olykor nagyapára néz. Mikor kezdődik megint az a…? Nem, hát egyelőre nincs semmi baj. De a gyerek már nem bízik. Nagyapa fáradt mosolyában sem hisz. És milyen gyönge nagyapa keze…!

A kocsiútnál megállnak. Hosszú sor autó robog el előttük. Bélus nagyapára néz.

Várjunk.

Nagyapa feje a mellére bukik. Vár. Aztán, mikor Bélus megszorítja a kezét, elindul.

Ó, a gyerek jól tudja, hogy minden lépésre vigyázni kell!… Szerencsére ismeri az utat hazafelé. Már itt a patika, a trafik… Még egy sarok és aztán…

Lebovicsné jön, a szomszédjuk. Mosolyogva kérdi:

Vége a sétának?…

A gyerek nem felel. Nagyapának reszket az ajka. Motyog valamit.

Ahogy elérik a kaput, nagyapa Bélusra néz. Hálás a tekintete. És ez olyan, de olyan szomorú…

A gyereknek elszorul a torka, de nem sír. Ránt egyet a kék autón és csak annyit mond, kicsit fáradtan, öregesen:

Itthon vagyunk.

1944

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest 2011

 

Gustav Klimt osztrák festőművész

 

 

1862. július 14-én született Gustav Klimt

,,Az igazság tűz, és igazat szólni annyi, mint világítani és égni.”

Klimt a szecesszió egyik legkiemelkedőbb alkotója volt. Bár nevéről leginkább a főként női alakokat ábrázoló képei jutnak eszünkbe (saját bevallása szerint is egyik legkedveltebb témája a női test volt), tájképeket, arcképeket, portrékat és falfestményeket is készített: ez utóbbira példa a Beethoven-fríz, amely a Szecesszió Házának belső falait díszítette annak 1902-es 14. kiállításán.

Így írt róla egyik nővére: „Gustav igazi otthona nem az utolsó, híres műterem volt Hietzing egyik falusias mellékutcájában. Mint minden művész, ő is nagyon igényelte a szeretetet és főleg a gondoskodást. Nem volt társasági ember, inkább magányos alkat, s nővéreire hárult a feladat, hogy a mindennapi terheket levegyék a válláról. Minden este átjött hozzánk, szótlanul elköltötte vacsoráját, és korán ágyba ment. Nekünk természetes volt ez a csendes étkezés-távozás, tudtuk, mennyire szüksége volt – a külvilággal vívott harcok után – a nyugalomra. Ha kipihente magát, olyan hévvel látott neki a munkának, hogy sokszor azt hittük, zsenijének lángjai elevenen elemésztik…”

Gustav Klimt Gustav Klimt: Adele Bloch Bauer Gustav Klimt: Anya gyermekével Gustav Klimt: Malcesine a Garda-tó partján

Gustav Klimt | Adele Bloch Bauer | Anya gyermekével | Malcesine a Garda-tó partján

Mindezen túl is feltűnő, mennyire nem érdekelte Klimtet saját személye. Nem maradt ránk egyetlen önarckép sem, ha leszámítjuk az egy – kisméretű – karikatúrát és azt a néhány rajzot meg festményt, így például A csókot, melyekről esetenként – de mindenképp meggyőzően – kimutatták, hogy önábrázolások. Klimt nyomatékosan hangot adott önmaga iránti közömbösségének: „Rólam nem készült önarckép. Engem nem a saját személyem érdekel megfestendő témaként, inkább más emberek, főleg nőneműek, de még ennél is inkább az egyéb jelenségek… meg vagyok győződve róla, hogy emberként nem vagyok különösebben érdekes.”

Forrás: Fliedl, Gottfried: Gustav Klimt. Vince K., 2004, 167-168.o.

Alkotásainak erőteljes szimbolikájával és dekorativitásával ünnepli az érzéki életkedvet. De éppúgy ábrázolja az emberi létezés sötét oldalát, a halál és az elmúlás fenyegetését. Későbbi munkásságában az „arany korszakot” felváltja a dekoratív expresszionista stílus a színek felé való fordulással.

Az ornamentumok ritmusai különböző irányokba tartanak, egymásba olvadnak és szétválnak. Több sík benyomását keltik, bár teljesen elvész a mélység érzete. Az optikai hatásokból megszületik a mozgás illúziója. Mialatt az ornamentumot belső dinamika élteti, a nő alakja – amely mintha egy olajnyomatból vagy színezett fényképből lenne kivágva – ellaposodik és elhalványul. A Klimt portréin megörökített nővel olyasmi történik, mint a 672. éjszaka meséi hősével, aki az őt körülvevő mintázatok „belső életének” köszönhetően létezik: „Az összegabalyodott ornamentumban meglelte a természet csodáinak elvarázsolt képét: az állatok és állatokká átalakuló virágok, a delfinek, oroszlánok, tulipánok, gyöngyök alakját (…) vadállatok szőrzetének és idegen népek bőrének színét (…) a holdat és a csillagokat, a misztikus gömböt, misztikus gyűrűket és szeráfok szárnyait.”

Forrás: Ewa Kuryluk: A kellemesség apokalipszise: Gustav Klimt