Iszfahán

 

 

A koraújkori Irán államszervezetére jellemző volt a törzsszövetségi, föderatív területi rendszer, amelynek következtében egy esetleges politikai, dinasztikus fordulat komoly átrendeződést idézett elő az ország városainak erősorrendjében. A fővárosi szerepkör ezért sokkal lazább, esetlegesebb, és változékonyabb volt, mint például Európában. Nem egyszer előzmények nélkül, üstökösszerűen jelent meg egy-egy uralkodói székhely, majd tűnt le hasonló sebességgel. Iszfahán ilyen szempontból más: már a középkorban rendelkezett fővárosi ranggal és annak megfelelő reprezentációs eszközökkel, majd I. (Nagy) Abbász (1587-1629) idején olyan alapos előkészületek után szerezte vissza ezt a státust (1598), hogy egyszer és mindenkorra Perzsia művészeti fővárosává vált. Abbász, az egyik legnépszerűbb perzsa sah, Iszfahán kiépítésével éppen a törzsi viszonyok felszámolására törekedett, miközben egy – sok szempontból a korabeli európai folyamatokkal párhuzamos – abszolutisztikus rendszer kereteit próbálta megteremteni. Ez a birtokok, az igazgatás, a hadszervezet és a kereskedelem összevont felügyeletén alapult, és belföldön jólétet, külföldön megbecsülést vívott ki Perzsia számára, amely az egész 17. század folyamán kamatozott.

 

Iszfahán

 Iszfahán Alí Qápú

 1: Sárközy Miklós; 2: Szántó Iván; 3: Panoramio

Iszfahán e kor tükre, a monumentális főtér pedig a Szafavida Birodalom ma is élő színpada (1-3. kép). A Naqs-i Dzsahán tér hatalmas, eredetileg szinte teljesen üres, téglalap alakú tér volt, közepén mindössze egy faárboccal. Két rövidebb oldalán lovaspóló játékok gólkapui álltak, és állnak ma is. Ezen a téren kereskedett, szórakozott, evett-ivott a város népe és az ide érkező szép számú idegen. Mind a négy oldalán egy-egy nagyszabású épület tekint a térre, megszakítva a kétszintes, árkádos homlokzati keretet. A négyből csupán az egyik alkotás, az ún. ‘Alí Qápú (3. kép) lép az árkádok elé, a többi inkább tölcsérszerűen kiképzett portált maga elé bocsátva a tér mögött húzódik meg (2. kép). A hatszintes ‘Alí Qápú egyrészt átjáró az egykori palotanegyedbe, másrészt pavilonok, és kilátóterasz együttese, amelyről a sah a pólómérkőzéseket követte, ha ugyan nem éppen ő maga játszott. A tér további három épületére – két mecsetre és egy bazárra – pillantva a vallási és a kereskedelmi életet tarthatta szemmel (1., 3. kép).

 
Szántó Iván:Avicenna Közel-keleti Kutatások Intézete – ELTE BTK Iranisztikai Tanszék

 

Bonsai

 

 

A bonsai, azaz a „miniatűr fák művészete“, Japánra jellemző, magas színvonalon művelt kertészeti műfaj. A bonsai szó (japánul a bon tálcát, vagy alacsony edénykét jelent, a sai pedig növényt) jelenti egyrészt azt a technikát amivel művészi hatású fákat, bokrokat, növényeket nevelnek kerámia edénykékben, de magukat a törpefácskákat is jelöli. A bonsai növényeknek rendelkezniük kell mindazzal a szépséggel és természetességgel, mely a természetben növekedő növények sajátja, ugyanakkor méretük csak töredéke a természetes fákéknak – centiméteres értékek. A növényeket művészi kompozíciókba rendezik, vagy olyan látványokat hoznak létre, melyek természeti tájképek hatását keltik. A törpefák fennséges, öreg fákat idéznek, melyeken nyomokat hagyott az idő és a természeti elemek megpróbáltatásai. A bonsai művészet gyökerei a shintō vallásig vezethetők vissza, a törpefácskák nevelése közvetíti a természet szeretetét és tiszteletét, a természeti és egyetemes igazságok megértését, elfogadását. Úgy tartják, hogy a bonsai neveléséhez három erény szükséges: igazság, jóság és szépség. A törpefa kompozíciók szépségét műalkotásokéhoz hasonlóan értékelik. Vannak más művészeti formák is Japánban, melyekben látványokat hoznak létre, például kövekkel (bonseki) vagy pedig tálcára (homokba) vagy faállványra helyezett kövekkel (suiseki).

 

Bonsai

 

bonsai fácska (Japan, its land, 1958)

Az első törpefácskákat feltehetően Zen szerzetesek hozták át Japánba Kínából a 12-13. század táján. A 13. század végéről, 14. század elejéről fennmaradt tekercsképek némelyikén már megtalálhatók bonsai ábrázolások. A törpefák nevelése a Kamakura-korban (1185-1333) vált népszerűvé Japánban, elsősorban az arisztokraták közt. Motokiyo Zeami (1363-1443) egyik Nó darabjának tanúsága szerint a bonsai művészet ekkorra már elfogadottá vált a felsőbb osztályok köreiben. Általánosan népszerűvé azonban csak az Edo-korban (1600-1867) vált. A késő Edo-kor „írástudó festői“ (nangaiskola) közül többen is foglalkoztak a bonsai kultúrával.

A Taishō-kor (1912-26) óta a bonsait a tokonomában, a fogadószoba reprezentatív, műtárgyak bemutatására szolgáló falfülkéjében is elhelyezik. Korábban semmilyen földet tartalmazó tárgyat nem állítottak ide. A bonsai soha nem egyedül áll a tokonomában, függőtekercskép, egy kisebb bonsai, vagy esetleg valamilyen faragvány kíséri. A bonsai kiválasztása általában igazodik az évszakhoz.

 

Bincsik Mónika – Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum

 

Koszorús Ferenc, aki 1944-ben megmentette a budapesti zsidóságot

 

 

A második világháború és a rendszerváltozás utáni időszak sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a hazai történettudomány megírta volna a valóságnak megfelelően: miként menekült meg a budapesti zsidóság 1944-ben a náci haláltáboroktól. Csupán annyi történt, hogy a Bajcsy-Zsilinszky Társaság és a Honvédelmi Minisztérium kezdeményezésére emléktáblát avattunk 1992. november 6-án Koszorús Ferenc vezérkari ezredes tiszteletére a Dohány utcában, szemben a zsinagógával a következő szöveggel: „Koszorús Ferenc és hős katonái emlékének, akik 1944. július 5-én és 6-án megakadályozták a budapesti zsidóság deportálását. Bajcsy-Zsilinszky Társaság, Honvédelmi Minisztérium, Erzsébetváros Polgármesteri Hivatala.”

Jómagam már 1980-ban, amerikai előadókörutamon – amelyet Püski Sándornak és Hám Tibornak köszönhettem – meglátogattam Koszorús Ferenc özvegyét, hogy értesülhessek Koszorús ezredes hősi cselekedetéről. Azóta az özvegy Amerikában ötszáz oldal terjedelemben megjelentette férje memorandumkötetét, amely részletesen tartalmazza Horthy kormányzó hűséges ezredesének katonai pályáját, benne zsidómentő akcióját is. Ennek rövid történetét az alábbiakban azért kívánom közölni, hogy mivel már Amerikában erről az ottani sajtó megemlékezett, úgy vélem: végre a hazai közvéleménynek is illik megtudni az igazságot e fontos történelmi eseményről.

Miután a kormányzó a német megszállás negyedik hónapjában értesült a zsidó állampolgárok igazi sorsáról, leállította a további deportálásokat, így a budapesti zsidóság elhurcolását. Erre a német Eichmann és a nácik leghűségesebb kiszolgálója, Baky László belügyi államtitkár puccsot készített elő a főváros zsidóságának Németországba szállítására. Több zászlóaljnyi csendőrt rendelt Budapestre, hogy segítségükkel és német támogatással megdöntsék a kormányzó – akkor már korlátozott – uralmát, és szabad kezet kapjanak a deportálás teljes körű befejezéséhez. A budapesti német követség megmaradt irataiból tudjuk, hogy a „budapesti nagy akciót” július 10-ig végre akarták hajtani.

Mivel a puccs megakadályozására nem volt elég a testőrség ereje és a honvédcsapatok a fronton voltak, egyedül az 1. páncéloshadosztály jöhetett szóba, amelynek parancsnoka Koszorús Ferenc ezredes volt. Koszorús készségesen felajánlotta szolgálatait, és miután megkapta a kormányzó parancsát, mintaszerűen megszervezte Budapest körülzárását. Minderről és az akció lebonyolításáról megtalálhatók az özvegynél – aki az emlékiratait megjelentette – Dálnoki Veress Lajos magánlevelei is. Ezekben – többek között – olvashatjuk, hogy Horthy a fontos döntéseket illetően nem volt határozatlan.

Koszorús Ferenc ezredesKoszorús 1944. július 5-én az 1. páncéloshadosztály alakulatait Budapest stratégiai pontjaira rendelte, lezárva a városba vezető összes utat. Július 6-án reggel 7 órakor minden egység a helyén volt, és Koszorús ezredes tudatta Bakyval: ha a csendőrei nem távoznak és oszlanak fel, akkor megsemmisíti őket. Július 7-én Baky kapitulált, és kiürítette a várost. Koszorús ezt így írja le emlékiratában: „Tiszti járőrt küldtem Baky Lászlóhoz, elrendelvén, hogy 24 órán belül csendőrzászlóaljaitól ürítse ki Budapestet…”

Koszorús ezredes példátlan tette az egyedüli ismert tény, hogy egy tengelyhatalom katonai erővel megakadályozta a zsidók elhurcolását. Ez a példa nélkül álló, kockázatos hőstett, ami túl feszült, lobbanékony körülmények között következett be, eredményezte azt, hogy Budapestnek a nácik általi végleges birtokbavétele három és fél hónappal eltolódott. Ez az idő zsidók ezreinek tette lehetővé, hogy biztonságot találjanak Budapesten, s megmeneküljenek a biztos kivégzéstől. A szünet tette lehetővé a híres Raoul Wallenbergnek is, hogy sikeres és eredményes mentő küldetését koordinálhassa. (Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre.)

Tom Lantos, aki Raoul Wallenberg svéd diplomatának a segítségével élte túl Budapesten a második világháborús zsidóüldözés vészkorszakát, ez év augusztusában Medgyessy kormányfőtől megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal. Róla tudjuk, hogy 1994-ben a Congressional Recordban leírta Koszorús akcióját. Ebből arra a következtetésre is kell jutnunk, amit nekem az özvegy, Gabriella F. Koszorús megírt: ő is a magyar ezredesnek köszönhette megmenekülését. Ugyanis kiegészítésre szorul az Amerikai Magyar Népszava 2003. augusztus 22-i cikke Tom Lantosról, mert egy történelmileg fontos adat kimaradt belőle. Igaza van Koszorús ezredes özvegyének, aki nekem egy múlt havi, október 8-i levelében megírta, hogy nem lehet kihagyni férje akciójából Lantos életének megmentését sem. Koszorús akciója július 6-án történt, míg Wallenberg csak ezután, július 9-én jött Budapestre.

Számosan élnek még a fővárosban, akik életüket egy ember hősies cselekedetének köszönhetik, aki hazájához és kormányzójához bizonyítva hűségét, a budapesti zsidóság megmentőjének tekinthető. Ezt bizonyítja Domonkos István levele a Magyar Demokrata október 30. számában, amelyben megírja, hogy ő is túlélője a budapesti holokausztnak. Ezért mint a Bajcsy-Zsilinszky Társaság elnöke, aki a Honvédelmi Minisztériummal együtt kezdeményezője voltam egy emléktábla elhelyezésének, egyetértek Domonkos Istvánnal, aki fenti levelében írja, „a zsidómentő hős ezredes emlékezete – és tettei! – megérdemelnék egy fővárosi utca vagy tér elnevezését” róla.

A szerző Vigh Károly történész

Forrás: mno.hu (2003. november 11.)

 

Nagy László költő

 

 

Aki csak ismerte, annak a kedvesen mosolygó, ravaszkás tekintetű, megfontolt szavakkal szellemesen okos, gyakran szójátékos Nagylaci maradt az emlékezetében. Aki csak olvasta, annak képekben gazdag, népmesevilággal és képorgiás szürrealizmussal egyszerre közeli rokon, dallamosan hullámzó költészete marad mindörökké irodalmi kincstárában, és úgy érzi, aligha volt még költőnk, aki szorongató, komor gondolatokat olyan fénypompás, képekben gazdag derűvel tudott volna közölni, mint ő. Ámbár az elmúlt évtizedek egyik legjelentékenyebb költője volt, sohase múlt el belőle az a festő- és grafikusművész, aminek indult. És korai halála után hagyatékában festett és rajzolt képek tárlatra való tömege maradt. Még csak nem is mutogatta ezeket: képlátomásait magának vetette papírra, néha még vászonra is, mert akkor sem tudott nem-képzőművész lenni, amikor ő maga is és a hamar méltányló olvasóközönség is, sőt a kritika is úgy vélte, hogy új költészetünk egyik legsajátosabb hangú és egyik legjelentékenyebb írásművésze.

 

Nagy László költő

Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító.

Faluról jött, a Dunántúlról, középiskoláit is az oktatóintézeteiről híres Pápán járta ki. Otthon olyan paraszti családból származott, amely szorgalmával a módosabbak közé emelkedett és igényt tartott a műveltségre, a következő nemzedékeket az értelmiség rangja felé vezető útra. Ezeket a nemzetfenntartó, kitűnő, szorgalmas családfőket a legszörnyűbb időkben jövevényszóval „kulákok”-nak nevezték és jó esetben politikailag idegeneknek, de szokványosabban ellenségeknek tekintették, és úgy is bántak velük. Az apa – akinek költővé leendő fián kívül még három úgyszintén iskolában taníttatott gyermeke volt – úgy halt meg, hogy „nem békült meg a világgal, amely tönkretette őt”. (Ezt az emlékező mondatot egy másik fia, az úgyszintén költő Ágh István írta le.) Addigra azonban a Pápán érettségizett fiú húszéves fővel már Budapestre jött, hogy hajlama szerint festeni, rajzolni tanuljon. A történelem 1945-nél tartott, a világ éppen túllépett a világháborún.

A faluról, paraszti sorból városba igyekvő, értelmiségi sorba emelkedni kívánó ifjúságnak történelem adta következő helye a „Népi Kollégiumok” valamelyikében volt. A NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) igen rövid életű lehetett. 1946-ban szervezte meg az egész pedagógiai mozgalom magja és mindvégig központja, a “Győrffy Kollégium” vezetősége és ifjúsága, együtt pártolta a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt. A java részében paraszti ifjúság lelkesen tódult feléje, hamarosan már mintegy tízezer egyetemista és főiskolás fiú- és leánytagja meghatározó hangját és hangulatát adta az egész felsőoktatásnak (ámbár voltak középiskolás kollégiumok is). Lelkes optimizmusuk és naiv hitük a hamarosan megvalósuló szocialista hazában, amely olyan lesz, ahogyan az utópista álmokban elképzelték, csakhamar zavarónak tűnt az egyre dogmatikusabb pártvezetők szemében. A koncepciós pereket és főként a Rajk-pert követő jól érezhető megdöbbenést, zavarodottság és főleg az elvárt hangos egyetértés hiánya megpecsételte a NÉKOSZ sorsát. Betiltották, feloszlatták, még a kitűnő, példaadó Győrffy Kollégiumot is megszüntették. Ezzel véget is ért a magyar pedagógiának ez a fényességes rövid korszaka.

Ez az ifjúság megtestesítette a háború utáni három-négy év optimista derűjét, a hitet, hogy mi építjük és magunknak építjük jövendőnket. Ezek a kollégiumok számos kitűnő értelmiségit indítottak útjára. Egész sor jelentékeny költőnk itt találta meg saját hangjának első ütemeit. Csaknem azonos évjáratú, hasonló ihletettségű, többségükben saját hangvételű írásművészünk szinte egyszerre lépett irodalmunk felfrissülő kórusába. Nagy Lászlón kívül – hogy csak a legfontosabbakat említsük – Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Kormos István, Fodor András, Simon István együtt jelezte, miféle új hangokkal gazdagodik költészetünk. Merőben különböző művészegyéniségek ezek, de összeköti őket a népközelség formában is, közösségtudatban is, a költői hagyomány és az új iránti érzék egysége, a tanulással szerzett kultúra intellektualitása. Alighanem már most, közel fél évszázaddal együttindulásuk után megállapíthatjuk, hogy – legalábbis az említettek – jelentékeny költők, de közöttük a legjelentékenyebb, legegyénibb és a legnagyobb hatású Juhász Ferenc és Nagy László. Gyakran együtt is szokták emlegetni őket, habár a világ egészéhez való hozzáállásuk – a közelihez is, a kozmikus határtalanságokhoz is – teljesen más, gazdag képalkotó képzeletük merőben különböző, még ha mindketten eltéphetetlenül kapcsolódnak is a folklóri (népköltészeti, népmesei) gyökerekhez.

Ezek a jellegzetes újat jelentő tulajdonságok már mind megtalálhatók az induló Nagy László költészetében. A hangvétel azonban kezdetben csak a derűt, a bizakodást, a feltétlen hitet fejezi ki. Akiknél ez a hang nem változik az évtized végére hol hamar, hol fokról fokra bekövetkező csalódások, kiábrándulások hatására, okvetlenül beletévednek, belesüppednek a következő évtized „sematizmus”-nak nevezett vak vagy hazug közhelykultuszába. Nagy Lászlónál ez már azért sem következhetett be, mert egy tanulmányi ösztöndíjat kapott Bulgáriába. 1949-ben utazott el, és csak 1952-ben jött haza. Tehát nem fokozatosan kellett átélnie a változás, “a fordulat éve” történelmi és lélektani mozzanatait. Elment bizakodóan, és egy olyan légkörbe érkezett haza, amellyel már nem azonosulhatott. Közben azonban – mindig jó tanuló lévén – alaposan elsajátította a bolgár nyelvet. Megismerte Bulgária történelmét, irodalmát, néprajzát, találkozott az ottani népi élettel és az értelmiséggel. És ami eleve célja volt a kiküldetéskor, fordítani kezdte a bolgár népköltészet és a bolgár klasszikus költők remekeit. Már indulásakor jó költőnek tartották, de hazaérkezte után hamarosan legjobb műfordítóink közt is elfoglalhatta helyét.

Az ötvenes években megjelent köteteiben nyomon lehet követni, hogy a derűs lélek hogyan komorodik el. Az 1951-ben napvilágot látott A tüzér és a rozscímű gyűjtemény még az előző itthoni években és a Bulgáriában írt versek a bizakodó évek hangulatait tükrözik, de A nap jegyese (1954) és még inkább A vasárnap gyönyöre (1956 eleje) már kételyekkel, szorongásokkal teljes költeményekkel jelzik a költő kedélyvilágának megváltozását. Ugyanakkor ezekben a gyűjteményekben a költői képek, az olykor szürrealizmus-közeli gondolatkapcsolások, az egyre tündöklőbb versformák meredeken felívelő művészi színvonalról vallanak. És innét egyre gazdagodik, elmélyülőbb lesz az életmű. A meseeredetű, mitikus, a népek közös emlékezetében őrzött ősi képzetek, a természet képeinek látomásos idézése végérvényesen kiépíti Nagy László kép- és képzeletvilágát. Pedig közben a külvilág adta rossz közérzethez járul feleségének – az egész létét-lényegét kiegészítő költőasszony, Szécsi Margit – hosszan tartó súlyos betegeskedése is. Költészete egyben védekezés is mindaz ellen, ami bánatot, gyötrődést okoz a nagyvilágban és a kisvilágban. Közben lelkiismeretes újságíró. Amikor az ötvenes években jól érezhetően kezd kegyvesztett lenni a kultúrpolitika urainak szemében, akkor a kegyekben álló, de közben gátlástalanul emberséges Zelk Zoltán siet segítségére. Zelk akkor egyebek közt a Kisdobos című gyermeklap főszerkesztője. Maga mellé veszi munkatársnak, gyakorlatilag segédszerkesztőnek. Ez biztosítja megélhetését, de egy újabb költői hangra is biztat. A Kisdobos léte magyarázza, hogy Zelk is, Nagy László is oly sok igazán kitűnő, óvodásoknak és kisiskolásoknak szóló gyermekverset is írt. 1956 után pedig a költő végleges állást kapott az Élet és Irodalomnál, ahol tekintettel képzőművészeti felkészültségére a lap képszerkesztője, majd ezt a tevékenységet is megtartva, főmunkatársa lett mindhaláláig.

Irodalmi elismerésben soha nem volt hiánya. Háromszor is kapott József Attila-díjat, 1966-ban Kossuth-díjat. Egészsége azonban nem bírta sokáig. A halál gondolata, látomása, később félelme egyre többször jelenik meg mind szemléletesebben verseiben. Nem egy nagy költeménye (például: Jönnek a harangok értem vagy a Menyegző) a haláltáncok fogvacogtató képeit idézik.

Várta a halált, amely 53 éves korában jött el érte.

Hegedűs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Hagyományos arab viseletek és szőttesek

 

 

Eltűnőben vannak, de a nagyvárosoktól távolabb még ma is művelik a textilszövés hagyományos módszereit. Beduin örökség a színpompás öböl-vidéki kézimunka. Nomád társadalmakban a család mindent képes volt önmaga számára előállítani, míg a városi bazárokban a szabók saját céhet alkottak. A teveszőrből vagy gyapjúból szőtt, télen meleg, nyáron hűvös sátrakat – párnahuzatokkal, takarókkal, zsákokkal, stb. együtt – nők készítették. Természetes színeket használtak: a bíbort egy különleges csigából, az indigót fából, az okkert agyagból nyerték. A bazárokból kikerülő hímzett díszruhák inkább férfimunkák (1. kép), és ma már főleg varró- és hímzőgéppel készülnek. Ékszernek is beillő aranyszálakat, sőt, gyöngyöket hímeztek beléjük (2. kép). Minél nagyobb egy igazgyöngy, annál jobb státuszszimbólum. Miután a 20. században rájöttek, hogyan lehet idegen testnek a gyöngykagyló testébe juttatásával mesterségesen gyöngyöt tenyészteni, az arábiai partvidék valaha legjövedelmezőbb tevékenysége, a gyöngyhalászat lehanyatlott. Ám az igazgyöngynek a térségben még mindig nagy piaca van, az egykori gyöngyhalászokból pedig ékszerforgalmazók, pénzügyi szakértők, ingatlanfejlesztők lettek.

 

 arab szőttes arab szőttes arab viselet

1-3:  Kulturális, Művészeti és Örökségvédelmi Nemzeti Tanács (Doha)

Napjainkban a legismertebb arab szövet a qiszva, a mekkai Kábát borító fekete lepel, amelyet minden évben újra cserélnek. Szaúd-Arábiában külön műhely foglalkozik a fekete anyag és az aranyszállal átszőtt feliratos szalagok elkészítésével. Ruhákon, erszényeken, stb. is közkedvelt ugyanez az aranyszál (szarma), amely virágokat, csillagokat, pénzérméket és geometriai alakzatokat mintázhat (3. kép). Sok arab műhelyben már régóta nem helybéli nyersszövetet dolgoznak fel, hanem olcsóbb európai és indiai textileket használnak. A nők fekete, a férfiak fehér színű mindennapi öltözéke nélkülöz minden külön díszt.

Szántó Iván – Avicenna Közel-keleti Kutatások Intézete – ELTE BTK Iranisztikai Tanszék

Mándy Iván – Séta

 

 

No, kisöreg, indulás!… Bélus nagyapára néz, elmosolyodik. Az ablaknál áll nagyapa fekete kabátban, fekete keménykalapban. Olyan ünnepélyes és mégis olyan kedves. Hidegfényű, téli nap süt be az ablakon. A gyerek szinte várja, hogy nagyapa vékony, feketeruhás alakja egyszerre csak lebegve fölemelkedjen a fényben. Egyszer álmodott is ilyet nagyapáról. Ó, mennyi mindent álmodik az ember!…

A gyerek lehajtja a fejét. Most egész komoly, szinte öreges az arca. Az álmaira gondol. Ebben a pillanatban szinte nagyapára emlékeztet. Észre sem veszi, mikor a fülére húzzák a bojtos sapkát.

Hideg van, – bólint nagyapa. – Hideg. – Topog, mintha máris fázna. Aztán, ahogy lemennek a lépcsőn, azt mondja: – Megvesszük az autót.

Szinte Gábor: Mándy IvánBélus megáll egy pillanatra. Roppant komolyan néz nagyapára. Igen, ők értik egymást. Anyus más, apus is… Hetekig, hónapokig mondják: megveszem a hollandit, megveszem a várat. – Nagyapa nem beszél annyit, nem, nem… Múltkor, séta közben, látták a szép, kék faautót. Bélus sokáig nézte. Nagyapa akkor semmit se mondott, semmit se ígért…

A játékosboltnál megállnak. Igen még ott van a kirakatban a kék autó. A körbefutó vonat és a vár között.

Nos hát, – mondja nagyapa. Lenyomja a kilincset. Kedves csilingelés hallatszik, ahogy belépnek. Ősz bácsi lép hozzájuk. Mosolyog, mintha már nagyon régen várná őket. Csupa mosoly ez a bácsi. Az arca, a vékony, rózsaszínű keze, a ruhája, a gombjai… Kissé előredűti a fejét, bólint…

Tehát az autó? A kéket, igen. – A kirakathoz lép. Kiemeli az autót. A gyerek valahogy olyan furcsának találja így egyedül, magányosan. Annyira odatartozott a vár és a körbefutó vonat közé. Ha elképzelte, mindig csak úgy látta.

De a kék autó már a földön van. Az ősz bácsi spárgát is fűzött az orrába. Mosolyogva húzza egy kicsit.

Igazán kedves. Igazán…

Nagyapa Bélusra néz.

Az bólint.

Hát akkor, – mondja nagyapa és a tárcája után nyúl. Ez is nagyszerű, amikor nagyapa előveszi a kövér, tekintélyes bukszáját. Egy kékpettyes zsebkendő is előbújik vele, mintha egy pillanatra se tudnának elválni. Nagyapa visszatuszkolja a zsebkendőt. Fizet.

Ne tegyünk egy katonát az autóba? – kérdi a boltos. A gyerekre néz, nagyapára.

Bélus a fejét rázza.

Drága. Akkor már drága.

Nagyapa nevet. Megsimogatja a gyereket. – Te, te vén zsugori!… Ilyen ez – magyarázza a boltosnak. – Már a pólyában is mindig összeszorította a markát. Ez megbecsüli a pénzt. Ez igen.

A boltos is nevet. És már többen állnak Bélus körül. Egy szőke hölgy lehajol, megcsókolja.

Milyen édes!…

A gyerek nem érti. Mit csodálkoznak?! Hát ha még katonát is veszünk, akkor persze hogy drága. Apa is mondta, hogy nem lehet mindent egyszerre megvenni. Határozottan örül, mikor végre kint vannak. Húzza az autót. Közben hátra-hátra néz.

Még megvan, – mosolyog nagyapa.

De azért Bélus megint csak hátranéz. Szája elferdül, megrántja nagyapa karját.

Nézd csak!…

Egy hegyesarcú fiú jön az autó után. Úgy mosolyog Bélusra, mintha már régen ismerné. Nincs sapkája, felsőkabátja sincs. Zöld szvetter virít a kiskabát alól. A homlokába lóg a haja. De kedvesen mosolyog.

Szép autó. – Látszik, hogy szeretné húzni egy kicsit.

Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Ha odaadjuk az autót, talán elfut vele. Bélus nagyapára néz. Az mosolyog. Olyan megnyugtató ez a mosoly.

Hát add oda egy kicsit.

A hegyesarcú a nadrágjába törli a kezét. Szipog. Aztán megfogja a zsineget és lassan, szinte ünnepélyesen húzza az autót. A saroknál megáll. Nagyapára néz, Bélusra, aztán az autóra. – Szép. – Sarkon fordul és elfut.

Bélus maga se tudja miért, de úgy örül. Talán, hogy odaadta egy kicsit az autót, és hogy nem lett semmi baj…

A liget felé mennek.

Az Andrássy út fasorán végig lehet látni a Hősök teréig. Egy kemencehátú anyóka baktat előttük. Szőkehajú kisasszony tűnik fel két kisfiúval. Az egyik kicsit elmarad. A kisasszony hátrafordul, kinyújtja a karját.

Wo bist du denn?…

Megrázza a szőke fürtjeit és nevet.

Bélusnak mindez roppant kedves. Az anyóka, a gyerekek, a kisasszony. És a vidám autótülkölés, a villamoscsilingelés…

Ni, olyan az az autóbusz, mint egy elefánt!…

Nagyapa mosolyogva bólint.

Az ám, mint egy elefánt! No, majd elmondom otthon. Meséltem már, hogy egyszer beszakadt alattam a jég? Mikor a Tiszán korcsolyáztam. Hát tudod, az úgy volt…

A gyerek csak hallgatja. Tisza, korcsolyázás, nagyszerű lehetett!

Apró, gonosz köhögések szakítják meg az elbeszélést. Nagyapa megáll. Száját eltátja. Úgy néz, mintha váratlanul egy roppant kellemetlen ismerőssel találkozott volna.

A Tisza – ismétli makacsul Bélus. – A Tisza…

De nagypapa nem is hallja. Vörös az arca. Az ajka remeg, mintha el akarna szakadni. Két türelmetlen lépés, mintha ott akarna valakit hagyni. Aztán megint megáll. Ujjai lecsúsznak a gyerek kezéről. Egy pad felé néz.

Bélus megfogja nagyapa kezét. Nincs messze a pad, de mégis olyan soká érnek oda. Nagyapa többször megáll. Köhög. Aztán szaggatottan lélegzik. És valahogy, mintha félne lélegzetet venni. És, ahogy néz… Bélus fél ettől a könyörgő tekintettől. Elfordítja a fejét, de aztán megint nagyapára néz. Elérik a padot. Nagyapa leül. De, mintha részletekben ülne le. Előbb a lába, aztán a teste, végül a válla is a pad támlájához csúszik. És már szinte a pad sarkához tartozik.

Bélus hallgat. A véznán fityegő lábát nézi. Mi van nagyapával…? Most nem köhög… csak néz… Rá kéne kiáltani, hogy felébredjen, hogy… – De nem tud szólni. Egyedül van. Nagyon egyedül.

Egy férfi siet el a pad mellett. Nagyapára néz. Bélus szólni szeretne, hogy segítsen, csináljon valamit… De az már eltűnt. És, hogy siet mindenki!… Senki se áll meg. Valaki nevet. Hogy lehet nevetni, amikor…?! Ez még jobban megijeszti Bélust, mint nagyapa. Az utca zajai is olyan közömbösek, elutasítóak.

Nagyapa úgy szuszog, mintha aludna. Nyel egyet. Bélus felé fordítja a fejét. Lassan, mintha rugóra járna. – Nna… – azt mondja – nna… – Még mindig olyan idegen a tekintete. Tétován mozognak az ujjai. Megérintik Bélus kezét. Fehér bajusza csüggedten lekókad. Az egyik hosszú szálon egy pici nyál remeg. És ez valahogy olyan vigasztalan. Aztán egyszerre csak föláll. Mosolyog. De ez a mosoly még fáradtabbá, öregebbé teszi az arcát.

Bélus is föláll. Ránt egyet a kék autón és megfogja nagyapa kezét.

Szótlanul mennek hazafelé.

Bélus olykor nagyapára néz. Mikor kezdődik megint az a…? Nem, hát egyelőre nincs semmi baj. De a gyerek már nem bízik. Nagyapa fáradt mosolyában sem hisz. És milyen gyönge nagyapa keze…!

A kocsiútnál megállnak. Hosszú sor autó robog el előttük. Bélus nagyapára néz.

Várjunk.

Nagyapa feje a mellére bukik. Vár. Aztán, mikor Bélus megszorítja a kezét, elindul.

Ó, a gyerek jól tudja, hogy minden lépésre vigyázni kell!… Szerencsére ismeri az utat hazafelé. Már itt a patika, a trafik… Még egy sarok és aztán…

Lebovicsné jön, a szomszédjuk. Mosolyogva kérdi:

Vége a sétának?…

A gyerek nem felel. Nagyapának reszket az ajka. Motyog valamit.

Ahogy elérik a kaput, nagyapa Bélusra néz. Hálás a tekintete. És ez olyan, de olyan szomorú…

A gyereknek elszorul a torka, de nem sír. Ránt egyet a kék autón és csak annyit mond, kicsit fáradtan, öregesen:

Itthon vagyunk.

1944

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia – Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest 2011

 

Gustav Klimt osztrák festőművész

 

 

1862. július 14-én született Gustav Klimt

,,Az igazság tűz, és igazat szólni annyi, mint világítani és égni.”

Klimt a szecesszió egyik legkiemelkedőbb alkotója volt. Bár nevéről leginkább a főként női alakokat ábrázoló képei jutnak eszünkbe (saját bevallása szerint is egyik legkedveltebb témája a női test volt), tájképeket, arcképeket, portrékat és falfestményeket is készített: ez utóbbira példa a Beethoven-fríz, amely a Szecesszió Házának belső falait díszítette annak 1902-es 14. kiállításán.

Így írt róla egyik nővére: „Gustav igazi otthona nem az utolsó, híres műterem volt Hietzing egyik falusias mellékutcájában. Mint minden művész, ő is nagyon igényelte a szeretetet és főleg a gondoskodást. Nem volt társasági ember, inkább magányos alkat, s nővéreire hárult a feladat, hogy a mindennapi terheket levegyék a válláról. Minden este átjött hozzánk, szótlanul elköltötte vacsoráját, és korán ágyba ment. Nekünk természetes volt ez a csendes étkezés-távozás, tudtuk, mennyire szüksége volt – a külvilággal vívott harcok után – a nyugalomra. Ha kipihente magát, olyan hévvel látott neki a munkának, hogy sokszor azt hittük, zsenijének lángjai elevenen elemésztik…”

Gustav Klimt Gustav Klimt: Adele Bloch Bauer Gustav Klimt: Anya gyermekével Gustav Klimt: Malcesine a Garda-tó partján

Gustav Klimt | Adele Bloch Bauer | Anya gyermekével | Malcesine a Garda-tó partján

Mindezen túl is feltűnő, mennyire nem érdekelte Klimtet saját személye. Nem maradt ránk egyetlen önarckép sem, ha leszámítjuk az egy – kisméretű – karikatúrát és azt a néhány rajzot meg festményt, így például A csókot, melyekről esetenként – de mindenképp meggyőzően – kimutatták, hogy önábrázolások. Klimt nyomatékosan hangot adott önmaga iránti közömbösségének: „Rólam nem készült önarckép. Engem nem a saját személyem érdekel megfestendő témaként, inkább más emberek, főleg nőneműek, de még ennél is inkább az egyéb jelenségek… meg vagyok győződve róla, hogy emberként nem vagyok különösebben érdekes.”

Forrás: Fliedl, Gottfried: Gustav Klimt. Vince K., 2004, 167-168.o.

Alkotásainak erőteljes szimbolikájával és dekorativitásával ünnepli az érzéki életkedvet. De éppúgy ábrázolja az emberi létezés sötét oldalát, a halál és az elmúlás fenyegetését. Későbbi munkásságában az „arany korszakot” felváltja a dekoratív expresszionista stílus a színek felé való fordulással.

Az ornamentumok ritmusai különböző irányokba tartanak, egymásba olvadnak és szétválnak. Több sík benyomását keltik, bár teljesen elvész a mélység érzete. Az optikai hatásokból megszületik a mozgás illúziója. Mialatt az ornamentumot belső dinamika élteti, a nő alakja – amely mintha egy olajnyomatból vagy színezett fényképből lenne kivágva – ellaposodik és elhalványul. A Klimt portréin megörökített nővel olyasmi történik, mint a 672. éjszaka meséi hősével, aki az őt körülvevő mintázatok „belső életének” köszönhetően létezik: „Az összegabalyodott ornamentumban meglelte a természet csodáinak elvarázsolt képét: az állatok és állatokká átalakuló virágok, a delfinek, oroszlánok, tulipánok, gyöngyök alakját (…) vadállatok szőrzetének és idegen népek bőrének színét (…) a holdat és a csillagokat, a misztikus gömböt, misztikus gyűrűket és szeráfok szárnyait.”

Forrás: Ewa Kuryluk: A kellemesség apokalipszise: Gustav Klimt

 

Schubert Évától búcsúzott Mécs Károly

 

 

Mélységesen gyászolom Évát, és nagyon fog hiányozni emberileg és művészileg is – fogalmazott Mécs Károly színművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a nemzet művésze Schubert Éva színművész halála kapcsán. A két művészt szoros kapcsolat kötötte össze, néhány napja még találkoztak egymással. Mécs Károly kiemelte: Schubert Éva olyan drámai színésznő volt, akitől a humor sem állt távol, rendkívül jó megjelenésű és hihetetlenül okos volt, több nyelven, franciául, németül, latinul beszélt és fordított is.

Schubert évaA nyolcvanhat éves színésznő halálát július 11-én a Főpolgármesteri Hivatal közölte, amely saját halottjának tekinti Schubert Évát. Családja tájékoztatása szerint hosszú szenvedés után érte a halál. Schubert Éva több mint öt évtizedet töltött a színpadon és számos filmben, valamint tévéjátékban láthatta a közönség. A drámától a vígjátékig minden műfajban felejthetetlen alakítást nyújtó művészetéért, drámai erővel, humorral, sziporkázó szellemességgel megoldott szerepformálásaiért, a közönség iránti alázattal átitatott, példaértékű életpályája elismeréseként vehette át 2013-ban a Kossuth-díjat. Ugyanebben az évben Budapest díszpolgára lett. Mint Tarlós István főpolgármester keddi közleményében felidézte, a kiváló magyar színésznő több évtizedes kiemelkedő színészi munkásságáért, a színpadon és filmvásznon nyújtott felejthetetlen alakításáért, a fővárosi színházakban folytatott több évtizedes színészi pályája elismeréséül kapta meg a díszpolgári címet. Schubert Éva Kölcsey Ferenc távoli rokona, egyik ükanyja a költő unokahúga volt, dédapjának testvére pedig Mécs Lároly és Schubert Évavándorszínészkedett, Petőfivel együtt lépett fel Székesfehérvárott. Budapesti polgári családba született 1931. január 19-én. Francia–latin szakos tanárnak készült, kiválóan beszélt németül és megtanult angolul is. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán kívül elvégezte az ELTE magyar–történelem, esztétika szakát is. A színművészeti főiskolán diplomáját 1955-ben kapta meg, első szerződése a Magyar Néphadsereg Színházához (a Vígszínházhoz) kötötte. 1956-tól egy évig a József Attila Színház, 1957-től a Vidám Színpad, 1958-tól 1978-ig ismét a Vígszínház tagja volt. A legnagyobbak között kezdte pályáját, partnere volt Benkő Gyula, Sulyok Mária, Ajtay Andor is. 1978-tól tíz évig a Vidám Színpadon játszott, utána szabadúszó lett. Gyakran szerepelt vidéken is, a szekszárdi Deutsche Bühne előadásán Goethe Urfaust című drámájában Marthe szerepét német nyelven játszotta, 1995-től négy évig a berlini Theater Des Ostens vendégművésze volt. Humora és drámai ereje főként jellemszerepekben érvényesült. Volt Mása (Csehov: Sirály), Maria Josefa (Lorca: Bernarda háza), Carol (Tennessee Williams: Orfeusz alászáll), Berta (Szomory Dezső: Szabóky Zsigmond Rafael), Montmorency kisasszony (Krúdy Gyula: A vörös postakocsi) és Orbánné (Örkény: Macskajáték). Schubert Éva az életet is humorral szemlélte. Úgy vélte, hogy a humor egyfajta éleslátás, amelynek köszönhetően az ember rögtön a dolgok fonákját is látja. A humort értő ember mindent, önmagát is ironikusan szemléli.

 

Mécs Károly (Bicska Maxi) és Schubert Éva (Peachumné) a Deutsche Bühne 1994-es Koldusopera előadásában, r.: Claudia Nowotny I fotó: Ilovszky Béla, theater.hu

Schubert Évának csodálatos, alkotó élete volt, tanítványai rajongtak érte és közönsége, pályatársai is nagyon szerették – mondta az MTI-nek Mécs Károly, hangsúlyozva, hogy a színésznő halálával „nagy embert vesztettünk el”. Felidézte, hogy együtt is színpadra léptek a szekszárdi német színházban Brecht Koldusoperájában, közös önálló estjük volt Schubert Évával és férjével, Verebes Károllyal együtt Molnár Ferenc írásaiból. „Millió emlékem van róluk” – mondta, hozzáfűzve, hogy a közös fellépések mellett magánemberként is találkoztak. Szép esték voltak, Feleki Kamillal, Kautzky Jóskával, igazi szalon volt Schubert Évánál – hangsúlyozta Mécs Károly. “Egészen kiváló intellektus volt, darabokat fordított, franciáról magyarra. Az egész élete alkotás, egy alkotáshalmaz” – fogalmazott Mécs Károly, hozzátéve: nem volt publikus, hogy a színésznő milyen sokrétű munkát végez.
Kiemelte, hogy Schubert Évát mindenütt nagyon szerette a közönség és a pályatársak is. “Végtelenül kedves és rendkívül szolgálatkész, aranyos ember volt… olyan színfolt a magyar színművészetben, amely ritka” – hangsúlyozta. Mint mondta, betegségét nagyon megszenvedte, de zokszó nélkül, önuralommal viselte. Lánya szeretettel, törődéssel vette körül, mindent megtett, hogy könnyebb legyen édesanyja életének utolsó szakasza. E hosszú idő alatt szellemi erejének végig teljes birtokában volt, hősiesen és póz nélkül tűrte a kínszenvedéseket. Amikor egy ilyen nagyszerű ember távozik, mindig nagy űrt hagy maga után – hangsúlyozta Mécs Károly.

Forrás: MTI

 

A japán teaszertartás története

 

 

A teafogyasztás kultúrájával kapcsolatos művészeti alkotások Japán kultúrtörténetében kiemelt szerepet kaptak. A 15. század végétől a teaszertartás nagy hatással volt az építészetre, kerámia művészetre, esztétikára a Zen buddhizmussal összefüggésben is.

A teát a 8. századtól ismerték meg Japánban, s a 9. századi udvari kultúrában már nagyra értékelték. A teaivás népszerűsége a 12. század végétől élénkült fel, mikor Eisai (1141-1215), Kínában járt Zen szerzetes, elterjesztette a teatermesztést és a teaivás kultúráját. A 13. században Zen kolostorokban fogyasztották mint élénkítőszert. A 14. század végétől a 15. század második felééig, az Ashikaga sógunátus ideje alatt, békésebb időszak köszöntött Japánra. Az Ashikaga sógunok a művészetek számos ágát támogatták, többek közt a tea szertartásos együtt-fogyasztásának kultúráját is előmozdították. Tatami matracokkal borított padlójú szobában rendeztek tea találkozókat: egy másik helyiségben elkészített teát szolgálták fel a nyugodt, harmonikus környezetben. A 15. század vége felé vált szokássá, hogy a vendéglátó a vendégek jelenlétében készítette el a teát. A teaszertartás egyik megalapítója, Murata Jukō a 15. század végén kisméretű, egyszerű teaházat, „teakunyhót“ építtetett. A teafogyasztás kultúrája összekapcsolódott a Zen tanításaival (mint például: megszabadulni az anyagi világ és a tudatos gondolkodás kötelékeitől) és annak egyszerűséget, tisztaságot hangsúlyozó esztétikájával. A 16. század végén a teaszertartás népszerűvé vált Sakaiban, a kereskedelméről híres városban is. Innen származott Sen no Rikyū (1522-1591), aki megformálta a modern teaszertartás alapjait. Szűkös méretű teakunyhókat tervezett, így is hangsúlyozva a vendéglátó és a vendégek közösségét. A teaszobák berendezése egyszerű volt, a falak rusztikusak, s minden természetes anyagok felhasználásával készült. Kedveltek voltak továbbá a szabálytalan formák. Toyotomi Hideyoshi, a Japán egyesítésére törekvő hadúr felkérte Rikyūt udvari teamesterének. A 16. század vége, 17. század első fele tekinthető a teaszertartás fénykorának. A teamesterek közt számos nagyurat is számon tartanak. 1594-ben Rikyū unokája, Sōtan (1578-1658) is teamester lett, s Rikyū elveire alapozva megalakította a Sen iskolát, mely azután további iskolákra szakadt. A 18. század végétől a teamesterek már szélesebb körben, szamurájoknak, módos városiaknak is tanították a teaszertartást, így a teakultúrához tartozó, jellegzetes esztétika és művészet egyre több emberhez juthatott el, fellendítve a kapcsolódó kézművesek tevékenységét is.

 teaház Urasenke iskola teapormérő kanalak
1. A Hassō-an teaház, Nara (Glimpse, 1937)A Hassō-an teaház, Nara (Glimpse, 1937)
2. Yū-in, Urasenke iskola, Kyoto (Glimpse, 1937)
3. Bambusz teapormérő kanalak (Glimpse, 1937)
Bincsik Mónika – Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum

 

1884. július 12-én született Amedeo Modigliani

 

 

A boldogság egy komoly arcú angyal.” Amadeo Modigliani

Modigliani Olaszországban született 1884-ben, kiskereskedő családban, és Párizsban halt meg, 35 éves korában. Édesanyja francia, édesapja olasz származású volt. Amadeo Modigliani három kultúra bölcsőjében nevelkedett. Szenvedélyes jóképű férfivá érett, aki számtalan szerelmi kalanddal dicsekedhetett.

Egyéni művészi szemléletmódja több forrásból táplálkozott: Olaszország és a klasszikus kor művészi hagyományaiból, a francia stílus, különösen a századforduló Párizsának gazdag szellemi és művészi légköre iránti fogékonyságából, valamint intellektuális gondolkodásmódjából. A kubisták kortársa volt, mégsem tartozott közéjük.

Művein a klasszikus tradíció, a primitív művészet tanulmányozásából leszűrt stilizáló hajlam és a modern képlátás ötvöződött. Színei hol áttetszőek, hol kontrasztosak, telítettek. Főként női portrékat és aktokat festett. Képein a vonal már-már dekadens ritmusa játssza a főszerepet.

  Modigliani: Kislány kékben Modigliani:  Modigliani: Jeanne Hebuterne Modigliani: Jean Cocteau Modigliani: Önarckép

Kislány kékben | Madame Reynauard | Jeanne Hebuterne | Jean Cocteau | Önarckép


A Montparnasse múltjának egyik legnagyobb túlélője, tanúja, korszelleme Modigliani. Önmeghatározásával élve: “Egy livornói zsidó, akinek száz sou lapul a zsebében.” Ekként mutatkozott be képeire fogékony vásárlóinak, modelljeinek, szeretőinek. Amit magával hozott a toscanai múltból: az irodalom és a filozófia iránti olthatatlan fogékonyság, a sienai festőiskola hatása, dekadencia és életvágy különös keveréke. Aki csak ismerte, ragyogó, vonzó, szép, mély érzésű embernek tartotta. Picasso ösztönösségével szemben Modi az intellektualizmusával hatott. … A szerelem művészének, a nők megszállottjának legendáját az utókorra hagyott alkotásai őrzik. Ugyanolyan élvezettel adózott a szerelemnek, mint a különleges víziókra ösztönző spiritiszta- és hasisszeánszoknak vagy Rosalie mama olasz konyhájának a Kaptár nevű montparnasse-i művésztelepen.„

Forrás: Szentgyörgyi Rita: A „Montparnasse hercege”: Amedeo Modigliani