Koreai művészet

 

 

Koreai művészetKorea művészete 5000 éves kultúrának a kincsestára, az őskortól a 20. század elejéig megannyi fejlődési szakaszon és változáson ment keresztül. A földrajzi környezet és történelmi adottságok, a Kínával és a szomszédos népcsoportokkal való közvetlen érintkezés és a Dél-Mandzsúria területéről történő fokozatos előnyomulás a Koreai-félsziget birtoklásáig, számos küzdelem elé állította az ősi nomád és lovas törzseket, a majdani koreai Három Állam (Szám Guk) létrehozásáig (i. e. 1. század). Tényleges dinasztikus államokként való működésük az i. sz. 4. század körülre tehető. Az i. sz 1—4 század közötti időszak kultúráját a vasszerszámok széleskörű elterjedése mellett, a korábbinál magasabb hőfokon égetett, változatos formájú fazekas készítmények jellemzik.

 

Korea térkép Korea térkép

Korea a Három Állam  (Szám Guk) korában | Korea a Korja- és a Dzsoszan-dinasztia korában

A Három Állam – Kogurja, Pekdzé, Sillá – kora (i.e. 57 – i.sz. 668) a nagyterjedelmű földhalom sírok létesítésének koraként (i.sz. 4-7. század első fele) és a buddhista művészet megjelenésének idejeként ismert a művészettörténetben. Földrajzilag egymástól külön, sajátos utat bejárva fejlődött mind a három állam művészete: pl. Kogurjában az észak-kínai területek művészete, Pekdzében a dél-kínai Hat-dinasztia művészete volt jelentős hatással. A kínai kultúra közvetítője volt a Nángnáng (Lelang, i.e. 108-i.sz. 313) kínai kolónia a Koreai-félsziget ÉNY-i részén.

A Három Államot egyesítő Sillá, Egyesült-Sillá államként a buddhizmus támogatójának bizonyult. Erről vallanak a buddhista kolostorok és a sírleletek. A buddhista művészet kiemelkedő alkotásai a Szakkurám sziklaszentély buddhista kőszobor panteonja, a Bulguk-szá kolostoregyüttes és számos Gjangdzsu térségében létesült buddhista emlék.

Korea az i. sz. 1—10. század között hídként kapcsolta össze távol-kelet nagy kultúráit: közvetítette Kína kultúráját és művészetét, a buddhizmus művészetet Japán felé miközben maga is sokat merített belőle. A 10. századtól uralkodó Korja-dinasztia korának leghíresebb tárgyai a zöldeskék mázú ún. szeladon kerámiák, amelyek változatos díszítőeljárásokkal készültek.

A Dzsoszan-kor (1392-1910) művészetében fontos választóvonalat jelentett a japánok támadó háborúja (1592-98). Egyfelől szorosabbra vonódtak Korea és Japán művészetének kapcsolatai (pl. koreai fazekasok, fafaragók és ácsok kerültek Japánba), másfelől a koreai művészet önálló műfajai is kibontakoztak A minőségileg hanyatló puncsang kerámiákat felváltotta a fehér porcelánok és kék-fehér porcelánok előállítása. E korszakra esik a koreai realista festészeti stílus kibontakozása. A dzsoszan-kori művészeti ágak közül a festészet területén a leglátványosabb a változás. A kor első felét korai (1392-1550) és középső korszakra (1500-1700), a kor második felét kései (1700-1850) és lezáró korszakra (1850-1910) osztják.

A festészethez szorosan kapcsolódik társművészeti ágként a kalligráfia, az írásművészet. Számos kalligráfiai stílus (pl. kínai kalligráfia, koreai betűírásmód, a Korja-kor (918-1392) előtti kalligráfia, a Korja-kori kalligráfia, a Dzsoszan-kori (1392-1910) kalligráfia) élt egymás mellett.

Az előkelők lakóház épületegyüttesein belül elkülönültek a férfi- és a női lakrészek. A férfi lakószobában az alacsony íróasztalt minden irányból jól hozzáférhetően helyezték el. Közelében a gyékénnyel takart padlón volt a bélelt ülőmatrac a hozzá tartozó hát- és kartámaszokkal és néhány ülőalátéttel a vendégek számára. Kézközelben volt elhelyezve az írószer – tus- és ecsettartó ládikó és állvány. Az íróasztal közelében állt a háromlábú réz parázstartály és pipatartó. A szoba világítását az állványra helyezett olajmécses adta, amelynek állványzata gyakran igényes megmunkálású készítmény volt, denevér- vagy pillangó alakú díszítménnyel. Az íráshoz használt kellékek fából, kerámiából, márványból, zsírkőből készültek, s olykor művészi értékű, egyedi darabok voltak. Vendégek kínálásakor nem hiányozhatott a nemes mívű kis asztalka a pálinkás csészékkel és tányérkákkal. Vendégeit a ház ura verssel vagy kalligráfiával tisztelte meg, s volt amikor a falra vagy állványra tekercsképet függesztett vagy kalligráfiát, tájképet ábrázoló ellenzőt állított a szoba hátterébe. A férfi lakószobában elhelyezett tekercsképek gyakori témája a tigrisábrázolás, amely a férfiasság szimbóluma Koreában. 

koreai férfi akószoba

A férfi lakószoba, a ‘Száráng Báng’ jellegzetes bútorai a Dzsoszan-korban, 19. század

A férfi és női lakosztályok igényes berendezését a koreai bútorok jelentették, amelyek formailag és díszítésükben jelentősen különböznek a kínai és a japán bútoroktól. Korea-szerte mintegy harminc fafajtát használtak bútorkészítésre. A legismertebbek közé tartozott a szilfa, diófa, tölgyfa, körtefa, bambusz, fenyőfa, datolya-szilvafa, vörösberkenye, páfrányfenyő (gingko). A bútorok jellegzetesen illeszkedtek a koreai konfuciánus írástudók életformájához: a célszerűséget és a visszafogott szépséget szolgálták. A férfi lakószoba (száráng-báng) jellegzetes bútorai voltak az írószertartó ládikók és az alacsony többfiókos íróasztalok, a többpolcos könyves állványok, amelyeket gyakran a melegkőfűtéses (ondol) padlón helyeztek el. Alacsonyságukkal a földönülő (szék nélküli) kultúra követelményeinek tettek eleget. Az egyszemélyes asztalkák és a kisméretű kiegészítő fiókos ládikók, szekrénykék könnyen mozgathatóak voltak, némelyiket a nagyobb bútorokra állították. A nagyobb bútorok lábát két oldalról talpléccel látták el. Az olajpapírral borított padló tisztaságára gondosan ügyeltek és a lakóhelyiségekbe mindig lábbeli nélkül tartózkodtak. A bútorok díszítésére gyakran használtak kagylóhéj belső felületéből nyert gyöngyházat, a kifejlett ökör szarvából előállított szarut vagy teknőc páncélját. Kedvelték a fehér- vagy sárgaréz lemezekből, esetleg kovácsoltvas veretekkel díszített bútorokat.  A férfi és női lakosztályok igényes berendezését a koreai bútorok jelentették, amelyek formailag és díszítésükben jelentősen különböznek a kínai és a japán bútoroktól. Korea-szerte mintegy harminc fafajtát használtak bútorkészítésre. A legismertebbek közé tartozott a szilfa, diófa, tölgyfa, körtefa, bambusz, fenyőfa, datolya-szilvafa, vörösberkenye, páfrányfenyő (gingko). A bútorok jellegzetesen illeszkedtek a koreai konfuciánus írástudók életformájához: a célszerűséget és a visszafogott szépséget szolgálták. A férfi lakószoba (száráng-báng) jellegzetes bútorai voltak az írószertartó ládikók és az alacsony többfiókos íróasztalok, a többpolcos könyves állványok, amelyeket gyakran a melegkőfűtéses (ondol) padlón helyeztek el. Alacsonyságukkal a földönülő (szék nélküli) kultúra követelményeinek tettek eleget. Az egyszemélyes asztalkák és a kisméretű kiegészítő fiókos ládikók, szekrénykék könnyen mozgathatóak voltak, némelyiket a nagyobb bútorokra állították. A nagyobb bútorok lábát két oldalról talpléccel látták el. Az olajpapírral borított padló tisztaságára gondosan ügyeltek és a lakóhelyiségekben mindig lábbeli nélkül tartózkodtak. A bútorok díszítésére gyakran használtak kagylóhéj belső felületéből nyert gyöngyházat, a kifejlett ökör szarvából előállított szarut vagy teknőc páncélját. Kedvelték a fehér- vagy sárgaréz lemezekből, esetleg kovácsoltvas veretekkel díszített bútorokat. 

 
Forrás: Nagy Ildikó – Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum

 

Az Év Háza 2017 díj

 

 

Május 10-ig nyújthatják be munkáikat családi házak és kis társasházak tervezői a 2017-es Év Háza pályázatra. Az Év Háza a hazai építész szakma elismert díja, mely a családi házak és a kis lakóépületek szakmai szempontok alapján értékelt elismerése. A díjazottak sorában szinte kivétel nélkül megtalálhatók a szakma legjelesebb képviselői. Az ötszázezer forintos fődíj mellett idén több különdíj is gazdára vár. A bírálóbizottság elnöke Dévényi Sándor építész, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke. Az MMA évek óta szakmai partnere a pályázatnak.

Az Év Háza 2017 díjAz Év Háza díj elődjét, akkor még más néven, 1994-ben a Belügyminisztérium és az akkori Családi Ház magazin hívta életre. Az évről évre megrendezett pályázat új fórumot teremtett a kilencvenes években szétforgácsolódott építész szakma számára, hozzájárulva az építészeti minőség következetes érvényesítéséhez. 2008-tól, ismét megrendezésre kerül a szakmai és civil építészeti szándékot integrálni képes Év Háza építészeti pályázat.

A pályázat kiemelt alapelve, hogy a kiválasztás kizárólag szakmai szempontok alapján történjen. Nem túlzás, hogy az Év Háza zsűrije az egyik legrangosabb szakmai grémium a hazai díjak és pályázatok vonatkozásában. Ennek garanciájaként a legjelentősebb építész szakmai szervezetek vezetői mellé minden évben meghívást kapnak az előző évben Ybl Miklós-díjjal kitüntetett építészek is” – mondta el a pályázat kihirdetésekor Szoják Balázs, építész, a pályázat kurátora.

A pályázat kiírása

Az országos, nyílt és nyilvános Év Háza pályázaton idén ismét megmérettetnek a családi házak, nyaralók és a maximum 4 lakásos lakóépületek. A pályázat célja, hogy megismertesse, számba vegye azokat a minőségi építészeti alkotásokat, amelyek mind esztétikai, mind környezeti, mind pedig gazdasági szempontból példaértékűek. Az Év Háza díj az első olyan, fiatalok, pályakezdők, elsőtervesek számára is elérhető pénzdíjas pályázat, amely külföldi bemutatkozásra is alkalmat ad. A Magyar Építőművészek Szövetsége által gondozott Visegrádi Négyek Családi Házai utazó kiállítás magyar anyagát évek óta a beérkező pályázatok közül választja ki a neves építészekből álló Bíráló Bizottság.

- Dévényi Tamás, SóskútAz elmúlt években a pályázat szakmai partnere volt a Magyar Építész Kamara, a Magyar Építőművészek Szövetsége, a BM Területrendezési és Építésügyi Helyettes Államtitkársága, valamint a Magyar Művészeti Akadémia.

Az Év Háza bírálóbizottsága az elmúlt években a fődíj mellett külön elismeréseket adhatott át, így például évek óta egy-egy épület tervezője a Magyar Építész Kamara, valamint a Magyar Építőművészek Szövetsége különdíját nyerheti el. 2015-től talál gazdára a „Környezetbarát ház” különdíj, illetve 2017-től „Esztétika” különdíj.

A díj jövőjéről

Az elmúlt években számtalan megjelenésben és számos népszerű hazai és külföldi tárlaton szerepelt az Év Háza pályázat és a Visegrádi Négyek házait bemutató utazó kiállítás. A pályázat kuratóriuma a tíz év díjazottjairól, valamint alkotóiról, egyben a pályázatról, mint mozgalomról könyv kiadását tervezi. A pályázat további rangját növelheti, hogy a kuratórium tervezi a díjak körének bővítését is: a tervek szerint 2018-ban a családi házak és kis társasházak mellett más kategóriában is várják majd a példa értékű épületeket tervezők munkáit.

Határidők, dátumok

A pályaművek beadása: 2017. május 10. 15 óra

Eredményhirdetés és díjkiosztás: 2017. október 2-án, az Építészet Világnapján

A pályaműveket elektronikusan a http://www.evhaza.hu weboldalon lehet benyújtani.

A zsűri tagjai 2017-ben

Elnök:

Dévényi Sándor építész, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke

Társelnökök:

Krizsán András DLA, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke

Dr. Hajnóczi Péter, a Magyar Építész Kamara elnöke

Szoják Balázs, építész, az „Év Háza” díj kurátora

Tagok:

Tóth Balázs, építész, az ÉMI Nonprofit Kft. szakértője

Dr. Tóth Elek, a BME Magasépítési Tanszék ny. egyetemi docense

2016-ban Ybl Miklós-díjjal kitüntetett építészek:

Lantay Attila, Székesfehérvár főépítésze

Viszlai József, Miskolc korábbi főépítésze

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

A buddhista életkerék

 

 

A tibeti buddhista templomok előterében látható Életkerék (t.: srid pa’i ’khor lo) a tibeti buddhizmus művészetének legrégebbi kép-típusai közé tartozik. Nem kultikus célból készült, hanem azért, hogy a hívők számára bemutassa az élőlények Körforgását (t.: ‘khor ba) a hatféle létalakban (t.: ‘gro ba drug). Az Életkerék első ismert változatát, mely az indiai Adzsanta XVII. számú barlangtemplomában (5. sz. vége) található, 1828-ban mint a Zodiákus ábrázolását írták le, s csak 1892-ben vetette össze a tibeti buddhizmusról jelentős könyvet író L. A. Waddel a tibeti Életkerék ábrázolásokkal.

 

Buddhista életkerék

 

Életkerék a Tiksze (Ladak, Nyugat-Tibet) kolostor bejáratánál. Fotó: Kisházi Anna

 A koncentrikus körökből álló Életkereket Jama, a Halál istensége tartja agyarai, kezei és lábai között. A legbelső körben a Három Méreg (t.: dug gsum) szimbóluma, három egymás farkába harapó állat látható: a disznó az ostobaság vagy nem-tudás (t.: gti mugma rig), a kakas a vágy (t.: ’dod chags) és a kígyó a harag (t.: zhe sdang) jelképe. Körülöttük egy fehér félkör jelzi a felső, egy fekete pedig az alsó világokba újjászülető lények sokaságát. A „kerékagyból” kinyúló „küllők” között helyezkedik el a Körforgás hat létvilága (t.: rigs drug). A felső félkörben az istenek (t.: lha), a félistenek (t.: lha ma yin), és az emberek (t.: mi) világa, az alsó félkörben az állatok (t.: dud ’gro), az éhségtől gyötört szellemek (t.: yi dvags) és a pokol (t.: dmyal ba). A páncélba öltözött félistenek az istenekkel harcolnak a Kívánságteljesítő Fa (t.: dpag bsam shing) gyümölcseiért, melynek törzse a félistenek világában, koronája az istenek világában található. Az éhség és szomjúság kínjától sújtott lényeknek négy fő csoportjuk van. A poklok világának két fő része a nyolc fagyos és a nyolc forró pokol, melyek még számos további alpokolra oszlanak. A létvilágokba cselekvéseik (t.: las) eredményeképpen születnek újjá a lények, s ennek nemcsak a vágy vezérelte emberek, hanem a gőgös istenek és az irigy félistenek is alávettetnek. A hat létvilágot a buddhák könyörületét megtestesítő Avalókitésvara bódhiszattva hatszótagú mantrája (szkr.: óm mani padmé húm) fogja át, s mindegyik világban egy-egy buddha segíti a lényeket, hogy legyőzzék azok szenvedéseit (t.: rigs drug gi sdug bsngal). Az Életkerék legkülső köre az egyik legrégebbi és legalapvetőbb buddhista tételt, a tizenkét tagú „oksági láncolat”-ot (t.: rten ’brel bcu gnyis) jeleníti meg, mely azt illusztrálja, hogy milyen fokozatokon keresztül kerülnek a lények újra és újra a születés és halál körforgásába.

 

 Kelényi Béla – ELTE-BTK (gépeskönyv)

Ella Fitzgerald

 

 

Táncosnő akart lenni, világhírű jazzénekes lett.

A száz évvel ezelőtt született, és hetvenkilenc éves korában elhunyt előadóművész – Billy Holiday és Sarah Vaughan mellett – nemcsak a kora, hanem minden idők egyik legnagyobb hatású énekesnője volt. Gyönyörű, kristálytiszta hangja, három oktáv hangterjedelme, a fúvóshangszerekkel vetekedő improvizációs képessége muzsikusgenerációk sorának jelentett és jelent ma is kiindulási alapot. Többször járt Magyarországon, az 1970-es budapesti vendégszereplése később CD-n is megjelent.

 

Ella Fitzgerald Ella Fitzgerald

Ella Jane Fitzgerald (Newport News, Virginia, 1917. április 25. – Los Angeles, 1996. június 15.)

Ella Fitzgerald pályája sokban mutat rokonságot a nála két évvel idősebb Billy Holiday-ével. Mindketten rendkívül mélyről indultak, igen szegény körülmények között nőttel fel, nagyjából egyszerre tűntek fel a New York-i Apollo Theatre-ben, pár év eltéréssel kezdtek el lemezfelvételeket készíteni, és szintén ekkora különbséggel váltak sztárokká. Mindketten főként úgynevezett Tin Pan Alley-songokat adtak elő – olyan, ma már klasszikusnak számító szerzőktől, mint Cole Porter, George Gershwin, Irving Berlin vagy Jerome Kern -, de ezeket a népszerű slágereket más énekesnőkkel ellentétben ugyanolyan szabadsággal és improvizációs kötetlenséggel szólaltatták meg, mint a fúvósok vagy a zongoristák, ezáltal az énekhangot a többi hangszerrel egyenrangúvá emelték.

Persze legalább ennyi különbség is volt a két énekes-nagyság között. Billie Holiday kevésbé volt sokszínű, viszont sokkal emocionálisabb, drámaibb, a dalokat mélyebben átélő. Fitzgerald viszont technikailag volt sokkal tisztább, tökéletesebb, előadásmódja változatosabb, árnyalatokban gazdagabb. Holiday pályáját kettétörte a kábítószer és a betegség, Fitzgerald viszont hosszú karrierje során végig tartotta a színvonalat, s még hetven felett is lenyűgöző maradt. S többek között ezért is tekintenek rá úgy, mint a Nagy Amerikai Dalhagyomány első számú megszólaltatójára.

Fitzgerald amúgy tinédzserként számtalan tehetségkutató versenyen megfordult, mire sikerült felhívnia magára a közönség és a szakma figyelmét. Tizenhét évesen került be Chick Webb zenekarába, ahol főként aktuális popballadákat és szvingdalokat énekelt – ekkor még minimális improvizációval. Az A-Tisket, A-Tasket az ő előadásában a korszak egyik emblematikus slágere lett: tizenhét héten át vezette a slágerlistát, és több mint egymillió példányt adtak el belőle.

Chick Webb 1939-es halála után rá maradt a zenekar vezetése, s a továbbiakban -menedzsere javaslatára – Ella Fitzgerald And Her Orchestra néven léptek fel. De huszonkét évesen képtelen volt ellátni a vezetői feladatokat, egyben tartani annyi különböző férfi muzsikust, s a zenekar 1941-ben feloszlott. A következő években Fitzgerald több formációval (Ink Spots, Delty Rhythm Boys, Mills Brothers) és szólistával (Louis Armstrong, Louis Jordan) készített felvételeket, de bár ezek sikeresek voltak, az időközben erőteljesen hízásnak indult díva csak a második világháború után talált megint igazán magára.

1945-ben lemezre énekelte a Flying Home című dalt, amellyel nemcsak azt tette egyértelművé, hogy több mint nem szvingénekes, hanem az ebben hallható rögtönzésével gyakorlatilag megvetette a bebop éneklés alapjait. Rájött, hogy az éneklésnél sem feltétlen a leírt anyag a meghatározó, legalább ilyen fontos az improvizáció. E célból fejlesztette ki (Louis Armstrong nyomán és közvetítésével) a scat énekstílust, ami tulajdonképpen a jelentés nélküli szófoszlányokkal, hangokkal, érzelmi „zörejekkel” való improvizációt jelentik. Ahogy ő fogalmazta meg az egyik interjújában: „Ha énekelek, az érzelmek minden gátlás nélkül törnek elő belőlem, úgy, ahogy abban a pillanatban azzal kapcsolatban érzek, amiről éppen énekelek. Néha a szöveg, néha a zene hoz lázba, és ezt az állapotot igyekszem kifejezni. Nekem ez a scat. Mivel az érzelmeket gyakran már nem tudom szavakba önteni, azok úgy törnek elő belőlem, mint a beszélni nem tudó kisbabákból a sírás.”

 

 

A következő években Ella Fitzgerald ismét a csúcsra emelkedett. A jazztörténelem egyik legjelentősebb impresszáriója, Norman Grancz lett a menedzsere, aki mindig gondoskodott róla, hogy a legjobb muzsikusokkal dolgozhasson. S ettől kezdve egészen a hetvenes évek végéig a topon maradt. Többek között az úgynevezett „Songbook”-lemezeivel, amelyekre mindig egy-egy kiválasztott szerző (George Gershwin, Cole Porter, Duke Ellington, Irving Berlin, Jerome Kern, Harold Arlen, Johnny Mercer) legjobbnak gondolt dalait gyűjtötte össze. Csak a rockzene térhódítása után vett vissza addigi elképesztő munkatempójából. Nevére ugyan a továbbiakban is rendre megteltek a legnagyobb koncerttermek, de a hetvenes évektől – egyre romló egészségi állapota miatt – már csak a legfontosabb fellépéseket vállalta el. Hosszú szenvedés után 1996 júniusában Beverly Hills-i otthonában hunyt el.

Forrás: Jávorszky Béla Szilárd

 

A kopt művészet felfedezése

 

 

Különböző kopt lelőhelyeken már az 1880-as években megindultak az ásatások. Tudományos igényű és a legújabb régészeti módszereket alkalmazó kutatásokat azonban egészen a mai napig igen kis számban folytattak. Ennek oka egyrészt az, hogy a kopt leletek legtöbbször fáraókori lelőhelyek „másodlagos” termékeként kerültek felszínre és ezért csak minimális figyelmet fordítottak rájuk, másrészt, ha az érdeklődés középpontjában álltak is, akkor sem dokumentálták őket kellőképpen (vagy leginkább sehogy sem). Ennek következtében a kopt művészet ugyan gazdag emlékanyaggal rendelkezik, azonban a darabok egymáshoz való tér- és időbeli viszonyáról (tehát lelőhelyéről és lelőkörülményeiről) általában semmit sem tudni, ezeket már csak utólag lehet – ha lehet – rekonstruálni. Ezt az amúgy sem kedvező helyzetet tovább nehezíti, hogy a tárgyaknak még mindig csak kis része vált közkinccsé: nagyobb részük továbbra is publikálatlan és hozzáférhetetlen mind a szakmai, mind a nagyközönség számára.
Az első kopt kiállítás 1889-ben volt a kairói Bulaq Múzeumban. A kairói Kopt Múzeumot 1908-ban alapították. Minthogy Egyiptomban a külföldi kutatók kezdettől fogva jelen voltak, hamar kialakultak hatalmas kopt gyűjtemények Európában is: Párizsban, Londonban, Berlinben, Brüsszelben és Szentpétervárott.
A kopt művészettörténetben – a fent említett dokumentálási hiányosságok miatt – sokáig téveszmék tartották magukat. Ilyen volt az, hogy a keresztény kopt művészet kezdetben görög mitológiai témákat dolgozott fel, és azokat átértelmezte. Ez abból adódott, hogy Hérakleopolis Magnában (a mai Ahnasban) E. Naville, aki az 5. századi templomot föltárta, abban görög mitológiai faragványokra bukkant, és azokat a templom faragványaiként magyarázta annak ellenére, hogy azok jóval mélyebbről kerültek elő, mint maga az épület. Számos félreértés származott ebből az alapvető tévedésből, és a kopt művészetet ettől fogva jó ideig teljesen egyedi jelenségnek tekintették. Ez a művészet ráadásul a környező területekével összehasonlítva elmaradott is lett volna annak alapján, hogy klasszikus témákat nem-klasszikus formába öntött. Ez a “primitivitás” fejezte volna ki az egyiptomiak nacionalizmusát és szembenállását a Birodalommal a kalkhédóni zsinat után. Ez a szembenállás a következőkben fogható meg: görög-római-egyiptomi, idegen uralkodó osztály-bennszülött parasztság, pogány-keresztény és monofizita-ortodox ellentéte. Pedig már a századfordulón megszületett az az akkoriban túlságosan haladónak tűnő felismerés, miszerint a kopt művészetet – a Birodalom többi területének művészetéhez hasonlóan – a Mediterráneum (azaz a földközi-tengeri térség) szélesebb kultúrkörén belül lehet és kell elhelyezni. A további kutatások alapját olyan ásatások képezhetik a jövőben, melyek a legmodernebb régészeti módszerek alkalmazásával a tárgyakat minél szélesebb kontextusukban igyekeznek elhelyezni, ezáltal olyan összehasonlítási alapot nyújtva a korábban így-úgy előkerült leletekhez, amelyek alapján azokat is el lehet helyezni időben, térben, társadalmi, művészettörténeti stb. összefüggésükben.

Kopt oszlopfő fára festett ikon Kopt textil

Kopt oszlopfő | A Bauitból származó fára festett ikon (Vl. század, Párizs, Louvre) Krisztust és “Abu Menas”-t, az egyiptomi csodatévő Szent Ménaszt ábrázolja. Jellegzetes kopt sajátosság az aránytalanul nagy fejek, a frontalitás, a szinte egymásbaérő dicsfények és a merev redőzött ruhákkal borított testek ábrázolása. |Kopt textil
Bechtold Eszter (szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon/)

 

Epikuros

(Kr.e.341 Samos-271/70 Athén)

Görög filozófus. Kr.e. 307/6 körül alapította meg iskoláját Athénban. Ámbár termékeny író volt – Diogenes Laertius a legjobb negyvenegy munkájának címét említi a hozzávetőleg háromszáz papirusztekercs hosszúságú írásai közül -, mindössze három levéltöredéke, alapelveinek összefoglalása, a „Természetről” című fő művének töredékei, valamint a Vatikánban talált szólásainak gyűjteménye maradt ránk. Gondolatainak megismeréséhez legfontosabb ókori forrásunk Lucretius tankölteménye.
EpikurosEpikuros szerint az igaz ismereteknek három ismérve van: az érzékelés, az előzetes fogalmak, valamint a gyönyör- és fájdalomérzetek. Az érzékelés mindig igaz, mivel az érzet mindig automatikusan rögzül az érzékszervekben. A hiba lehetőségét az érzéki benyomásról alkotott ítéletek rejtik magukban. Előzetes fogalmaink általános fogalmak, amelyek az érzetekhez hasonlóan automatikusan, az ismétlődő érzékelések során jönnek létre. Általuk rendelkezünk a beszéd, az ítéletalkotás, valamint a filozófiai vizsgálódás képességeivel. A gyönyör- és fájdalomérzetek pedig annak ismérvei, hogy mire érdemes törekednünk és mit kell kerülnünk.
Egyszerű tapasztalati tényekre vonatkozó véleményeinket érzékeléseinkkel is megerősíthetjük vagy visszautasíthatjuk. Az érzékeinkkel felfoghatatlan természeti folyamatokra vonatkozó kijelentéseket pedig mindaddig elfogadhatjuk, amíg nincsenek ezeknek ellentmondó benyomásaink.
Epikuros Démokritoshoz hasonlóan azt tanította, hogy az univerzum két elsődleges alkotóelemből épül fel: a végtelen számú atomokból, amelyek állandóan mozgásban vannak, és a végtelen üres térből, amely képtelen ellenállást kifejteni, ezért befogadja az atomokat. Egy kozmosz (világ) úgy jön létre az univerzum valamely pontján, hogy a cél nélkül mozgó atomok közül az erre alkalmasak véletlenszerűen örvényt alkotnak. Mivel végtelen számú ilyen atom van, ezért Epikuros azt feltételezte, hogy a kozmoszok száma is végtelen. A kozmoszok természeti törvényeit és jelenségeit az atomok egymást követő és egymást előidéző mozgásai határozzák meg. Egy kozmosz, amikor elpusztul, atomi alkotórészeire esik szét, és ezek az atomok továbbáramlanak az univerzumban.
Az isteneknek nem tulajdonít szerepet sem a kozmosz létrejöttében, sem fenntartásában, mivel ez nincs összhangban boldog és halhatatlan természetükkel. Nem avatkoznak mindennapi életünkbe, ezért megszabadulhatunk az isteni büntetések félelmétől.
A túlvilágról szóló babonák még kevesebb joggal kelthetnek félelmet bennünk, mert amikor a finom atomi részecskékből felépülő lélek elillan testünkből, a halál gondtalan nyugalmának állapotába kerülünk és elveszítjük érzékelőképességünket. Ezért „a halál semmi számunkra.” (Ep.Men.124)
Epikuros el akarta kerülni természetfilozófiájának azt a következményét, hogy gondolatainkat és akarati aktusainkat szükségszerűen meghatározza az atomok mechanikus mozgása. Ezért, hogy az akarat szabadságát biztosítsa, azt tanította, hogy az atomok meghatározatlan időben és helyen elhajlanak addigi pályájuktól. De mivel az elhajlás esetleges, ebből az következik, hogy akarati aktusaink véletlenszerűek.
Életünk során természetünktől fogva keressük a gyönyöröket és kerüljük a fájdalmat, de nem minden gyönyör választandó és nem minden fájdalom kerülendő. Meg kell szabadulnunk a szükségtelen élvezetektől és el kell tűrnünk bizonyos fájdalmakat. Epikuros különbséget tett kinetikus (mozgáson alapuló), rövid időtartamú gyönyörök – pl.evés, ivás-, és statikus (nyugalmi), maradandó gyönyörök között. A legnagyobb öröm testünk és lelkünk minden fájdalomtól való mentessége. Ez a lélek zavartalan állapota (ataraxia), aminek eléréséhez el kell fogadnunk az istenekről és a halálról szóló tanítást.
A barátság boldogságunkat maradandóbbá teszi, mert a barátok közötti bizalom olyan közösséget képes fenntartani, amely az ataraxiát testesíti meg. Ilyen közösséget alkottak a Kert filozófusai.

Forrás: Németh Attila (szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon)

 

Mole poblano

 

 

A mexikói szószok királynőjeként emlegetett, csokoládés, chilis szósz eredetéről két legenda is ismert.

 

Mole poblano hozzávalók

 

Az egyik szerint a 16. században a közép-kelet mexikói Puebla város Szent Rozália kolostorába érsek érkezett látogatóba, ám az apácák nem tudták mivel megkínálni, így kétségbeesetten imádkoztak, ekkor megjelent egy angyal, és sugallatára azonnal elkezdtek vagdalni, őrölni, pirítani, összekeverni különféle paprikákat, olajos magvakat, száraz kenyeret, csokoládét, és még vagy húsz hozzávalót.

A másik legenda szerint Moctezuma (1466 – 1520) azték uralkodó, a spanyol hódítókról azt hitte, istenek és tisztelet jeléül mole szószt készített. A történet alapja lehet, hogy navatl indián nyelven a milli szó szószt jelent, a kakaót pedig az aztékok, mint istenek eledelét már ismerték.

A mole poblano szószt ma már készen lehet kapni piacokon és szupermarketekben, ám házilag is gyakran készítik. Az összetevők nem állandóak, tájegységenként és ízlés szerint is változnak. Egy elkészítési változatot alább olvashatnak.

Hozzávalók:
45 dkg érett paradicsom
3 evőkanál reszelt étcsokoládé
3 db szárított, édes ancho chilipaprika
3 db szárított mulato chilipaprika
5 db szárított California chilipaprika
3 evőkanál napraforgóolaj
1 evőkanál citromlé
2 evőkanál chilipor
4 és fél dl csirkehúsleves
1 evőkanál földimogyoróvaj
2 evőkanál mazsola
3 evőkanál hámozott, durvára darált mandula
1 késhegynyi őrölt római kömény
1 késhegynyi őrölt koriander
1 késhegynyi őrölt fahéj
1 csipet édesköménymag
1 csipet szegfűszeg
2 száraz, szeletre vágott tortilla
5 gerezd apróra vágott fokhagyma
1 db apróra vágott vöröshagyma
3 evőkanál pirított szezámmag
só, bors, cukor

Elkészítés:

1. A szárított chiliket fémfogó segítségével, nyílt láng fölött, néhány másodperc alatt körös-körül sötétre pirítjuk. Kiolajozatlan serpenyőben, közepes lángon, fél percig piríthatjuk, de ekkor is forgatva.

2. A megpirított chiliket tűzálló tálba fektetjük, és felöntjük annyi forrásban lévő vízzel, amennyi ellepi. Fedő alatt legalább 1 órán keresztül, de legjobb, ha egész éjszaka puhítjuk. Közben egyszer-kétszer átforgatjuk a paprikákat, hogy egyenletesen szívják magukba a vizet.

3. A megpuhult chiliket szűrőkanállal kiemeljük, kimagozzuk, majd feldaraboljuk a húsukat. Robotgépbe tesszük.

4. Hozzáadjuk a vöröshagymát, fokhagymát, paradicsomot, tortillacsíkokat, szegfűszeget, édesköményt, fahéjat, koriandert, római köményt, szezámmagot, mandulát, mazsolát és mogyoróvajat, majd pürésítjük. A motort járatva annyi levest csorgatunk hozzá, hogy sima krémet kapjunk. Belekeverjük a maradék levest, reszelt csokoládét és a chiliport.

5. Az olajat vastag aljú serpenyőben addig hevítjük, míg már füstöl, majd beleöntjük a keveréket. Fröcsög és pattog, ahogy a forró olajjal érintkezik! 10 percig folyamatosan kevergetjük, nehogy odaégjen.

6. Sóval, borssal, zöldcitromlével ízesítjük, kevés reszelt csokoládéval díszítjük, és tálaljuk.

Forrás: ng.hu / gasztroabc.hu

Az atombomba atyja

 

 

J. Robert Oppenheimernek, a kiváló fizikusnak, tudóstársai rátermett irányítójának is nagy része volt az amerikaiak II. világháborús győzelmében. Ám magánéletéről olyan titkolt részletek derültek ki, amelyek miatt később hazaárulással vádolták, és eltávolították a kormány szolgálatából.

Kora reggel megszólaltak a szirénák, de nemsokára lefújták a légiriadót. Hirosimában a szokásos reggeli nyüzsgéssel megindult az élet. A nap sugarai arany fénnyel vonták be a város nevezetes fűzfáinak karcsú, zöld ágait. A munkába siető üzletemberek, az iskolába igyekvő gyerekek, a napi teendőiket intéző háziasszonyok 1945 augusztusára megannyi bombatámadás után már tudták, hogy a szép lassan apró ponttá zsugorodó két-három amerikai B-29-es bombázó nem jelent veszélyt. Komoly támadástól akkor kellene tartani, ha repülők rajától sötétlene az ég. Egy szerencsés túlélő így idézi fel a történteket: – Hirtelen vakító fény cikázott át az égen… a bőrömet izzó forróság perzselte… először halálos csend volt… majd egy hatalmas robaj rázta meg a levegőt, mintha távoli mennydörgés lett volna – Helyi idő szerint reggel 8 óra 14 perckor az Enola Gay bombázó kioldotta egyetlen bombáját, a Kisfiú-t, majd éles kanyart vett és elrepült. Percek múlva felrobbant az atombomba, fehéren izzó fénnyel árasztotta el az eget, s vad szelet korbácsolt. A 400 méter átmérőjű tűzgömbből gomba formájú felhő növekedett s emelkedett 9 ezer méteres magasságig. Iszonyatos volt a hőség, talán 3 ezer Celsius fok is lehetett, és katlanában emberek ezrei váltak izzó szénné. Néhány ezren még éltek egy-két másodpercig, de aztán a törmelékek záporában vagy az összeomló épületek alatt lelték halálukat. Voltak, akik rémületükben a folyóba vetették magukat, de addigra már ott is forrpontra hevült a víz. Az örvénylő hőségben vagy 200 ezer ember lelte halálát, csaknem fele azoknak, akik aznap a városban tartózkodtak. Mintegy 60 ezerre volt tehető a bombatámadásban megsemmisült épületek száma. Az elszórtan fellobbanó tüzek lángba borították a romba dőlt várost, a sugárfertőzés pedig megkezdte alattomos munkáját, s nyomában megjelent a lassan ölő halál.

 

Little boy

A Little Boy modellje (1960)

A döbbent világ azon a napon, 1945. augusztus 6-án tudta meg, hogy az emberiségnek sikerült felszabadítania az atommagban feszülő erőt, és így minden addiginál pusztítóbb fegyvert hívott életre. A korszakos jelentőségű robbantás napjáig csak néhány magas beosztású katonai és politikai vezető tudott arról, hogy valami készül. Kutatók és mérnökök egy csoportja éveken át, a határidő szorításában dolgozott „a végítélet fegyverén”. Céljukat szinte az utolsó percben érték el, s hogy elérték, az nagyrészt az akkor mindössze 41 éves fizikus, J. Robert Oppenheimer tudásán és szervezőkészségén alapult.

Bővebben…

A 19-20. század fordulójának kínai festészete: A sanghaji iskola

 

 

A festészet egyik központja már a 19. század végén Sanghaj lett, ahol a kínai festők képeik eladásából éltek. Amatőr írástudóként a remetefestők festészetéből sokat merítve, független művészként élték a kozmopolita város életét. Képeik témája főként a hagyományos írástudó festészet madár-virág képeiből forrásozott, újításuk, hogy a színeket a komponálás alapvető eszközeként alkalmazták. A sanghaji iskola két legjelesebb alkotójának művein nyomon követhető a 18. századból a 20. század kínai piktúrájához átvezető út minden állomása. A sanghaji festőiskola két kiemelkedő mestere – Ren Bainian és Wu Changshuo – mellett számos festőt és kalligráfust indított el.

 

Wu Changshuo: Peóniák Ren Bainian után - Madár-virág kép

1: Wu Changshuo: Peóniák – Függő tekercskép, papír és színek
Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest
Miklós Pál: A sárkány szeme. Corvina Kiadó, 1973:81.a/IV. kép
 
2: Ren Bainian után – Madár-virág kép
Albumlap, papír és színek
Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest
Miklós Pál: A sárkány szeme. Corvina Kiadó, 1973:129.aVIII. kép

Ren Bainian (1840—1896), eredeti nevén Jen Yi, a 19. század második felében a színes kínai festészet egyik megteremtője volt. Szegény család sarjaként előbb apjától sajátította el a festés alapjait, majd Sanghajban telepedett le, ahol neves mesterek irányították önképzését. Bravúros rajzkészség jellemezte alkotásait. A 17—18. századi individualista festők festészetének folytatója, az eszmeírás (kínaiul:: xieyi) stílusának kiváló mestere. A kontúrok nélküli ecsettechnika, a szabad folthatással dolgozó színek, a kalligrafikus ecsetkezelés festője. Kora madár-virág képeit becsülte leginkább, melyek merész színhasználata a 20. századi piktúra előfutárává avatta. Zsánerképeit és figurális vázlatait, portréit nagyra értékeli az utókor.

Wu Changshuo (1844—1927) vagy más névváltozatban Wu Changshi, kínai kalligráfusként és festőként, a 19. század végén a kínai színes kép egyik megteremtőjeként írta be nevét a kínai festészettörténetbe. Zhejiang tartománybeli írástudó családból származott. Már tíz évesen verselt és pecséteket faragott. Fiatalon sokat vándorolt, felkereste kora híres mestereit és gyűjteményeit. 1880-ban Suzhouba, majd Sanghajba ment, ahol kalligráfiái és pecsétei eladásából élt. Kalligráfusként kiválóan ötvözte a Han-kor kancellista stílusát és a pecsétírást a fogalmazó „fűírás” lendületes, összevont ligatúráival. Festeni csak harminc éves kora után kezdett. Hangsúlyos, széles ecsetvonások, a kalligrafikus elemek gyakori használata jellemzi képeit. Tiszta, erőteljes színeket használt. Kedvelte a virágzó ágak és gyümölcsök ábrázolását.

Fajcsák Györgyi – ELTE-BTK (gépeskönyv)

 

A honfoglaló magyarság istenhite

 

 

– „A magyarok istene. Az ősi magyar mitologikus istenhitnek főalakja a többféleképpen megnevezett Teremtő, az Isten vagy az Úr, a népi szóhasználatban az Úristen, az Öregisten vagy Atyaisten. Ő a világ ura, a legfőbb irányító lény, aki kézben tartja az ember és minden élőlény sorsát, segítő és igazságos, de büntet is. Mitológiáinkból, meséinkből, az írott forrásokból és a népszokásokból összeállított ősi istenfogalmunk szerint a magyarok istene az égben lakozik, ahonnan figyeli a világ folyását, noha néha neki tulajdonítják villámszóró funkcióját “istennyila”, “mennykő” formájában. Az ázsiai népek istenüket férfi formában testesítik meg. Bár a kereszténységet népünkre ráerőltetők ősi vallásunk elemeit igyekeztek eltörölni, annak egy része a keresztény ünnepekben és liturgiában tovább élt. Középkori templomainkban nyomára bukkanunk a fény és árnyék, a jó és a gonosz küzdelmének. Szent László (a fény) és a kun (a sötétség) keresztény köntösben folytatják harcukat templomaink északi falán. A haláltalan hősök küzdelmébe belekerül a női elem (Boldogasszony szerepe). A kereszténység ünnepeit szinte kivétel nélkül visszavezethetjük és megtalálhatjuk a természeti népek műveltségében. Krisztus feltámadásának előképe a sumer Innin, a világ teremtése az ugyancsak sumer Enkinek ember-gyúrása, de ősi jelkép a piros tojás, a húsvéti locsolkodás, a körmenetek stb. Ami még ősi hitvilágunkból megmaradt, azt népmeséink, mondavilágunk és népművészetünk őrzi. Népi hagyatékunkban megjelenik az ördög mint teremtő (demiurgos, a világ teremtése a tengerből felhozott homokból, a Nap és a Hold elrablása és megszerzése, a pünkösdi király, a bikafékezés, a táltosparipa, a sokfejű sárkány, a vashegy a világ tetején, Feszty Árpád: Magyarok bejöveteleaz égig érő fa, a kancatejfürdő, a kacsalábon forgó kastély stb.). A honfoglalás előtti magyar hitvilág a honfoglalást követő változások (az új társadalmi-gazdasági rend, a kereszténység felvétele) következtében elvesztette azt az erőt, ami egységben tartotta. Egy részük nyomtalanul elpusztult, más részük megmaradt és/vagy „babonává” süllyedt, vagy teljesen elvesztette jelentőségét. Mivel Európa háborúban nem tudta legyőzni a magyarságot, azt az erőt kellett elpusztítania, ami összetartotta; múltját és ősi hitét (vallását). A magyarság megnyerése vagy elvesztése a katolikus egyház számára létkérdés volt. Egy olyan erős nép, mint a honfoglaló magyar, mindenképpen térképformáló erővel rendelkezett. A nagy magyar térítések ellenére mégis egyetlen európai uralkodócsalád sem volt olyan független a pápától, mint Emese unokái: az Árpád-háziak.

A végtelen rónákon való barangolás, a teljes fenségében kibontakozó égbolt-látvány a nagy kozmikus összefüggések felé irányítják az ember figyelmét, s hitéletében a menny, az égitestek, valamint a természet erőit megszemélyesítő szellemvilág képzeteinek juttatják a főhelyet. Felfogásuk szerint ez a szellemvilág, melyből meglepő tisztasággal egy főisten, „az Isten” alakja emelkedik ki, aki a legkülönbözőbb jelek által a természeti jelenségekben vagy akár az állatvilág révén nyilvánítja ki akaratát az ember előtt. E vallásos háttérnek megfelelően mondavilágunkban és művészetünkben mitikus jelentőségű állatalakzatok jutnak fontos szerephez. Ilyenként kell értelmeznünk a magyar mondavilágban szereplő turul alakját, mely a nép születésének homályba vesző történelmi tényeit a mítosz világába emeli. A magyar uralkodóház e mondával való utalással az Eurázsia lovas népeire jellemző felfogást mutatja, miszerint az uralkodóház hatalma természetfölötti természetű. A dinasztiaalapító fejedelem természetfölötti képességekkel felruházott hős, aki az istenséget képviseli a földön, mint olyan, aki „az ég akaratából” uralkodik. Ennek nyomán vallásos értelmet nyer az állami szervezet, és benne a hadrendszer is. A Gesta Hungarorumban olvassuk, hogy „Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr azt a földet engedje nekik örökre”. „Isten” szavunk ótörök eredetű („Ősök Istene”=Es-Ten, ami egyes török népeknél osten változatban fordul elő).

– Boldogasszony. Ősi hitvilágunkban megjelenik egy talányos rendeltetésű nagy tiszteletnek örvendő istenanya, akinek neve Boldogasszony vagy Boldoganya. Fogalma Belső-Ázsiába nyúlik vissza. Szent István azért tudta az országát Szűz Máriának felajánlani és ezt a felajánlást a magyarokkal elfogadtatni, mert a hitvilágunkban szereplő Boldogasszony – Babba – fogalma közel állt a katolikus Szűz Mária fogalmához. Mindkettőnél nem egyszerűen asszonyról van szó, hanem egy életet adó személyről. A szeplőtelen fogantatáshoz igen hasonló mitológiánk Emeséje is, éppen ezért mi magyarok Máriát Szűz Máriának nevezzük, holott őt az európai kereszténység Szent Máriának (Heilige Marianak, Santa Marianak stb.) nevezi. Őseink istenanyja nem az európaiak által ábrázolt Holdon, hanem a Napon, illetve a Napot szimbolizáló kereszten áll. Szent Gellért térítő törekvései során találkozott egy jóságos, fenséges mennyei asszony kultuszával, akiben mintegy Szűz Mária előképét láthatta, akinek tisztelete nagyobb akadály nélkül válhatott Mária-kultusszá és akinek költői neve sem látszott méltatlannak arra, hogy Isten anyját ékesítse. Ekkor választotta ki Szent Gellért a „Napba öltözött asszony” bibliai idézetét az udvar előtt tartott prédikációjának témájául.

Népünk hét „Boldogasszonyt” tisztel, akik között legnagyobbnak a Nagyboldogasszonyt tartja. Ennek „”leányai” a többi boldogasszonyok (szülő-, fájdalmas-, gyertyaszentelő-, sarlós-, segítő- és havi), de ismerik a „Szűz Kisasszonyt” is. A néphit Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Szűz Máriával, jóllehet a keresztény hittan erről nem szól. Meddő asszonyok kilenc hetet böjtölnek, hogy a Nagyasszony segítsen rajtuk és aki kedden mos, megbántja a Nagyboldogasszonyt, a Kedd Asszonyát. Kedden tilos minden erős munka, viszont elkezdésre, elindításra (pl. tyúkültetésre) szerencsés a kedd. Az adatok tömegéből kitűnik, hogy Nagyboldogasszony az élet adója és védője, bőség, termékenység, aratás, növény és ember szaporodásának védője.

Kálmány Lajos, aki Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya című kötetet 1885-ben adta ki a magyar díszítőművészet keleti forrásainak kutatása közben talált egy ősi magyar Nagyasszonyt gabonával, gyümölccsel, termékenységgel összefüggő kultuszának nyomaira, akit Huszka József Asztarte-Boldogasszonynak nevezett. A magyar népművészetben együtt találjuk sumer Baú istenasszonyt és a belső-ázsiai Boldogasszonyt, amint trónszékén ott ül a baúkoronás nőalak fodros ruhában, szimbóluma az életfa, a termő ág, amit kezében tart, vagy az életvízzel telt serleg, melyek jelzik, hogy ő az Élet Nagyasszonya. Az ősmagyar Babba, a „születést adó” és a sumer Bau, az „élelemadó” alakja népünknél immár összemosódik Szűz Mária alakjával. A Boldogasszony füveket népünk Nagyboldogasszony napján a templomba viszi megszentelni, ezeket a füveket a halott mellé teszik a koporsóba. A megszentelt ökörfarkkóró pedig a boszorkányok elkergetésére hasznos. De funkciója van a Boldogasszony hajának, tenyerének, cipellőjének stb. elnevezett gyógynövényeknek is. Az ősi ábrázolások némelyikén feltűnik a Nagyasszony mellett az úgynevezett „lagashi címer” állata, a kiterjesztett szárnyú napmadár, a mindig visszatérő sas, de mellette ott látjuk őseink totemmadarát a turult is.

Csíksomlyó ősi kereszténység előtti zarándokhelye a magyarságnak. Úrasszonya, a Napbaöltözött, akit a csíki székelyek, a gyimesi csángók és Moldova csángóságának egy része Babba Mariának nevez, akiben őshitünk istenasszonya és Szűz Mária alakja keveredik. Daczó Árpád (Lukács atya) Erdély tudós ferences szerzetese mondta, hogy “annak, aki Babba Mária nyomában jár, annak fölösleges népünk mítoszát a régmúltban keresnie, hiszen az európai környezetünkben ez az egyetlen élő, minden fontos elemében ma is föllelhető mitológiánk”. A székelyeknél egy legenda maradt fenn: amikor Bálványos várához egy keresztény hittérítő érkezett, a vár táltos papja, miután meghallgatta őt, hogy miféle szándékkal keresi vára magyarjait, rendelkezett a bebocsátás felől, hiszen – amint mondta – „azt hirdeti e küldött, ami szerint mi eddig is éltük napjainkat. Szent László – a Képes Krónika tanúsága szerint – a magyarság fényes állatát, a csodaszarvast testvére, Géza előtt angyalnak nevezi a mogyoródi dombon. Nem tüntette el a szarvast, csupán új tartalommal öltöztette fel. Népünk elfogadta e változatlan változást, mert királyainkban a nagy hun király, Attila és Árpád örökösét látta. A dozmati regősénekben a szarvas Isten küldötte „szent angyalaként” jelenik meg. A magyar feszületeken igen gyakran alul, a boltívbe az Istenszülő Asszony, népünk Boldogasszonya áll. Április 25-én, Márk napján a keresztútnál állított feszületnél áldja meg a pap a határt, ég és föld közelgő ünnepe előtt a “nászágyat” szenteli meg e kitüntetett helyen. Zalában szélben megszólaló csengőfűzéssel díszítették fel az útelágazásoknál álló feszületet, hogy távol tartsa a viharral érkező, határt pusztító gonosz szellemeket.

Forrás: Kiszely István – A magyar nép őstörténete (http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/021.html)