Epikuros

(Kr.e.341 Samos-271/70 Athén)

Görög filozófus. Kr.e. 307/6 körül alapította meg iskoláját Athénban. Ámbár termékeny író volt – Diogenes Laertius a legjobb negyvenegy munkájának címét említi a hozzávetőleg háromszáz papirusztekercs hosszúságú írásai közül -, mindössze három levéltöredéke, alapelveinek összefoglalása, a „Természetről” című fő művének töredékei, valamint a Vatikánban talált szólásainak gyűjteménye maradt ránk. Gondolatainak megismeréséhez legfontosabb ókori forrásunk Lucretius tankölteménye.
EpikurosEpikuros szerint az igaz ismereteknek három ismérve van: az érzékelés, az előzetes fogalmak, valamint a gyönyör- és fájdalomérzetek. Az érzékelés mindig igaz, mivel az érzet mindig automatikusan rögzül az érzékszervekben. A hiba lehetőségét az érzéki benyomásról alkotott ítéletek rejtik magukban. Előzetes fogalmaink általános fogalmak, amelyek az érzetekhez hasonlóan automatikusan, az ismétlődő érzékelések során jönnek létre. Általuk rendelkezünk a beszéd, az ítéletalkotás, valamint a filozófiai vizsgálódás képességeivel. A gyönyör- és fájdalomérzetek pedig annak ismérvei, hogy mire érdemes törekednünk és mit kell kerülnünk.
Egyszerű tapasztalati tényekre vonatkozó véleményeinket érzékeléseinkkel is megerősíthetjük vagy visszautasíthatjuk. Az érzékeinkkel felfoghatatlan természeti folyamatokra vonatkozó kijelentéseket pedig mindaddig elfogadhatjuk, amíg nincsenek ezeknek ellentmondó benyomásaink.
Epikuros Démokritoshoz hasonlóan azt tanította, hogy az univerzum két elsődleges alkotóelemből épül fel: a végtelen számú atomokból, amelyek állandóan mozgásban vannak, és a végtelen üres térből, amely képtelen ellenállást kifejteni, ezért befogadja az atomokat. Egy kozmosz (világ) úgy jön létre az univerzum valamely pontján, hogy a cél nélkül mozgó atomok közül az erre alkalmasak véletlenszerűen örvényt alkotnak. Mivel végtelen számú ilyen atom van, ezért Epikuros azt feltételezte, hogy a kozmoszok száma is végtelen. A kozmoszok természeti törvényeit és jelenségeit az atomok egymást követő és egymást előidéző mozgásai határozzák meg. Egy kozmosz, amikor elpusztul, atomi alkotórészeire esik szét, és ezek az atomok továbbáramlanak az univerzumban.
Az isteneknek nem tulajdonít szerepet sem a kozmosz létrejöttében, sem fenntartásában, mivel ez nincs összhangban boldog és halhatatlan természetükkel. Nem avatkoznak mindennapi életünkbe, ezért megszabadulhatunk az isteni büntetések félelmétől.
A túlvilágról szóló babonák még kevesebb joggal kelthetnek félelmet bennünk, mert amikor a finom atomi részecskékből felépülő lélek elillan testünkből, a halál gondtalan nyugalmának állapotába kerülünk és elveszítjük érzékelőképességünket. Ezért „a halál semmi számunkra.” (Ep.Men.124)
Epikuros el akarta kerülni természetfilozófiájának azt a következményét, hogy gondolatainkat és akarati aktusainkat szükségszerűen meghatározza az atomok mechanikus mozgása. Ezért, hogy az akarat szabadságát biztosítsa, azt tanította, hogy az atomok meghatározatlan időben és helyen elhajlanak addigi pályájuktól. De mivel az elhajlás esetleges, ebből az következik, hogy akarati aktusaink véletlenszerűek.
Életünk során természetünktől fogva keressük a gyönyöröket és kerüljük a fájdalmat, de nem minden gyönyör választandó és nem minden fájdalom kerülendő. Meg kell szabadulnunk a szükségtelen élvezetektől és el kell tűrnünk bizonyos fájdalmakat. Epikuros különbséget tett kinetikus (mozgáson alapuló), rövid időtartamú gyönyörök – pl.evés, ivás-, és statikus (nyugalmi), maradandó gyönyörök között. A legnagyobb öröm testünk és lelkünk minden fájdalomtól való mentessége. Ez a lélek zavartalan állapota (ataraxia), aminek eléréséhez el kell fogadnunk az istenekről és a halálról szóló tanítást.
A barátság boldogságunkat maradandóbbá teszi, mert a barátok közötti bizalom olyan közösséget képes fenntartani, amely az ataraxiát testesíti meg. Ilyen közösséget alkottak a Kert filozófusai.

Forrás: Németh Attila (szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon)

 

Mole poblano

 

 

A mexikói szószok királynőjeként emlegetett, csokoládés, chilis szósz eredetéről két legenda is ismert.

 

Mole poblano hozzávalók

 

Az egyik szerint a 16. században a közép-kelet mexikói Puebla város Szent Rozália kolostorába érsek érkezett látogatóba, ám az apácák nem tudták mivel megkínálni, így kétségbeesetten imádkoztak, ekkor megjelent egy angyal, és sugallatára azonnal elkezdtek vagdalni, őrölni, pirítani, összekeverni különféle paprikákat, olajos magvakat, száraz kenyeret, csokoládét, és még vagy húsz hozzávalót.

A másik legenda szerint Moctezuma (1466 – 1520) azték uralkodó, a spanyol hódítókról azt hitte, istenek és tisztelet jeléül mole szószt készített. A történet alapja lehet, hogy navatl indián nyelven a milli szó szószt jelent, a kakaót pedig az aztékok, mint istenek eledelét már ismerték.

A mole poblano szószt ma már készen lehet kapni piacokon és szupermarketekben, ám házilag is gyakran készítik. Az összetevők nem állandóak, tájegységenként és ízlés szerint is változnak. Egy elkészítési változatot alább olvashatnak.

Hozzávalók:
45 dkg érett paradicsom
3 evőkanál reszelt étcsokoládé
3 db szárított, édes ancho chilipaprika
3 db szárított mulato chilipaprika
5 db szárított California chilipaprika
3 evőkanál napraforgóolaj
1 evőkanál citromlé
2 evőkanál chilipor
4 és fél dl csirkehúsleves
1 evőkanál földimogyoróvaj
2 evőkanál mazsola
3 evőkanál hámozott, durvára darált mandula
1 késhegynyi őrölt római kömény
1 késhegynyi őrölt koriander
1 késhegynyi őrölt fahéj
1 csipet édesköménymag
1 csipet szegfűszeg
2 száraz, szeletre vágott tortilla
5 gerezd apróra vágott fokhagyma
1 db apróra vágott vöröshagyma
3 evőkanál pirított szezámmag
só, bors, cukor

Elkészítés:

1. A szárított chiliket fémfogó segítségével, nyílt láng fölött, néhány másodperc alatt körös-körül sötétre pirítjuk. Kiolajozatlan serpenyőben, közepes lángon, fél percig piríthatjuk, de ekkor is forgatva.

2. A megpirított chiliket tűzálló tálba fektetjük, és felöntjük annyi forrásban lévő vízzel, amennyi ellepi. Fedő alatt legalább 1 órán keresztül, de legjobb, ha egész éjszaka puhítjuk. Közben egyszer-kétszer átforgatjuk a paprikákat, hogy egyenletesen szívják magukba a vizet.

3. A megpuhult chiliket szűrőkanállal kiemeljük, kimagozzuk, majd feldaraboljuk a húsukat. Robotgépbe tesszük.

4. Hozzáadjuk a vöröshagymát, fokhagymát, paradicsomot, tortillacsíkokat, szegfűszeget, édesköményt, fahéjat, koriandert, római köményt, szezámmagot, mandulát, mazsolát és mogyoróvajat, majd pürésítjük. A motort járatva annyi levest csorgatunk hozzá, hogy sima krémet kapjunk. Belekeverjük a maradék levest, reszelt csokoládét és a chiliport.

5. Az olajat vastag aljú serpenyőben addig hevítjük, míg már füstöl, majd beleöntjük a keveréket. Fröcsög és pattog, ahogy a forró olajjal érintkezik! 10 percig folyamatosan kevergetjük, nehogy odaégjen.

6. Sóval, borssal, zöldcitromlével ízesítjük, kevés reszelt csokoládéval díszítjük, és tálaljuk.

Forrás: ng.hu / gasztroabc.hu

Az atombomba atyja

 

 

J. Robert Oppenheimernek, a kiváló fizikusnak, tudóstársai rátermett irányítójának is nagy része volt az amerikaiak II. világháborús győzelmében. Ám magánéletéről olyan titkolt részletek derültek ki, amelyek miatt később hazaárulással vádolták, és eltávolították a kormány szolgálatából.

Kora reggel megszólaltak a szirénák, de nemsokára lefújták a légiriadót. Hirosimában a szokásos reggeli nyüzsgéssel megindult az élet. A nap sugarai arany fénnyel vonták be a város nevezetes fűzfáinak karcsú, zöld ágait. A munkába siető üzletemberek, az iskolába igyekvő gyerekek, a napi teendőiket intéző háziasszonyok 1945 augusztusára megannyi bombatámadás után már tudták, hogy a szép lassan apró ponttá zsugorodó két-három amerikai B-29-es bombázó nem jelent veszélyt. Komoly támadástól akkor kellene tartani, ha repülők rajától sötétlene az ég. Egy szerencsés túlélő így idézi fel a történteket: – Hirtelen vakító fény cikázott át az égen… a bőrömet izzó forróság perzselte… először halálos csend volt… majd egy hatalmas robaj rázta meg a levegőt, mintha távoli mennydörgés lett volna – Helyi idő szerint reggel 8 óra 14 perckor az Enola Gay bombázó kioldotta egyetlen bombáját, a Kisfiú-t, majd éles kanyart vett és elrepült. Percek múlva felrobbant az atombomba, fehéren izzó fénnyel árasztotta el az eget, s vad szelet korbácsolt. A 400 méter átmérőjű tűzgömbből gomba formájú felhő növekedett s emelkedett 9 ezer méteres magasságig. Iszonyatos volt a hőség, talán 3 ezer Celsius fok is lehetett, és katlanában emberek ezrei váltak izzó szénné. Néhány ezren még éltek egy-két másodpercig, de aztán a törmelékek záporában vagy az összeomló épületek alatt lelték halálukat. Voltak, akik rémületükben a folyóba vetették magukat, de addigra már ott is forrpontra hevült a víz. Az örvénylő hőségben vagy 200 ezer ember lelte halálát, csaknem fele azoknak, akik aznap a városban tartózkodtak. Mintegy 60 ezerre volt tehető a bombatámadásban megsemmisült épületek száma. Az elszórtan fellobbanó tüzek lángba borították a romba dőlt várost, a sugárfertőzés pedig megkezdte alattomos munkáját, s nyomában megjelent a lassan ölő halál.

 

Little boy

A Little Boy modellje (1960)

A döbbent világ azon a napon, 1945. augusztus 6-án tudta meg, hogy az emberiségnek sikerült felszabadítania az atommagban feszülő erőt, és így minden addiginál pusztítóbb fegyvert hívott életre. A korszakos jelentőségű robbantás napjáig csak néhány magas beosztású katonai és politikai vezető tudott arról, hogy valami készül. Kutatók és mérnökök egy csoportja éveken át, a határidő szorításában dolgozott „a végítélet fegyverén”. Céljukat szinte az utolsó percben érték el, s hogy elérték, az nagyrészt az akkor mindössze 41 éves fizikus, J. Robert Oppenheimer tudásán és szervezőkészségén alapult.

Bővebben…

A 19-20. század fordulójának kínai festészete: A sanghaji iskola

 

 

A festészet egyik központja már a 19. század végén Sanghaj lett, ahol a kínai festők képeik eladásából éltek. Amatőr írástudóként a remetefestők festészetéből sokat merítve, független művészként élték a kozmopolita város életét. Képeik témája főként a hagyományos írástudó festészet madár-virág képeiből forrásozott, újításuk, hogy a színeket a komponálás alapvető eszközeként alkalmazták. A sanghaji iskola két legjelesebb alkotójának művein nyomon követhető a 18. századból a 20. század kínai piktúrájához átvezető út minden állomása. A sanghaji festőiskola két kiemelkedő mestere – Ren Bainian és Wu Changshuo – mellett számos festőt és kalligráfust indított el.

 

Wu Changshuo: Peóniák Ren Bainian után - Madár-virág kép

1: Wu Changshuo: Peóniák – Függő tekercskép, papír és színek
Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest
Miklós Pál: A sárkány szeme. Corvina Kiadó, 1973:81.a/IV. kép
 
2: Ren Bainian után – Madár-virág kép
Albumlap, papír és színek
Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest
Miklós Pál: A sárkány szeme. Corvina Kiadó, 1973:129.aVIII. kép

Ren Bainian (1840—1896), eredeti nevén Jen Yi, a 19. század második felében a színes kínai festészet egyik megteremtője volt. Szegény család sarjaként előbb apjától sajátította el a festés alapjait, majd Sanghajban telepedett le, ahol neves mesterek irányították önképzését. Bravúros rajzkészség jellemezte alkotásait. A 17—18. századi individualista festők festészetének folytatója, az eszmeírás (kínaiul:: xieyi) stílusának kiváló mestere. A kontúrok nélküli ecsettechnika, a szabad folthatással dolgozó színek, a kalligrafikus ecsetkezelés festője. Kora madár-virág képeit becsülte leginkább, melyek merész színhasználata a 20. századi piktúra előfutárává avatta. Zsánerképeit és figurális vázlatait, portréit nagyra értékeli az utókor.

Wu Changshuo (1844—1927) vagy más névváltozatban Wu Changshi, kínai kalligráfusként és festőként, a 19. század végén a kínai színes kép egyik megteremtőjeként írta be nevét a kínai festészettörténetbe. Zhejiang tartománybeli írástudó családból származott. Már tíz évesen verselt és pecséteket faragott. Fiatalon sokat vándorolt, felkereste kora híres mestereit és gyűjteményeit. 1880-ban Suzhouba, majd Sanghajba ment, ahol kalligráfiái és pecsétei eladásából élt. Kalligráfusként kiválóan ötvözte a Han-kor kancellista stílusát és a pecsétírást a fogalmazó „fűírás” lendületes, összevont ligatúráival. Festeni csak harminc éves kora után kezdett. Hangsúlyos, széles ecsetvonások, a kalligrafikus elemek gyakori használata jellemzi képeit. Tiszta, erőteljes színeket használt. Kedvelte a virágzó ágak és gyümölcsök ábrázolását.

Fajcsák Györgyi – ELTE-BTK (gépeskönyv)

 

A honfoglaló magyarság istenhite

 

 

– „A magyarok istene. Az ősi magyar mitologikus istenhitnek főalakja a többféleképpen megnevezett Teremtő, az Isten vagy az Úr, a népi szóhasználatban az Úristen, az Öregisten vagy Atyaisten. Ő a világ ura, a legfőbb irányító lény, aki kézben tartja az ember és minden élőlény sorsát, segítő és igazságos, de büntet is. Mitológiáinkból, meséinkből, az írott forrásokból és a népszokásokból összeállított ősi istenfogalmunk szerint a magyarok istene az égben lakozik, ahonnan figyeli a világ folyását, noha néha neki tulajdonítják villámszóró funkcióját “istennyila”, “mennykő” formájában. Az ázsiai népek istenüket férfi formában testesítik meg. Bár a kereszténységet népünkre ráerőltetők ősi vallásunk elemeit igyekeztek eltörölni, annak egy része a keresztény ünnepekben és liturgiában tovább élt. Középkori templomainkban nyomára bukkanunk a fény és árnyék, a jó és a gonosz küzdelmének. Szent László (a fény) és a kun (a sötétség) keresztény köntösben folytatják harcukat templomaink északi falán. A haláltalan hősök küzdelmébe belekerül a női elem (Boldogasszony szerepe). A kereszténység ünnepeit szinte kivétel nélkül visszavezethetjük és megtalálhatjuk a természeti népek műveltségében. Krisztus feltámadásának előképe a sumer Innin, a világ teremtése az ugyancsak sumer Enkinek ember-gyúrása, de ősi jelkép a piros tojás, a húsvéti locsolkodás, a körmenetek stb. Ami még ősi hitvilágunkból megmaradt, azt népmeséink, mondavilágunk és népművészetünk őrzi. Népi hagyatékunkban megjelenik az ördög mint teremtő (demiurgos, a világ teremtése a tengerből felhozott homokból, a Nap és a Hold elrablása és megszerzése, a pünkösdi király, a bikafékezés, a táltosparipa, a sokfejű sárkány, a vashegy a világ tetején, Feszty Árpád: Magyarok bejöveteleaz égig érő fa, a kancatejfürdő, a kacsalábon forgó kastély stb.). A honfoglalás előtti magyar hitvilág a honfoglalást követő változások (az új társadalmi-gazdasági rend, a kereszténység felvétele) következtében elvesztette azt az erőt, ami egységben tartotta. Egy részük nyomtalanul elpusztult, más részük megmaradt és/vagy „babonává” süllyedt, vagy teljesen elvesztette jelentőségét. Mivel Európa háborúban nem tudta legyőzni a magyarságot, azt az erőt kellett elpusztítania, ami összetartotta; múltját és ősi hitét (vallását). A magyarság megnyerése vagy elvesztése a katolikus egyház számára létkérdés volt. Egy olyan erős nép, mint a honfoglaló magyar, mindenképpen térképformáló erővel rendelkezett. A nagy magyar térítések ellenére mégis egyetlen európai uralkodócsalád sem volt olyan független a pápától, mint Emese unokái: az Árpád-háziak.

A végtelen rónákon való barangolás, a teljes fenségében kibontakozó égbolt-látvány a nagy kozmikus összefüggések felé irányítják az ember figyelmét, s hitéletében a menny, az égitestek, valamint a természet erőit megszemélyesítő szellemvilág képzeteinek juttatják a főhelyet. Felfogásuk szerint ez a szellemvilág, melyből meglepő tisztasággal egy főisten, „az Isten” alakja emelkedik ki, aki a legkülönbözőbb jelek által a természeti jelenségekben vagy akár az állatvilág révén nyilvánítja ki akaratát az ember előtt. E vallásos háttérnek megfelelően mondavilágunkban és művészetünkben mitikus jelentőségű állatalakzatok jutnak fontos szerephez. Ilyenként kell értelmeznünk a magyar mondavilágban szereplő turul alakját, mely a nép születésének homályba vesző történelmi tényeit a mítosz világába emeli. A magyar uralkodóház e mondával való utalással az Eurázsia lovas népeire jellemző felfogást mutatja, miszerint az uralkodóház hatalma természetfölötti természetű. A dinasztiaalapító fejedelem természetfölötti képességekkel felruházott hős, aki az istenséget képviseli a földön, mint olyan, aki „az ég akaratából” uralkodik. Ennek nyomán vallásos értelmet nyer az állami szervezet, és benne a hadrendszer is. A Gesta Hungarorumban olvassuk, hogy „Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr azt a földet engedje nekik örökre”. „Isten” szavunk ótörök eredetű („Ősök Istene”=Es-Ten, ami egyes török népeknél osten változatban fordul elő).

– Boldogasszony. Ősi hitvilágunkban megjelenik egy talányos rendeltetésű nagy tiszteletnek örvendő istenanya, akinek neve Boldogasszony vagy Boldoganya. Fogalma Belső-Ázsiába nyúlik vissza. Szent István azért tudta az országát Szűz Máriának felajánlani és ezt a felajánlást a magyarokkal elfogadtatni, mert a hitvilágunkban szereplő Boldogasszony – Babba – fogalma közel állt a katolikus Szűz Mária fogalmához. Mindkettőnél nem egyszerűen asszonyról van szó, hanem egy életet adó személyről. A szeplőtelen fogantatáshoz igen hasonló mitológiánk Emeséje is, éppen ezért mi magyarok Máriát Szűz Máriának nevezzük, holott őt az európai kereszténység Szent Máriának (Heilige Marianak, Santa Marianak stb.) nevezi. Őseink istenanyja nem az európaiak által ábrázolt Holdon, hanem a Napon, illetve a Napot szimbolizáló kereszten áll. Szent Gellért térítő törekvései során találkozott egy jóságos, fenséges mennyei asszony kultuszával, akiben mintegy Szűz Mária előképét láthatta, akinek tisztelete nagyobb akadály nélkül válhatott Mária-kultusszá és akinek költői neve sem látszott méltatlannak arra, hogy Isten anyját ékesítse. Ekkor választotta ki Szent Gellért a „Napba öltözött asszony” bibliai idézetét az udvar előtt tartott prédikációjának témájául.

Népünk hét „Boldogasszonyt” tisztel, akik között legnagyobbnak a Nagyboldogasszonyt tartja. Ennek „”leányai” a többi boldogasszonyok (szülő-, fájdalmas-, gyertyaszentelő-, sarlós-, segítő- és havi), de ismerik a „Szűz Kisasszonyt” is. A néphit Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Szűz Máriával, jóllehet a keresztény hittan erről nem szól. Meddő asszonyok kilenc hetet böjtölnek, hogy a Nagyasszony segítsen rajtuk és aki kedden mos, megbántja a Nagyboldogasszonyt, a Kedd Asszonyát. Kedden tilos minden erős munka, viszont elkezdésre, elindításra (pl. tyúkültetésre) szerencsés a kedd. Az adatok tömegéből kitűnik, hogy Nagyboldogasszony az élet adója és védője, bőség, termékenység, aratás, növény és ember szaporodásának védője.

Kálmány Lajos, aki Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya című kötetet 1885-ben adta ki a magyar díszítőművészet keleti forrásainak kutatása közben talált egy ősi magyar Nagyasszonyt gabonával, gyümölccsel, termékenységgel összefüggő kultuszának nyomaira, akit Huszka József Asztarte-Boldogasszonynak nevezett. A magyar népművészetben együtt találjuk sumer Baú istenasszonyt és a belső-ázsiai Boldogasszonyt, amint trónszékén ott ül a baúkoronás nőalak fodros ruhában, szimbóluma az életfa, a termő ág, amit kezében tart, vagy az életvízzel telt serleg, melyek jelzik, hogy ő az Élet Nagyasszonya. Az ősmagyar Babba, a „születést adó” és a sumer Bau, az „élelemadó” alakja népünknél immár összemosódik Szűz Mária alakjával. A Boldogasszony füveket népünk Nagyboldogasszony napján a templomba viszi megszentelni, ezeket a füveket a halott mellé teszik a koporsóba. A megszentelt ökörfarkkóró pedig a boszorkányok elkergetésére hasznos. De funkciója van a Boldogasszony hajának, tenyerének, cipellőjének stb. elnevezett gyógynövényeknek is. Az ősi ábrázolások némelyikén feltűnik a Nagyasszony mellett az úgynevezett „lagashi címer” állata, a kiterjesztett szárnyú napmadár, a mindig visszatérő sas, de mellette ott látjuk őseink totemmadarát a turult is.

Csíksomlyó ősi kereszténység előtti zarándokhelye a magyarságnak. Úrasszonya, a Napbaöltözött, akit a csíki székelyek, a gyimesi csángók és Moldova csángóságának egy része Babba Mariának nevez, akiben őshitünk istenasszonya és Szűz Mária alakja keveredik. Daczó Árpád (Lukács atya) Erdély tudós ferences szerzetese mondta, hogy “annak, aki Babba Mária nyomában jár, annak fölösleges népünk mítoszát a régmúltban keresnie, hiszen az európai környezetünkben ez az egyetlen élő, minden fontos elemében ma is föllelhető mitológiánk”. A székelyeknél egy legenda maradt fenn: amikor Bálványos várához egy keresztény hittérítő érkezett, a vár táltos papja, miután meghallgatta őt, hogy miféle szándékkal keresi vára magyarjait, rendelkezett a bebocsátás felől, hiszen – amint mondta – „azt hirdeti e küldött, ami szerint mi eddig is éltük napjainkat. Szent László – a Képes Krónika tanúsága szerint – a magyarság fényes állatát, a csodaszarvast testvére, Géza előtt angyalnak nevezi a mogyoródi dombon. Nem tüntette el a szarvast, csupán új tartalommal öltöztette fel. Népünk elfogadta e változatlan változást, mert királyainkban a nagy hun király, Attila és Árpád örökösét látta. A dozmati regősénekben a szarvas Isten küldötte „szent angyalaként” jelenik meg. A magyar feszületeken igen gyakran alul, a boltívbe az Istenszülő Asszony, népünk Boldogasszonya áll. Április 25-én, Márk napján a keresztútnál állított feszületnél áldja meg a pap a határt, ég és föld közelgő ünnepe előtt a “nászágyat” szenteli meg e kitüntetett helyen. Zalában szélben megszólaló csengőfűzéssel díszítették fel az útelágazásoknál álló feszületet, hogy távol tartsa a viharral érkező, határt pusztító gonosz szellemeket.

Forrás: Kiszely István – A magyar nép őstörténete (http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/021.html)

 

Cicero

 

 

Marcus Tullius Cicero (Kr.e. 106-43)

Az itáliai Arpinumban született befolyásos lovagrendi családban. Politikai pályája, ha nem is példátlan, mindenképpen rendkívüli: jelentős hátrányt jelentő származása és viszonylag szerény vagyona ellenére valamennyi tisztséget a törvények által előírt lehető legkorábbi időpontban (suo anno) töltött be: 75-ben quaestor, 69-ben aedilis, 66-ban praetor, 63-ban pedig consul volt. Karrierjének csúcsán, 63-ban leverte az ún. Catilina-összeesküvést, mely ugyanakkor nemcsak dicsőséget hozott számára, hanem száműzetésének kiváltó oka is lett (58/57). A Caesar és Pompeius közötti polgárháborúban az utóbbi oldalára állt. Bár a pharsalosi csata (48) után kegyelemben részesült, Caesarban továbbra is a köztársasági államformát veszélyeztető zsarnokot látta. Caesar meggyilkolása után az új tyrannos-jelöltet, Antoniust támadta Philippicáknak nevezett beszédeiben. Octavianus (a későbbi Augustus) és Antonius kiegyezését követően az utóbbi bosszúszomjának esett áldozatul.
Cicero
Sikereit kizárólag sokoldalú tehetségének és szorgalmának, mindenekelőtt egyedülálló szónoki képességének köszönhette, mely rövid időn belül Róma első számú szónokává tette, az utókor pedig a görögök legkiválóbbika, Démosthenés római párjaként tartotta számon. Hatásos és sokszínű egyéni stílusa egyformán különbözik mindkét nagy stílusirányzattól: az egyszerűségre törekvő atticizmustól és a díszítményeket bőven alkalmazó asianizmustól. Alapját a természetesnek ható, valójában gonddal csiszolt, művészien megformált körmondatok adják. Hosszúságuk ellenére felépítésük világos, harmonikus; kellemes hangzásukat a szavak körültekintő megválasztása mellett a mondatok belsejében és végén egyaránt megfigyelhető prózaritmus adja. 
Az ékesszólás Cicero felfogásában nem üres szónoki bravúr: igazi, tökéletes szónokká csak olyan – egyetemes – műveltség birtokában válhat bárki, mely felöleli a görög-római irodalmat, történelmet, jogot és filozófiát. Különösen fontos a bölcselet és a retorika kapcsolata: egyik sem lehet a másik nélkül teljes értékű. Filozófiával azonban nem csupán a retorika kedvéért foglalkozott: kora ifjúságától kezdve szenvedélyesen tanulmányozta a görög bölcseletet, mely egyrészt legfőbb vigasza volt életének válságos időszakaiban, másrészt – kiszorulván a politikai életből – a filozófiai művek írásában találta meg azt a személyéhez, rangjához egyedül méltó tevékenységet, amellyel továbbra is polgártársai javát szolgálhatta. Ez az elhatározás szülte filozófiai műveinek többségét, amelyek a görög filozófia legfontosabb problémáit tárgyalták (bevezetés a filozófia tanulmányozásába, ismeretelmélet, etikai kérdések, természetfilozófia, logika). Formájukat tekintve dialógusok. Ezek jelentős részében az Új Akadémia ellentétes véleményeket ütköztető vitamódszere (in utramque partem disputare) ölt irodalmi formát. Cicero saját magát az új akadémikus 
larissai Philón követőjének vallotta. Az elvont elméleti tartalom ellenére stílusa filozófiai írásaiban is közvetlen és lebilincselő, ezért évszázadokon át az ő művei jelentették az érdeklődő olvasók számára a filozófiát. Mivel az általa – igen nagy önállósággal és szabadon – használt görög bölcseleti művek nem maradtak fönn, írásai alapján alkothatunk magunknak képet az ún. hellenisztikus filozófiai iskolák (sztoikusok, epikureusok, új-akadémikusok) számos elméletéről.
Cicero rendkívül sokoldalú író volt, akinek ránk maradt életműve is igen terjedelmes: 58 (helyenként töredékes) beszéd mellett a szónoklás elméletével foglalkozó művek (Az invencióról, A szónokról, Brutus, A szónok), filozófiai dialógusok (pl. Az istenek természete, A legfőbb jóról és rosszról, Tusculumi eszmecsere), kb. 800 (valódi, eredetileg nem kiadásra szánt) levél, fordítások és (kevésbé jól sikerült) költemények. 

Forrás: szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon

 

Kínai kertművészet

 

 

A kínai kert a táj és az épületegyüttesek olyan ötvözete, melyben a könnyű, nyitott, favázas épületek (pavilonok, hosszú, fedett, kanyargó folyosók, kilátóteraszok, hidak) sajátos egységet képeznek a mesterségesen kialakított tájelemekkel: tavakkal, sziklákkal, fákkal, bambuszligetekkel, növényzettel. A kínai kert egyik alapvető jellegzetessége a tájképiség, melyhez elképzelt (pl. taoista halhatatlanok szigetei), vagy valós táj (dél-kínai tájak: Hangzhouban a Nyugati tó, Wuxi tájai) egyaránt szolgálhat mintaként. A kertek kialakításakor szívesen éltek az illuzórikus látványépítés lehetőségével: a távolabbi környezet elemeit (hegyet, pagodát, vízfolyást) is bevonták a kert ösvényén, útkanyarulatánál, egy-egy ablaknyílásánál feltáruló látványba. A kert valamennyi alkotórésze költői nevet visel, hogy a gondolkodás és érzésvilág szempontjából iránymutató képzettársítási hálóba helyezzék a kertben megfordulót (pl. költeményekből, klasszikus konfuciánus szövegekből vett idézetek adják a pavilonok, kertrészek neveit).

A legrégibb kínai kertek egyben vadasparkok is voltak: a vadászat és a különleges állatok tenyésztésének helyeiként szolgáltak (pl. a császárok – az első kínai császár Qin Shi Huangti, vagy a Song-kori Huizong császár – vadasparkjai). A császári parkok legismertebbjei a ma már csak képeken látható Pekingi nyári palota, a Yuanming yuan (Tökéletes világosság palotájának) parkja (17—18. század), vagy a Peking szívében ma is látható Beihai park (11. század), a Zhongnanhai park (15. század), valamint a 12. században kialakított, s a 19. század második felében átépített újabb nyári palota parkja Peking szélén. Ez utóbbi A harmónia gondozásának parkja (Yiheyuan) nevet viseli. A fallal körbevett park a Kunming tó köré épült, melynek partján a Hosszú Élet hegye magasodik, oldalán a Buddha Illata pavilon nyolcszögletű, három szintes épületével, amely eredetileg szentélynek épült. A dombtetőről feltárul a tó vízére épített Márványhajó, a Sárkánykirály-templomának szigete és a tavat kettéosztó Nyugati-gát hidakkal tagolt hosszú csíkja.

Buddha Illata pavilon

A Buddha Illata pavilon és szentélyegyüttes Pekingben a Nyári Palota (Yiheyuan) kertjében
Jelenlegi formájában a 19. század második feléből származik

Kínában a visszavonult írástudók és a gazdag kereskedők leghíresebb kertjei Suzhouban találhatók. A legelső, ma is ismert kertek története a 11—12. századig nyúlik vissza. A város másfél száz kertje közül a legkisebb a Hálók mesterének kertje (Wangshiyuan). A 11. században alapították a Kavargó Hullámok kertjét (1044, Canglangting) is. Egyik legnagyobb kert az 1522-ben létesített Az Egyszerű Ember politikája kert (Zhuozhengyuan), amely a kegyvesztett írástudó ars poétikájaként a kínai festmények ismert látványelemeiből építkező tájkert: patakok, tavak, hidak és pavilonokkal ékeskedő szigetek váltakoznak benne. A nevezetes sziklakertek közé tartozik az Ouyuan (Kettős kert), valamint a buddhista szerzetesek által mesterük emlékére alapított Oroszlán Liget (Sizilin). 1522-ben épült meg a Megmaradt kert (Liuyuan), melynek hat és fél méter magas, különleges formájú köve a Tai-tóból származik. A kertben ügyes leleménnyel kapcsolódnak egymáshoz a látványt szervező elemek: egyrészt kanyargó galériák kötik össze a szép bútorokkal berendezett pavilonokat, másrészt nagy gonddal választották ki az egyes ablaknyílásokon át feltáruló tájrészleteket.

Fajcsák Györgyi – ELTE-BTK (gépeskönyv)

 

Fiorland Nemzeti Park

 

 

Új Zéland

Itt van a Földnek az a zuga, ahol a csapadékmennyiséget nem milliméterben mérik, hanem lábban, és évente 6-7 méterig is emelkedhet. Olykor napokon át vastag patakokban zúdul le a víz a hegyekből. Ezek után mondanunk sem kell, hogy a lejtők vékony talajrétegébe kapaszkodó növényzet meglehetősen dús, rendszerint ködbe burkolózik, s rengeteg errefelé a moha és zuzmó. Ezt az áradatot a mindig nyugatról, tehát a Tasman-tengerről fújó nedves szelek okozzák, melyek nekiütköznek az új-zélandi Alpoknak, majd lehűtik a levegőt. Az esővíz humuszban gazdag, a tannintartalom miatt sötét földön zúdul végig. Olyan bőségben ömlik a mély és szűk, egyébként sós vizű fjordokba, hogy állandóan sötét, 40 méter mély felszíni réteget képez. Az élővilág jobbára itt tartózkodik, holott a tenger itt-ott 400 méter mély is megvan. Ez viszonylag meleg, tiszta és csendes zóna.

 

Fiordland National Park

Egy maori legenda szerint a Milford-öblöt a Tu-te-raki-whanoa nevű óriás hasította ki a sziget partjából egyetlen fejszecsapásával. Esős napokon (ez errefelé minimum minden másodikat jelenti) több száz időszakos vízesés zuhog alá az öböl falán, és csak kettő állandó.

Meglepő, hogy megtalálható itt néhány olyan faj is, amely általában csak jóval mélyebben él a tengerben. Van itt például a fekete korallnak mintegy hétmillió telepe; némelyik már 200 éves, és a park vizeinek állománya a legnagyobb a világon. A korall ágai számos állatnak nyújtanak menedéket, többek közt néhány kagylóra emlékeztető pörgekarúnak, amelynek valahogy mintha sikerült volna „elbliccelnie” az evolúciót.

 

Mitre csúcs és Milford-öböl

A Mitre-csúcs és a Milford-öböl éppen békés víztükre. A hegy Mitrára, azaz püspöksüvegre emlékeztette a névadóját. Valójában nem is egy csúcs, hanem öt egymás közvetlen közelében.

A Milford-öbölben (ez nem azonos A velszi bárdokban szereplővel, de arról kapta a nevét – a ford.) található víz alatti obszervatóriumban a látogatók kényelmesen szemügyre vehetik ezt a víz alatti világot. Ez a legnevezetesebb a védett terület 14 szűk tengeröble közül – részint mert csak ezt lehet autóval megközelíteni, de ezt is csak jó időben. Ez a fjord 16 kilométer hosszú, és a meredek falú, látványos, 1690 méter magas Mitre-csúcs tornyosul fölébe. Kevésbé népszerű fjord a 40 kilométer hosszú Doubtful- („Kétséges”) öböl, amely onnan kapta a nevét, hogy felfedezője, James Cook 1770-ben kétségesnek ítélte meg a hajózhatóságát, ezért le is horgonyzott a bejáratánál, a Secretarynek, illetve a Resolutionnak elnevezett szigetek mellett, melyeket a Fiordland partvonalát kialakító gleccserek választottak el a főszigettől, és ma fókák és pingvinek tanyái.

 

Az új-zélandi Dicksonia squarrosa páfrányfa

Az új-zélandi Dicksonia squarrosa páfrányfa is kizárólag ebben az országban terem. Vékony szárán esernyőszerűen nyílnak széjjel az ágak. Gyorsan nő, elérheti a 6 méteres magasságot, és dús aljnövényzete van.

Mivel a környék igen sokáig elszigetelt maradt, és mert a táj zordsága senkit sem csábított nemhogy letelepedésre, hanem még kutatásra sem nagyon, a helyi állatfajok közül nem egy csak itt található meg. Ezekre az őshonos állatokra azonban idővel nagy veszélyt jelentettek a később betelepültek, mint például a hermelin, az őz, az oposszum és a patkány. A szigetek élővilágát azonban az ember megpróbálta rekonstruálni, s ennek keretén belül sikerült Kakapobetelepíteni ide és megvédeni a kakapót, a világ egyetlen röpképtelen papagáját. Él itt még két szintén röpképtelen madár: egyik a takahe, a guvat rokona, amelyet már 1898-ban kihaltnak hittek, ám 1948-ban újra felfedeztek a Te Anau-tó mellett, s ma mintegy 160 példánya él a Murchison- és a Stuart-hegy között; a másik pedig Új-Zéland nemzeti jelképe, a kivi, amelyből mintegy 15 ezer példány él a parkban, de őket nem valami könnyű megpillantani

 

Déli szigeti álfakusz

A déli szigeti álfakusz tud ugyan repülni, de nem szeret. Már csak zárt hegyi területeken él.

 

A park névjegye

  • Hol található: Déli sziget délnyugati csücske
  • Megközelítése: Queenstownból Te Anaun keresztül
  • Területe: 12 ezer km2
  • Alapítva: 1952
  • Állatvilága: medvefóka, hosszúfarkú denevér, horgascsőrű pingvin, nyerges madár, barna és karimáscsőrű réce, búbos vöcsök, nappapapagáj, kea, kivi, vakondgyík
  • Növényzete: bükk, páfrányfa, havasi százszorszép és boglárka
  • Útvonalai: Milford, Kepler, Routeburn (az ország 9 kiemelt útvonalából 3)
  • Éghajlata: nedves és száraz trópusi, monszun
  • Mikor utazzunk: októbertől áprilisig
  • Korlátozások: a kiemelt útvonalak bejárása több napig tart, ezért ajánlatos előre lefoglalni a turistaszállásokat.

    New-Zeeland map

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (180-183. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN 9789631363739

 

 

Gárdonyi Géza – A megismételt idill

 

 

I.

 

János a naptárt nézte. Vilma a bölcsőt ringatta.

– Ma négy éve… – szólott egyszerre lágy hangon János.

És szerelmesen nézett a feleségére.

Az asszony mosolygott.

– Én leány voltam, te gigerli voltál.

– Te miattad.

– Akkor zöld nyakkendőd volt, mint egy bokor fejes saláta. De jól illett János!

– Kivált mikor te kötötted meg, édes. Hanem másról van szó: tudod-e mi nap van ma?

– Micsoda?

– Junius 28.

– 28? Tudom. Ma négy éve volt az első légyottunk a városmajorban. A keresztuttól az ötödik fa; délután 3 órakor.

– Én már délben ott voltam. Te is 2 órakor. Rózsaszinü kurta ruha volt rajtad. A hajad egyágba fonva. Én azt mondtam: “Nagysád”. Te azt mondtad: “Sárvári ur”. Elmult szép nap. Soha nem tér vissza többé!

– Miért ne? Laczika mingyárt elalszik. Most egy óra. Ötig nem ébred fel. A dada addig mellette lesz. Ha ugy tetszik, Sárvári ur, három órakor találkozhatunk a városmajorban.

– Ez pompás gondolat!

– Azt a ruhánkat vesszük fel, amelyik akkor volt rajtunk. Zsófi! hozza le az ur pepitaruháját a padlásról.

– Te meg a rózsaszinüt veszed fel?

– Azt. A zöld nyakkendő itt van a skatulyában.

– És a hajadban rózsa lesz?

– Az. A piros szélü zsebkendőd ott van a menyasszonyi ruhám mellett, a sifonér aljában.

– Remeg-e majd ujra a kezed, mikor azt mondom: szeretlek!

– Bohó te! azért nem is szükséges kimennünk.

 

II.

 

A Krisztinavárosban laktak. János negyed óra mulva már lenn volt a zöldben.

Ugyanaz a szélehajtott bő pepita-nadrág; ugyanaz a cseperke-kalap; ugyanaz a fekete sétapálcza. Még arra is volt Zórád Ernő: Holdvilág utcaideje, hogy a szakállát elől leborotváltatta és csak a füle mellett hagyott meg két kis bokrot. A bajusza végét göndörre süttette. A mellére piros szegfűt tüzött.

Amint ott ült a kijelölt helyen, a fa árnyékában és a pálczája végével a pepita-nadrágját veregette, ugy tetszék neki, mintha nem is volna igaz, hogy Vilma a felesége. Csak a várakozás hosszu perczei alatt gondolta ezt ki. Az ember igy szerelmi várakozásban gondol merészeket.

Egyszercsak felpirosodik a távoli lombok között egy világos rózsaszin ruha. Ribizli szinü selyem napernyő vet rája szines árnyékot. Rövidruhás, tizenhat éves leány. Öröm a járását nézni. Illik neki a járás! Az arcza olyan fehér, mint a gyöngyvirág. A szeme olyan kék, mint az ibolya.

Jánost valami ünnepi érzés szállja meg. Mintha harangoznának és fák halk, titlos hangon zsolozsmát énekelnének.

Pedig nem harangoznak. A völgy csöndes és néptelen. A rózsaszínü ruha nesztelenül lebeg a fű fölött. Vilma kedvesen és ártatlanul mosolyog.

– Álom volt-e hát?

János eléje siet. Megfogja a cseperke-kalap közepét és gyors negyedkört irva vele a levegőben, gigerlisen köszön.

– Jónapot Sárvári ur, – felel Vilma.

A szemét lesüti. Bátortalanul nyujtja a kezét.

Sárvári gyöngéden megfogja azt és egy pillanatig gondolkozik, hogy szabadna-e azt a kis kezet megcsókolni?

Mint akkor.

Vilma azonban idejekorán elkapja a kezét. Az arczához teszi, és panaszosan mondja

– Oh, mily meleg van Sárvári ur!

– Mintha csak az athléta-bálon volnánk. (Hogy emlékszik ez az asszony minden szóra!)

– Különben szép idő van, Sárvári ur.

– A hol nagysádot látom, nekem mindenütt szép idő van.

– Tegnap esső volt.

– Az isten szeret bennünket. Oh nagysád, ha kegyed volna az isten, szeretne-e… bennünket?

– A nénémtől alig birtam elszökni. Mennyi gyöngyvirág van itt Sárvári ur? Szedjünk gyöngyvirágot! Vendégünk jött és azt akarták, hogy zongorázzak. Segit nekem szedni?

– Akár egy boglyával. De valamit kérek.

– Mit?

– Hogy egy szálat ajándékozzon nekem belőle.

– Szivesen.

– De mielőtt ideadná azt az egy szálat, csókolja meg.

Vilma lesüti a szemét. Egy pillanatig tétovázik. Lenn a füszálak fölött egy méh döngicsél. A völgy csendes. Egy madár csicsereg a völgy lombjai között. Vilma az ajkaihoz emel egy szál gyöngyvirágot és gyorsan átnyujtja.

Nem néz oda. János lopva megcsókolja a kis kezet, Vilma elvonja a kezét. És néhány perczig szótlanul szedik a gyöngyvirágot tovább fölfelé a hegyoldalon.

Mint akkor.

– Ismeri a normafát?

– Melyik az?

– Az a nagy, ott a hegyoldalon.

– Ne menjünk addig. Ez az oldal oly szép, és oly csöndes. A virág már elég is lesz.

– Nincs elfáradva nagysád?

– Nem fáradok el soha.

– Itt megpihenhetnénk. Összerendezzük a virágokat. Jó?

– Jó lesz. De a fü…

– Napsütötte. Nem törik bele a ruhába.

Leülnek a puha füre.

Vilma ölében szétomlanak a virágok. A kis fehér ujjak gyorsan és izléssel rendezik. János

egy faágról vékony szalagokat hánt. S a gyöngyvirág elárasztja a levegőt illattal.

János megrészegszik ettől az illattól. Mámorosan néz a naphőtől átpirult kedves gyönge arczra.

– Vilma, édes kis feleségem – mondja megáradó szivvel.

És átöleli az asszonyt.

Vilma felsikolt.

– Sárvári ur, – mondja tiltakazóan maga elé tartva a kezét, – ön megfeledkezik magáról.

– De édesem, ne bolondozzunk. Olyan kedves vagy, hogy muszáj egyet czuppantanom arra a rózsás angyal-képedre.

– Megőrült ön, uram?

– De édes anyjukom!

– Uram, szólt Vilma fölkelve, ha egy szikra lovagiasság is van önben, egy védtelen leány helyzetével nem fog visszaélni

(Az ördögbe is, – mondja magában János, – ez az asszony képes itt kisütni, hogy nem is a feleségem.)

Vilma látva Jánosnak a zavarát, ujra visszaül, és mintha mi sem történt volna, álmodozva, szeliden mondja:

– Szeretnék közéje egypár vadrózsát. Közepére hármat, és a szélére vagy nyolczat. Mit gondol Sárvári ur: találunk az uton vadrózsát?

Jánosnak belecsendül az emlékezetébe, hogy ez a kérdés volt a bevezetése a szerelmi vallomásuknak.

– Találunk, – felelte, – de majd csak később, ha a Gül baba sírja felé megyünk haza.

– Szeretem a rózsát és különösen a vadrózsát. Mikor vadrózsabokrot látok, mindig könnybe lábad a szemem. Azt gondolom, szegény árva leány, mint én vagyok. Isten néz rá folyton az égből: éjjel csillag őrzi, nappal…

– Egy hű sziv.

Ugyanezek a szavak voltak. János is, Vilrna is könnyezve és mosolyogva pillantanak egymásra.

– Egy hü sziv – folytatta János – amely éjjel-nappal csillag gyanánt őrködik kegyed fölött, és soha el sem is hagyja. Oh kisasszony, édes Vilma nagysád, ha kegyed megértené ennek a hü szívnek a szavát.

– Ön rébuszokban beszél Sárvári ur.

– Szólhatok-e világosabban édes kisasszony, mielőtt tudnám, hogy kegyed hajlandó az én rébuszaimat megfejteni.

– Miért ne, ha nem nehezek. Mi az első kép?

– Egy kéz nagysád; egy picziny, gyönge liliomkéz. Ez a kezecske, – mondja János, a Vilma kezére gyöngéden rátéve a kezét.

– És mi a másik?

– Két sziv egy – lánggal. Azután két gyürü, egy oltár és egy egész mennyország.

– Rendkivül bonyolódott.

– Gondolja talán, hogy a két sziv egy lánggal nincs meg?

– Nem, azt nem gondolom, Sárvári ur.

– Kisasszony, – kiált fel ragyogó arczczal János, – hiszen én igy boldog vagyok!

A kisasszony lesüti a szemét. Sárvári elborítja a kezét csókjaival és boldogságában nem tud egyebet mondani, csak igy rebeg:

– Kisasszony, kisasszony, kisasszony.

Vilma fölrebben

– Jézus Mária!

– Mit mond kisasszony?

– Öt óra, haza kell menni!

– Dehogy kell, hiszen a néni csak hét órára várja. Csak még egy negyedóráig, kisasszony!

– Nem lehet, nem nem!

– De hát miért nem, kisasszony?

Vilma szemérmesen lesütött szemekkel felel:

– Cziczit kell adnom a fiamnak.

 

Forrás: Gárdonyi Géza – Tizenkét novella

 

A színes fametszetek virágkora Japánban

 

 

Suzuki Harunobu (1725-1770), Kitagawa Utamaro (1753-1806)

és Töshüsai Sharaku

Az egyik legnagyobb innováció a 18. századi sokszorosított grafika világában a sokszínnel nyomott fametszetek elterjedése, népszerűségének felívelése volt. A színes nyomatok előállításának technikája már a 17. század óta létezett, de főként fametszetes könyveknél alkalmazták. Az önálló fametszetes lapok, az ún. „brokát-képek“ a 18. század közepe tájától jelentek meg. Az első sokszínnyomásos technikával készült művek a drága, magánkiadású naptárak voltak, melyeket a művészetkedvelő, művelt városi réteg és szamurájok rendeltek meg, főként Újévi ajándékokként.

Az első „brokát-nyomatok“ elkészítése Suzuki Harunobu (1725-1770) nevéhez fűződik. Harunobu pályafutásának felívelése akkor vett nagy lendületet, mikor néhány műpártoló megrendelésére többszínnel nyomott naptárakat tervezett. 1766 táján kerültek piacra a nyomatok, ekkor már a hónapok jelölése nélkül. A következő öt évben, haláláig, Harunobu több száz színes fametszetet készített, mind kortárs, mind klasszikus irodalmi témák feldolgozásával, illetve Edo neves szépségeinek ábrázolásaival.

 

Suzuki Harunobu: Dharma   Utamaro: Yamauba és Kintarō  Sharaku: Két szīnész

Suzuki Harunobu: Dharma (Die Geschichte der, 1925)
 Utamaro: Yamauba és Kintarō (Die Geschichte der, 1925)
Sharaku: Két szīnész (Japanese colour prints, 1913)

Az a két művész aki leginkább megragadta az edoiak változó ízlésvilágát a 18. század vége felé, az Töshüsai Sharaku és Kitagawa Utamaro (1753-1806) volt. Az ukiyo-e világának népszerű szereplőit, színészeket, kurtizánokat, gésákat ábrázolták. Sharaku az egyik legnépszerűbb fametszettervező mester, életútjáról azonban szinte semmit sem tudunk. Csupán 1794 tavaszától 1795 végéig dolgozott, s ez idő alatt közel 150 fametszettervet készített, főként kabuki színészeket ábrázolva. Olyan erőteljes kompozíciókat alkotott, melyek nemcsak a játszott szerep karakterét, de a színész egyéniségét is visszaadták.

Kitagawa Utamaro Sharaku kortársa volt, életműve igen gazdag és sokoldalú. Készített rovarokat, bogarakat ábrázoló illusztrált könyvet, kabuki librettót, jól ismert történeteket illusztráló metszeteket. Kedvelt témája azonban a szépasszonyok ábrázolása volt, nemcsak az örömnegyed hölgyeié, de a városi mindennapok asszonyait is élvezettel örökítette meg gyermekfürdetés vagy hűsölés közben. A 18. század végén Utamaro volt az az ukiyo-e műfaj egyik legnevesebb mestere. 1804-ben készített egy Hideyoshit ábrázoló triptychon-metszetet, mellyel megszegte a sógunátus szigorú rendeleteit, s börtönbe került, továbbá ötven napig kézláncra verték, mely közvetve halálához vezetett.

Sharaku erőssége a színészábrázolás, Utamaroé pedig a női lélek megjelenítése volt. Utamaro halála után a színészeket és szépasszonyokat ábrázoló fametszetek minősége már soha nem érte el a mester korának színvonalát. A fametszetek világának megújulása majd csak az 1820-as években következik be, mikor egy új művészgeneráció a tájképek megjelenítésével ismét visszahozza a metszetek népszerűségét.

Bincsik Mónika – ELTE-BTK