Tompa Mihály-kiállításmegnyitó

 

 

Az Országos Széchényi Könyvtár és a COMP-REND Kft. tisztelettel meghívja Önt a Tompa 200 „Nincs talán még elfeledve a dal” című kiállítás megnyitójára.

 

Tompa Mihály

 

Időpont: 2017. május 23. kedd, 16 óra
Helyszín: Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem

A vendégeket köszönti: Dr. Tüske László főigazgató (OSZK)

A kiállítást megnyitja: Szilágyi Márton irodalomtörténész, tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA doktora

Közreműködnek:

  • Szabó András előadóművész és a Sárszentmiklósi Általános Iskola Népdaléneklő Csoportja – felkészítő tanár: Horváth Ferencné Mikuli Erzsébet
  • a Violin Művészeti Iskola Sárszentmiklósi Tagozatának hangszeres kamaracsoportja – felkészítő zenetanár: Jákob Zoltán, valamint
  • Dr. Patonai Anikó Ágnes és Szűts-Novák Rita irodalomtörténészek, a kiállítás kurátorai

A kiállítás 2017. május 23. és 2017. szeptember 30. között a könyvtár nyitvatartási idejében látogatható a VII. emeleti katalógustérben. A nyári zárás ideje alatt a tárlat nem látogatható.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Bővebben a kiállításról

 

Országos Széchényi Könyvtár

Szent kő – Jádetömb

 

 

Az Ázsia-szerte használt és nagyra becsült jáde a kínai kultúrában kiemelt szerepet játszott. Itt már az újkőkorban, Kr. e. 3000 körül készítettek belőle faragványokat. Idővel a hatalom és a gazdagság jelképévé vált, sőt még erkölcsi jelentőséget is tulajdonítottak neki. A nagy kínai filozófus, Konfuciusz az erényes embert hasonlította a jádéhoz, amely „finom, tömör és erős, akár az ész”. Verseket és dalokat is írtak róla, és a mai kínai nyelv egyes kifejezései is a jáde tisztaságára és kiválóságára utalnak.

 

Természetes Jade kő  Jade kő megmunkálás

Természetes Jade kő | Jade kő megmunkálás

Keménység

A jádét (melyet kínaiul nek hívnak) általában zöld kőként ismerik. Évszázadokon át két fajtáját munkálták meg: előbb inkább a nefritet, később a jádeitet, s jobbára csakugyan mindkettő zöld, de számos más színárnyalatban is előfordulnak, így fehérben, lilában és feketében. Mindegyik eléggé nehezen megmunkálható. Ehhez még akkoriban nem álltak rendelkezésre megfelelő eszközök Kínában, ezért úgy formálták, hogy homokkal dörzsölték. A jáde kemény anyag, de túl merev ahhoz, hogy kovácsolható legyen, emiatt a belőle készített kardok inkább dísztárgyak voltak, mintsem valódi fegyverek.

 

Jade kő medál chinese with jade with jade landscape

Eredeti, régi kínai jade kő medál |Fehér jade dísztárgy | Jade (nefrit) tájkép

Szellemi erő

A jádénak mindenféle rendkívüli hatást tulajdonítottak, így gyógyítóerőt, valamint hogy közelebb viszi az embert a taoizmus és buddhizmus istenségeihez. Igen sok megmunkált jádetárgy került elő előkelő emberek ősi sírjaiból, tehát valamilyen rituális jelentőségük lehetett. A későbbi kínai jádeszobrok gyakran ábrázolnak isteneket vagy jelképes állatokat, illetve mese- és mondabeli jeleneteket.

 

Koreai jade teáskészlet Kézzel faragott jade hajóJde Buddha

Jade teáskészlet (Korea) | Kézzel faragott kínai jade sárkányhajó | Jade kő Buddha figura

Forrás: Az emberiség története (240-241. oldal) Corvina Kiadó 2015 ISBN 978 963 13 6315 9

 

Guy de Maupassant – Az öregember

 

 

UN VIEUX

Rondelis, az újonnan megnyílt fürdőhely, kiválóan alkalmas hosszabb tartózkodásra, sőt állandó letelepedésre is. Vastartalmú vize az egész világon a leghathatósabb a vér mindenfajta betegsége ellen, s azonfelül oly tulajdonságokkal is rendelkezik, amely az emberi élet tartamát meghosszabbítja. Ez a rendkívüli hatás részben talán annak is tulajdonítható, hogy a városka fenyvesekkel borított hegyen épült. Évszázadok óta kétségkívül megállapított tény, hogy Rondelis lakói közül számosan meglepően magas kort értek el.”

Guy de MaupassantEz a reklámcikk valamennyi újságban megjelent.

Az üdülők tömegesen jöttek.

Egy reggel új vendég hívatta magához a fürdőorvost: Daron úr néhány napja érkezett, s egy szép kis villát bérelt ki az erdő szélén. A nyolcvanhat éves, szikár aggastyán még jól bírta magát, fürge és egészséges volt, és nagy igyekezettel palástolta öregségét.

Hellyel kínálta az orvost, és rögtön ezzel kezdte:

– Doktor úr, én az egészségemet az életrendemnek köszönhetem. Még nem vagyok nagyon öreg, de koros már igen, és hála egészséges életmódomnak, a betegségeket, még a múló, könnyű rosszulléteket is mindig elkerültem. Azt hallottam, hogy Rondelis éghajlata igen kedvezően hat az egészségre. Szívesen elhiszem, de mielőtt véglegesen letelepednék, bizonyítékokat óhajtok. Arra fogom kérni, hogy hetenként egyszer keressen fel, és tájékoztasson pontosan a következőkről: először is egy listát, mégpedig teljes listát kérek a város és a környék valamennyi lakójáról, aki elmúlt nyolcvanéves. Testi és lelki állapotukról is kérek néhány adatot. Továbbá tudni óhajtom, mi a foglalkozásuk, milyen életmódot folytatnak, milyenek a szokásaik. Ha valamelyik meghal, lesz szíves értesíteni engem és közölni velem az elhalálozás okát és körülményeit.

Aztán még kedvesen hozzátette:

– Remélem, doktor úr, jó barátok leszünk – s odanyújtotta aszott, ráncos kezét. Az orvos megszorította, és megígérte, hogy kívánságait lelkiismeretesen teljesíti.


Daron úr egész életében reszketett a haláltól. Úgyszólván minden örömről lemondott, mert az örömök veszélyesek. Ha ismerősei álmélkodtak, hogy soha életében meg se kóstolta a kedvet és képzeletet felpezsdítő bort, ő azt felelte: “Én ragaszkodom az életemhez.” Hangján átütött a félelem, s az “életem” szót úgy ejtette ki, mintha ennek az életnek, az őéletének roppant értéke lenne, amelyet rajta kívül senki sem ismer. Az “életem” szóval úgy elkülönítette magát a többi ember életétől, hogy nem volt mit felelni rá.

Valahányszor a saját személyéről vagy a tulajdonában levő dolgokról beszélt, különös nyomatékkal hangsúlyozta a birtokosjeleket. Ha azt mondta: “Az én szemem, lábam, karom, kezem” – mindenki érezte, hogy itt semmi kétség nem lehet: ezek a testrészek nem akárkiéi, ezek őhozzá tartoznak. Ez a megkülönböztetés kiváltképpen akkor volt feltűnő, mikor az orvosát emlegette: “Az én doktorom.” Mintha az orvos kizárólagos tulajdona lenne, s egyedüli rendeltetése, hogy vele, csak az ő betegségével foglalkozzék, soha semmi mással, és felette állna a világ valamennyi orvosának, kivétel nélkül valamennyinek.

A többi embert mindig is holmi bábnak tekintette; arra valók, hogy a földet benépesítsék. Két csoportba sorolta őket: az egyikbe azok tartoztak, akiknek köszönni szokott, mert a véletlen folytán megismerkedett velük, a másik azokból állt, akiknek nem köszönt. Egyébként az emberiség mindkét csoportja tökéletesen közönyös volt neki.


Attól a naptól kezdve, hogy a fürdőorvos elhozta a listát a tizenhét rondelisi lakos nevével, akik valamennyien túljártak már a nyolcvanon, Daron úr szívében aggódó érdeklődés ébredt az öregek iránt, akik majd egymás után halnak meg előtte.

Nem kívánt megismerkedni velük, de alaposan tájékozódni akart személyükről, s az orvoson kívül – aki minden csütörtökön nála vacsorázott – senkivel se beszélt róluk. Csütörtökönként aztán tudakozódott:

– Mondja csak, doktor, hogy van Joseph Poinçot? Múlt héten azzal váltunk el, hogy gyengélkedik…

És mikor az orvos beszámolt a beteg állapotáról, Daron úr azt tanácsolta, hogy változtasson valamit a kúrán, próbálkozzék újfajta eljárásokkal, más kezeléssel; ha sikerül, rajta is alkalmazhatja. Ezek az öregek az ő kísérleti nyulai voltak, belőlük vonta le a tapasztalatait.

Egyik este az orvos, alighogy belépett, azt újságolta:

– Rosalie Tournel meghalt.

– Miben? – kérdezte remegve Daron.

– Anginás roham.

A kis öreg megkönnyebbülten sóhajtott fel, és megeredt a szava:

– Nagyon testes, kövér asszony volt… Nyilván túl sokat evett… Ha én majd az ő korába jutok, jobban vigyázok magamra.

(Két esztendővel volt idősebb az asszonynál, de csak hetvenet vallott be.)

Néhány hónap múlva Henri Brissot-ra került a sor. Daron úr nagyon megrendült. Ezúttal férfi halt meg, mégpedig sovány, elővigyázatos és három hónap híján egyidős vele. Nyílt kérdést nem mert feltenni, aggódva várta, hogy az orvos beszéljen.

– Ó, hát csak úgy hirtelen halt meg? – puhatolózott. – Múlt héten még egész jól érezte magát! Valami meggondolatlanságot csinált, ugye, doktor úr?

Az orvos mulatott az öregen.

– Nem hiszem, hogy meggondolatlan lett volna. A gyerekei azt mondják, hogy nagyon elővigyázatosan élt.

Daron úr már nem állta tovább az aggodalmat, és megkérdezte:

– De hát… hát… miben halt meg akkor?

– Mellhártyagyulladásban.

Micsoda öröm, micsoda nagy öröm! A kis öreg aszott keze boldogságában tapsra lendült.

– Na persze, mondtam én, hogy meggondolatlan volt. Ok nélkül nem jön a mellhártyagyulladás. Vacsora után nyilván kikívánkozott a friss levegőre, és a hideg megcsapta a tüdejét. Mellhártyagyulladás! Nem is betegség, hanem baleset. Mellhártyagyulladásban csak a meggondolatlan bolondok pusztulnak el.

Jókedvűen megvacsorázott, s az asztalnál az életben maradtakról beszélt. Már csak tizenöten vannak, de valamennyien szívósak, ugye. Hiába, ez az élet törvénye, először a gyöngébbek hullanak el; akik a harmincadik esztendejüket betöltötték, valószínű, hogy elérik a hatvanadikat is, a hatvanévesek gyakran a nyolcvanat, s aki már nyolcvan elmúlt, csaknem mindig százéves koráig él, mert ez a fajta a legerősebb, a legóvatosabb, a legedzettebb.


Ugyanebben az esztendőben még két öreg halt meg, az egyiket fuldoklási roham, a másikat vérhas vitte el. Az utóbbi esete igen jól elszórakoztatta Daron urat, mert arra a következtetésre jutott, hogy az elhunyt a halála előtti este bizonyára izgató ételeket evett.

– A vérhas a meggondolatlanok betegsége, a teremburáját, doktor úr! Jobban kellett volna vigyáznia a tisztaságra.

Ami pedig a másik öreget illeti, akivel fuldoklási roham végzett, az effajta roham általában az elhanyagolt szívbaj következménye.

Egyik este az orvos Paul Timonet haláláról számolt be, ez a vénember valóságos múmia volt, és azt remélték, hogy ő lesz a fürdő százesztendős reklámja.

Mikor Daron úr szokása szerint megkérdezte: – És miben halt meg? – az orvos azt felelte rá: – Hát bizony nem tudom.

– Hogyhogy nem tudja? Ezt mindig tudni kell. Talán valami sérülés?

Az orvos a fejét rázta:

– Nem.

– A májával vagy a veséjével volt baj?

– Dehogy, mindkét szerv kifogástalanul működött.

– Hát a gyomra? Emésztési zavarok gyakran váltanak ki szívrohamot.

– Nem volt szívrohama.

– No de csak meghalt valamiben! – erősködött izgatottan a megrökönyödött Daron. – Véleménye szerint miben halt meg, doktor?

Az orvos égnek emelte két karját.

– Nem tudom, fogalmam sincs róla. Meghalt, mert… meghalt, csak ennyit mondhatok.

Daron úr erre megindult hangon kérdezte:

– Hány esztendős volt? Már nem is emlékszem a korára.

– Nyolcvankilenc.

– Nyolcvankilenc! Hát akkor nem az öregség vitte el! – kiáltott fel hitetlenkedve és megnyugodva a kis vénember.

1882. szeptember 26.

Dániel Anna fordítása

Forrás: Guy de Maupassant válogatott elbeszélései (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

 

Amerigo Vespucci rövid életrajza

 

 

Amerigo Vespucci 14511454 között született Firenzében, jómódú közjegyző-családból. Amikor felnőtt, a hírneves firenzei Medici-bankház szolgálatába lépett és békésen élt szülővárosában negyven éves koráig. 1492 körül a Mediciek megbízottjaként,akiknek nagy pénzügyi érdekeltségeik voltak Spanyolországban, Barcelonába, majd pedig Sevillába költözött. Itt élt 1499-ig és Hojeda az ő révén kapott pénzzel szervezte meg ebben az évben expedícióját a György-Amerigo Vespuccipartra. Kétségtelen, hogy Vespucci 1499—1500-ban Hojeda vezetése alatt hajózott. 1501 körül Portugália szolgálatába lépett; 1501 és 1504 között portugál hajókon az Újvilág partjain hajózott. 1504-ben a firenzei ismét átköltözött Spanyolországba. Spanyol szolgálatban valószínűleg kétszer hajózott (1505-ben és 1507-ben) a Darién-öbölbe. A későbbi négy év folyamán   1512-ben bekövetkezett haláláig  – Kasztília főrévkalauzának tisztségét1 töltötte be.

Amerigo Vespucci saját kezdeményezéseként egyetlen expedíciót sem szervezett, és egyetlen expedíciónak sem volt vezetője. Nincs döntő bizonyíték arra sem, hogy valamilyen spanyol vagy portugál hajónak a kapitánya lett volna. Nem tudjuk egy kivételével2 azt sem, hogy milyen tisztségeket töltött be az Újvilág partjaira tett hajóútjai során. Csak egyetlen esetben tudjuk pontosan, hogy kinek a vezetése alatt hajózott. A történészek többsége még abban is kételkedik, hogy valóban megtette-e azokat a hajóutakat, amelyekről ő maga beszélt.

_

1 A főrévkalauz vizsgáztatta a hajókormányosi tisztségre kijelölteket és ő adta ki a megfelelő „pátenst” (diplomát); figyelemmel kísérte a glóbuszok és térképek készítését; a spanyol hajók kapitányai által Nyugat-Indiából hozott adatok alapján a kormány részére titkos összesítő térképeket készített.
2 Las Casas szavai szerint Hojeda expedíciójában Vespucci „a kormányosok egyike volt, jóllehet a tengeri hajózásban igen tapasztalt és a kozmográfiában igen jártas volt”.
Forrás: Magidovics – A földrajzi felfedezések története (183. oldal) Gondolat Kiadó, Budapest 1961

 

Az Andok kincsei

 

 

Peru magashegyei között több indián birodalom létrejött a 4. századtól kezdve, és pompás városokat építettek. Az utolsó ilyen kultúra, az inkáké előbb meghódította az andesi felföldek és a parti síkságok jó részét, ám aztán áldozatul esett a spanyolok 1532-es betörésének.

Machu PicchuPeruban 600 táján a politikai hatalmat két andesi állam ragadta a kezébe. Az ajmara indiánok Tiahuanaco (ejtsd „tivanako”)városát építették fel a Titicaca-tó partján csodálatos templomokkal és egyéb építményekkel. Befolyásuk kiterjedt néhány óceánparti területre is. A másik nép az innen északnyugatra, az Ayacucho-medencében élő variké volt, akik fejlett államot építettek ki öntözőrendszerrel, s uralkodtak a parti területeken is. 1100 tájára mindkét állam lehanyatlott.

A sicánok kultúrája a 8. században jött létre a Lambayeque-völgyben, a mai Észak-Peruban. Az ő városaikban is voltak vallási területek királysírokat rejtő piramisokkal; ezekből sok aranytárgy került elő. A sicánokat a szomszédos chimúk igázták le 1375-ben. Ettől kezdve a mai Peru alföldi részén az ő királyaik uralkodtak. Ők is remek építészek voltak, s fővárosuknak, Chan Channak mintegy tízezer lakója volt, akik többek között kisebb erődökben laktak.

Chan Chant 1470-ben elfoglalták az inkák. Övék volt az utolsó nagy andesi civilizáció. Eredetileg is hegylakók voltak, s a 15 században több (ugyancsak inkának nevezett) uralkodójuk is nagy hódító volt. Birodalmukat kecsua nyelven Tavantinszujunak („a négy régió földje”) hívták. 40 ezer kilométernyi, pihenőállomásokkal ellátott úthálózatuk lehetővé tette a gyors hírszolgálatot, s ennek segítségével meghódították az Andok tekintélyes (a mai Kolumbia és Chile közötti) részét. Birodalmuk hanyatlásában oroszlánrésze volt a spanyolok által behurcolt feketehimlőnek.

Chan Chan

Chan Chan romjai

 

Ruha és ékszer

A ruhakészítés igen fejlett volt a középkori Peruban, ahol többféle alapanyagot használtak erre a célra: a hegyekben jobbára gyapjút, az óceánparti síkságokon inkább pamutot. A chimúk és az inkák mesterien bántak a madártollakkal is.

chimu textile chimú ékszer Chimű korona

 

 

Háztartás

Az élet az Andokban a legtöbb embernek nehéz volt és szigorúan szabályozott, nemigen létezett társadalmi mobilitás. Chan Chanban az elitnek külön lakónegyede volt. Az inkáknál mindenkinek abban a kasztban kellett maradnia, amelyikbe született. Az egyszerű emberek kis, szögletes, egyetlen helyiségből álló kőházakban laktak.

 

Chimu ceramica  Chimu textil

 

Hiedelmek és rítusok

Az andesiek tisztelték az őseiket, emellett többistenhitük volt. A chimúk főistene a holdistennő Si volt, míg az inkáké Inti, a napisten. Úgy tartották, az arany az ő verítéke, az ezüst pedig a feleségének, a holdistennő Mama Quillának a könnyeiből lesz.

 

Aranytumi Aranyserleg Sican burial mask

 

Forrás: Az emberiség története (188-191. oldal) Corvina Kiadó 2015 ISBN 978 963 13 6315 9

 

Asszír szikladomborművek

 

 

Asszír szikladombormű

A kép nagyítható

Az újasszír királyok – ahogy arra király-felirataik is gyakran utalnak – hódításaik során, hadjáratuk végpontján, egy legyőzött városban (II. Sarrukín egyik domborműve például elődje, III. Tukulti-apil-Ésarra egy domborművét ábrázolja egy mindkettőjük által meghódított iráni város kapuja mellett), egy kiemelkedő helyen, de még saját fővárosaikban (Assur-bán-apli domborművén is látható egy nagyapját, Szín-ahhé-eribát ábrázoló ninivei sztélé) is gyakran felállították saját képmásukat és megörökítették rajtuk saját maguk, és főleg Assur isten dicsőségét. A „képmás” több formát is ölthetett: ezek közé tartozott a sztélé, de az obeliszk is (fehér obeliszk, fekete obeliszk). Bizonyos helyeken, ahol a természeti adottságok lehetővé tették, az asszírok magasan a környék fölé emelkedő sziklafelületekre is véstek domborműveket. Ezek főleg az Asszíriát körülvevő hegyvidékeken (iráni, örmény és anatóliai hegyvidékeken) találhatók. Jellemzőik közé tartozik, hogy a király alakját ábrázolják a sztélékhez hasonló két tartásban, illetve istenek kíséretében. A képen (1. kép) látható szikladombormű Baviannál áll (ezen kívül Baviannál más domborművek is állnak, de ismerünk szikladomborműveket még Maltai és Gundük mellől is). A négyalakos jelenet két egymással szemben álló istenalakot és mögöttük az asszír királyt, Szín-ahhé-eribát (Kr.e. 704—681) ábrázolja. A király kezében buzogányt tart, másik kezével pedig egy növényt emel az orrához. A két istenalak szent állata hátán egymással szemben áll. A baloldali, magasabb, valószínűleg Assur isten, szent állata, egy oroszlánlábú, oroszlánfarkú, eredetileg pikkelyes testű sárkányféle (mushussu) hátán áll. Fején magas, hét szarvpárral díszített isteni fejfedő (polosz) látható, kezében pedig pálcát és istenalakkal díszített karikát, illetve egy növényt tart. A szemben lévő alacsonyabb (és alacsonyabb rangú istenség) kezét felemelve üdvözli Assurt. Másik kezében szintén istenalakos karika és egy virágban végződő pálca látható. Állata szintén egy sárkányféle lehetett (ez volt a szent állata Babilón főistenének, Marduknak is →Istár-kapu). A sziklafalba a későbbiekben szerzetesek sziklalakásokat vágtak. A másik szikladomborművet (2. kép) is Szín-ahhé-eriba vésette a Maltainál (a Moszul-Dohuk karavánút mentén található) sziklafalba. A dombormű az asszír királyt ábrázolja (a jelenet két szélén) az asszír pantheon isteneivel: Assur sárkánykígyón, Ninivei Istár oroszlánon, Szín oroszlánsárkányon, Nabú sárkánykígyón, Samas lovon, Adad oroszlánsárkányon és bikán, valamint Arbelai Istár oroszlánon állva.

asszír szikladombormű

A kép nagyítható
Dr. Dezső Tamás ELTE BTK Assziriológiai és Hebraisztikai Tanszék

 

A titokzatos nazcák és mochék

 

 

Az első perui civilizáció a Chavín (lásd Az Andok félelmetes istenei) hanyatlása után két kisebb kultúra alakult ki itt: a nazcáké, akik óriási és rejtélyes rajzokat készítettek a déli sivatagban, valamint az északi mochéké, akik elsősorban szép kerámiáikról nevezetesek.

 

Nazca-vonalak: A talaj felső, sötét kövezetének eltávolítása után az alatta lévő világosabb réteg adta ki a nazcák óriási, jól csak repülőgépről látható, állatokat (például madarakat, bálnákat) ábrázoló rajzait. Ez a madár például 45 méter hosszú. Vitatott, hogy mi lehetett a nazcák célja ezekkel, de talán áldozatul szánták az isteneknek.

 

A Nazca-civilizáció Kr. e. 200Kr. u. 650 között élte fénykorát. Mumifikálták a halottaikat, akiket lámák, alpakák és vikunyák gyapjából készült gyönyörű ruhákba öltöztették. Állatokat és természetfölötti lényeket ábrázoló mintás edényeket is készítettek. Ugyanezek a motívumok jelennek meg sivatagi óriásrajzaikon is, melyeket 1927-ben Toribio Mejia Xesspe perui régész fedezett fel. A negyvenes évektől pedig egy német matematikusnő, Maria Reiche tanulmányozta és restaurálta őket. A Moche-civilizáció valamivel később: Kr. u. 200—800 között virágzott. Ebben a társadalomban a harcoló nemesi réteg uralkodott, akik legyőzött ellenségeiket megkínozták, majd feláldozták isteneiknek. Királyaikat nagy, piramis alakú sírhalmokba temették, rengeteg kinccsel együtt, ám a mochék mégis leginkább csodálatosan megformált és díszített kerámiáikról a leghíresebbek.

 

Naza Ceramica Nazca ceramica Nazca Ceramica

 

Hiedelmek és rítusok

A festett edények készítőik vallásáról is árulkodnak. Mind a nazcákéin, mind a mochékéin találunk emberáldozatot ábrázoló jeleneteket. Sok moche vázán éppen végeznek az összekötözött foglyokkal, míg a nazcákon egy természetfölötti lényt látunk, kezében levágott emberfejekkel. Mindkét nép állatformában megjelenített természeti isteneket tisztelt.

 

Nazca ceramics Nazca ceramics

 

Forrás: Az emberiség története (110-111. oldal) Corvina Kiadó 2015 ISBN 978 963 13 6315 9

 

A „Munkácsi-lendület”

 

 

1896. május 18-án született Dicsőszentmártonban (Tarnevi, Románia) a világ legjobb fotósai között nyilvántartott Munkácsi Márton.

Martin Munkácsi

Munkácsi Márton (Dicsőszentmárton 1896. május 18. – New York, 1963. július 14.) világhírű magyar fotográfus

Eredeti neve Mermelstein Márk volt, ezt magyarosította később Munkácsira, a világ pedig Martin Munkácsi néven ismeri. Csak alapfokú iskolákat végzett, de hajtotta a tudásvágy, falta a könyveket. A család 1911-ben költözött Budapestre, ahol a tizenöt éves kamasz – apja nyomdokaiba lépve – szobafestőinasnak állt, de egy év után a szakmát és családját is otthagyta: felcsapott újságírónak.

Sportlapokat tudósított, verseket közölt, a fényképezésbe autodidaktaként vágott bele, első gépét maga készítette. Foglalkozott portréfotózással is, 1918-ban rövid időre műterme is volt. A Színházi Élet című lapnak dolgozott, ahol a később szintén világhírűvé vált Gyenes János (Juan Gyenes) és Willinger László mellett tanulta a mesterséget. Ismertté egy véletlen készült fotója tette: a villamoson megörökítette két ember összeszólalkozását, majd vidéki kiküldetése előtt a képet a szerkesztőségben hagyta. Távolléte alatt a fotó szó szerint perdöntő dokumentum lett, mert a vita halállal végződött, és Munkácsi arra érkezett haza, hogy a nevét mindenki megismerte.

1924-től rendszeresen készített sportfotókat fővárosi újságoknak, és a szociofotó műfajában is alkotott. Dolgozott Az Estnek, a Délibábnak, a Tolnai Világlapjának, a Ma Estének és más képes újságoknak. A Pesti Napló Képes Mellékletében jelentek meg riportképei Balogh Rudolf és Escher Károly fotói mellett. A sportfotózással sajátította el azt a képességet és technikát, hogy előre le tudta modellezni a bekövetkező mozdulatokat, így szinte már az esemény bekövetkezte előtti pillanatban meg tudta nyomni az exponáló gombot.

1927-ben Berlinbe ment, az Ullstein Kiadónál kapott szerződést. A Berliner Illustrierte Zeitung vezető fotográfusaként sportot, divatot és riportokat is fotózott, számos kiadvány címlapfotóját is ő készítette. Sikeresnek, híresnek és az egyik legjobban fizetett fényképésznek mondhatta magát. Az Ullstein megbízásából bejárta a világot. 1932-ben fényképezett a Graf Zeppelin léghajó Föld körüli útján, 1933. március 21-én Potsdamból ő örökítette meg a pillanatot, amikor az új, nemzetiszocialista többségű Reichstag nyitó ülésén Adolf Hitler kancellár és Paul von Hindenburg államfő kezet fogott.

Képein bátran alkalmazta az új fényképezés stílusjegyeit, a drámai látószögeket, kihasználta az alul- és felülnézet adta különleges látványt, kedvelte a merész formákat.

Mivel a nácik hatalomra jutása után Németországban már nem érezte magát biztonságban, elfogadta a New York-i Harper’s Bazaar divatlap szerződését, és 1934-ben Amerikába költözött. Divatfotósként az addig megszokott merev stúdióképektől teljesen eltérő fotókat készített: modelljeit kivitte a szabadba, életszerű helyzetekben, mozgás közben fényképezte őket, amivel máig ható iskolát teremtett.

Az 1940-es évek elején érkezett pályafutása csúcsára, akkoriban készítette a Ladies’ Home Journal számára a Hogyan él Amerika? című híres sorozatát. Olyan sztárokat kaphatott lencsevégre, mint Marlene Dietrich, Katharine Hepburn, Louis Armstrong, Fred Astaire, képeivel megteremtette az úgynevezett sztárportré műfaját.A második világháború előtt rendszeresen tartotta a kapcsolatot Magyarországgal, hazalátogatott, képei gyakran jelentek meg a pesti lapokban, 1937-ben részt vett a Modern Magyar Fényképezők kiállításán.

1943-ban szívinfarktust kapott, felgyógyulása után egyre kevesebbet fényképezett, inkább önéletrajzi ihletésű regényén dolgozott. Mivel fénykorában bőkezűen költekezett, egyre inkább elszegényedett. 1963. július 14-én New Yorkban a magyar és ukrán emigránsok focimeccsének fotózása közben vitte el egy újabb infarktus. Magányosan, szegényen, elfelejtve halt meg, öröksége nagyrészt szétszóródott, neve és munkássága Magyarországon is nemzedékek számára maradt ismeretlen. Újrafelfedezése 1990 után történt meg, 1995-ben a Magyar Fotóriporterek Társasága Munkácsi Márton-díjat alapított, ezt évente a Sajtófotó pályázaton ítéli oda a zsűri.

Annak idején még Magyarországon fogalmazta teóriáját a fotóriportról: „meglátni a perc ezredrésze alatt azt, ami mellett a közömbös emberek vakon haladnak el – ez a fotóriportázs elmélete. S amit ez alatt az ezredrész alatt meglátunk: lefotografálni a perc következő ezredrésze alatt – ez a fotóriportázs gyakorlati oldala.”

Forrás: MTI

Az arab világ művészete

 

 

 

Mint minden társadalom, az arab világ sem csak térben és időben, hanem mélységében is tagolt, és mindegyik szegmense saját művészi nyelvvel rendelkezik. Egészen más a nomád és a letelepedett kultúra; más a beduin Túlún-mecsetművészet, mint az udvari reprezentáció, noha mindig erős a kölcsönhatás az egyes rétegek között. Hagyományosan az udvari művészetet szokás a fő mintaadónak tekinteni. A legértékesebb alapanyagok, a legfinomabban kidolgozott tárgyak kétségkívül az előkelő rétegek számára álltak rendelkezésre, és a világ nagy múzeumai is ezeken keresztül mutatják be a térség művészetét. De aligha vitatható, hogy a városok és a falvak művészete ugyanannyira része ennek a civilizációnak, és ha összességében kívánjuk megismerni, valamennyi szférára tekintettel kell lennünk. Az arab civilizáció két döntő vonása az arab nyelv és a muszlim vallás. Mindamellett sok preiszlám elemmel is találkozunk, akár a „magas”, akár a „népi” művészet szférájában vizsgálódunk.  Sőt, különösen az utóbbira jellemzők bizonyos műfajok – mmint a szőnyegszövés vagy az ötvösség -, amelyeket, noha magától értetődően sorolunk az iszlám művészet jellegzetességei közé, mégsem tudjuk egykönnyen megmagyarázni, mi teszi azokat „iszlámmá”.

Nem kell tehát messzire mennünk annak felfedezéséhez, hogy az arab és az iszlám művészet fogalmai körül sok a zavar, és a tisztázatlanságból fakadó félreértés. Gyakran szinte egymásba csúsznak, a kettő elválaszthatatlanságának hamis képzetét keltve. Ez az azonosítás csupán közkeletű tévedés. Valójában arab és iszlám művészet kapcsán nem egyenértékű fogalmakról beszélünk, hiszen az egyik nyelvföldrajzi, a másik vallásföldrajzi viszonyokat fejez ki. A félreértés mélyén vélhetően az a jelenség rejlik, hogy a muszlim hódítás nagy területen nyelvváltással is együtt járt. Dél-Spanyolország, a mediterrán szigetek, észak-Afrika, Szudán, dél-Irán, és a Közel-Kelet szinte egésze – tartósan vagy átmenetileg – az iszlám felvételével arabbá lett egyúttal. Ahol az arab hatás elég erős volt, még az áttérés sem volt feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a lakosok elarabosodjanak. Az így létrejövő, bizonytalan körvonalú arab világ természetesen nem azonos a sokkal tágabb iszlám világgal, amely hatalmas kiterjedésű iráni és török nyelvű régiókat, illetve délkelet-Ázsia és Afrika növekvő népességű muszlim közösségeit is magába foglalja.

E változatosságról a művészettörténeti irodalom nem mindig vesz tudomást: az iszlám művészetet rendszerint mint arab, illetve török és perzsa ügyet tárgyalja, szinte következetesen megfeledkezve a „klasszikus” muszlim területeken túli iszlám művészetről, pl. Indonézia, a Balkán vagy a csendes-óceáni térség gazdag emlékanyagáról és modern kori alkotásairól. Mindezekkel általában az adott országok – India, Indonézia, az afrikai országok – saját művészettörténete foglalkozik; így lesz az indiai, indonéz, stb. iszlám művészetből India, Indonézia, stb. muszlim kori művészete: egy fejezet a nemzeti kultúrák történetében. Ugyanennek a szemléletnek a másik végletét a Közel-Kelet áttekintésekor találjuk. Eszerint az ókori Egyiptom, Mezopotámia és a görög-római világ művészete önálló, zárt rendszerként alig vetít előre valamit az ugyanitt majd meghonosodó muszlim kultúrából. Ami utána következik, az viszont már nem egyiptomi, szíriai, stb., művészet, hanem az iszlám művészet regionális leágazása. Ez a hagyományos nézőpont az iszlám művészettörténetet egyfajta zárt és lineáris terjedésnek láttatja: az első iraki mecsetek, valamint a jeruzsálemi Sziklaszentély (7. század) után kibontakozik a szíriai Umajjád építészet (7-8. század), amelyre az iráni ihletésű iraki abbászida építészet válaszol, Egyiptomig és a Maghrebig követőket maga mögé állítva (8-9. század). De például Arábia iszlám előtti művészete, azaz a tulajdonképpeni arab művészet alig ismert. Hasonló a helyzet a preiszlám Núbiával és Jemennel. Jóval közismertebb a későantik Szíria és Egyiptom, ám ezeket meg sokszor a római művészet provinciális változatának minősítik, ami által a kérdéses terület művészetét egy kiválasztott centrum perifériájává fokozzák le, megfosztva a vidéket saját kvalitásaitól. Pedig például Egyiptom muszlim hódítás előtti és utáni kézművességének – fazekasságának, üvegiparának, faragásának, stb. – összevetéséből kiderül, hogy az lényegileg változatlan, és mindvégig jellegzetesen helyi maradt. Vagyis valamennyi térség a saját útját járta a hódítás előtt és után is. Többek között emiatt a regionális változatosság miatt nehéz arab művészetről ugyanúgy beszélni, mint perzsáról vagy kínairól.

Az iszlám művészet legfőbb célja e széttartó lokális irányzatok közös keretben való összefogása, méghozzá nemcsak a művészeti irányzatoké, hanem az élet legkülönfélébb területein jelentkező szellemi áramlatoké is. Hiszen a használati tárgyak kidolgozásáért, az öltözködési kultúráért, a fegyvergyártásért, az irodalmi művek művészi lejegyzésért, a vallásgyakorlat méltó környezetének megteremtéséért mind-mind egy önálló művészeti ág a felelős. Általuk rajzolódik ki az iszlám világ jellegzetes arculata. Ha azt keressük, hogy mi ebben a sokrétű civilizációban az arab elem saját hagyatéka, a válasz nyilvánvaló: maga az iszlám. A vallás, amely példátlanul rövid idő alatt máig ható energiákkal töltötte fel a meghódított területeket, Mohamed próféta (570 k.-632) számára arab nyelven nyilatkoztatott ki. A következőkben annak a térségnek a preiszlám és iszlám művészetét mutatjuk be, ahol az arabok vallása valamennyi más területnél mélyebb nyomot hagyott, és ahol így az iszlám kultúra arab kultúrává vált.

arab világ

Az arab világ napjainkban. Sötétzöld jelöli az arab többségű területeket.
Szántó Iván Avicenna Közel-keleti Kutatások Intézete – ELTE BTK Iranisztikai Tanszék

 

 

Francia Polinézia

 

 

Tahiti neve, amelyet a színes idegenforgalmi plakátok az egész világon terjesztenek, talán mindannyiunk számára ismerősen cseng. Tahiti a tengeren túli területté nyilvánított Francia Polinézia (Polynésie française) legnagyobb szigete, Óceánia Dél-keleti szigetvilágának központja.

 

Tahiti Papeete

Tahiti elhelyezkedése. és fővárosa, Papeete

Francia Polinézia kiterjedése mintegy 4 millió km2-nyi tengerrészt foglal magában. Ebben az óriási térségben 130 jelentősebb sziget található, amelyeknek összterülete 3997 km2; a szárazföld és tenger aránya 1:1000. A szigetek a Déli szélesség 8 és 280-a között hat csoportot alkotnak. Vulkanikus eredetűek, de vannak köztük olyanok is, melyek atollokat formálnak. Igazgatási okokból Francia Polinéziához sorolják a Costa Rica-i partok szélességi körén fekvő lakatlan Clipperton-szigetet is.

Francia Polinézia, közelebbről a Szélcsendes-szigetekhez tartozó Raiatea volt a vallási és kulturális központja a polinézek óceáni birodalmának. Innen, a legendás emlékű Hawaiikiből rajzottak szét azok a népcsoportok, amelyek birtokba vették Hawaiit, a Cook-szigeteket és Új-Zélandot.

Óceánia vikingjeinek e távoli világában az első európai látogató Magellán volt. Ő a Tuamotu-szigetcsoporthoz tartozó Pukapukát és valószínűleg Fakahina szigetét látta 1521-ben. A Magellánt követő expedíciók útvonala is megközelítően ezen a tengerrészen vezetett át, s így a hajósok akaratlanul is „felfedezték” hol az egyik, hol a másik szigetet a 130 közül. Ezek részletezésébe most nem bocsátkozunk, inkább arról szólunk röviden, hogyan lett a polinézek Polinéziájából – francia Polinézia.

A szétszórt apró szigetek birtoklására az európai gyarmatosítók mindaddig nem fordítottak figyelmet, amíg az angol Wallis kapitány 1767-ben rá nem bukkant az addig még ismeretlen legnagyobb szigetre, Tahitira. Wallis a hevenyészett térképezés után kitűzte a lobogót a szigeten, és III. György királyról nevezte el. Ez az esemény felpaprikázta a rivális francia expedíció vezetőjét, Bougainville-t, s a következő évben ő is birtokba vette a szigetet, amelyet Nouvelle Cythere névre keresztelt.

Az angol-francia vetélkedés következő nevezetes eseménye Cook és a csillagászok látogatása Tahiti szigetén 1769-ben. Míg a tudósok a Vénusz bolygó átvonulását figyelték, Cook kapitány feltérképezte a szomszédos szigeteket. Ezeknek összefoglalóan a Society Islands (Társaság-szigetek) nevet adta. (Az elnevezést később azzal magyarázták, hogy Cook a Brit Királyi Társaság British Royal Society nevét akarta megörökíteni vele, mivel az küldte az expedíciót. Ez tévedés. Cook csupán azt akarta kifejezni, hogy a szigetek szorosan egymás mellett fekszenek, egy társaságba tartoznak.)

 

Protestáns templom, Papeete A Francia Polinéziai Gyűlés

Protestáns templom, Papeete | A Francia Polinéziai Gyűlés

A XIX. század elején másfajta látogatók érkeztek a tahitiakhoz: angol protestáns misszionáriusok. A szigetlakók előbb ellenálltak, de később, 1815-ben II. Pomare, a tahitiak királya behódolt a kereszténységnek. Közben a francia katolikus misszionáriusok sikeresen megvetették a lábukat a Gambier-szigeteken, és hittérítőik 1836-ban Tahitiban is partra szálltak. Innen azonban a protestáns tahitiak kiutasították őket, mire megjelent egy francia hadihajó. Du Petit Thouars kapitány megfenyegette a tahiti királyt, hogy ágyúzni fogja a szigetet, ha nem fizet 2000 dollár kártérítést.

 

Tiaré virág Boguainvillea Sétányrózsa

Tiaré virág |Boguainvillea (Murvafürt) |Sétányrózsa

Pomare király fizetett, de az ügy ezzel nem zárult le. A misszionáriusok védelme ürügyén újabb és újabb hadihajók érkeztek. Az új uralkodó, IV. Pomare királynő az angolokhoz fordult segítségért, de a támadás elmaradt. A partra szállt franciák 1843-ban Pomare királynőt megfosztották trónjától, és du petit Thouars kapitány Franciaország nevében birtokba vette a szigetet. A felháborodott tahitiak és franciák között kitört a harc, és a gyarmatosítók formálisan visszahelyezték a trónra Pomare királynőt, aki 1877-ben bekövetkezett haláláig uralkodott. Közben a franciák teljesen átvették az irányítást, és a század végéig a többi környező szigetcsoportokat is megszállták. Tahitit és a többi szigetet 1903-ban beolvasztották Franciaország óceániai gyarmatbirodalmába. A második világháború után a szigetvilágot előbb Franciaország tengeren túli területévé nyilvánították, majd 1956-ban korlátozott önkormányzatot kapott.

 

Cook-öböl, Moorea, Társaság-szigetek Tahiti lányok Tauna a Gambier-szigetek közül

Cook-öböl, Moorea, Társaság-szigetek | Tahiti lányok | Tauna a Gambier-szigetek közül

Francia Polinézia keretébe öt szigetcsoport tartozik: a Társaság-, a Tuamotu-, a Déli-Gambier- és a Marquises-szigetek. A Társaság-szigeteknek (Archipel de la Siciété) két különálló szigetraja van, a Szeles- és a Szélcsendes-szigetek. Ezek a magyarosított nevek félreértésre adnak alkalmat, mivel a tengerészetben járatlan olvasó arra gondol, hogy a Szeles-szigeteken mindig fúj a szél, a Szélcsendes-szigeteken pedig a levél se rezdül. Valójában csak arról van szó, hogy a K-i szigetek a DK-i passzátszeleknek kitett oldalon („winward”), a nyugatiak pedig azzal ellentétes helyzetben („leeward”) fekszenek. Viszonylag szélcsendes helyek legfeljebb a magasabb szigetek ÉNy-i oldalán találhatók, különben a szélcsendes szigetek is szelesek.

Forrás: Balázs Dénes: Ausztrália Óceánia Antarktisz (335336. oldal) Gondolat Kiadó, 1978 ISBN 963 280 677 8
Képek forrása: Wikiwand

Kapcsolódó tartalom: Óceánia megismerése ,  Kókusz, szágó és a többi jövevény