Rövid áttekintés a japán vallásokról

 

 

A japánok vallási életét sokszínűség, sokrétűség jellemzi és különböző vallások együttélése. A kialakult intézményes vallások az ősi japán eredetű sintó, a jövevény buddhizmus, konfucianizmus, taoizmus és kereszténység. A japán szinkretizmus az ősi hegy-imádatból alakult sugendó, amelyben a sintó, az ezoterikus buddhizmus, a taoizmus és a samanizmus elemei találhatók. A sugendó hívei (sugendzsa) a hegyeket és a vad mezőket betöltő Fujiemberfeletti misztikus erőben hisznek, s eme erő elnyerése céljából a hegyekbe, vad mezőkre vonulnak és kíméletlen aszketikus edzőgyakorlatokat végeznek.

            A Kr. e. IV-III. században kezdődött a japán szigetvilágban a rizstermesztés központú földművelési kultúra fejlődése. A rizstermesztésen alapuló közösségi életben formálódnak ki különböző, termeléssel kapcsolatos szertartások, a természet imádata, az ősök szellemének tisztelete, valamint samanisztikus kultuszok. A kultikus és ősi hitvilág ezen elemeit az 5-6. században megjelenő ókimi, a nagy király (később császár)-hatalom fokozatosan az állam szertartásrendjébe foglalja össze. Azonban csak a buddhizmussal és a konfucianizmussal találkozva tudatosultak a japánokban ősi hitviláguk sajátosságai, s a bucudó, a buddhai úttal (tanítás) vagy dzsudó a konfúciusi úttal (tanítás) szemben mint sintó, az istenek útja tudatos rendszerbe foglalása végül a 712-ben készült Kodzsiki, A régi dolgok feljegyzései első könyvében, az Istenek kora könyvében ölt testet, amelyben az összes istenség – elsősorban a nemzetségek istenei – az ókimi, a nagy király nemzetségének istene, Amaterasz ó mikami, az Égen Sugárzó Nagy Istennő körül hierarchikusan elhelyezkedő mitológiai világ tárul fel.

A buddhizmussal és a konfucianizmussal ellentétben, amelyek tanai filozófiai rendszert alkotnak, a sintó kultikus szertartások elvégzésén alapul. A sintó filozófiai alapjainak megfogalmazására irányuló törekvések csírái csak a 8. század második felében jelentek meg az állam által támogatott buddhizmus megerősödésével a sintó és buddhista istenségek egyszerű szinkretikus értelmezésével, hogy a sintó istenségek védelmezik a Buddha tanításait. A 9. század körül a buddhista szerzetesek megfogalmazták azt a nézetet, hogy a japán istenségek eredetüket illetően buddhák és bódhiszattvák, és a japánok számára a sintó istenségek alakjában jelennek meg. A 13. században az Isze szentély papjai ellenkező nézetet vallottak, mely szerint a világegyetem mindensége a Nihonsoki-bana Japán krónikában található Káosz Istentől származik, istenek is, buddhák is és emberek is. Ezt a nézetet tovább erősítette a kiotói Josida szentély papja, Josida Kanetomo (1435-1511) úgy, hogy a világegyetem mindensége a Nihonsoki legelején megjelenő Kuni no tokotacsi no kami, az Égen Örökké Álló Istentől ered, s a sintó a fa törzse és gyökere, a buddhizmus, a konfuciánizmus és a taoizmus a fa levelei és gyümölcsei, amelyek ékesítik a sintó gondolatait. A 17-18. században pedig a japán konfuciánusok a konfucianizmus alapján törekedtek a taoista és a buddhista gondolatok felhasználásával megalkotni a sintó filozófiáját, ideológiáját. Így különböző sintóista iskolák alakultak és különböző sintó teóriák fogalmazódtak meg, de egységes, átfogó dogmatikai és filozófiai rendszere nem született a sintónak, a gyakorlatok hagyományozódtak a japánok mindennapi életében.

A sintoisták által sintó alapműnek tartott régi írások: a Kodzsiki (712), a Nihonsoki, Japán krónika (720) és a Kogosúi, A begyűjtött kimaradt régi történetek (807) mitológiai írásai és Norito, Az istent ünneplő szavak, amelynek fennmaradt legrégibb szövege a 10. századból való. A különböző sintó iskoláknak is vannak a 12-14. században készült saját írásai, amelyek különböző szentélyek létrejöttének történetétől kezdve saját tanaik kis történetekbe foglalt magyarázatait tartalmazzák, rendszerint ezek a történetek a régi hagyomány köntösében készült „pseudografok”.

A buddhizmus az 5-6. században került át Japánba, s főként az uralkodó réteg körében terjedt. Körülbelül ezzel egy időben érkezett a konfucianizmus is, de ezt megelőzően már a 4-5. században megismerkedhettek a japánok a taoizmussal, főként annak népi, vallásos változatával, s ez a népi taoizmus hatott a japán népi hit- és hiedelem-világra. A japánok a konfucianizmusból főleg az eszmei, filozófiai tanítást vették át, amely a japán eszmerendszer egyik alappillérévé vált a buddhista eszmerendszerrel együtt. A buddhizmus a 7-9. században fellendült Japánban az állam támogatásával, az állami küldöttként Kínában tanult szerzetesek és a Japánba érkező kínai szerzetesek vitték át Japánba a kínai mahájána buddhizmus főbb irányzatának tanait. A 12-13. századra beért a kínai buddhizmus tanulmányozása, és megjelentek a szektás jellegű új japán buddhista iskolák, amelyek alapítói az állam által támogatott és csak a kiváltságos rétegek vallását jelentő régi buddhista gyakorlatnak új értelmezést adtak, s igyekeztek a buddha tanait a köznép között is terjeszteni. Szintén ebben az időszakban a kínai Szung-birodalomban járt tudós szerzetesek hozták be Japánba a buddhizmus új zen-irányzatait. Így alakultak ki a japán buddhizmus máig élő különböző irányzatai, iskolái. Az ezerötszáz éves japán buddhizmus története során nagy mennyiségű buddhista írás született a japán szerzetesek tollából is. Ezeket tartalmazza a 100 kötetes Dai nihon bukkjó zenso, A japán buddhista írások nagy gyűjteménye 1912-22, új kiadása Suzuki gakudzsucu zaidan (ed.) 1973, a 67 kötetes Ivanami Nihon siszó taikei, Japán eszmetörténet nagy sorozata egyes kötetei, 1970-80 és más forrásgyűjtemények.

A japánok a kereszténységgel a hajótörött portugálok révén ismerkedhettek meg először 1543-ban (vagy más adatok szerint 1542-ben) a puskával együtt. De Xavéri Szent Ferenc volt az, aki 1549-ben Japánba érkezve a keresztény tanítást bevitte Japánba. Az ő tevékenysége és az utána érkező hittérítők révén a kezdetben meglehetősen gyorsan terjedő kereszténységet azonban betiltják a 17. század elején, s csak több mint 250 évvel később, a japán országnyitással válik ismét szabaddá a keresztény hittevékenység. A mai Japánban már szinte minden keresztény felekezet megtalálható, katolikus, protestáns etc..

Színesítik a mai japán vallási életet továbbá a kora újkor végétől, a 18. század második felétől a 20. század első feléig terjedő időszakban megjelenő új szektás vallások és az intézményes vallás és a népi hit, hiedelmek illetve babonák közötti átmeneti formát mutató népi vallás, amelyek az egyén és a közösség mindennapi életébe beivódtak, mint az útvédő isten vagy a helyi föld-istenségek ünneplése, itako vagy juta féle médium kultusza. Az újabb szektás csoportok megjelenése napjainkban is folytatódik, s egyes szektás tevékenység olykor társadalmi problémát is jelent.

 Írta:Yamaji Masanori, eredeti japánból fordította Király Attila és Tóth Anna
Forrás: ELTE – btk.

 

A fösvény – Molière komédiája a Pesti Magyar Színházban

 

 

A világ egyik legnépszerűbb színpadi szerzője máig a francia drámaíró, rendező és színész: Molière, a modern komédia megteremtője. Eredetileg Jean-Baptiste Poquelin (1622-1673) volt, a Molière nevet a színpadon használta.

 Molière fösvényMűvelt ifjúként 1643-ban hozta létre első színtársulatát, de két éven belül csődbe ment, s a szerző az adósok börtönébe került. Apja, a királyi kárpitos váltotta ki a fogságból, utána vándorszínészként igyekezett megélni. 1658-ban megint Párizsban találjuk. Szerencséjére magas pártfogója akadt, a király testvére, aki ráadásul beállt hozzá színésznek. 1659-ben érte el első sikerét a Kényeskedők című darabjával. Azután további 32 színdarabot írt – változó sikerekkel, illetve nem divatos realizmusa miatt sokszor nagy bukásokkal. 1664-ben írta a Tartuffe-öt, ami hatalmas felháborodást okozott. A fösvény 1668-ban keletkezett, s ezúttal a közönség ízlésével is találkozott. Molière rövid életét beárnyékolták a betegségek. 1673-ban A képzelt beteg előadásán összeesett, és néhány óra múlva meghalt. 1677-ben az ő színházából nőtt ki a Francia Nemzeti Színház, a Comédie Française.

A 18. század óta fordítják magyarra is Molière műveit. Valamelyik színház szinte évente előveszi egy-egy darabját. A fösvény eredeti fordítója Illyés Gyula volt, de a Pesti Magyar Színház Bognár Róbert fordításában modernebb nyelvezetű vígjátékot varázsolt belőle. A varázslathoz kellett még Lengyel Ferenc (Jászai-díjas) rendező számtalan nagyszerű ötlete, a szellemes koreográfia, a jó muzsika és a felülmúlhatatlan színészi gárda összhangja.

Láttuk már Harpagon szerepében a legnagyobb magyar színészeket, de ilyen hitelesen és mulatságosan talán még senki nem játszotta a zsugorit, mint Haumann Péter. Korát meghazudtolva ugrált, táncolt, kesergett vagy vert át mindenkit. Két gyermekét a saját két szülötte, Haumann Máté és Petra alakította – ragyogóan. A fösvény megkeseríti családja, cselédei életét, és ebben a féktelen őrjöngésben látszólag támogatóra is talál a lánya udvarlójának szerepében (itt Pavletits Béla). Az öreg zsugori ráadásul feleségül akarja venni a a fia szerelmét, Marianét (Móga Piroska). Feledhetetlen a házasságközvetítő hölgyet játszó Frosine (Soltész Bözse) pergő nyelve, kiváló színpadi mozgása és ruhája. Ám az öreg zsugorit még ő sem tudja „megfejni, holott ez általában sikerülni szokott neki. A fösvény a lányát, Élise-t egy gazdag özvegyembernek Anselme-nek (Rancsó Dezső) szánja, mert annak nem kell hozomány. A végén persze minden jóra fordul, „Deus ex machina, az öreg meg boldogan fedezi fel az eldugott kincses ládáját, azzal tetőzik a boldogsága. A kisebb szerepekben szintén nagyszerű színészeket és akadémistákat ismerhetünk meg. A néző lesz a legboldogabb a remek előadás után.

Említést érdemelnek Kovács Yvett Alida díszletei, jelmezei, Vecsei László kort idéző zenéje, természetesen a maszkmester, a fodrászok és a többiek csapatmunkája. Az előadásokat látássérültek számára is akadálymentessé tette a Sennheiser Audio Partner Kft. (akadalymentes@mszinhaz.hu).

A fösvény igazi örök érvényű vígjáték, főleg itt és most. Remélhetőleg sok előadást megér! Bármely korosztály számára ajánljuk!

Dobi Ildikó – EuroAstra

 

Az Oscar a Mindenkié

 

 

Deák Kristóf rendező kisfilmje, a Mindenki című alkotás kapta a legjobb élőszereplős rövidfilmnek járó díjat a 89. Oscar-gálán Los Angelesben. A Mindenki (angol címén Sing) az első magyar kisfilm, amely elnyerte az amerikai filmakadémia díját. A cselekmény iskolai környezetben játszódik, központi eleme egy rossz pedagógiai döntés, egy kórusvezető tanárnő sikerhajhászása, amelyre a film gyerekszereplői adnak csattanós választ. A 25 perces alkotást a köztévé Médiaklikk oldalán mindenki megnézheti.

Sing Az összefogás erejéről szóló 25 perces film főszereplői Gáspárfalvi Dorka, Hais Dorottya és Szamosi Zsófia, továbbá a rendező mellett Udvardy Anna producer és Csillag Mano vágó is részt vett a Los Angeles-i Dolby Színházban megrendezett díjátadón. A NMHH Médiatanácsa Magyar Média Mecenatúra programjának támogatásával készült Mindenki univerzális témát tárgyal, a nemzetközi fesztiválok közönsége is közel érezte magához a történetet. “Viszonylag szívhez szóló, befogadható téma, de közben azért vannak olyan rétegei, amiken el is lehet gondolkodni” – mondta az MTI-nek a rendező.

Az első magyar alkotás, amely Oscar-díjat kapott, Rófusz Ferenc (az MMA nem akadémikus köztestületi tagja) A légy című animációs rövidfilmje volt 1981-ben. Egy évvel később első magyar játékfilmként Szabó IstvánMephisto című alkotása nyerte el a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. A sikert csak tavaly tudta megismételni magyar filmes, Nemes Jeles László alkotása, a Saul fia lett a kategória győztese.
A filmvilág legrangosabb kitüntetését korábban több magyar származású filmes is megkapta. Néhány ismertebb név közülük:
Az Ezeregyéjszaka varázslatos világát idéző A bagdadi tolvaj látványvilágáért 1941-ben Korda Vince (Vincent Korda) vehetett át Oscar-díjat, a producer fivére, a brit filmipart megteremtő Korda Sándor (Sir Alexander Korda) volt.
William S. Darling (Sándorházi Vilmos Béla) látványtervező a Kavalkádért (1934), a Bernadette daláért (1944), valamint az Anna és a sziámi király (1947) című filmért kapta meg a szobrocskát. Szintén látványtervezőként győzött háromszor is Paul Groesse (Büszkeség és balítélet, 1941; Az őzgida, 1947; Kisasszonyok, 1950), valamint Trauner Sándor (Alexander Trauner, Legénylakás, 1961) és Joseph Kish (A bolondok hajója, 1966).
Kertész Mihály (Michael Curtiz) 1944-ben a legendás 
Casablancáért kapta meg a rendezői Oscart, George Cukor pedig 1965-ben a My Fair Lady rendezéséért vehette át a szobrot.
Rózsa Miklós zeneszerző háromszor (Elbűvölve, 1946; Kettős élet, 1948; Ben Hur, 1960) nyert.
Forgatókönyvíróként Herczeg Géza 1938-ban (Émile Zola élete), Székely János – John S. Toldy néven – 1941-ben (Arise, My Love), Pressburger Imre (Emeric Pressburger) pedig 1943-ban kapott Oscar-díjat (A 49. szélességi fok).
Vértes Marcell (Marcel Vertes) a Moulin Rouge látványtervezéséért, valamint jelmezéért kapott 1953-ban Oscart.
Operatőrként László Ernő (Ernest Laszlo) (Bolondok hajója, 1966) és 
Zsigmond Vilmos (Harmadik típusú találkozások, 1978) munkáját ismerték el az amerikai filmakadémia kitüntetésével.
Színészi kategóriákban alig van magyarországi születésű díjazott, az egyetlen kivétel Lukács Pál (Paul Lukas, Őrség a Rajnán, 1944).
George Pal (Marczincsák György Pál) filmrendező 1944-ben “különleges Oscart” kapott, majd 1951-ben a Végállomás a Hold című futurisztikus filmje a legjobb speciális effektusok díját nyerte el.
Adolph Zukor (Zukor Adolf) producer, a Paramount Pictures alapítója négy évtizedes filmes munkásságát 1949-ben szintén “különleges Oscar-díjjal” ismerték el.
Az utóbbi évtizedekben 1986-ban A Maszk című film sminkes munkájáért Elek Zoltán nyert Oscar-díjat.
Böszörményi Zsuzsa 
Egyszer volt, hol nem volt című 1991-es vizsgafilmjével nyerte el az 1972-ben alapított diák Oscar-díjat a legjobb külföldi filmek között.
Szalay Attila 1995-ben technikai Oscart kapott a giroszkóp-stabilizátoros Spacecam kamerarendszer kifejlesztéséért.
2010-ben technikai Oscar-díjat kapott Jászberényi Márk, Perlaki Tamás és Priskin Gyula a Lustre színkorrekciós rendszer kifejlesztéséért.
A 2013-as technikai Oscar-díj kitüntetettjei között is voltak magyarok: Madjar Tibor, Kőhegyi Csaba és Major Imre egy 3D-modellező szoftver fejlesztéséért kapott elismerő oklevelet.

Bár végül nem nyert, de idén a legjobb öt Oscar-díjra jelölt alkotás közt volt A vörös teknős című francia–japán–belga koprodukcióban készült, 80 perces animációs film. Nagy részét (52 percet) a kecskeméti rajzfilmstúdióban rajzolták, de a teljes színezése is itt készült Nagy Lajos rendező és Vécsy Veronika gyártásvezető irányításával. A Kecskemétfilm Kft. ügyvezetője Mikulás Ferenc, az MMA köztestületi tagja.
Animációban legutóbb a 
Maestro magyar 3D-s számítógépes animációs rövidfilm ért el sikert, amelyet 2005-ben mutattak be. A háromdimenziós számítógépes grafikával készült film számos hazai és nemzetközi fesztiválon szerepelt sikerrel, többek között a legjobb animációs rövidfilm kategóriában Oscar-díjra is jelölték. A rövidfilmet M. Tóth Géza írta és rendezte.
Sisyphus című, 1974-ben bemutatott rajzfilm Jankovics Marcell rendezése. A kisfilmet a legjobb animációs rövidfilm kategóriában jelölték Oscar-díjra.

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Jósika Miklós író

 

 

A magyar regény hosszasan készülődött, hogy elfoglalja vezető helyét az irodalmi olvasmányok között. A XVIII. század folyamán Dugonics András Etelkája már könyvsiker az akkori gyér olvasóközönség körében, de sokáig még kuriózum, ritka különlegesség a hazai regény. Bessenyei, Kazinczy, Verseghy kísérletei valóban csak műfaji kísérletek, s a legérdekesebb közülük, Bessenyei Tarimenese a cenzúra tilalma folytán nem is jut el az olvasókhoz. Maradandó remekmű ebben az előkészületi időszakban csak egy van: Kármán Fannija, de ez inkább terjedelmes novella, mint szoros értelmében vett regény. És Kisfaludy prózai epikája sem lép túl az elbeszélés terjedelmén. Holott az igény nőttön-nőtt. Walter Scott világdivatja, a francia romantika kibontakozása nálunk is sürgette az új típusú regényt. És végre 1836-ban megjelent Jósika Miklós Abafija. Kritika és olvasóközönség elbűvölt izgalommal olvasta. A Himfi óta nem volt ilyen sikere magyar könyvnek. És nem alaptalanul: az Abafival jó európai színvonalon szólalt meg a legigényeltebb műfaj, a romantikus történelmi regény. Írója egyszeriben a magyar irodalom középpontjába lépett. Népszerű lett mint író, mint ember, mint közéleti férfi. Regényei pedig egészen Jókaiig a legolvasottabb magyar könyvek voltak, de még Jókai példátlan népszerűsége mellett is emberöltőkön keresztül újra meg újra kiadott, közkedvelt szerző, akinek hatása Jókainál is kimutatható, és Jókain keresztül talán mindmáig egész történelmi regényírásunkra.

 

Jósika Miklós író

Jósika Miklós, branyicskai báró (Torda, 1794. április 28. – Drezda, 1865. február 27.)

Jósika már negyvenéves, amikor egyszeriben híres író lesz. Nagy múltú erdélyi arisztokrata család fia volt; a Jósika bárók évszázadokon át nemzedékről nemzedékre szerepet játszottak az erdélyi közéletben. A műveltség otthonos náluk. A gyermek egyszerre tanul meg magyarul, latinul és németül, ehhez ifjúkorában franciául és angolul, katonaévei alatt olaszul. Iskoláskorában egyforma szenvedéllyel olvas és lovagol.

Korán elárvul, tehát nincs igazi otthona. Legjobban a természetben érzi magát, lelkesen járja be az erdélyi tájakat: a hegyek és völgyek ugyanúgy elragadják, mint a régi kastélyok és az ódon városok. Szívósan tanulja a történelmet. És természetesen verseket ír. Még mielőtt elérkeznénk a szépprózához, Magyarosközi Gábor álnév alatt különböző folyóiratokban jelennek meg költeményei. Ezeknek balladai hangvételében már bontakozik a romantikus múltidézés. De addig még sok kalandot kell átélnie. A gimnáziumi évek után felcsap katonának. A napóleoni háborúk végső éveinél tart a történelem. Jósika kitünteti magát személyes bátorságával. Húszéves korában már kapitány, és ezredével bevonul a legyőzött Párizsba. Bajtársai és felettesei nagy és gyors katonai karriert jósolnak. De ő Párizsban, ahol vidáman, kalandosan és izgatott kíváncsisággal él, találkozik a francia felvilágosodás remekműveivel és a bontakozó romantika divatjával. Itt dönti el, hogy író lesz. Otthagyja a hadsereget. Előbb német nyelvű drámákkal próbálkozik. De neki magának sem tetszik, amit csinál. Igaz, a dráma egész életében kísérti, de a született elbeszélőnek mindig idegen marad a színpad. Azután 1817-ben, huszonhárom éves korában megnősül. Házassága szerencsétlen. Felesége szép fiatalasszony, ez a szépség ragadta el Jósikát, amikor elvette, anélkül, hogy valamelyest is ismerte volna. Kállay Erzsébet önző, kicsinyes és korlátolt; nemcsak értetlenül, de ellenségesen áll férje írói szándékával szemben; nem érti a férfi műveltségszeretetét, természetszeretetét, örökös tanulni vágyását, és legkevésbé demokratizmusát. Jósikában ez időre már kialakul az a liberális szellem, amely idővel túlvezet a liberalizmuson is, hogy a nagyurak fiát példás erkölcsiségű forradalmárrá tegye. A kezdeti szerelem tehát elidegenedésbe fordul, majd ellenségeskedésbe. Hétévi házasság után Jósika elhagyja feleségét és gyermekeit. Ekkor kezd rendszeresen kísérletezni az írással. De egyelőre a politikai prózával. Részt vesz Erdély közéletében barátja, Wesselényi Miklós oldalán. Küzd a sajtószabadságért, röpiratokat ír, amelyek irodalmi stílusuk miatt akadémiai dicséretben részesülnek. És előbb kísérletként megírja Zólyomi című regényét. De még nem mutatja senkinek. Ez volt a próba. Utána nekiül, és megírja az Abafit.

Előbb barátai ámulnak el, azután a közönség. Barátai ajánlják, hogy először az Abafit adják ki. De nyomban utána megjelenik a Zólyomi is. Az első kritikus, Szontagh Gusztáv, aki azonnal méltányolja a rég várt és mégis váratlanul megjelent regényírót, így kezdi kritikáját: “Uraim, le a kalappal!”

A siker nem volt csodálatos, hiszen Jósikával végre egy olyan prózai elbeszélő jelent meg, aki tud lebilincselően mesélni, fordulatos történeteket bonyolít, de olyan kitűnő szerkesztői érzékkel, hogy az olvasó szakadatlanul nyomon követheti, sehol sem húzza túl hosszúra a történetet, nem szűkszavú, de nem is beszél fölöslegesen. Az Abafi a magyar irodalom egyik legjobban komponált regénye. És ami nem kevésbé fontos: alakjai szemléletesek, szinte ismerőseinkké válnak. A háttérben pedig színesen tárul ki az erdélyi múlt és az erdélyi táj. A mi számunkra Jósika csak azért nehézkes olvasmány, mert nyelvezete túlságosan közel marad az akkor friss nyelvújítás divatkifejezéseihez, amelyeknek jó része gyorsan avulónak bizonyult. Túl választékosan akart irodalmi maradni, és éppen ezért ez az akkori választékosság nem állta ki az idő próbáját. De akkor ez volt a színvonalas beszélgetések nyelve.

Az Abafi megjelenésétől 1848-ig Jósika útja diadalút. Könnyeden írja regényeit, a közönség kapkod utánuk. Az Akadémia tagjául választja, a Kisfaludy Társaságnak ő lesz az elnöke, minden folyóirat tőle kér kéziratot. És a sikerrel együtt megtalálja a boldog szerelmet is. Podmaniczky Júlia egy életen át megértő élettársa, majd az emigrációban munkatársa is. De felesége, amikor meghallja, hogy Jósika újra nősülni szándékozik, hallani sem akar a válásról. A szentszék az asszony tiltakozása folytán nem mondja ki a válást. Júlia így is vállalja a szerelmet. Már tizenegy éve élnek együtt, amikor a férfi elunja az egyházi huzavonát, és családja elképedésére áttér a református vallásra, amely lehetővé teszi a házasság felbontását. Csak ekkor nősülhet újra. S akkorra már a forradalomnál tart az idő. Jósika Kossuth mellett áll, részt vesz a trónfosztásban, tagja a Honvédelmi Bizottmánynak, a legfelsőbb forradalmi bíróság főbírája, tehát a forradalom vezérkarához tartozik. Az összeomlás után menekülnie kell. Távollétében halálra ítélik, és nevét az akasztófára szögezik, mintegy jelképesen kivégzik. De akkor ő már feleségével együtt Brüsszelben van.

Nehéz tíz év következik. Jósika részt vesz az emigráció mozgalmaiban, németül ír regényeket, amelyek kezdetben gyengén fizetnek; felesége, hogy megéljenek, csipkekereskedést nyit, de közben férje regényeit fordítja németre, és ő maga is kellemes írónak bizonyul. Szívós munkával végre külföldön is sikereket érnek el. Tíz év múltán már gondtalanul élnek. Közben magyarul is ír, új regényei idehaza névtelenül jelennek meg. 1860 után már hazajöhetne, de nem jön. Akárcsak Kossuth, ő sem vállalja a nemzeti rabságot. De ettől kezdve itthon megint nevével jelennek meg a regényei, és az olvasók izgatott szeretettel várják újabb és újabb műveit. Sokat írt, sokat ír a későbbi években is. Műveinek értéke ezért igen egyenetlen, de mindig érdekes, és mindig van bennük valami új. Néhány regénye akkor is maradandó érték, ha kevesen is olvassák. A csehek Magyarországban, Az utolsó Báthori, A nagyszebeni királybíró klasszikus művek. Rákócziról írt regénye úgy idézi fel a kuruckort, mint a későbbi szabadságmozgalmak gyökerét. Nemegyszer kilép a történelemből, és a kor polgárosodó magyar városi életéről ír. Az Egy kétemeletes ház Pesten a magyar társadalmi regény kezdeteinél játszik fontos irodalomtörténeti szerepet. Az Ifjabb Békési Ferenc kalandjait akkoriban a “magyar Pickwick”-nek nevezték: ez az anekdotaregény az akkori magyar közélet humoros-szatirikus rajza. Töredékben maradt önéletírása pedig a század fontos dokumentumai közé tartozik.

Amikor 1865-ben, hetvenegy éves korában külföldön meghalt, idehaza nemzeti gyászként vették tudomásul elmenetelét. Jókai mondott fölötte gyászbeszédet, rámutatva, hogy Jósika volt a kezdet. Tőle lépett tovább az egész magyar regényirodalom.

Forrás: Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Kopjafák

 

 

A halál utáni élet ősi magyar elképzelése abból az alapgondolatból indul ki, hogy míg az életet vesztett test lassan elporlad, a lélek vissza-visszajár belé, majd ismét eltávozik belőle, s éli a maga életét, mint mikor a testtel együtt élt. Mivel a test már mozdulatlan, halott, a lélek maga jár el övéi közé. A lélek útján a másvilág felé számtalan kaland, megpróbáltatás és szenvedés vár reá. Övéi már a temetéskor gondolnak mindezekre, ezért vele adnak minden szükséges holmit, ruhát, fegyvert, eszközt, lovát stb. aszerint, hogy milyen viszonyok vették körül az életben. A halott a sírban és a fejfa – kopjafa – fölötte élettelen. A végtelen idő azonban ismét egybekapcsolja az embert és a fát, hogy a halál után együtt hirdessék a mulandóság örökkévalóságát. Amint az újszülöttnek az apja által elültetett élő fácska, az a halottnak – a túlvilágra születettnek – a síron elültetett fa, vagy felállított fajel: a fejfa. A fejfa általában a halottat képviseli. Vámbéry Ármin írja, hogy „a kopjafaállítás szokását a türk népektől vették át őseink, s tőlük ered az a gyakorlat is, hogy az elhunyt kilétére utaló jelekkel díszítik a fejfát, s a jeleket az arra járó a fejfáról leolvashatja”. Orbán Balázs szerint pedig „a fejfa összeölelkedése a pogány és keresztény hagyományoknak”.

Ősi magyar fejfatípusok

Minden kopjafa meghatározott jelentőséggel bír. A székelyek tudatában az él, hogy a kopjafa őse valaha végére ölő vasat szerelt fegyver – dárdaféle – volt, amit a meghalt harcosnak a sírhantjába szúrtak. Ezt a szokást hitük szerint a magyarok az ázsiai pusztákról hozták magukkal. A székelyek szerint a kopjafák „elmondják” a négy fő istenséget, akiket tiszteltek az emberek: a Napot, a földet, a vizet és a tüzet. Az őselemek, mint fő témák szerepelnek a kopjafákon. Abban az esetben, ha a tulipán alul helyezkedik el az oszlopon, s ebből indul ki a többi motívum, akkor ez a virág – női tulajdonságát elvesztve – mintegy jóság fényében tündököl. Amennyiben a kopja tulipánnal végződik, akkor az már női temetésre utal. Ha az oszlopfő más forma, nem virág, akkor a sír férfié, olykor jellemzően katona nyugszik alatta. Buzogányvégződéssel (máshol szigonyvégződéssel) gyalogos, lándzsásnál vagy sisak-tarajformánál lovas, lámpásnál pedig a vezér az elhunyt. A félholdas megoldás katonai vezetőnek kijáró ábrázolás, amely rang a mai hadnagyi, azaz tiszti rendfokozatnak megfelelő. A pap fejfájára kelyhet faragtak, a leányok sírján tulipán, rügy vagy bimbó van. A nemes eredetű székely sírján pajzs van, amelyre társai ráfaragják a címert. Annyi rovást vésnek a fába, ahány gyermeke volt az embernek és megkülönböztető jele volt a házasságnak is. Gyermektemetéskor fele olyan méretű kopjafát állítottak.

Kopjafa

Népművészetünknek és őseink hiedelemvilágának jó őrzői közé tartoznak a temetőkben fennmaradt oszlopos, mind a négy oldalon kiképzett fejfák („kopjafák”). A fejfakészítés szerszáma hosszú időn át a fejsze és a bárd volt; ez határozta meg az idomok stilizálásának módját. A kézivonó és a véső pedig a kidolgozás finomságának fokát adta meg. A kopjafákon szerkezetileg öt részt különböztetünk meg: 1. a felfelé végződés kifejeződése a legfelső faragott rész, a fejfa díszes hegye; a fejfa végződhet S-alakú lófejre, gombra, “turbánosra”, hasábkockára, csillagra és tulipánra; 2. a fejfa homloka, ahová a díszítés került, de gyakran felvésik az elhunyt foglalkozására jellemző szerszámokat is. Ha alul nyitott koszorú van a fejfa homlokára vésve, leány nyugszik a sírban. 3. az eresz, egy párkányszerűen kiugró rész, amely a feliratot védi a lecsurgó esőtől. Ez általában két tagozású, ovális vagy rovátkás. A halálozás évszáma legtöbbször az eresz síkjára került. 4. a törzs, amely a felirat és a sírvers helye, amelyet többnyire rímekbe szednek: hol magát az elhunytat beszéltetik első személyben, hol vegyes, hol harmadik személyé a mondóka. A betűk többnyire igen kezdetlegesek. 5. a földbe ásott láb. A régi fejfáknak nem volt feliratuk; helyzetük a nemzetség szerint felosztott temetőben írott szöveg nélkül is tájékoztatott a halott származásáról és vérrokonságáról. A fejfákon a családi sír fölötti csoportosítása a halott családi helyzetére, a fejfák tagolása, magassága és vastagsága a halott nemére, életkorára, társadalmi és vagyoni helyzetére és foglalkozására is utal. A fejfák festése elsősorban gyakorlati célt szolgál: a tartósítás és a csírátlanítást, de egyúttal életkor-jelző szerepe is van. Az idősebbek fejfája gyászfekete festésű, a kiskorúaké kék, mivel az ég színe távol tartja a rontó szellemeket.

Forrás: Kiszely István: A magyar nép őstörténete (http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/index.html)

 

Egyiptomi korai kereszténység

 

 

A kezdet történetéről csak nagyon keveset tudunk. A legenda Szent Márkot tekinti az egyiptomi egyház megalapítójának. Mártírhalált 68-ban szenvedett, Néró császár uralkodása alatt, ortodox kopt tamplomés Alexandria mellett, Bukolia templomában temették el. A hagyomány ezt tartja az első egyiptomi keresztény templomnak, amelyet maga az evangélista (az első pátriárka) alapított. A kopt egyház eredetéhez kapcsolódó másik történet szerint a Szent Család egyiptomi vándorlásának idején a koptok a gyermek Krisztust Megváltóként üdvözölték. Az első két évszázad keresztényeinek életéről az egyházatyák utalásai (pl. Eusebius, Irenaeus) mellett különböző evangéliumi töredékek tanúskodnak. Az első, már történetileg ismert püspök, Démétrios 189-231 között volt az egyiptomi keresztény egyház feje.
A korai egyház folyamatos támadásokat szenvedett el. A kereszténységet új keletű babonaságnak tartották, és sokáig minden politikai és természeti katasztrófa miatt őket okolták. A vádak között első helyen a hitetlenség szerepelt, amely a császárkultusz visszautasítását jelentette a kortársak szemében. Hasonló volt a kannibalizmus, az emberevés, ami az oltári szentség félreértése, illetve a szodómia vádja, ami a keresztény testvérek közötti csók miatt tette hírhedté a még alakuló egyházat. A keresztényüldözések hullámai többször elérték Egyiptomot is. A kopt egyházban külön időszámítást fogadtak el (kezdete 284), hogy örökre emlékezzenek a Diocletianus ideje alatt lezajlott kegyetlenségekre. A helyzet csak 313 után változott meg, amikor Nagy Konstantin kibocsátotta türelmi rendeletét, amelyben elismerte a keresztény vallás létét, és biztosította a szabad vallásgyakorlatot. 
A kezdeti időben még nem voltak templomok, csak ünneplésre szentelt gyülekezési helyek. Az oltári szentség ünneplésének helyei, keresztelési kápolnák, és a temetkezési helyek (katakombák) mutatják a kereszténység terjedését, ezeket sokszor korábban pogány használatban lévő helyekből alakították át. A keresztény művészet szimbólumai, pl. a különböző keresztek, a hal, a pelikán, a szarvas, a főnix és a bárány mellett bibliai jelenetek kaptak helyet.
Az elszórtan élő remeték közösségekbe szervezése a 3. században következett be (egyiptomi szerzetesség).
Az egyiptomi egyház életének új fejezetét nyitotta a perzsa (619), majd az ezt követő arab (641) hódítás.


Ötvös Csaba 2004 (Lexikon)

Wolphard–Kakas-ház

 

 

1534-92

Kolozsvár

A kolozsvári Fő térnek a XVI. század második felében épült reneszánsz házai közül ez az épület a leghíresebb; történeti jelentősége és a magyar művészettörténetben elfoglalt helye egyként indokolja ezt. Sajnos utcai traktusát a XIX. század végén lebontották, csak faragott keretköveit őrizték meg (zömük az Erdélyi Nemzeti Múzeumba került), de régi felmérési rajzok segítségével is tanulmányozhatjuk őket.

 

wolhpard-kakas

Wolphard–Kakas-ház

 

Wolphard-Kakas-házWolphard Adorján, a város utolsó katolikus plébánosa 1534 és 1541 között építkezett a kolozsvári Fő tér leghíresebb polgárházán. Ekkor alakították ki a főhomlokzatot, s ekkor készült az utcai front több ablaka, rajta az építtető címerével és jelmondatokkal. A keresztosztós, klasszikus tagolásWolphard-Kakas-házú ablakok a Jagelló-kor hazai hagyományához kapcsolódnak; modernebb a párkányán levélmaszkokkal díszített ajtókeret (1541).

Wolphard rendkívül művelt tagja volt a gyulafehérvári káptalannak. 1509 és 1512 között Bécsben tanult, és később is jó kapcsolatban állt a bécsi humanistákkal; 1521-ben jutott ki a bolognai egyetemre, ahol 1523-ban avatták mindkét jog doktorává (doctor utriusque iuris). Janus Pannonius több művét is kiadta.

Wolphard Adorján halála után rokona, Wolphard István örökölte a Wolphard-Kas-házházat, aki folytatta az építkezést. Ekkor készültek el az udvar felé forduló részek, s a hosszan hátranyúló udvari szárny emeleti bővítését is tervbe vette. Ebből a periódusból eredeti helyükön maratak fenn a triglifes pudvari ablakkeretek; ezeken a klasszikus díszítmények pozicionálása nem mindig követi az eredeti mintákat. István a bécsi és a wittembergi egyetemen tanult, utóbb Kolozsvár főbírája lett.

Széles látókörű, művelt ember volt, aki erősen érdeklődött az asztrológia iránt; ígWolphard-Kakas-házy tervezett egy olyan termet, amelynek boltozattartó gyámkövein a zodiákus jegyek sorakoztak volna, közéjük illeszkedve a Corvus (Holló) csillagkép is. A madár csőrébe – Hunyadi Mátyásra, Kolozsvár szülöttére utalva – gyűrűt illesztettek.

Wolphard István az 1585/86-os pestis áldozata lett, mielőtt a munkálatok befejeződtek volna, és így a ház bővítését – a zodiákus termet is – az új tulajdonos, Kakas István fejezte be. Az udvari traktust lezáró részek Wolphard-Kakas-házgyámkősoros párkányú,  féloszlopokkal kísért ablakai, vagy tört szemöldökpárkányos ajtókerete a XVI. század végének   új, manerisztikus stílusát tükrözik. Kakas István Padovában és Bolognában járt egyetemre. Fejedelmi protonotárius volt, többször járt követségben Báthory Zsigmond megbízásából Európa uralkodó udvaraiban, így II. Rudolf császárnál Prágában, vagy Erzsébet angol királynőnél Londonban. Kolozsvári házában gyakran szállt meg maga a fejedelem is. Kakas megözvegyülvén feleségül vette Susanna Römert, a fejedelemné, Maria Christierna egyik udvarhölgyét, és Karintiába költözött. II. Rudolf is igénybe vette diplomáciai szolgálatait, a császár Perzsiába tartó követeként érte a halál 1603-ban.

Írta: Mikó Árpád
Forrás: Bellák Gábor – Jernyei Kiss János – Keserű Katalin – Mikó Árpád – Szakács Béla Zsolt – Magyar művészet (140-141. oldal) Corvina Kiadó Budapest, 2009 ISBN: 9789631358711

A Kiadó engedélyével

 

Magyar rajzművészet XIX. század (3. rész)

 

 

A romantika

A következő generáció tagjai, az úgynevezett romantikus festők lényegében a biedermeier stílusát folytatták némi akadémikusabb ízzel. A romantikát munkásságukban csak a történeti és orientális témák felbukkanása és a regényesebb tájak kedvelése sejteti. Festésmódjuk a biedermeier felfogáshoz kapcsolódott, de művészetükben kevesebb a valóság szerepe s a biedermeier naturalizmusának frissességét náluk az Akadémia fáradtabb színei és szokványos formái váltották föl. Iskolázottságukban Bécs jelentősége elhalványult, de az előző korszakéhoz képest erősödött Itália hatása, ahol Markó körül csoportosultak és egyre nagyobb szerepet kapott München befolyása is. Konzervatív, elkésett munkásságuk mintegy átmenetet alkot a biedermeier és az akadémizmus közt, s elmaradva a haladó festői problémáktól, a magyar művészetnek a főfolyamtól eltérő ágát alkotja.

A romantikus hang tulajdonképpen nem e festők bágyadt műveiben, hanem Madarász és Izsó egy kissé még a biedermeierben gyökerező romantikája mellett a következő generáció, Lotz Károly, Székely Bertalan, Wágner Sándor, Zichy Mihály, valamint Munkácsy Mihály és Szinyei Merse Pál fiatalkori, az 1860-as években festett műveiben jelentkezett.

Brodszky Sándor (18191901) a bécsi Akadémia elvégzése után Münchenben működött szép sikerrel, 1856-ban jött haza és telepedett meg Pesten. Képei romantikus hangulatát főleg festői világítási effektusokkal érte el. Festményeihez készített vázlatrajzai részletességükkel távol állnak képei festői értékeitől, s művészetében kevésbé jelentősek.

A fény-árnyék megoldásokat kereső Brodszky mellett Ligeti Antal (18231890) munkássága leíróbb jellegű. Markónál tanult, majd egy rövid ideig Münchenben tartózkodott. Számos, kellemes látványt nyújtó festménye („Visegrád délről” 1861, „Szepeshely” 1874, „Trencsén vára”, „Pest az Istenhegyi útról” 1876) mellett fáradt szakszerűséggel készült rajzai ugyancsak alig játszanak szerepet művészete megítélésében.

 

Ligeti Antal: Trencsén vára

Ligeti Antal: Trencsén vára

Ellentétben Ligetivel, Markó Andrásnak (18291895) szárazabb képei mellett dús festőiséggel előadott nagyméretű szénrajzai jelentik munkássága legjavát. Témájukat itáliai reminiszcenciák sugallták. Levegős campagniai tájak ezek ciocciarákkal, pásztorokkal és nyájakkal, égve az olasz nap hevében, amely áttűz a rajzok atmoszféráján.

A romantikus tájképfestők legtekintélyesebbje Keleti Gusztáv (18341902) volt. Apja, a drezdai Klette Károly (1793—1874), mint a nádor gyerekeinek rajztanára került Magyarországra. Alcsut környékén festett akvarelljei, a pesti 1838-as árvízről és 1849-ben Buda szétlőtt falairól készített művei a századeleji realista veduta festők közé sorolják. Fia, Gusztáv a romantikusok között a legkonzervatívabb volt s művészeti elveit nem csak képeivel („A száműzött parkja” 1870, „Normafa” 1895), hanem az ecsetet letéve, tollal is szolgálta. Mint kritikus, nevét rossz hangzásúvá tette elfogult ítéleteivel és főleg azzal, hogy nagy szerepe volt Szinyei elhallgatásában. Rajzai képeivel azonos szelleműek. Nagy tudással, pontossággal és nem minden festői véna nélkül készített festmény-vázlatai, levegős akvarelljei a budai hegyekről és Budapestről vagy lavírozott tusrajzai, melyeket nagy számban készített „Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” (18871901) című kiadvány számára, nem teszik indokolttá, hogy kritikusi rossz híre művészetére a kelleténél sötétebb árnyékot vessen.

 

Keleti Gusztáv: Jánoshegy és vidéke

Keleti Gusztáv: Jánoshegy és vidéke

A romantikus festők közül a legmélyebben gyökerezett a biedermeier stílusban, de a legmesszebb jutott előre Molnár József (18211899). Tanulóéveinek állomásai Bécs, Itália és München voltak. Olaszországban Markó művészete kapta meg, Münchenben Libay, Brodszky és Ligeti voltak társai. 1852-ben tért vissza Pestre. Arcképei nagyrészt vízfestmények —, történeti vásznai („Széchy Dezső önfeláldozása” 1855) és életképei („Fürdés után, „Légyott” 1879) felfogásukban még a 70-es években is közelebb álltak a biedermeierhez, mint a romantikához. Tájképei („Váli táj” 1875, „Komp” 1875, „A Balaton Aligánál”) viszont már túlmutatnak a romantikán és őszinte természetszemléletükkel, realista előadásmódjukkal és festői kvalitásukkal Mészöly realizmusához és gyengéd, szelíd lírájához állnak közel. Az 1850-es, 60-as évektől ismeretes rajzai képeihez hasonlóan a reformkor stílusának legközvetlenebb folytatói. Gondos kivitelű arckép-akvarelljei vagy pesti és esztergomi látképei alig különböznek az előző korszak hasonló munkáitól. Legszebb, egy fürdő nő üde fiatalságát megörökítő rajza , az 1860-as évek szelíd, biedermeieres romantikájának szellemét idézi.

 

Molnár József: Fürdő nő Molnár József: „Légyott”

Molnár József: Fürdő nő | „Légyott”

Jankó János (18331896) a romantikus genre képviselője. Munkássága szinte teljes egészében a rajz területére esett. Az ő nevéhez fűződik az önálló magyar karikatúra megteremtése. A korábban elszórtan jelentkező torzképek jórészt a szabadságharc idején keletkeztek és kevés kivétellel alig érték el a művészi színvonalat. Jankó Bécsben Rahl tanítványa volt. Hazatérve, az 1860-as évektől kezdődőleg nagy tömegben ontotta rendkívül népszerű, tollal készült torzképeit a legkülönfélébb pártállású élclapok, az „Üstökös”, a „Bolond Istók”, „Borsszem Jankó” stb. számára. Külföldön is ismert volt, az „Illustrated London News” rajzokat kért tőle és német élclapok is átvették egyes képeit. Kényszerű termékenysége azonban, kezét a már begyakorolt modorra szorítva, nem vált rajzai hasznára. Munkáinak legfőbb értéke nem rajzi kvalitásaiban, hanem kitűnő megfigyelő-típusalkotó képességében volt. Alakjai, Mokány Berci, a vidéki nemes, Tallérossy Zebulon, a képviselő, Kraxelhuber Tóbiás, a pesti háztulajdonos, Éhös Péter, a falusi tanító, Pokrócz Ádám, a vasúti kalauz és Mihaszna András, a rendőr, kedves, simogató humorral idézik fel a múlt század elsüllyedt magyar világát.

 

Madarász Viktor: Hunyadi László siratása, 1859. Magyar Nemzeti Galéria

Madarász Viktor: Hunyadi László siratása, 1859. Magyar Nemzeti Galéria

Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a siralomházban” (1864)

Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a siralomházban” (1864)

E festők között a parázsló romantika egyedül Madarász Viktor (1830 1917) művészetében lobbant lángra. A tüzet a nemzeti érzés és az elnyomó zsarnokság elleni gyűlölet szította fel. Ez az érzés hajtotta Madarászt gyerekfejjel a honvéd zászlók alá harcolni s vezette később erőt és vigaszt meríteni a tragikus magyar múltba. Számára a festészet eszköz volt, az elkeseredett ellenállás fegyvere. Útja Bécsen át a gyűlölt császárvárosban nem maradt sokáig Párizsba vezetett. Madarász volt a szabadságharc után az első magyar festő, ki áttörte az országot fojtogató német gátat s megérzett valamit a friss nyugati szél ízéből. De sokkal alacsonyabbról jött, semhogy szemmértéke ne tévedhetett volna a magasságok megítélésében és Delacroix helyett Delaroche-ban vélte felismerni a nagyságot és a mintaképet. Párizsban hírnév várt rá, aranyérem a Salon kiállításán, Eugenia császárnő megrendelése és a romantika vörösmellényes harcosának, Theophile Gautier-nek barátsága és áradó kritikái. A siker méltán érte, a „Hunyadi László siratása” (1859), a „Zrínyi és Frangepán a siralomházban” (1864) komor, monumentális drámaiságukkal, fojtott feszültségükkel, valamint „Thierry Amadé” nemesen egyszerű arcképe (1864) festői kvalitásaival egy nagylélegzetű mester alkotásai. Ez a lélegzet azonban akadozott, ki-kihagyott, remekművei mellett gyengébb képek is kerültek ki ecsetje alól s magasan szárnyaló képzeletét és alkotó hevét kisszerű, még a hazai szelíd romantika biedermeieres modorában megrekedt festésmódjával nem mindig tudta követni. 1870-ben hazatérve, már csak egy nagyobb szabású képpel, a Zápolya Izabellát ábrázolóval jelentkezett. Itthon más festésmód járta már, a fiatal akadémikus festők nagyobb felkészültsége szorította s Gautier dicsérete helyett Keleti gáncsoskodása fogadta. Madarász letette az ecsetet és hátat fordított a művészetnek.

 

Madarász Viktor: Teleki Blanka fogságban

Madarász Viktor: Teleki Blanka fogságban

Rajzait nehéz méltó módon értékelni, mert főműveihez készített vázlatai nem ismeretesek. A meglevő vázlatok közül rajzművészetéből csak a Teleki Blankát és Leöwey Klárát a kufsteini börtönben ábrázoló egyik utolsó párizsi képének egy szép, biedermeieres tanulmánya ad ízelítőt.

A romantikában egyedül a szobrászat törte át az Akadémia gátjait, Izsó Miklós (18311875) művészetében. Pályáját kőfaragóként Ferenczy István mellett kezdte, majd Bécsben és Münchenben tanult. Szobrai („Búsuló juhász” 1862, „Csokonai Vitéz Mihály” 1867) még a biedermeierben gyökereznek, de terrakotta vázlatai közvetlen, friss szemléletükkel, kötetlen mozdulataikkal és tiszta plasztikáiból fakadó igaz megfogalmazásukkal a kor művészetének legjelentékenyebb alkotásai. Munkásságában ezek az agyagvázlatok vették át egyébként kisszámú rajzvázlatai szerepét.

Forrás: Pataky Dénes – A magyar rajzművészet (17-19. oldal) Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1960

Kapcsolódó tartalom

Televízió és közízlés

 

 

a művészet esélyei a XXI. századi televíziózásban

Kétnapos konferenciát szervezett a Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozata. Mi a televízió feladata? Kultúrahordozó? Közösségalakító? Fejlesztő? Kikapcsolódást nyújtó? A konferencián a meghívott előadók a művészet esélyeiről beszéltek különböző szemszögből, művészeti ágak nézőpontjából a XXI. századi televíziózásban.

Televízió és közízlésA konferencia célja nem tv-kritika volt, hanem állapotfelmérés. Az alapkérdés tehát: hol tart ma a televíziózás, és van-e helye benne a szűkebb értelemben vett, ún. magaskultúrának, a művészeteknek?

Buglya Sándor filmrendező, az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozatának vezetője köszöntötte a jelenlévőket és örömmel üdvözölte a fiatalokat, akik a Károli Egyetemről érkeztek, amit pozitív üzenetként értelmezett a jövő folytonosságát tekintve. A kétnapos konferencia alaphangjaként, felütéseként felvetette azt a kérdést, hogy a televízió célja kiszolgálni vagy alakítani a közízlést. Meglátása szerint ugyanis a családi oltár helyét vette át a televízió mind fizikai, mind mentális funkcióját tekintve. A televízió néhai értékközvetítő szerepe azonban megkopóban van, ma főként a szórakoztatás és a nézettség alá rendelődik a művészet. A hírközlésre egyre inkább a szenzációhajhászás a jellemző. Buglya Sándor ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a konferencia szándéka nem a televíziózás kritikája, hanem inkább egy állapotfelmérés, kitekintés a jelenlegi helyzetre.
Péterffy András filmrendező, médiapedagógus előadásban kiemelte, hogy a mai televíziózás nagy hátránya, hogy agyon akarja szórakoztatni a nézőt. A képnarkózis pedig televízió-függőket eredményez. Ugyanakkor (B)Ábel a (kép)rengetegben már sokkal nehezebben igazodik el. A mesterséges színezékkel dúsított pótvilág már az egykor szakrális aktust a televízió nézés érzelmi és spirituális hatását, profán és triviális képnézéssé alakította át.
Földi Rita pszichológus, a Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézetének tanára a gyermekek védtelen szempontjaira hívta fel a figyelmet a televíziózás kapcsán, ahol nagy a szülő és a pedagógus felelőssége, mert a gyermek a képernyőről olyan tartalmakkal és erőszakos formai megoldással találkozhatnak, amelyeket nem képesek feldolgozni. A netgeneráció számos előnye mellett (digitális műveltség, magas fokú vizualitás, gyors reakcióidő), felhívta a figyelmet a virtuális kapcsolatok félrevezető voltára, és az erőszak és agresszió terjedésére a világhálón.
Jó Balázs, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) főosztályvezető-helyettese a tartalomszabályozás oldaláról elemezte a televíziózás helyzetét. Kutatásaik alapján rámutatott arra a tendenciára, hogy a hírek bulvárosodása, a magas kultúra kiszorulása régóta tartó megfigyelhető folyamat. A celebgyártás „műhelytitkai” című elemzés a sztárokat, celebeket három kategóriába sorolja, a született sztárok (királyi család), a felküzdött sztárok (színészek) és a média celebek. Mivel a kereskedelmi csatornák a profit maximalizálsára törekednek, és ennek legolcsóbb formája a kreált média celebekről készített tartalom előállítása, pl. pletykák, így ebbe az irányba tolódik el a műsorgyártás. Jó Balázs rámutatott, hogy a televízióban megjelenő magánéleti tartalmak 1925-ös amerikai megjelenésre vezethetők vissza. Azóta már ezek a fordulatok irányítják pl. az amerikai elnökválasztás politikai kommunikációját is. Ahogy a bemutatott diagramokkal is rávilágított, a mai média célja, hogy ott tartsa a nézőt reklámblokktól reklámblokkig.
Jankovics Marcell filmrendező, művelődéstörténész, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke az individuális televíziózásra mutatott rá, vagyis a tévénézés mára elszigetelt, egyéni cselekvés lett. A legtöbben a televízióval kikapcsolódni akarnak, és nem bekapcsolódni a közösségbe. Így viszont passzívvá válik a néző, és megfigyelhető az a tendencia, hogy az emberiség előbb-utóbb nevelhetetlenné válik. Jankovics Marcell a kioltó effektusokat vette górcső alá, vagyis azon tényezőket, amik összezavarják a nézőt, például az egymást követő műsorok eltérő jellege, a csatornák közötti harc, illetve maga a képernyő is szétzilálja a figyelmet, amikor szalagcsík is fut, és a képernyő is osztott. A televízió örök jelen időt biztosít, a naptár helyett időnket a rádió- és tv-újság osztja be.
A délutáni szekcióban először Dér Ágnes, a 2016 őszén indult M5 csatorna igazgatója prezentálta a kulturális, ismeretterjesztő és oktató csatorna kínálatát. Megígérte: igyekezni fognak, hogy értéket közvetítsenek. A közeljövőben például 40 színházi előadást vesznek fel a magyar színházakban, ezeket tehát nemsokára láthatjuk a képernyőn. A Magyar Művészeti Akadémiával is együttműködik a csatorna: ebben az évben két sorozat fut az M5-on, az MMA-portrék és a Maszk nélkül sorozatcímű kisfilmek.
Rozgonyi Ádám forgatókönyvíró, rendező a sorozatok felértékelődéséről beszélt, és azt mutatta be, hogyan folyik a harc a nézettségért; Szekfű András médiaszociológus, filmtörténész pedig a tömegkommunikáció új utjait mutatta be a délután folyamán.

A második nap első előadója, Balázs Géza nyelvész, néprajzkutató, a média nyelvi témájának szakértője a médianormáról beszélt. Azt a kérdést boncolgatta, hogy a közmédia nyelvezete vajon tükör vagy minta a társadalom számára. Vagyis a társadalom aktuális nyelvezetét tükrözi-e, vagy emelkedettebb, kulturális mintát ad. Kitért arra, hogy mintegy 20 éve áll kutatásainak és vizsgálatainak fókuszában a médianyelv, és ennek következtetése, hogy a közszolgálat rádió és televízió felé ki nem mondott igény, hogy emelkedett médianorma legyen. Eszményi, igényes élőnyelvi minta, ami elemelkedik, de nem emelődik a társadalom fölé. Ezért is van szükség a közmédiában igényes beszélőkre.
Mezey Katalin költő, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának vezetője a televízió és a magyar irodalom kapcsolatáról tartott előadásában elsőként a közízlésről beszélt, arról a csatorna-, illetve műsorválasztó mechanizmusról, amely a nézőben működik, és amelyhez szükséges a néző előzetes képzettsége. Mezey Katalin meglátása szerint a közszolgálati csatornákon szükség volna minőségi, új könyveket bemutató műsorokra, irodalmi magazinműsorra, játékfilm-sorozatokra, hangjátékokra, ami alkalmat adhatna a kortárs magyar írók és filmgyártók összefogására.
Deme Tamás művelődéskutató a közművelődés és televízió kapcsolatára rávilágítva elmondta, hogy legfontosabb szerepe a jelenlétben van, hogy a média a kultúra történéseinél jelen legyen, hiszen a média a kultúraközvetítés eszköze, és nemcsak vetít, hanem köz-vetít. Fontos, hogy az autonómia tiszteletben tartása mellett célja a közösségépítés legyen, a televízió ne szolgáltatás legyen, hanem szolgálat.
Tóth Klára filmesztéta, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozatának levelező tagja A művészet közvetítése címmel tartotta meg előadását. Számára a közszolgálati televíziózás etalonja az 1994-ben alakult Duna Televízió első 10 éve volt, amely a nemzeti kultúra megőrzését és bemutatását tűzte céljául. A legfontosabb szerepe a televíziónak ugyanis abban áll, hogy a magas művészetet terjessze. Ebben kiemelkedő szerepe van a valóságfeltáró dokumentumfilmeknek, aminek készítése is a közszolgálati média feladata. Ennek egyik emblematikus képviselőjének, Ember Judit filmrendezőnek szavait idézte „a valóság nem olyan kacér, hogy csak úgy feltárja magát. Idő kell hozzá és pénz.” Ahogy Tóth Klára kiemelte, fontos, hogy a közszolgálati televízió fórum lehessen. És hogyan gondolja ennek a fórumnak a megvalósulását? A részvevőkkel megismertette Nagy Dénes Másik Magyarország című filmjét részletekkel illusztrálva, azzal a céllal is, hogy felhívja a figyelmünket, hogy a valódi közszolgálatiságban egy ilyen film nemcsak úgy a műsorfolyamba „rejtve” kell levetíteni, hanem érdemes köré tematikus napot szervezni, ez esetben a kistelepülésekről, ahol e téma közbeszéd tárgya lehet.
Gulyás Gyula filmrendező, a konferencia előkészítésében is közreműködő akadémikus szubjektív számvetését vetette papírra; Fehér Anikó népzenekutató, televíziós szerkesztő – aki ma az MMA-MMKI munkatársa – pedig a zenei műsorok történetét mutatta be a közszolgálati televízióban, s azok hatását szemléltette. A konferencia zárásaként Szemadám György az MMA elnökségi tagja fogalmazta meg nézeteit a televízióról, s bár mondandóját azzal zárta: “a televízió menthetetlen”, előtte felvázolta az ideálisnak elképzelt televíziót, miszerint a tv hármas feladata a hírközlés, ismeretterjesztés, szórakoztatás lenne. Ebből az első kettő kellene, hogy hangsúlyosabb legyen, és a nézettségnek csupán a harmadik funkciónál van helye. Ezzel szemben a nézettséget, mint fétist használják mindenhol, pedig az mennyiségi, nem minőségi kategória. Ezért aztán ma például a hírközlés is a szórakoztatást szolgálja, a híradó sem informálni akar, hanem a nézettség reményében szórakoztatni.

A konferencia mindkét napja után kerekasztal-beszélgetést is tartottak, a tanácskozás megállapításai olvashatók lesznek az év végéig megjelenő konferenciakötetben.

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Field-hegyi Nemzeti Park

 

 

Ausztrália

Egyesek esküsznek rá, hogy látták az eukaliptuszok árnyékában, mások a nyomára bukkantak rá, megint mások éjszaka hallották vadászni a mezőn vagy a mocsárban. Az effajta megrögzött hívők nem hajlandók elismerni, hogy az erszényes farkas (más néven tasmán tigris) egyszer s mindenkorra eltűnt. Pedig a Föld egykori legnagyobb erszényes ragadozóját hivatalosan kihaltnak nyilvánították: az utolsó ismert példány 1936. szeptember 7-én múlt ki a hobarti állatkertben. Ezt egyébként a Florentine-völgyben fogták be, a Field-hegy nyugati lejtője alatt.

Russel-vízesés Tasmania

A Russel-vízesés a park keleti szélén található. Egy sor permkori iszapkőtömbről zuhan alá. A hátterét jóval ellenállóbb homokkő képezi.

Eucaliptus regnans

A Magas fák ösvényén hatalmas eukaliptuszokat csodálhat meg a látogató. Ez a világ legmagasabb zárvatermő fája (a nála is magasabb mamutfenyő nyitvatermő) A parkban 10-15 példánya is meghaladja a 90 méteres magasságot.

Hamarosan ugyanez a sors várhat a kutya nagyságú, fekete, ingerlékeny dögevő erszényes ördögre is, amely ma veszélyeztetett faj. 1941-ig, amikor törvényt hoztak a védelmére, korlátlanul öldösték az emberek, mert rémületesnek tartották a vonyítását, és gusztustalannak a táplálkozási szokásait, de a dingók is közrejátszottak a pusztításában. Még élő állományukat Tasmániában – ahonnan a dingókat kitiltották – megtizedelte a szájrák. Ezért 2012-ben a még egészséges erszényes ördögök közül tucatnyit áttelepítettek a Tasmania délkeleti partjánál fekvő Maria-szigetre, de az ausztrál szövetségi állam legrégebbi nemzeti parkja próbálja továbbra is védeni az állatfaj saját területén élő egyedeit.

tasman kenguru

A tasmán (más néven vöröshasú) filanderkenguru őshonos a szigeten. Erdőben él, és bundája jóval vastagabb a kontinensen élő rokonaiénál, mivel alkalmazkodott Tasmania hűvösebb éghajlatához.

Kénvirággomba

Az erősen mérgező sárga kénvirággomba csoportosan nő. Az egyik legelterjedtebb erdei gombafaj, melyből mintegy 300 található meg a parkban.

A park 2013 óta egy tíz kisebb területből álló, összesen 15 ezer négyzetkilométeres (tehát a sziget egyötödét kitevő) világörökségi színhely, Nyugat-Tasmania része. Kevés környéknek van ennyire változatos élővilága egész Ausztráliában. Kivételes a hegyi növényzet, a hegyi lejtőkön például mutatós páfrányok és eukaliptuszligetek találhatók. Ezek a park fő látnivalói a Russel-vízesés mellett. Az Eucaliptus regnans a világ második legmagasabb fája, és nem sokkal marad el az óriás mamutfenyő mögött. Akad közte 90 méter magas, 500 éves példány is. Ezek a méltóságteljes fák több szén-dioxidot nyelnek el, mint bármely más növény a világon, s olyan madarak fészkelnek rajtuk, mint Ausztrália legnagyobb ragadozója, az ékfarkú sas.

Eucalyptus subcrenulata

Az eukaliptusz subcrenulata fajtájának vastag szürke kérge alatt sárga törzs rejtőzik (ezért „sárga gumifá”-nak is hívják). Az alatta növő Richea scoparia piros virága a vallabik kedvenc csemegéje.

 

Laknak aztán a védett területen más jellegzetes ausztrál állatok is: vombatok, kacsacsőrű emlősök, hangyászsünök, erszényes nyestek, sávos bandikutok és törpe (mindössze 7 centi hosszú, 10 gramm súlyú) oposszumok. Mindezek az állatok burjánzó, a víz eróziójától kialakított környezetben élnek, ahol sok a tó, patak, vízesés, a Junee-Florentine-karsztvidéken pedig mintegy 500 barlang is, köztük a Niggly, a legmélyebb (375 méteres) Ausztráliában. Aztán ott van a Frenton-tó és a Lady Barron-patak medencéje, ahonnan Hobart ivóvízének egyötöde származik. Mindebből sejthető, hogy a Field-hegyi park igen egészséges hely.

Eucalyptus pauciflora

A pauciflora, az úgynevezett kisvirágú eukaliptusz a leghidegebbet is tűrő fajták egyike. Törzse és ágai szürkésfehérek, ám a kéreg alatt változatos színűek, akár vörösek is lehetnek.

A park névjegye

  • Hol található: Tasmania
  • Megközelítése: Hobartból
  • Területe: 1434 km2
  • Alapítva: 1916
  • Állatvilága: a 12 Tasmaniában őshonos madárfajból 11, mindkét őshonos vakondgyík
  • Növényzete: 433 szövetes növényfaj, egyetlen lombhullató fafaj (bükk)
  • Útvonalai: Russel-vízesés, Magas fák ösvénye, Field-hegy keleti és nyugati lejtője
  • Éghajlata: mérsékelt óceáni
  • Mikor utazzunk: bármikor (télen, azaz júniustól augusztusig síelni is lehet)
Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (174-179. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN 9789631363739