Magyarok Óceániában

 

 

Hazánk földrajzi helyzete eleve kizárta, hogy magyarok részt vegyenek a távoli óceániai szigetvilág megismerésében. Neves földrajzprofesszorunk, Cholnoky Jenő az 1930-as években ugyan azt írta a könyvében, hogy a Csendes-óceánt elsőnek átszelő Magelán-expedíciónak magyar tagja is volt Maximilianus Transsylvanus személyében. Ma már tudjuk, hogy ez tévedés. Maximilianus Transsylvanus (Erdélyi Mike vagy Miksa) valóban magyar származású, jó tollú humanista író volt, de nem vett részt személyesen Magellán expedíciójában. Hazánkfia V. Károly spanyol király szolgálatában állott, és a király udvarában megismerkedhetett az expedíció szervezésének körülményeivel, majd közvetlen fültanúja lehetett a Victoriával szerencsésen hazatérő tengerészek elbeszéléseinek. Maximilianus Transsylvanus így teljes hitelességgel vethette papírra az első föld körüli utazás történetét, amely megbízható tudománytörténeti dokumentummá vált.

Nem sok szerephez jutottak a magyarok abban az expedícióban sem, amely az Osztrák-Magyar Monarchia közös pénzén indult útra 1857-ben. Ez a vállalkozás a Novara- expedíció néven vált ismertté, mivel az újjászervezett Novara fregattosztrák-magyar tengeri flotta kétezer tonnás Novara nevű vitorlása szállította az első óceániai kutatóexpedíció személyzetét. Közöttük egyetlen magyar tudós sem kapott helyet, mivel a szabadságharc bukása után hazánk teljesen a bécsi udvar kiszolgálója volt. Csupán a tengerészek között akadtak magyarok, mint Gyulai Gál Béla első tiszt, Kalmár Sándor és Semsey Gusztáv kadétok. Az expedíció 551 napig tartott, és a Csendes-óceánt Ausztrália felől jövet – Új-Zéland és Tahiti érintésével – a Horn-fok irányában szelték át. Az osztrák szakemberek értékes megfigyeléseket végeztek az útjukba került polinéziai szigeteken. Az eredményeiket összefoglaló művek Bécsben jelentek meg német nyelven.

Külön fejezetnek számít az osztrák-magyar hadihajók megjelenése a Csendes-óceán térségében. A Monarchia kimaradt a gyarmatosító hatalmak marakodásából, amikor azok Óceánián osztozkodtak. A bécsi kormány a század végén megkísérelte, hogy legalább a morzsákból összeszedjen valamit. Sebtében létrehozta az osztrák-magyar hadiflottát, és a hajók bejárták a világtengereket. Bár a személyzet főként osztrákokból állott, akadt köztük magyar is.

Gáspár FerencIlyen hajózó volt Gáspár Ferenc, aki a századfordulón hajóorvosként hét évig utazgatott az óceánokon. Kiváló megfigyelő és jó tollú író volt. Úti tapasztalatairól számos nagy sikerű, vaskos könyvben számolt be.

A század második felében a hazai főurak körében is „divattá” vált a világjárás. Pénzes grófok, bárók kerekedtek fel, legtöbbször csak a feltűnés kedvéért. Ilyen cél nélküli utazásra szánta rá magát Festetich Rudolf is. San Franciscóban vitorlás jachtot vásárolt, és 1839-ben vágott neki a Csendes-óceánnak. Tolnára keresztelt hajójával nyolc év leforgása alatt becsavarogta Óceánia tekintélyes részét.

Óceánia másik nagy vándora, Vojnich Oszkár maradandóbb értékű utazásokat tett. Azon kevesek sorába tartozott, akiknek tudásszomja kedvező anyagi helyzettel párosult. Óceániában elsősorban a partviszonyokat és a vulkanikus jelenségeket tanulmányozta. Utazásai során 1906–1908-ban megfordult Hawaii, Tahiti, Szamoa, Tonga, Fiji, Új-Zéland, Bismarck és Új-Guinea szigetein. Utazásairól a Magyar Földrajzi Társaság kiadványaiban és több népszerű útleírásban számolt be.

Messze kimagaslanak az Óceániában járt magyarok sorából Fenichel Sámuel és Bíró Lajos, akik gyűjtőmunkájukkal az egész tudományos világ megbecsülését vívták ki a maguk és a magyarság számára. Mindketten Óceánia legnagyobb s mindmáig legkevésbé ismert szigetén, Új-Guineában dolgoztak. Fenichel életét áldozta a tudományért, Bíró Lajos sorsa is sokáig a mellőzés volt.

Fenichel Sámuel (1867–93) a tudományos munkásságát ősrégészeti kutatásokkal kezdte. Dobrudzsai ásatásai kapcsán megismerkedett Albert Grubauer müncheni ornitológussal, aki meghívta őt tervezett új-guineai gyűjtőútjára állatpreparátornak. Fenichel elfogadta az ajánlatot és Grubauer társaságában 1891 decemberében érkezett Északkelet-Új-Guineába. Ez a terület akkor német gyarmat volt. Grubauer rövidesen megbetegedett, és 1892 márciusában elutazott Új-Guineából. A pénz nélkül magára maradt fiatalember folytatta a zoológiai gyűjtőmunkát, amelyhez később a magyar kultuszminisztériumtól kapott nagyon szerény támogatást.

 

Astrolabe-öböl, Pápua-Új-Guinea

Astrolabe-öböl, Pápua-Új-Guinea

 

Fenichel gyűjtőmunkássága főként az Astrolabe-öböl környékére terjedt ki (Constantinhafen, Friedrichwilhelmshafen, Erima, Stephansort). A német Hugo Zöller után ő volt a második európai kutató, akinek sikerült behatolnia a Finisterre-hegység 2000 méter magasságot meghaladó régióiba. Elsősorban a madarakat és más gerinces állatokat, valamint puhatestűeket és rovarokat gyűjtött, ezeket részben a Magyar Nemzeti Múzeumnak, részben a Nagyenyedi Kollégiumnak küldte haza. Fenichel néprajzi tárgyakat is gyűjtött, amelyekből mintegy 3000 darab a budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonában van.

Fenichel nem sokkal megérkezése után megkapta a malária betegséget, de erős szervezete hosszú ideig ellenállt a kórnak. Egészségi állapota 1893 elején gyorsan romlott, és március 12-én meghalt. Az új-guineai Stephansort missziós temetőjében helyezték örök nyugalomra. Mindössze 26 évet élt.

Idehaza két évvel később a Magyar Természettudományi Társulat emlékgyűlést rendezett Fenichel Sámuel tiszteletére. Az ülés résztvevői között volt Bíró Lajos, akiben akkor érett végső elhatározásra a gondolat: folytatni fogja Fenichel Sámuel félbeszakadt munkáját.

Bíró Lajos (1856–1931) érdeklődését már kora ifjúságától az állatvilág tanulmányozása kötötte le. A növényvédelmi szolgálatnál dolgozott, és közben sokévi szorgos munkával értékes rovargyűjteményre tett szert. Gyűjteményét felajánlotta a Magyar Nemzeti Múzeumnak, és a kapott pénz képezte új-guineai útjának kezdeti alapját. 1896. január 1-én érkezett meg az új-guineai Friedrichwilhelmshafenbe, és nyomban hozzálátott a gyűjtőmunkához. Az akkor legmodernebb gyűjtési módszereket alkalmazta, és a legelsők között tanulmányozta az állatok ökológiáját. Emellett ő is gyűjtött néprajzi tárgyakat, megfigyelte azok készítését és használatát.

Bíró Lajos kisebb megszakításokkal egészen 1901. december 21-ig, tehát csaknem hat éven át dolgozott Új-Guineában, és csak egészségi állapotának romlása kényszerítette hazatérésre. Bíró mintegy 200 ezer rovart gyűjtött a Magyar Nemzeti Múzeum állattára részére, amelynek feldolgozása során eddig kb. 2000 új állatfaj megismerésével gazdagodott a tudomány. Felbecsülhetetlen értéket jelent az utókor számára Bíró Lajos néprajzi gyűjtése is.

 

Fenichel Sámuel Bíró Lajos természettudós

Fenichel Sámuel | Vass Csaba tasnádi festőművész pasztellrajza Biró Lajosról

A két kiváló magyar tudós emlékére 1974-ben emléktáblát avattak fel Port Moresbyben, Pápua-Új-Guinea fiatal egyetemén. Fenichel Sámuel és Bíró Lajos Óceánia azon kutatói közé tartoztak, akik minden gyarmatosító politikai háttér nélkül, pusztán a tudomány iránti elhivatottságból végezték önkéntes, áldozatos munkájukat.

Forrás: Balázs Dénes: Ausztrália Óceánia Antarktisz (197 -199. oldal) Gondolat Kiadó, 1978 ISBN 963 280 677 8

 

Legendás ikonok – Freddie Mercury

 

 

Freddie MercuryAz ikonok és a legendák sokfélék. Vannak, akik példás életet élnek, és vannak, akik szélsőségesek, megosztó személyiségek. Ők a legjobb példák arra, hogyan lehet bennünket, embereket befolyásolni, milyen könnyedén válunk megbocsátóvá, és legyintünk egy egyébként általunk is elítélt gyengeségre, ha az a gyengeség valami olyannal társul, ami ezt felülírja.

Freddie Mercury minden volt, csak nem hétköznapi. Gyakran feszegette a határokat, felrúgta a konvenciókat. Ami viszont kiemelte tehetségén kívül, és amiért az egyik legnagyobb legenda lett már életében, az az a szorgalom és kitartás, az a maximalizmus volt, ami nem hiányozhat senki eszköztárából, aki vinni akarja valamire az életben.   

 

Maximalizmus és tehetség – Freddie Mercury

Freddie MercuryKevesen tudják a világ egyik legismertebb és legsokoldalúbb brit énekeséről, a legendás QUEEN együttes frontemberéről, hogy eredetileg párszi indiai származású. A Queen-ben nem csupán énekesként, de zeneszerzőként is működött, a legtöbb sikeres dalukat ő írta. Neve egybeforrt az együttessel, sokan vele azonosítják a Queent, népszerűsége messze felülmúlta zenész társaiét. A zenekaron belül azonban mindig megvolt az összetartás, egymást tiszteletben tartva dolgoztak együtt, Brian May, Roger Taylor és John Deacon elismerték és jól kezelték egyedi személyiségét, és csodálatosan egészítették ki tudásukkal azt a hihetetlen tehetséget, ami Freddie-ből áradt. Hangterjedelme több, mint 4 oktáv volt!

A Queen tagjai egytől egyig komoly egyetemi végzettséggel rendelkeztek, rendelkeznek. Freddie Mercury az Ealing Art College-ban végzett, művészeti szakon, grafikusként, a Queen címerét is ő tervezte meg.

Karrierje során több, mint 700 koncertet énekelt végig, a Queen 15 nagylemezt adott ki, amiből közel 300 millió fogyott el! Két szólóalbuma is megjelent, szólókarrierjét azonban sajnos korai halála kettétörte.

Nagyságát mutatja, hogy a máig konzervatív Angliában 1999-ben bélyeget adtak ki a képével, halála után pedig a svájci Montreux-ben és a londoni Oxford streeten is szobrot állítottak neki. A londoni olimpia záróünnepségén a Queen is fellépett, Brian May és Roger Taylor mellett a háttérből, felvételről énekelt Freddie, ami ekkor ugyanúgy megbabonázta a közönséget, ahogyan életében tette. Az 1985-ös Live Aid koncerten előadott 20 perces fellépésüket később a rockzene történetének legjobb élő adásának szavazták meg.

Mindig is rajongott az operáért, aminek jelei megmutatkoztak már a korszakalkotó Bohemian Rhapsody-ban is. 1987-ben nagy álma valósult meg, Montserrat Caballeval egy újabb korszakalkotó és egyedülálló dalt énekeltek együtt, ami megkoronázta pályafutását. 2016-ban londoni háza megkapta a Kék Plakettet az English Heritage nevű szervezettől, amely a híres angol személyekhez köthető épületeknek adható. 2016. szeptember 4-én, születésének 70. évfordulóján zenekari társa, Brian May, aki a NASA-nál asztrofizikusként dolgozott, róla nevezte el a 17476 számú kisbolygót.

Queen

Freddie Mercury Farrokh Bulsara néven született Zanzibáron, 1946. szeptember 5-én. Tanulmányait Indiában kezdte, itt lépett fel először a The Hectics nevű együttesben. Indiai iskolájában kapta a Freddie becenevet. Családjával a zanzibári forradalom elől 1964-ben költöztek Angliába, 1970-ben változtatta meg vezetéknevét Mercury-ra.

Sokan a mai napig azt hiszik, hogy homoszexuális volt, de a valóságban biszexuális volt, akinek az életét a szenvedély vezérelte. Magánemberként féktelen bulijairól volt híres vagy éppen hírhedt, de ez csak álca volt, valójában visszahúzódó személyiség volt. 1991. november 24-én halt meg otthonában, egy nappal azután, hogy hivatalos nyilatkozatban tudatta a világgal betegségét.

 

Én nem vagyok sztár, nem is akarok az lenni! Én legenda leszek.”

Az is lett. Fájdalmasan korán távozott, és fosztotta meg a világot egyedülálló tehetségének még több produktumától. Freddie úgy tudott énekelni, ahogy nagyon kevesen, és ehhez a tehetséghez és tudáshoz olyan igazi művészi attitűd társult, amivel mások fölé nőtt. Kelléke volt a meghökkentés, kiállt meggyőződése mellett, nem félt úttörőnek lenni, sőt, kiváló ízlésével és megérzéseivel olyan új hangzásokat, stílust vitt együttesével a zenetörténelembe, amely azóta is egyedülálló, meghatározó és csodálatraméltó.

A Queen koncertjein nem volt szükség másra, csak tökéletes és mindig divatos, mégis a legmagasabb színvonalat nyújtó zenéjükre, és Freddie lehengerlő hangjára valamint előadóművészségére.

Az opera világában tett lépései azonnal sikeresek voltak, ezzel is kiemelkedve a könnyűzene világából, bár anélkül is magasan kitűnt már. A komolyzene korábban is megjelent zeneszámaikban, megmutatva, hogy nem is olyan nagy az űr a két zenei stílus között. Csupa szív, nagyszerű ember volt, az egyik legnagyszerűbb zenész és énekes, aki e földre született.

Freddie Mercury

Berta Lisia (Stíluskommunikáció)

 

A szecessziós Reök-palota

 

 

Az európai szecesszió remekműve, Szeged legszebb háza, a Reök-palota új művészeti centrumként született ujjá 2007-ben. A százéves épület – a Tisza Lajos körút és a Kölcsey utca sarkán – a hazai szecessziónak is egyedülálló alkotása: megjelenésében, magyarországi társaitól is különbözően, nem a stílus lechneri elvei, hanem a francia és a belga Art Nouveau hatása mutatható ki.

 

Reök-palota

 

1906-1907-ben Reök Iván szegedi vízügyi mérnök építtette családja számára, tervezője Magyar Ede volt. A kivitelezésben helyi művészek és mesterek működtek közre. Reök palotájának homlokzata szakít a korszellemben uralkodó historizmussal, minden részletén a „floreális” Art Nouveau tiszta stílusegysége uralkodik.

 

Reök-palota

Reök-palota

Reök-palota

A kétemeletes saroképület homlokzata plasztikusan, szinte szobrászi eszközökkel formált: a falsíkok hullámos kialakítása, a zárterkélyek és nyitott erkélyek alátámasztása, a virágmotívumok építészeti tagozatokká való átlényegítése, a liliomokból komponált oszlopfők és pilaszterfejezetek a vízi növényvilágot szimbolizálják. A kiugró párkányok alatti falmezőket eredetileg vízitündéreket ábrázoló seccók díszítették, ma kék sávos díszítés látható. A földszint diófa portáljai szervesen illeszkednek a mozgalmas homlokzathoz. A homlokzatok növényi ornamentikája a lépcsőházban is folytatódik. A ritka szépségű kovácsoltvas munkákat Fekete Pál, szegedi díszkovács készítette.

 

Reök-palota

Reök-palota

Reök-palota

Reök-palota

 

A lépcsőház ablakai mind más osztásúak, ablakosztó bordái virágmotívumokra emlékeztetnek, a lépcsőház falfelületét kísérő szalagdísz hullámzó kalligráfiája válaszol a korlát indadíszes ornamentikájára.

Az emeleti sarokszobát eredeti formájában állították helyre. Zöld díszítőfestése függőleges sávokkal és felső frízében koszorúkkal a századforduló sajátos megjelenésű, tapétamintára emlékeztető felülete. A szoba kifestésének egységét a megmaradt részletek segítségével, teljes rekonstrukcióban sikerült visszaállítani. Három ajtót is sikerült eredeti formájában, zöld flóderozott felületdíszítéssel helyreállítani.

A ház az új funkció mellett is megtartja egykori tulajdonosának nevét: Regionális Összművészeti Központ (REÖK) működik falai közt, gazdag programot kínálva a leendő látogatóknak. Az eredeti termek a „magas” művészet, a pince az underground számára ideális, az üvegtetővel lefedett belső udvar is számtalan lehetőséget nyújt.

forrás: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal – Mustra 2007

 

Erdélyi Zsuzsanna népi vallásos gyűjteménye

 

 

A Magyar Művészeti Akadémia segítségével állandó kiállítás nyílt Erdélyi Zsuzsanna népi vallásos gyűjteményéből Esztergomban. A „Begyütt Jézus a házamba” című tárlat tavalyi záróünnepségén, a Pesti Vigadóban jelentették be, hogy a kiállítás létrehozójáról, a két éve elhunyt Erdélyi Zsuzsannáról nevezik el a Keresztény Múzeum népi vallásosság gyűjteményét, amely dr. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek támogatásával most állandó kiállítóhelyet kapott a Szent Adalbert Központ épületében.

 

Erdélyi Zsuzsanna kiállítás

 

Erdélyi ZuzsannaErdélyi Zsuzsanna (1921–2015) művészeti író, néprajztudós az MMA néhai tagja és Bálint Sándor néprajzkutatók javaslatára Lékai László bíboros, esztergomi érsek 1980-ban hirdetett országos gyűjtést, hogy közadakozásból létrehozza a népi vallásosság tárgyainak gyűjteményét. Erre a felhívásra több ezer felajánlás érkezett, de 35 évnek kellett eltelnie, míg az összegyűlt anyagból az első áttekintő bemutatásra sor kerülhetett. Erdélyi Zsuzsanna a szakrális szövegfolklórral és a népköltészet szimbolikájával foglalkozott néprajzkutatóként. 1968-ban hallott először archaikus népi imádságot egy nagyberényi asszonytól. Ettől fogva haláláig ezt a középkori eredetű szöveghagyományt, a népi Mária-költészetet, a szóbeliség és írásbeliség kapcsolatát és a népi vallásosságot kutatta. Több tízezer szöveget gyűjtött. 2012 és 2014 között a Magyar Művészeti Akadémia népművészeti, néprajzi tagozatának vezetője volt. A Magyar Művészeti Akadémia által támogatott tárlattal új korszak kezdődött, ez a gyűjtés ugyanis létezésük utolsó pillanataiban mentette meg a keresztény hétköznapi élet tárgyi emlékeit. Az Esztergomba éveken át érkező több ezer felajánlott tárgy szemlélteti, hogy a nyolcvanas évek katolikus falusi és városi társadalmának tagjai mit gondolnak saját és őseik vallásosságáról.

Erdélyi Usuzsanna kiállítás megnyitóA mintegy ezer tárgyat bemutató kiállítás tematikus sarkai a betlehemállítás szokását, a lourdes-i Szűzanya kultuszát és a régi lakások jellegzetes szent sarkának kialakítását idézik fel. A tárlat őseink mindennapi hitéletébe nyújt betekintést a Keresztény Múzeum népi vallásosság gyűjteményének tárgyai segítségével, ahol Jézusnak az ember felé való közeledése valóban nyilvánvalóvá válhat minden látogató számára, aki nyitott szívvel közeledett a mindennapok és az ünnepek hitéletének tárgyi kultúrájához.

A tárlat megnyitóján megjelenteket Kontsek Ildikó művészettörténész, a Erdélyi Zsuzsanna kiállításKeresztény Múzeum igazgatója köszöntötte, aki az anyagot bemutatva elmondta, hogy a mintegy ezer tárgyat felvonultató kiállításon szobrok, imakönyvek, szentképek, rózsafüzérek, apácamunkák, textíliák és szenteltvíztartók láthatók. Soós Sándor, a gyűjteményt gondozó néprajzkutató, muzeológus a gyűjtemény tárgyait sorra véve elmondta, hogy az összeállítás nemcsak a népi vallásos élet emlékeit reprezentálja, hanem ennél tágabb “lelki-tárgyi világot őriz”, a teljes magyarországi vallásos élet egyedülálló gyűjteménye. A gyűjteményen érződik “az adományozók szeretete és kitüntetett tisztelete az anyaszentegyház iránt”, hiszen sok esetben – ahogy az adományt kísérő levelekből is kiderül – a család féltve őrzött, öröklött tárgyait adták oda, bízták rá az egyházra. E tárgyak a bizonyítékai annak, hogy segítenek az embernek az istenkeresésben és a hétköznapi gondok közül fölemelik a lelket Istenhez. A tárlaton a népi vallásosság tárgyai mellett multimédiás állomásokon hangfelvételek, képek, szövegek mutatják be Erdélyi Zsuzsanna életét, munkásságát. Virtuálisan lapozható egy zarándokvezető emlékkönyve, hallható a búcsúsok éneke és néhány archaikus imádság is. A szakrális szövegfolklórral, a népköltészet szimbolikájával foglalkozó Erdélyi Zsuzsanna, a Nemzet Művésze gyűjteményének megnyitóján Petrás Mária népdalénekes, az MMA rendes tagja közreműködött.

A Keresztény Múzeum Erdélyi Zsuzsanna-gyűjtemény állandó kiállítása május 26-tól díjmentesen látogatható péntek, szombat és vasárnap 9–16 óra között.

Keresztény Múzeum, Esztergom
Szent Adalbert Központ II. emelet (Szent István tér 10.)
Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Veres Pálné – A nők iskoláztatásának elindítója

 

 

Beniczky Hermin 1815. december 13-án született Nógrád vármegyében, a Terbeléd (ma Trebelovce, Szlovákia) melletti Lázi-pusztán. Apja az Árpád-korig tudta visszavezetni a családfáját, svéd származású édesanyja igen művelt, nemesi családból származó asszony volt. Apját egyéves korában vesztette el, anyja ezután három gyermekével Budára költözött, ahol egyik alapítója lett a Budai Jóltevő Asszonyi Egyesületnek. Anyja áldozatául esett az 1831. évi kolerajárványnak, a teljes árvaságra jutott Hermin ezután nagyapjánál, a tótgyörki (ma Galgagyörk) kastélyban nevelkedett.

 

Veres Pálné szobra

Veres Pálné szobra Budapesten, Kiss György alkotása  (fotó:Wikipédia)

Saját akaratából tanult, sokat olvasott, érdekelte a kultúra, a földrajz, a történelem, a politika, az irodalom, a művészetek. Huszonnégy évesen ment feleségül Veres Pálhoz, Nógrád vármegye főjegyzőjéhez, akivel Vanyarcon telepedtek le. Hermin az 1850-es évekig kizárólag családjának és egyetlen lánya, Szilárda nevelésének élt. Mivel lánygyermekeket nevelő iskola akkoriban nem létezett Magyarországon, tanárokat fogadott lánya mellé.

Az 1840-es évek végétől szoros barátság fűzte Madách Imréhez, csalódottan és mélységesen felháborodva olvasta az író 1864-es akadémiai székfoglalóját, mely A nőkről, különösen esztétikai szempontból címet viselte. Ebben – többek között – a következő gondolatok szerepelnek: „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik…, a művészetet és tudományt előre nem viszi.”

Előbb Madáchnak írott levelében kelt a nők védelmére, majd elhatározta, hogy a nyilvánosság elé lép, és mozgalmat indít a felsőbb nőnevelés érdekében. Hatalmas ambícióval látott munkához, s bár kezdeményezése mögött valóságos társadalmi igény állt, terveit nem volt könnyű elfogadtatnia. Még a liberális Eötvös József sem támogatta, csak Deák Ferenc állt ki mellette. Veres Pálné: Felhívás a nőkhöz című kiáltványát 1865. október 28-án közölte Jókai lapja, a Hon, majd újabb felhívást írt Buzdító szózat címmel. 1867. május 24-én összejövetelt szervezett a pesti Tigris Szállóban, hogy megbeszélhessék a nők művelése ügyében teendő lépéseket. Az összejövetel sikerén felbuzdulva 1868. március 23-án adományokból megalakult az Országos Nőképző Egyesület, melynek elnöke Veresné, alelnöke pedig Teleki Sándorné lett.

A következő évben, 1869. október 17-én az Ország úton (a mai Múzeum körúton) megnyílt az első magyar felsőbb leányiskola, amely a nők szellemi fejlődését, a magasabb ismeretek megszerzésének lehetőségét tűzte ki célul. A tantervet Veres Pálné készítette, az intézmény igazgatója, a nagy tekintélyű irodalomkritikus, Gyulai Pál volt. A tanulókat főként óradíjas gimnáziumi tanárok oktatták. A növendékek magyar, német, francia nyelvet és irodalmat, számtant, természetrajzot, lélektant, művészettörténetet, esztétikát tanultak, valamint könyvvitelt és kézimunkát is. A kedvező társadalmi fogadtatás eredményeképpen lassan javultak az intézmény működésének anyagi feltételei is.

Az 1870-es évek elején a felsőbb leányiskola már internátussal is rendelkezett. Megindult a négyosztályos alsóbb népiskolai oktatás is, és 1873-ban Trefort Ágoston kultuszminiszter támogatásával a népiskolai és a felsőbb leányiskolai szint közé beillesztették a polgári iskolai képzést. Jól szemlélteti a Nőképző Egyesület hírnevét, hogy Erzsébet királyné három alkalommal is meglátogatta az intézetet. Az 1890-es évek elejére az Országos Nőképző Egyesület tanintézetében a felsőbb leányiskolai képzést négy évfolyamossá alakították át, amivel lehetővé vált a nevelőnői vagy tanítónői oklevél megszerzése. 1881-ben a tanintézet a belvárosi Zöldfa utcába költözött, ahol a 11 osztályterem mellett ének-, rajz- és tornaterem, valamint játszótér és korcsolyapálya is helyet kapott.

1886-tól, férje halála után, Veres Pálné tavasztól őszig Vanyarcon igazgatta a gazdaságot, télen a fővárosban élénk társadalmi életet élt, lánya szalonjában fogadta a szellemi élet kiválóságait, Jókai Mórt, Gyulai Pált, Mikszáth Kálmánt, Vámbéry Ármint. Az Országos Nőképző Egyesület elnök asszonyaként hetvenhat éves koráig irányította mindenre kiterjedően a szervezetet, visszavonulásra egészségi állapota miatt kényszerült. Nyolcvanéves korában, 1895. szeptember 28-án halt meg Váchartyánban.

Az egykori felsőbb leányiskolát az utókor az alapítóról nevezte el, a budapesti Veres Pálné Gimnázium ma is eredeti helyén áll, a Zöldfa utca nevét 1905-ben változtatták Veres Pálné utcára.

Forrás: MTI

 

Shinto művészet

 

 

A shintō Japán őshonos vallása, az istenségek azaz a kamik útja. A kezdeti időkben a kultusz középpontjai leggyakrabban természeti jelenségek voltak, maga a hely képezte a tisztelet tárgyát. Ez az elképzelés határozta meg a korai shintō építészetet is: a kaminak készítettek lakhelyet. A szent helyet gyakran jellegzetes vörös fakapukkal (torii) jelölték. A kamikat nem ábrázolták a buddhizmus Japánba kerüléséig. A buddhizmus és a shintō többnyire békésen megfértek egymás mellett, igyekeztek már a buddhizmus meghonosításának időszakában megfeleltetéseket létrehozni a két vallás közt. A shintōnak leginkább az egészséggel és a termékenységgel kapcsolatban volt jelentős szerepe. Már a 8. században tapasztalható volt, hogy helyi kamikat kértek fel buddhista templomok őrzésére, vagy pedig egyes kamikat bódhiszattvákkal azonosítottak. 

 

A Fuji hegy és torii kapu Hachiman szentély shinto szerzetes shinto szerzetes

A Fuji hegy és torii kapu (What is Shintō?, 1935) | Kamakura, Hachiman szentély (Shintō, 1923) |Shintō szerzetesek (Shintō, 1923

A legkorábbról ismert shintō művészeti alkotások a 9. század közepéről fennmaradt faszobrok, legtöbbjük női alakot formáz, s a fa felületét és formáját igyekeztek eredeti állapotában megtartani. Egyes shintō szobrok azután buddhista vonásokat kaptak. Jellegzetes például az udvari öltözékben megjelenített istenségek alakja, vagy Hachiman, mint szerzetes. A 9. századból eredő „kettős shintō“ (ryōbu shintō) elvei szerint a buddhák, bódhiszattvák a shintō kamik „igaz formái” (honji) vagy esszenciái, ugyanakkor a kamik a buddhák, bódhiszattvák helyi megnyilvánulásai (suijaku). Így például a shintō Napistennő Dainichi Nyorai (Vairocana buddha) emanációja. Azonban mivel a kami nem a hívővel személyes kapcsolatban álló istenség, hanem sokkal inkább egy általánosabb szellemi erő megtestesülése, a shintō szentélyek zöme nem tartalmaz shinzō szobrot. Az istenségek szimbolikus tárgyakban laknak”, mint például a tükör, kard vagy különböző természeti tárgyak. A shinzōk általában megkülönböztethetők a buddhista szobroktól formai jegyeik alapján, általában nem monumentális plasztikák, egyszerűbb felépítésűek, általában hagyják érvényesülni a fa textúráját, s a legtöbb esetben kevéssé átszellemült kifejezéssel bírnak, mint a buddhista szobrok. A shinzō a legtöbb esetben el van zárva a hívőtől, hiszen nem tiszteleti kultusztárgy vagy meditáció tárgya. Ebből adódóan ritka a narratív tartalom, a szobrok inkább általánosított megjelenési formát ábrázolnak. A szentélyekben a hívők a kultusz fő tárgyát (shintai) nem láthatják, a legnagyobb tisztelet kifejezéseként. A legjellegzetesebb festmények a szentély-mandalák”, melyek szentélyek madártávlati képét ábrázolják tájképi háttérrel, jól ismertek a Kasuga és a kumanoi szentélyeket megjelenítő darabok. Megjelenítettek festményeken továbbá szarvas, róka, ló vagy szumóbirkózó figurákat is, shintō legendákkal, szokásokkal összefüggésben. Shintō festészetről tudósító források már a 12. századból ismeretesek, azonban tárgyi emlékek csak a 13. századtól maradtak fenn.

Bincsik Mónika – Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum

 

Tompa Mihály-kiállításmegnyitó

 

 

Az Országos Széchényi Könyvtár és a COMP-REND Kft. tisztelettel meghívja Önt a Tompa 200 „Nincs talán még elfeledve a dal” című kiállítás megnyitójára.

 

Tompa Mihály

 

Időpont: 2017. május 23. kedd, 16 óra
Helyszín: Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem

A vendégeket köszönti: Dr. Tüske László főigazgató (OSZK)

A kiállítást megnyitja: Szilágyi Márton irodalomtörténész, tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA doktora

Közreműködnek:

  • Szabó András előadóművész és a Sárszentmiklósi Általános Iskola Népdaléneklő Csoportja – felkészítő tanár: Horváth Ferencné Mikuli Erzsébet
  • a Violin Művészeti Iskola Sárszentmiklósi Tagozatának hangszeres kamaracsoportja – felkészítő zenetanár: Jákob Zoltán, valamint
  • Dr. Patonai Anikó Ágnes és Szűts-Novák Rita irodalomtörténészek, a kiállítás kurátorai

A kiállítás 2017. május 23. és 2017. szeptember 30. között a könyvtár nyitvatartási idejében látogatható a VII. emeleti katalógustérben. A nyári zárás ideje alatt a tárlat nem látogatható.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Bővebben a kiállításról

 

Országos Széchényi Könyvtár

Szent kő – Jádetömb

 

 

Az Ázsia-szerte használt és nagyra becsült jáde a kínai kultúrában kiemelt szerepet játszott. Itt már az újkőkorban, Kr. e. 3000 körül készítettek belőle faragványokat. Idővel a hatalom és a gazdagság jelképévé vált, sőt még erkölcsi jelentőséget is tulajdonítottak neki. A nagy kínai filozófus, Konfuciusz az erényes embert hasonlította a jádéhoz, amely „finom, tömör és erős, akár az ész”. Verseket és dalokat is írtak róla, és a mai kínai nyelv egyes kifejezései is a jáde tisztaságára és kiválóságára utalnak.

 

Természetes Jade kő  Jade kő megmunkálás

Természetes Jade kő | Jade kő megmunkálás

Keménység

A jádét (melyet kínaiul nek hívnak) általában zöld kőként ismerik. Évszázadokon át két fajtáját munkálták meg: előbb inkább a nefritet, később a jádeitet, s jobbára csakugyan mindkettő zöld, de számos más színárnyalatban is előfordulnak, így fehérben, lilában és feketében. Mindegyik eléggé nehezen megmunkálható. Ehhez még akkoriban nem álltak rendelkezésre megfelelő eszközök Kínában, ezért úgy formálták, hogy homokkal dörzsölték. A jáde kemény anyag, de túl merev ahhoz, hogy kovácsolható legyen, emiatt a belőle készített kardok inkább dísztárgyak voltak, mintsem valódi fegyverek.

 

Jade kő medál chinese with jade with jade landscape

Eredeti, régi kínai jade kő medál |Fehér jade dísztárgy | Jade (nefrit) tájkép

Szellemi erő

A jádénak mindenféle rendkívüli hatást tulajdonítottak, így gyógyítóerőt, valamint hogy közelebb viszi az embert a taoizmus és buddhizmus istenségeihez. Igen sok megmunkált jádetárgy került elő előkelő emberek ősi sírjaiból, tehát valamilyen rituális jelentőségük lehetett. A későbbi kínai jádeszobrok gyakran ábrázolnak isteneket vagy jelképes állatokat, illetve mese- és mondabeli jeleneteket.

 

Koreai jade teáskészlet Kézzel faragott jade hajóJde Buddha

Jade teáskészlet (Korea) | Kézzel faragott kínai jade sárkányhajó | Jade kő Buddha figura

Forrás: Az emberiség története (240-241. oldal) Corvina Kiadó 2015 ISBN 978 963 13 6315 9

 

Guy de Maupassant – Az öregember

 

 

UN VIEUX

Rondelis, az újonnan megnyílt fürdőhely, kiválóan alkalmas hosszabb tartózkodásra, sőt állandó letelepedésre is. Vastartalmú vize az egész világon a leghathatósabb a vér mindenfajta betegsége ellen, s azonfelül oly tulajdonságokkal is rendelkezik, amely az emberi élet tartamát meghosszabbítja. Ez a rendkívüli hatás részben talán annak is tulajdonítható, hogy a városka fenyvesekkel borított hegyen épült. Évszázadok óta kétségkívül megállapított tény, hogy Rondelis lakói közül számosan meglepően magas kort értek el.”

Guy de MaupassantEz a reklámcikk valamennyi újságban megjelent.

Az üdülők tömegesen jöttek.

Egy reggel új vendég hívatta magához a fürdőorvost: Daron úr néhány napja érkezett, s egy szép kis villát bérelt ki az erdő szélén. A nyolcvanhat éves, szikár aggastyán még jól bírta magát, fürge és egészséges volt, és nagy igyekezettel palástolta öregségét.

Hellyel kínálta az orvost, és rögtön ezzel kezdte:

– Doktor úr, én az egészségemet az életrendemnek köszönhetem. Még nem vagyok nagyon öreg, de koros már igen, és hála egészséges életmódomnak, a betegségeket, még a múló, könnyű rosszulléteket is mindig elkerültem. Azt hallottam, hogy Rondelis éghajlata igen kedvezően hat az egészségre. Szívesen elhiszem, de mielőtt véglegesen letelepednék, bizonyítékokat óhajtok. Arra fogom kérni, hogy hetenként egyszer keressen fel, és tájékoztasson pontosan a következőkről: először is egy listát, mégpedig teljes listát kérek a város és a környék valamennyi lakójáról, aki elmúlt nyolcvanéves. Testi és lelki állapotukról is kérek néhány adatot. Továbbá tudni óhajtom, mi a foglalkozásuk, milyen életmódot folytatnak, milyenek a szokásaik. Ha valamelyik meghal, lesz szíves értesíteni engem és közölni velem az elhalálozás okát és körülményeit.

Aztán még kedvesen hozzátette:

– Remélem, doktor úr, jó barátok leszünk – s odanyújtotta aszott, ráncos kezét. Az orvos megszorította, és megígérte, hogy kívánságait lelkiismeretesen teljesíti.


Daron úr egész életében reszketett a haláltól. Úgyszólván minden örömről lemondott, mert az örömök veszélyesek. Ha ismerősei álmélkodtak, hogy soha életében meg se kóstolta a kedvet és képzeletet felpezsdítő bort, ő azt felelte: “Én ragaszkodom az életemhez.” Hangján átütött a félelem, s az “életem” szót úgy ejtette ki, mintha ennek az életnek, az őéletének roppant értéke lenne, amelyet rajta kívül senki sem ismer. Az “életem” szóval úgy elkülönítette magát a többi ember életétől, hogy nem volt mit felelni rá.

Valahányszor a saját személyéről vagy a tulajdonában levő dolgokról beszélt, különös nyomatékkal hangsúlyozta a birtokosjeleket. Ha azt mondta: “Az én szemem, lábam, karom, kezem” – mindenki érezte, hogy itt semmi kétség nem lehet: ezek a testrészek nem akárkiéi, ezek őhozzá tartoznak. Ez a megkülönböztetés kiváltképpen akkor volt feltűnő, mikor az orvosát emlegette: “Az én doktorom.” Mintha az orvos kizárólagos tulajdona lenne, s egyedüli rendeltetése, hogy vele, csak az ő betegségével foglalkozzék, soha semmi mással, és felette állna a világ valamennyi orvosának, kivétel nélkül valamennyinek.

A többi embert mindig is holmi bábnak tekintette; arra valók, hogy a földet benépesítsék. Két csoportba sorolta őket: az egyikbe azok tartoztak, akiknek köszönni szokott, mert a véletlen folytán megismerkedett velük, a másik azokból állt, akiknek nem köszönt. Egyébként az emberiség mindkét csoportja tökéletesen közönyös volt neki.


Attól a naptól kezdve, hogy a fürdőorvos elhozta a listát a tizenhét rondelisi lakos nevével, akik valamennyien túljártak már a nyolcvanon, Daron úr szívében aggódó érdeklődés ébredt az öregek iránt, akik majd egymás után halnak meg előtte.

Nem kívánt megismerkedni velük, de alaposan tájékozódni akart személyükről, s az orvoson kívül – aki minden csütörtökön nála vacsorázott – senkivel se beszélt róluk. Csütörtökönként aztán tudakozódott:

– Mondja csak, doktor, hogy van Joseph Poinçot? Múlt héten azzal váltunk el, hogy gyengélkedik…

És mikor az orvos beszámolt a beteg állapotáról, Daron úr azt tanácsolta, hogy változtasson valamit a kúrán, próbálkozzék újfajta eljárásokkal, más kezeléssel; ha sikerül, rajta is alkalmazhatja. Ezek az öregek az ő kísérleti nyulai voltak, belőlük vonta le a tapasztalatait.

Egyik este az orvos, alighogy belépett, azt újságolta:

– Rosalie Tournel meghalt.

– Miben? – kérdezte remegve Daron.

– Anginás roham.

A kis öreg megkönnyebbülten sóhajtott fel, és megeredt a szava:

– Nagyon testes, kövér asszony volt… Nyilván túl sokat evett… Ha én majd az ő korába jutok, jobban vigyázok magamra.

(Két esztendővel volt idősebb az asszonynál, de csak hetvenet vallott be.)

Néhány hónap múlva Henri Brissot-ra került a sor. Daron úr nagyon megrendült. Ezúttal férfi halt meg, mégpedig sovány, elővigyázatos és három hónap híján egyidős vele. Nyílt kérdést nem mert feltenni, aggódva várta, hogy az orvos beszéljen.

– Ó, hát csak úgy hirtelen halt meg? – puhatolózott. – Múlt héten még egész jól érezte magát! Valami meggondolatlanságot csinált, ugye, doktor úr?

Az orvos mulatott az öregen.

– Nem hiszem, hogy meggondolatlan lett volna. A gyerekei azt mondják, hogy nagyon elővigyázatosan élt.

Daron úr már nem állta tovább az aggodalmat, és megkérdezte:

– De hát… hát… miben halt meg akkor?

– Mellhártyagyulladásban.

Micsoda öröm, micsoda nagy öröm! A kis öreg aszott keze boldogságában tapsra lendült.

– Na persze, mondtam én, hogy meggondolatlan volt. Ok nélkül nem jön a mellhártyagyulladás. Vacsora után nyilván kikívánkozott a friss levegőre, és a hideg megcsapta a tüdejét. Mellhártyagyulladás! Nem is betegség, hanem baleset. Mellhártyagyulladásban csak a meggondolatlan bolondok pusztulnak el.

Jókedvűen megvacsorázott, s az asztalnál az életben maradtakról beszélt. Már csak tizenöten vannak, de valamennyien szívósak, ugye. Hiába, ez az élet törvénye, először a gyöngébbek hullanak el; akik a harmincadik esztendejüket betöltötték, valószínű, hogy elérik a hatvanadikat is, a hatvanévesek gyakran a nyolcvanat, s aki már nyolcvan elmúlt, csaknem mindig százéves koráig él, mert ez a fajta a legerősebb, a legóvatosabb, a legedzettebb.


Ugyanebben az esztendőben még két öreg halt meg, az egyiket fuldoklási roham, a másikat vérhas vitte el. Az utóbbi esete igen jól elszórakoztatta Daron urat, mert arra a következtetésre jutott, hogy az elhunyt a halála előtti este bizonyára izgató ételeket evett.

– A vérhas a meggondolatlanok betegsége, a teremburáját, doktor úr! Jobban kellett volna vigyáznia a tisztaságra.

Ami pedig a másik öreget illeti, akivel fuldoklási roham végzett, az effajta roham általában az elhanyagolt szívbaj következménye.

Egyik este az orvos Paul Timonet haláláról számolt be, ez a vénember valóságos múmia volt, és azt remélték, hogy ő lesz a fürdő százesztendős reklámja.

Mikor Daron úr szokása szerint megkérdezte: – És miben halt meg? – az orvos azt felelte rá: – Hát bizony nem tudom.

– Hogyhogy nem tudja? Ezt mindig tudni kell. Talán valami sérülés?

Az orvos a fejét rázta:

– Nem.

– A májával vagy a veséjével volt baj?

– Dehogy, mindkét szerv kifogástalanul működött.

– Hát a gyomra? Emésztési zavarok gyakran váltanak ki szívrohamot.

– Nem volt szívrohama.

– No de csak meghalt valamiben! – erősködött izgatottan a megrökönyödött Daron. – Véleménye szerint miben halt meg, doktor?

Az orvos égnek emelte két karját.

– Nem tudom, fogalmam sincs róla. Meghalt, mert… meghalt, csak ennyit mondhatok.

Daron úr erre megindult hangon kérdezte:

– Hány esztendős volt? Már nem is emlékszem a korára.

– Nyolcvankilenc.

– Nyolcvankilenc! Hát akkor nem az öregség vitte el! – kiáltott fel hitetlenkedve és megnyugodva a kis vénember.

1882. szeptember 26.

Dániel Anna fordítása

Forrás: Guy de Maupassant válogatott elbeszélései (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

 

Amerigo Vespucci rövid életrajza

 

 

Amerigo Vespucci 14511454 között született Firenzében, jómódú közjegyző-családból. Amikor felnőtt, a hírneves firenzei Medici-bankház szolgálatába lépett és békésen élt szülővárosában negyven éves koráig. 1492 körül a Mediciek megbízottjaként,akiknek nagy pénzügyi érdekeltségeik voltak Spanyolországban, Barcelonába, majd pedig Sevillába költözött. Itt élt 1499-ig és Hojeda az ő révén kapott pénzzel szervezte meg ebben az évben expedícióját a György-Amerigo Vespuccipartra. Kétségtelen, hogy Vespucci 1499—1500-ban Hojeda vezetése alatt hajózott. 1501 körül Portugália szolgálatába lépett; 1501 és 1504 között portugál hajókon az Újvilág partjain hajózott. 1504-ben a firenzei ismét átköltözött Spanyolországba. Spanyol szolgálatban valószínűleg kétszer hajózott (1505-ben és 1507-ben) a Darién-öbölbe. A későbbi négy év folyamán   1512-ben bekövetkezett haláláig  – Kasztília főrévkalauzának tisztségét1 töltötte be.

Amerigo Vespucci saját kezdeményezéseként egyetlen expedíciót sem szervezett, és egyetlen expedíciónak sem volt vezetője. Nincs döntő bizonyíték arra sem, hogy valamilyen spanyol vagy portugál hajónak a kapitánya lett volna. Nem tudjuk egy kivételével2 azt sem, hogy milyen tisztségeket töltött be az Újvilág partjaira tett hajóútjai során. Csak egyetlen esetben tudjuk pontosan, hogy kinek a vezetése alatt hajózott. A történészek többsége még abban is kételkedik, hogy valóban megtette-e azokat a hajóutakat, amelyekről ő maga beszélt.

_

1 A főrévkalauz vizsgáztatta a hajókormányosi tisztségre kijelölteket és ő adta ki a megfelelő „pátenst” (diplomát); figyelemmel kísérte a glóbuszok és térképek készítését; a spanyol hajók kapitányai által Nyugat-Indiából hozott adatok alapján a kormány részére titkos összesítő térképeket készített.
2 Las Casas szavai szerint Hojeda expedíciójában Vespucci „a kormányosok egyike volt, jóllehet a tengeri hajózásban igen tapasztalt és a kozmográfiában igen jártas volt”.
Forrás: Magidovics – A földrajzi felfedezések története (183. oldal) Gondolat Kiadó, Budapest 1961