A XX. század második felének alighanem ő volt a legnagyobb hatású írója. Azoknak a gondolatvilágát is befolyásolta, akik nem értettek vele egyet. Regényeit, drámáit azok is nagyra tartották, akik nem hitték el, sőt indulatosan tagadták filozófiáját. De a filozófiatörténetben fordulatot, új korszakot jelentett a megjelenése. Az egzisztencialista bölcseleti magatartást ő találta ki, és tőle vették át azok is, akik elkülönültek tőle, sőt olykor egyenest szemben álltak vele. Hiszen az ő megjelenése óta van materialista és idealista egzisztencializmus, van vallásos és ateista egzisztencializmus. Ezeket mégis összeköti az a szempont, hogy az élet egészét, a maradandó és a változó mozzanatokat egységben látják.

A kapitalizmus indulatos bírálója, a polgári magatartás tagadója volt anélkül, hogy szocialista lett volna. De a szocialisták is, akárcsak ő – bár más meggondolások alapján – a kapitalizmus és a burzsoázia ellenfelei voltak. Ő pedig úgy vélte, hogy „aki az ellenségem ellensége, az az én szövetségesem”. – Ezért olykor a bolsevizmus, a Szovjetunió szövetségeseként állt ki harcosan, holott riasztotta a sztálini politika és gyakorlat. De akik elméletben szemben álltak vele, azokat is elragadták regényei és drámái. Máskor olyanok, akik mint egzisztencialisták filozófiai harcostársai voltak, szembekerültek vele tüntető szovjet-rokonszenve miatt. Mint a nála talán nem is jelentéktelenebb írók, például Albert Camus.

Életútjából és műveinek sorából meg lehetne írni az európai történelem és benne az európai irodalom útját és módosulatait a második világháborútól a 70-es évek végéig. Ez az életút csak akkor érthető és átélhető, ha végigolvassuk regényeinek és drámáinak sorát, a emellett megismerjük filozófiai műveinek nagy hatású gondolatvilágát.

Jean-Paul Sartre (teljes nevén Jean-Paul Charles Aymard Sartre; Párizs, 1905. június 21. – Párizs, 1980. április 15.)

Apját kisgyermekkorában elvesztette, fiatal, művelt anyja és anyai nagyapja irodalmi és filozófiai érdeklődésű körében nevelkedett szenvedélyes olvasóemberré. Saját vallomásaiban és folytonos szerelme, Simone de Beauvoire emlékezései tanúsítják, hogy nem tudott betelni a klasszikusokkal, az ókori görögöktől kezdve a legmodernebbekig. De párhuzamosan játékosan kedvelte a ponyvákat is, a bűnügyi kalandoktól a pornográfiáig. – Anyja új házassága ugyanúgy megrázta, mint az az élmény, hogy tükörbe nézve csúnya férfinak tartotta magát. Serdülőkorától kezdve ezért volt feszült viszonya otthonával, hajszolta a nőket, léha, de művelt ifjak közt talált társaságra. Közben már készült az írói életformára. Novelláit hamar kezdték közölni a folyóiratok. Közben is folyton tanult, a legszínvonalasabb francia főiskolának, az „École normale superieure”-nek volt igen jó minősítésű hallgatója. A görög klasszikusokat, köztük a nagy filozófusokat eredetiben olvasta, s mellettük ugyanolyan otthonos lett a német filozófusok sok árnyalatú világában. Német ösztöndíjat is szerzett egy évig a berlini egyetemen. Amikor visszatért Párizsba, már készítette első nagy regényét, amelynek akkor „Melancholia” címet adta. Ma már érthetetlen módon a nagy hírű Gallimard kiadó visszautasította, hogy két évvel később (1938-ban) mégis kiadja „Undor” címen. Ez azonnal sikeres lett, de egyelőre csak írók, értelmiségiek körében, hogy majd a háború után – 1945-től kezdve – világirodalmi szenzáció legyen. Hamarosan megjelent „A fal” című novelláskötete, jó néhány nagy hatású történettel, köztük az “Egy vezér gyermekkora” című, a fasizmus lélektanát leleplező kis remekművel.

Már ebben a háború előtti korban megtalálja életformáját, amikor egy este, kávéházi társaságban találkozik Simone de Beauvoire-ral. A hamarosan nagy hírű írónő ugyanúgy elidegenedett nagyon előkelő családjától, mint Sartre a maga polgári-értelmiségi otthonától. Ettől kezdve egy pillanatig sem szakadnak el egymástól, akkor sem, ha fizikailag távol vannak a közös otthontól. De nem házasodnak össze, fennen hirdetik a szabad élettársi viszonyt, idővel szinte divat lesz világszerte rájuk hivatkozni a formalitás nélküli testi-lelki összetartozás mintájaként.

Már a háború kezdetén behívják katonának, és hamarosan német hadifogságba kerül. 1941-ben, amikor a németek megszállták Franciaország nagy részét, a hadifoglyok egy részét hazaengedik. Megint Párizsban, megint Simone-nal élhet. Hamar bekapcsolódik az ellenállási mozgalomba, persze titokban. Közben megírja „A lét és a semmi” című filozófiai tanulmányát, amely 1943-ban meg is jelenik. Innét szokták számítani az egzisztencializmus filozófiatörténeti kezdetét. Nevezetes alaptétele, hogy az ember beledobódik a semmibe, létének – az egzisztenciának – eleve nincs célja és értelme. A gondolkodó lénynek azonban megvan a lehetősége, hogy tartalmat, lényeget – esszenciát – adjon létezésének. Ezt így persze csak a vallástalan egzisztencialisták fogadhatják el, de azt a lehetőséget, hogy ki-ki képes saját létéből felismerni és kifejleszteni élettartalmát és életcélját, a legkülönbözőbb hitű és metafizikájú gondolkodók is magukévá teszik. Éppen ez köti össze valamennyi egzisztencialistát a vallásos Jasperstől a világnézeti különbségeket közömbösen tekintő – vagy olykor ingadozó – Heideggerig.

Attól kezdve, hogy a német hadifogságból hazatérhetett, egyértelműen fasisztaellenes, politikailag baloldali. Ez a baloldaliság mindenekelőtt az indulatos kapitalistaellenességben nyilvánul meg. Ez viszi egyre közelebb a szocializmushoz. A marxizmussal nem tud azonosulni. Egyik legérdekesebb filozófiai művében, „A dialektikus ész kritikájá”–ban érdekes elemzéssel cáfolja a dialektikus materializmust, tagadja a történelmi materializmust is, hiszen filozófiája hitet tesz a szabad akarat mellett. Viszont oly mértékben áll szemben a polgári világnézetekkel, az elnyomás és kizsákmányolás minden lehetőségével, hogy szövetségesének tudja a szocializmust is. Ez odáig viszi, hogy pártol minden szabadságtörekvést. Kezdetben igyekszik rokonszenvet ébreszteni a Szovjetunió iránt is. Ez állítja szembe barátjával és harcostársával, a nem kevésbé kitűnő íróval, Albert Camus-val. – Ezt a kort és ezt a kört legérdekesebben Simone de Beauvoire ábrázolja „A mandarinok” című regényében. Ebben a felvonultatott személyek igen nagy pontossággal és olykor kíméletlen hitelességgel – csak éppen más-más nevekkel Sartre-ot, Camus-t és magát az írónőt mutatják be.

Sartre a háború utáni években lelkesen és lelkesítve veti magát a közéletbe, a gyakorlati politikába. Ugyanúgy áll a diákmozgalmak mellé, ahogy vitairatokban pártolta Fidel Castro kubai mozgalmát. Politikai magatartását azonban némiképp módosítja, amikor megismeri a bolsevizmus sztálini gyakorlatát. Ettől kezdve a szocializmus úgy válik nála eszménnyé, hogy elválasztja a szocializmus egyelőre megvalósított gyakorlatától. – Ez az egyszerre olykor kommunistának vallott politikai világnézet és a Szovjetunió éles kritikája teremti azt a sajátos helyzetet, hogy jobbról és balról egyaránt bírálják. – De akik bírálják, azok is elismerik írói nagyságát. Nagyra tartott prózája mellett még sikeresebbek drámái. Már a 40-es évek elején megírta a görög mitológiai tárgyú “Legyek” című játékát. A háború utáni években egymás után a „Zárt tárgyalás”–t majd a „Tisztességtudó utcalány”–t. Mindkettő a polgári erkölcsök hazugságairól szól. Azután a „Temetetlen holtak”–at és a „Piszkos kezek”–et. Ezekben a gyilkos erővel tovább élő múlt a kemény bírálat tárgya. Legkitűnőbb drámai műve „Az ördög és a jóisten”. – Ez a történelmi dráma a német parasztháborúban játszódik, hőse Goetz, a zsoldosvezér (ugyanaz, akiről a fiatal Goethe „Götz von Berlichingen” című indulatos drámáját írta.) – Sartre-nál Goetz felismeri, hogy az ördögöt, a gonoszságot szolgálta, ezt jóvá akarja tenni, s Isten oldalára áll, hogy a jót szolgálja. De akárhol áll, mindegyik eszme a rosszat, a gonoszságot szolgálja.

Ezeknek a drámáknak eszmei, gyakran filozófiai tartalma szemléletes jellemek izgalmasan érdekes történetein keresztül hat az olvasóra.

Utolsó éveiben sokat betegeskedett, de nem akarta elhagyni magát, még a diákfelvonulásoknak is az élére állt.

Óriási életművet hagyott hátra. Regényei, drámái, filozófiai művei, irodalomtörténeti esszéi, kritikái, vitairatai a modern francia irodalom egyik legmagasabb csúcsát jelentik.

Forrás: Hegedűs Géza – Világirodalmi arcképcsarnok (Magyar Elektronikus Könyvtár)