Heltai Jenő – Vallomás

 

 

Mi ketten egymást meg nem értjük,

Nagyon sajnálom, asszonyom,

De ha nem kellek szeretőnek

Heltai JenőEgyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta

Szónoki hévvel mond kegyed,

Hogy meggyötört szegény szívének

Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát ! Szavamra mondom,

Megtisztelő egy hivatal,

De nem vagyok hozzá elég vén,

S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,

Lángol vakít, hevít, ragyog,

Hát hogyne szomjaznám a csókját

Én aki angyal nem vagyok ?

Olyan kevés amit kívánok . . .

Ha osztozkodni restell is,

Legyen a tisztelt lelke másé

Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,

Kivel csevegni élvezet,

De ez az őrült, ez a mamlasz,

Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.

És az enyém csak ami tény,

Ő oldja meg a problémákat,

A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,

Kétségbe kérem nem vonom,

De annak, hogy megértsük egymást

Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül

Rosszat is, jót is osztogat,

Rosszabb erkölcsöket kegyednek,

Vagy nekem adjon jobbakat !

 

Oszmán szőnyegek

 

 

Az oszmán szőnyegkészítés fénykora a 15-17. század. A 18. században még készültek magas művészi színvonalat képviselő darabok, számuk azonban a 19. század folyamán fokozatosan csökkent, majd elkövetkezett az olcsó gyári festékes, exportra készülő tömegáru termelés korszaka. Az  oszmán szőnyegek alapanyaga általában a tiszta gyapjú volt, domináló színük a vörös és a kék, de jellemző volt még a fehér, a barna, a sárga, a zöld és a lila. A legalapvetőbb típusok a szövött kilimek, a csomózott halik, az ezek kisebb változatát képviselő kalicék, és seccade nevű imaszőnyegek.

 

 oszmán szőnyegoszmán szőnyeg oszmán szőnyeg

1: Holbein szőnyeg. 16. század | 2: „Kis Usak” szőnyeg. 16. század | 3: Kettős imafülkés imaszőnyeg 17. század vége

A szőnyegszövés folyamata a láncfonal keretre erősítésével kezdődik. A szőnyeg alapszövetének második eleme a két sorban beszövött vetülékfonál. A használat szempontjából a szőnyeg legfontosabb része a csomózott, bársonyos felület, ami általában két-két vetüléksort követő vízszintes csomósorokból áll. A szőnyegek  mintázatát a különböző színű fonalakból kötött csomók alkotják. A szőnyeg minőségének meghatározásakor jelentős szempont az 1dm-re jutó csomók száma.

Az oszmán szőnyeg gyártás korai korszakából kevés emlék maradt fenn, ismereteink alapját nagyobb részt az európai festészetben ábrázolt darabok jelentik. E szerint a 15. század első felére a geometrikus formában stilizált állatalakos mintázat,  pl. madarak ábrázolása volt jellemző. Az ún.  Holbein (Hans Holbein 1497-1543 után),  és Memling (Hans Memling 1433-1494 után),  szőnyegek közeli rokonságban állnak egymással (1. kép). A kompozíció alapját négyzethálóba rendezett geometrikus motívumok alkotják. A Lorenzo Lotto (1480-1556) műveiről ismert „arabeszkes-rozettákkal” díszített szőnyegek  a Holbein szőnyegek kortársai, de a korszakon belül egy sajátos stílust képviselnek.

Az isztambuli udvari manufaktúra tevékenységéről a  16. század elejétől vannak konkrét adataink. Az udvari szőnyegeknek két alapváltozatát szoktuk megkülönböztetni;  medaillonos szőnyeg, illetve  fülkés imaszőnyeg. Az előbbiek esetében a középmezőt terülő növényi mustra tölti ki, az utóbbiak tükrébe a  mihráb-fülke képét szőtték. A 16-17. század jellegzetes típusai a “csillagos”, “medaillonos”, “kis-usak” (2-3. kép) és az ún. kettős imafülkés  „erdélyi” szőnyegek. Ez utóbbi elnevezés az adott típus gyakori előfordulási, és természetesen nem a készítés helyére utal. 

 
Gerelyes Ibolya – Magyar Nemzeti Múzeum

 

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma

 

 

Schiff András zongoraművésztől hallottam azt a gondolatot, amely szerint minden napra kell valami szép. Eltelt már néhány év azóta, de sokszor eszembe jut. Valami szép, valami, ami örömet okoz, valami, ami a hétköznapokon is élni hagy.

HangulatfotóAz eső utáni szivárvány. Egy kisbaba mosolya. Egy kép a kedvenc festőmtől. Amikor rosszkedvű vagyok és a rádió bekapcsolásakor a kedvenc dalom csendül fel. Odabújni a szerelmemhez. Amikor a család azt mondja, finomat főztél, kérek még! Végigsétálni a harmatos fűben. Meglátni egy mókust ugrálni a fán. Fogadni egy anyuka mosolyát, amikor síró kisfiával előre engedem a hosszan kígyózó sorban. Leszállni a bicikliről a napi 20 km edzés után. Amikor végre eláll a szél. A madarak éneke. A párna puhasága. Ülni a kedvenc kávéházam teraszán. Keresztfiam kacagása. A frissen levágott fű illata. A kiskutyám őszinte öröme, amikor haza érkezek. A gondozott növény szépsége. A víz frissítő ereje. Amikor a kedvenc könyvemet olvashatom. Egy hideg téli napon a tűz lobogása. Megérkezni. Elutazni. Hazaérni. Találkozni a barátommal. Érezni azt, amikor együtt létezünk a színházban a színészekkel és a többi nézővel. A tavasz illata a sok komor téli nap után. Az utazás során mellettünk elhaladó lankás táj.

Minden napra kell valami szépség. Valami jóság.  Valami, ami örömet okoz.

Nehéz az élet, fáradt vagyok, erőltetett.

Tenni érte. Észrevenni. Befogadni.

Schiff András zongoraművésztől hallottam először ezt a gondolatot egy interjú során, már sok évvel ezelőtt, de még ma is eszembe jut. Sokszor. Minden napra kell valami szép.

Kovács Tímea – Stíluskommunikáció
Fotó: Mészáros Milán

Szobrászat a Római Birodalom fénykorában

 

 

(Kr. u. 1. sz. közepe – 3. sz. közepe)

1. kép: Hadrianus mellképe. Kr. u. 117-138. Márvány. Mag. 62 cm. Róma, Museo Capitolino

2. kép: Marcus Aurelius mellképe. Kr. u.

3. kép: Caracalla mellképe. Kr. u.

 

A császárportrék, melyeket a birodalom minden részében nagy számban állítottak fel, egyszerre voltak egyénítőek és idealizálóak. Nemcsak egyéni vonásaik felismertetése volt fontos, de emberek fölötti lényének érzékeltetése is. Ezt viseletükkel, tartásukkal egyéniségüket is kifejezésre juttatták. Hadrianus esetében a hosszan és eredményesen uralkodó császár magabiztos tekintetét látjuk, aki a közigazgatás szervezésével járult hozzá a Birodalom virágzásához. Dús hajfürtjei, az először nála megjelenő szakáll, elmélyedő tekintete a hellenisztikus stílust és a hellén kultúra iránti érdeklődését juttatja kifejezésre. Ettől kezdve a szakállviselet divattá vált. Ekkor kezdődik el a szobrokon a pupilla és írisz plasztikus ábrázolása, amit eddig csak festéssel érzékeltettek.

 

A 2. sz. második felében hosszabbodik a császári szakáll, és jellemzővé válik a dús göndör haj. Marcus Aurelius szelíd tekintete mélyen gondolkodó, fegyelmezett, filozófus alkatot takar, amit a gyakori háborús feladatai sem tudtak megváltoztatni. Nyugodt egyéniségének éppen ellentétje volt Caracalla. A vad természetű, katonai életet kedvelő fiatal császár szilajsága portréira is jellemző. Ehhez a hellenisztikus kor szenvedélyes stílusát vették mintául, mindenek előtt a Nagy Sándor portrékat. Innen ered a fej erőteljes oldalra fordítása. A félelmetesen vad tekintet azonban csak Caracallára volt jellemző, s láthatóan ezt szívesen vállalta is.

 Hadrianus mellképe Marcus Aurelius mellképe Caracalla mellképe

Dr. Gesztelyi Tamás – Debreceni Egyetem, BTK ( Klasszika-filológiai Tanszék)

 

Narkisszosz

 

 

A theszpiai Narkisszosz a kék Leiriopé nimfa fia volt. A nimfát egyszer Képhisszosz folyamisten körülölelte kanyarulataival, aztán erőszakkal magáévá tette. Teiresziász látnok, akitől Leiriopé kért először tanácsot, azt mondta neki: – Narkisszosz nagyon hosszú életű lesz, de csak akkor, ha sose ismeri meg önmagát. – Természetes, hogy Narkisszoszba már gyermekkorában mindenki beleszeretett, s mire tizenhat esztendős lett, egy sereg mindkét nembeli szerelmest utasított vissza szívtelenül. Ugyanis éktelenül büszke volt a szépségére.

 

Nicolas-Bernard Lépicié festménye (1771)

Nicolas-Bernard Lépicié festménye (1771)

A visszautasított szerelmesek közt volt Ékhó, a nimfa, aki elvesztette beszélőképességét, csak mások kiáltásait tudta szajkómódra ismételgetni. Ez volt a büntetése, amiért hosszú mesékkel szórakoztatta Hérát, s közben Zeusz szeretőinek, a hegyi nimfáknak sikerült elkerülniök az istennő féltékeny tekintetét, s elmenekültek. Egyszer Narkisszosz szarvasvadászatra ment, s Ékhó lopva követte az úttalan erdőben. Nagyon szeretett volna beszélni vele, csakhogy képtelen volt elsőnek megszólalni. Végül Narkisszosz észrevette, hogy elkalandozott társaitól, és kiabálni kezdett: – Van itt valaki? – Valaki – felelte Ékhó. Narkisszosz meglepődött, mert senkit sem látott.

– Hozzám!

– Hozzám!

– Miért bujkálsz előlem?

– Miért bujkálsz előlem?

– Hadd lássalak!

– Hadd lássalak – visszhangozta Ékhó, és boldogan előrohant rejtekhelyéről, hogy megölelje Narkisszoszt. Ő azonban gorombán lerázta magáról és elszaladt. – Inkább meghalok, semhogy lefeküdnék veled! – kiáltotta.

– Lefeküdnék veled! – esedezett Ékhó, pedig élete hátralevő részét elhagyott völgyekben töltötte, s addig sorvadt a szerelemtől és bánattól, hogy a végén nem maradt meg egyéb belőle, csak a hangja.

Egyszer meg Narkisszosz kardot küldött Ameiniosznak, legkitartóbb udvarlójának. Róla kapta nevét az Ameiniosz, az Alpheioszba ömlő Helisszón mellékfolyója. Ameiniosz öngyilkos lett Narkisszosz küszöbén, s felszólította az isteneket, hogy bosszulják meg halálát.

Artemisz meghallotta kérését, s olyan szerelemre gyullasztotta Narkisszoszt, amely sohase teljesülhetett be. A theszpiai Donakónban egy ezüstösen tiszta forrásra bukkant, amelynek vizét még sose zavarta meg se lábasjószág, se madár, se vadállat, sőt még fölébe hajló árnyas fák lehulló ága sem. Mikor Narkisszosz fáradtan földre vetette magát a füves parton, hogy csillapítsa szomját, beleszeretett saját tükörképébe. Először megpróbálta megölelni és megcsókolni a vele szembenéző gyönyörű fiút, de hamarosan rájött, hogy ő maga az; fekve maradt, és órák hosszat elragadtatva bámult a víztükörbe. Hogyan fogja kibírni, hogy megtalálta szerelmét, és mégse lehet az övé? Gyötörte a bánat, de még a szenvedésnek is örült. Legalább tudta, hogy akármi történik. Másik énje hű marad hozzá.

 

Caravaggio: narcissus

Michelangelo Merisi da Caravaggio festénye a mitológiai Narkisszoszról

Ékhó nem bocsátott meg Narkisszosznak, mégis együtt szenvedett vele. Amikor az tőrt döfött a szívébe, részvétteljesen visszhangozta: – Jaj! Jaj! – , s amikor kilehelte a lelkét, megismételte utolsó szavait is: – Ég veled, reménytelen ifjú szerelmem! – Narkisszosz vérét beitta a föld, s belőle sarjadt a piros pártás fehér nárcisz, amelyből most balzsamkenőcsöt párolnak Khairónineiában. Noha fejfájást okozhat, fülbetegségek és fagydaganatok gyógyítására, valamint sebkenőcsnek javallják.

Forrás: Robert Graves – A görög mítoszok – első kötet (421-422. oldal.) Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981 ISBN  963 07 1959 2

Nárcizmus

Narkisszosz történetéből Sigmund Freud alkotta meg a nárcizmus kifejezést, amely a túlzó önszeretet szinonimája.

 

Jean-Paul Sartre francia dráma- és regényíró

 

 

A XX. század második felének alighanem ő volt a legnagyobb hatású írója. Azoknak a gondolatvilágát is befolyásolta, akik nem értettek vele egyet. Regényeit, drámáit azok is nagyra tartották, akik nem hitték el, sőt indulatosan tagadták filozófiáját. De a filozófiatörténetben fordulatot, új korszakot jelentett a megjelenése. Az egzisztencialista bölcseleti magatartást ő találta ki, és tőle vették át azok is, akik elkülönültek tőle, sőt olykor egyenest szemben álltak vele. Hiszen az ő megjelenése óta van materialista és idealista egzisztencializmus, van vallásos és ateista egzisztencializmus. Ezeket mégis összeköti az a szempont, hogy az élet egészét, a maradandó és a változó mozzanatokat egységben látják.

A kapitalizmus indulatos bírálója, a polgári magatartás tagadója volt anélkül, hogy szocialista lett volna. De a szocialisták is, akárcsak ő – bár más meggondolások alapján – a kapitalizmus és a burzsoázia ellenfelei voltak. Ő pedig úgy vélte, hogy „aki az ellenségem ellensége, az az én szövetségesem”. – Ezért olykor a bolsevizmus, a Szovjetunió szövetségeseként állt ki harcosan, holott riasztotta a sztálini politika és gyakorlat. De akik elméletben szemben álltak vele, azokat is elragadták regényei és drámái. Máskor olyanok, akik mint egzisztencialisták filozófiai harcostársai voltak, szembekerültek vele tüntető szovjet-rokonszenve miatt. Mint a nála talán nem is jelentéktelenebb írók, például Albert Camus.

Életútjából és műveinek sorából meg lehetne írni az európai történelem és benne az európai irodalom útját és módosulatait a második világháborútól a 70-es évek végéig. Ez az életút csak akkor érthető és átélhető, ha végigolvassuk regényeinek és drámáinak sorát, a emellett megismerjük filozófiai műveinek nagy hatású gondolatvilágát.

Jean-Paul Sartre

Jean-Paul Sartre (teljes nevén Jean-Paul Charles Aymard Sartre; Párizs, 1905. június 21. – Párizs, 1980. április 15.)

Apját kisgyermekkorában elvesztette, fiatal, művelt anyja és anyai nagyapja irodalmi és filozófiai érdeklődésű körében nevelkedett szenvedélyes olvasóemberré. Saját vallomásaiban és folytonos szerelme, Simone de Beauvoire emlékezései tanúsítják, hogy nem tudott betelni a klasszikusokkal, az ókori görögöktől kezdve a legmodernebbekig. De párhuzamosan játékosan kedvelte a ponyvákat is, a bűnügyi kalandoktól a pornográfiáig. – Anyja új házassága ugyanúgy megrázta, mint az az élmény, hogy tükörbe nézve csúnya férfinak tartotta magát. Serdülőkorától kezdve ezért volt feszült viszonya otthonával, hajszolta a nőket, léha, de művelt ifjak közt talált társaságra. Közben már készült az írói életformára. Novelláit hamar kezdték közölni a folyóiratok. Közben is folyton tanult, a legszínvonalasabb francia főiskolának, az „École normale superieure”-nek volt igen jó minősítésű hallgatója. A görög klasszikusokat, köztük a nagy filozófusokat eredetiben olvasta, s mellettük ugyanolyan otthonos lett a német filozófusok sok árnyalatú világában. Német ösztöndíjat is szerzett egy évig a berlini egyetemen. Amikor visszatért Párizsba, már készítette első nagy regényét, amelynek akkor „Melancholia címet adta. Ma már érthetetlen módon a nagy hírű Gallimard kiadó visszautasította, hogy két évvel később (1938-ban) mégis kiadja „Undor címen. Ez azonnal sikeres lett, de egyelőre csak írók, értelmiségiek körében, hogy majd a háború után – 1945-től kezdve – világirodalmi szenzáció legyen. Hamarosan megjelent „A fal című novelláskötete, jó néhány nagy hatású történettel, köztük az “Egy vezér gyermekkora” című, a fasizmus lélektanát leleplező kis remekművel.

Már ebben a háború előtti korban megtalálja életformáját, amikor egy este, kávéházi társaságban találkozik Simone de Beauvoire-ral. A hamarosan nagy hírű írónő ugyanúgy elidegenedett nagyon előkelő családjától, mint Sartre a maga polgári-értelmiségi otthonától. Ettől kezdve egy pillanatig sem szakadnak el egymástól, akkor sem, ha fizikailag távol vannak a közös otthontól. De nem házasodnak össze, fennen hirdetik a szabad élettársi viszonyt, idővel szinte divat lesz világszerte rájuk hivatkozni a formalitás nélküli testi-lelki összetartozás mintájaként.

Már a háború kezdetén behívják katonának, és hamarosan német hadifogságba kerül. 1941-ben, amikor a németek megszállták Franciaország nagy részét, a hadifoglyok egy részét hazaengedik. Megint Párizsban, megint Simone-nal élhet. Hamar bekapcsolódik az ellenállási mozgalomba, persze titokban. Közben megírja „A lét és a semmi című filozófiai tanulmányát, amely 1943-ban meg is jelenik. Innét szokták számítani az egzisztencializmus filozófiatörténeti kezdetét. Nevezetes alaptétele, hogy az ember beledobódik a semmibe, létének – az egzisztenciának – eleve nincs célja és értelme. A gondolkodó lénynek azonban megvan a lehetősége, hogy tartalmat, lényeget – esszenciát – adjon létezésének. Ezt így persze csak a vallástalan egzisztencialisták fogadhatják el, de azt a lehetőséget, hogy ki-ki képes saját létéből felismerni és kifejleszteni élettartalmát és életcélját, a legkülönbözőbb hitű és metafizikájú gondolkodók is magukévá teszik. Éppen ez köti össze valamennyi egzisztencialistát a vallásos Jasperstől a világnézeti különbségeket közömbösen tekintő – vagy olykor ingadozó – Heideggerig.

Attól kezdve, hogy a német hadifogságból hazatérhetett, egyértelműen fasisztaellenes, politikailag baloldali. Ez a baloldaliság mindenekelőtt az indulatos kapitalistaellenességben nyilvánul meg. Ez viszi egyre közelebb a szocializmushoz. A marxizmussal nem tud azonosulni. Egyik legérdekesebb filozófiai művében, „A dialektikus ész kritikájában érdekes elemzéssel cáfolja a dialektikus materializmust, tagadja a történelmi materializmust is, hiszen filozófiája hitet tesz a szabad akarat mellett. Viszont oly mértékben áll szemben a polgári világnézetekkel, az elnyomás és kizsákmányolás minden lehetőségével, hogy szövetségesének tudja a szocializmust is. Ez odáig viszi, hogy pártol minden szabadságtörekvést. Kezdetben igyekszik rokonszenvet ébreszteni a Szovjetunió iránt is. Ez állítja szembe barátjával és harcostársával, a nem kevésbé kitűnő íróval, Albert Camus-val. – Ezt a kort és ezt a kört legérdekesebben Simone de Beauvoire ábrázolja „A mandarinok című regényében. Ebben a felvonultatott személyek igen nagy pontossággal és olykor kíméletlen hitelességgel – csak éppen más-más nevekkel Sartre-ot, Camus-t és magát az írónőt mutatják be.

Sartre a háború utáni években lelkesen és lelkesítve veti magát a közéletbe, a gyakorlati politikába. Ugyanúgy áll a diákmozgalmak mellé, ahogy vitairatokban pártolta Fidel Castro kubai mozgalmát. Politikai magatartását azonban némiképp módosítja, amikor megismeri a bolsevizmus sztálini gyakorlatát. Ettől kezdve a szocializmus úgy válik nála eszménnyé, hogy elválasztja a szocializmus egyelőre megvalósított gyakorlatától. – Ez az egyszerre olykor kommunistának vallott politikai világnézet és a Szovjetunió éles kritikája teremti azt a sajátos helyzetet, hogy jobbról és balról egyaránt bírálják. – De akik bírálják, azok is elismerik írói nagyságát. Nagyra tartott prózája mellett még sikeresebbek drámái. Már a 40-es évek elején megírta a görög mitológiai tárgyú “Legyek” című játékát. A háború utáni években egymás után a „Zárt tárgyalást majd a „Tisztességtudó utcalányt. Mindkettő a polgári erkölcsök hazugságairól szól. Azután a „Temetetlen holtakat és a „Piszkos kezeket. Ezekben a gyilkos erővel tovább élő múlt a kemény bírálat tárgya. Legkitűnőbb drámai műve „Az ördög és a jóisten. – Ez a történelmi dráma a német parasztháborúban játszódik, hőse Goetz, a zsoldosvezér (ugyanaz, akiről a fiatal Goethe „Götz von Berlichingen című indulatos drámáját írta.) – Sartre-nál Goetz felismeri, hogy az ördögöt, a gonoszságot szolgálta, ezt jóvá akarja tenni, s Isten oldalára áll, hogy a jót szolgálja. De akárhol áll, mindegyik eszme a rosszat, a gonoszságot szolgálja.

Ezeknek a drámáknak eszmei, gyakran filozófiai tartalma szemléletes jellemek izgalmasan érdekes történetein keresztül hat az olvasóra.

Utolsó éveiben sokat betegeskedett, de nem akarta elhagyni magát, még a diákfelvonulásoknak is az élére állt.

Óriási életművet hagyott hátra. Regényei, drámái, filozófiai művei, irodalomtörténeti esszéi, kritikái, vitairatai a modern francia irodalom egyik legmagasabb csúcsát jelentik.

Forrás: Hegedűs Géza – Világirodalmi arcképcsarnok (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Kanom Jeen Namya

 

 

A Kanom Jeen Namya, azaz a thai halas curry szószos tészta, ideális választás lehet azoknak, akik még csak most ismerkednek az ázsiai konyha ízeivel. 

Kanom Jeen Namya

Fotó: profimedia

Az olyan különleges alapanyagokat, mint a rizstészta, a kaffir lime levél, a thai citromfű, a thai halszósz vagy a galanga, a hipermarketek egzotikus részlegén, illetve speciális delikáteszekben beszerezhető szárított vagy friss formában.

Hozzávalók 4 személyre:

20 dkg rizstészta
egy szelet fehér húsú hal
2,5 dl kókusztej
1 evőkanál thai halszósz
2 evőkanál thai curry szósz
1 szál thai citromfű
3 db kaffir lime-levél

A forrásban lévő vízben 3-4 perc alatt készre főzzük a rizstésztát, miután leszűrtük, öblítsük le hideg vízzel és csöpögtessük le. Osszuk el négyfelé, az adagokból kézzel gyúrjunk egy-egy gombócot.
Egy szelet fehér húsú halat vágjunk kis csíkokra, majd adjunk hozzá egy edényben 1,5 dl kókusztejet, egy evőkanál thai halszószt, kétszer ennyi thai curry szószt, egy szál thai citromfüvet, 3-4 darab kaffir lime levelet, és főzzük a keveréket alacsony lángon tíz percig, és adjuk hozzá a maradék 1 dl kókusztejet is. Főzzük addig, amíg sűrű nem lesz.
A tésztagombócokra öntsük rá a kész szószt, és tálaljuk frissen vágott zöldségekkel. A recept csirkehússal vagy – mint a thaiföldi Phuketi Húshagyó Fesztiválon – párolt zöldségekkel is elkészíthető.

Forrás: ng.hu

 

Gelence templomerődje

 

 

A Keleti-Kárpátok zordon hegyeinek ölelésében, a Székelyföld egyik jelentős városától, Kézdivásárhelytől alig néhány kilométerre terül el Gelence (románul Ghelinta) község. Ízig-vérig székely település, határában nagyméretű székely kapu alatt haladhat el az ide látogató.

 

templomerőd

 

Mert sokan megfordulnak itt, hiszen az UNESCO Világörökség listájára felkerült gelencei templom valóban csodálatra méltó alkotás. A Szent Imre tiszteletére felszentelt szakrális épület keletkezését a szakemberek az eddig végzett kutatások alapján a XIII. századra teszik. A terméskőből készült templomhajó 13,5 x 8,2 méter hosszú volt, ehhez egy félköríves apszis csatlakozott. A XVI. században ezt lebontották, hogy egy sokszög záródású késő-gótikus szentéllyel nyerje el végleges formáját.

Gelencei templom

Mennyezetét 103 gazdagon festett kazetta jelenti, amit valószínűleg egy brassói szász mester festett. A gelencei római katolikus egyház fő ékességét azonban a Huszka József által 1882-ben felfedezett freskók jelentik, amiken Szent László legendáját örökítették meg a korabeli mesterek.

fali freskó

A falfestmények az 1330-as évekre datálhatók. A legendárium képkockái egymás után vonultatják fel a székelyföldi Szent László kultuszra oly jellemző motívumokat: Szent László hadba indul fehér lován, harc a kunokkal a cserhalmi csatában, a váradi püspök leányát elrabló pogány vezér üldözése, közelharc vele, aminek során a leány elvágja a kun lábinát, majd annak lefejezése után Szent László megpihen a leány ölében. E mellett más vallásos tárgyú falfestmények sorakoznak még a templomhajó két oldalán. Így az érdeklődő megismerkedhet Jézus Krisztus vagy Alexandriai Szent Katalin életéből merített jelenetekkel.

Gelencei templombelső

A templombelső megismerése után érdemes körüljárni az épületet, amit a középkor háborús eseményekkel oly gyakran sújtott veszélyei miatt vaskos kőfallal oltalmaztak. A gelencei erődtemplom bejáratát kőtorony biztosította, aminek felső részletét az 1870-es helyreállításkor fából egészítették ki. Hátsó fertályán a falusi temető sírjai adnak hangulatos keretet az Árpád-házi királyok idejéből fennmaradt műemléknek. 


Szatmári Tamás – erdelyivarak.hu

 

Szfinx (sphinx)

 

 

A sphinx oroszlántesttel és emberfejjel ábrázolt lény. Eredetileg kizárólag egyiptomi királyokat jelenítettek meg ezen a módon. Később királynőket, majd isteneket is. A képtípus egyiptomi neve nem ismeretes.
A görög-római mitológiai-irodalmi ábrázolásokban a sphinx mindig női szörnyeteg. Hésiodosnál (Istenek születése, 326) és Pseudo-Apollodórosnál (Mitológia, 3,5,8. ) Echidna és Typhón sarja. Más források szerint Echidna saját fiával, Orthos kutyával nemzette a sphinxet.
SphinxA róla szóló történetek egyik változata szerint a sphinxet Héra küldte a thébaiak ellen, mivel megharagudott Laiosra, a thébai uralkodóra Chrysippos, Pelops fiának elrablása miatt. A sphinx, vagy más formájában Phix székhelye a róla elnevezett Phikion-hegyen volt. Amikor nem itt tartózkodott, egy oszlopon ült Thébai városának főterén, ahogy több ábrázoláson is láthatjuk (pl. a Vatikáni Múzeumban őrzött ivócsésze tondóján vagy a Delphoi Múzeumban őrzött szobron). Innen szemelte ki a város ifjai közül soron következő áldozatát, akit elrabolt és megfojtott.
Azt is mesélték, hogy a hősnek, aki le akarta őt győzni, a Phikion-hegyre kellett kimennie, hogy megbirkózzon vele. Közismertebb azonban az a változat, amely szerint a sphinx találós kérdést tett fel a thébaiaknak, akik minden nap összegyűltek, hogy törjék rajta a fejüket. Amikor nem sikerült megfejteniük, a sphinx mindig elrabolt egyet közülük. A sphinx a rejtvényt a Múzsáktól tanulta. A benne feltett kérdés az volt, hogy mi az, ami kezdetben négy, később kettő, végül pedig három lábon jár.

Oidipus és a sphinxA talányt csak Oidipus, Laios kitett és halottnak hitt gyermeke tudta megfejteni: a megoldás az ember. Amikor a sphinx ezt meghallotta, öngyilkos lett: a mélybe vetette magát.
A minósi-mykénéi művészetben kedvelt díszítőmotívum volt a macskatesttel, szárnnyal, női fejjel ábrázolt keveréklény. Ez a képtípus a Kr. e. 8. sz. második felében tűnik fel újra a görög művészetben, ám nem tudjuk, mikor azonosították a thébai sphinx-szel.
Kezdetben az ábrázolásokon a sphinx férfi is lehetett, szakállal és sapkával. A Kr. e. 5. századtól női formában jelenik meg.
Az archaikus korban az ión oszlop tetején ülve ábrázolt sphinx kedvelt fogadalmi ajándék volt. Attikában sírsztéléket is díszítettek vele. Itt a halál szimbólumaként és a sír őrzőjeként jelent meg. Híres az az ábrázolás, amely csak Pausanias leírásában maradt ránk, de valaha az olympiai Zeus-templom kultuszszobrának trónusát díszítette: elülső lábain thébai ifjak hevernek, akiket sphinxek ragadnak meg (Görögország leírása, 5,11,2).
A sphinx gyakran egyszerű dekorációs elem az építészetben, a bútorokon vagy sisakdíszeken.
A sphinx története az ókor után is folytatódott. A barokk művészetben például gyakran tűnik fel kastélyokban és kertekben, a 19. században pedig a végzetesen vonzó nő (femme fatale) szimbóluma lett.

Forrás: Birkás Éva (szepmuveszeti.hu)

 

Száll az emlék – Kolozsvárra…

 

 

Az alábbi írás Sütő Andrásnak az Erdélyi változatlanságok című, esszéit, tárcáit, jegyzeteit, valamint a vele készült interjúkat tartalmazó kötetében jelent meg.

 

Sütő András

Sütő András (Pusztakamarás, 1927. június 17. – Budapest, 2006. szeptember 30.) Herder- és Kossuth-díjas erdélyi magyar író.

Az életrajzom nyugodtan elhanyagolható. Az olvasót ez általában nem érdekli. Némelykor valamely könyvnek a szerzője sem. Falumbéli atyámfiai rengeteg könyvnek a történetét tudják elmesélni, de szerzőjükre nem emlékeznek. Legutóbb a Rómeó és Júliát mondták el nekem, de nem tudták, hogy Shakespeare írta. Ez az igazi siker. A fordítottja azonban, midőn az olvasó csak a szerző nevére emlékszik, ám könyvéről semmit sem tud elmondani emlékezeteset – mert ugye manapság a történet, a tiszta epika már nem divat –, az már a tökéletes kudarc. Vannak mégis, akiknek a kudarc a fejükbe szállott, és büszkék arra, hogy nincsenek olvasóik.

A könyv könnyen születik. A dráma is. Amikor már csak írni kell. Annál többet kell szenvedni érettük, míg oda jut az ember, hogy nekiálljon az írásnak. Némely könyvemet tizenöt évig hordom magamban. A tehetség titka talán ott keresendő valahol, ahol egy szerző nem futamodik meg a kor drámáinak átélésétől. Ami keserves tehervállalás. Az irodalom és általában a művészet nagy alkotásai nagyrészt személyes vallomások is. Kálváriajárás kicsapódásai. Azt is mondhatnám: a tehetség – együttérzés másokkal. Ezért hatalom, mint minden együttérzés.

Gyermekkorom, diákéveim legkedveltebb írói a magyar klasszikusok voltak. Mellettük, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban – románnyelv-tanárnőm jóvoltából – szerettem meg Caragialét és Creangăt. Ez utóbbit kivált azért, mert hangvétele rokon a mezőségi román parasztok nyelvezetével. Azt kell mondanom: „mindenevő” voltam a világirodalom más területein is. Nem mondhatnám, hogy mágnesként rántott volna magához egy életre akármelyik is közülök s ilyenformán meghatározta volna a magam próbálkozásait. Bizonyára tanultam mindeniktől, de sosem annyit, hogy az a magam magányos útkereséseit fölöslegessé tehette volna.

Az embernek vállalnia kell a kort, amelybe született. S e korban meg kell találnia a maga sajátos vállalni valóját, mit elkerülhet különben, ha fél az álmatlan éjszakáktól. Ha csupán egyszemélyes üdvösségét keresi. Én azonban nem hiszek az egyszemélyes üdvösségben. Azzal a néppel valósítja meg önmagát az ember, amelynek fiaként indul az életbe. Azzal emelkedik és zuhan, ha netán úgy hozza a történelem. Aki csak azt tudja mondani: Én, én, én! – és nem ismeri azt, hogy MI – akassza szögre azt a keserves lantot. Erre némelyek azt mondják, hogy múlt századi esztétika. Én úgy tudom, hogy még Homérosz idejéből való, és ma is érvényes. Olyanformán persze, hogy a lírai lélek legszemélyesebb vallomása is közösségi gyökérzetű, hiszen az ember társas lény. Ezért ismerheti a magányt is.

Az időszerűségről sok hamis tant alkottak már. Korbácsként csapott végig irodalmunkon a dogmatizmus éveiben, amikor a napi politika hónaljából kellett a költőnek szólnia – és mindig a MÁ-ról. Ám a művészet akkor is a Máról szól, ha évezredek történelmi távolából hoz érvényes üzenetet. Az ember múlt, jelen, jövendő hármas dimenziójában él, nem lehet ebből kiszakítani.

Hányszor mondták nekem itt-amott kultúraktivisták: látta, elvtársam, a mi bányászainkat? Írjon róluk regényt. Ez így nem megy. Még úgy sem megy, amiként a szocialista realizmus némely híve elképzelte: legalább egy fél liter vodkát igyunk meg műveink hőseivel, ha már „kiválasztottuk” őket. Nem, ez így egyáltalán nem megy. Énnekem azt mondta anyám: írhatnál rólunk is egy könyvet, fiam. De ő nem olvasta a szocialista realizmus tételeit, ő tudta, mit beszél. Az egész életünkre gondolt és az álmatlan éjszakáira. Arra, amit közösen éltünk át az ötvenes évek nem épp kegyes történelmében. Egy regénynek a hőseit az írás belső napja világítja. Ez a belső nap pedig: a szerző vallomása önmagáról is, nem csupán a kortársairól. Minden regény: a szerző regénye is, annak létérzése.

Mindenikben benne vagyok, önmagamat osztom szét közöttük, a bennem lévő jót és rosszat, a képességeimet és vágyaimat, az álmot és valót, a szerelmet és hűtlenséget, a dogmatikust és a dogmának ellenszegülőt, a humánumot és a kegyetlenséget, mindent, amivel belém költözött az élet.

Egyik könyvem mottójául Jean Pierre megállapítását választottam. Ez így hangzik: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és a tudósokat egyaránt.” Ezt vallom magam is.

A tehetség – mint említettem már: együttérzés másokkal. Minél erősebb ez az együttérzés, annál erősebb a benső parancs a szólásra. Az ember, a nép, a nemzet, az emberiség lelkiismeretének nevében. Jól tudták ezt a mindenkori inkvizítorok, ezért találták föl mint „vitamódszert” a könyvégetést, némelykor magának a szerzőnek a máglyára vitelét is.

A romániai magyar irodalom a hazai magyar nemzetiségnek legerősebb szellemi frontvonulata. Az elmúlt negyven esztendő alatt olyan alkotásokkal gazdagította az ország szellemi életét és emellett az egyetemes magyar irodalmat, amelyek valószínűleg maradandóak. Helyünk nincs most nevek és címek felsorolására. Ezt a fölmérést sokan elvégezték már a hazai irodalmi sajtóban. Ennek az irodalomnak kettős kötöttségét némelyek tagadják, és fölösleges pánikot keltenek ez ügyben, az egyszerű igazság mégis az, hogy helyzeténél fogva hazánk kultúrájának, nyelvénél és hagyományainál fogva pedig az egyetemes magyar irodalomnak is szerves része. Fejlődését, eredményeit, perspektíváit és sajátosságait csak így lehet megítélni.

Kolozsvárt kezdtem írni és publikálni. Ebben a városban éltem át a közlés első, felejthetetlen örömeit. Itt találkoztam azokkal az idősebb írókkal, akik támogatták törekvéseimet. Ez ma már különösen hangzik. Öreg az ifjút? Hogyan lehetséges az, amikor oly nagy divat az idős generációkat leradírozni a szellem térképéről! Amikor minden ifjú zseni hóhérként akarja kezdeni pályáját, vagyis az öregek akasztásával s majd csak azután az alkotással! Bevallom, engem segítettek az akkori „nagy öregek”. Ilyen volt Gaál Gábor, Kós Károly és Emil Isac is. Hálával gondolok rájuk. És ilyenformán Kolozsvárra is természetesen.

A legtöbb, mit az élettől várok, hogy elmondhassam róla a véleményemet. Ez már fölér a boldogsággal.

(1984)
Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest 2011