Művészvilág: Művészek és a művészettel szoros kapcsolatban állók összessége

 

Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 

Történetek a komolyzene nagyjainak életéből

Amikor Joseph Haydn 1791-ben Londonba érkezett, úgy lenyűgözte a város mérete és pezsgő élete, hogy négy jegyzetfüzetet írt tele az élményeivel. Gondos ember lévén, az Anecdot szóval jelölte meg azokat a történeteket, amelyeket asztaltársai szórakoztatására szánt a lanyha Bécsben. Rajongóinak: a papét, aki összeesett és meghalt, amikor rádöbbent, hogy az előző éjjel, álmában hallott zene Haydn először felcsendülő szimfóniájának (No. 95) lassú tétele. Zenésztársainak: a fellegekben járó karmesterét, aki nem tudta kivárni a dob felhangolását, és arra utasította ütősét, hogy addig játsszon más hangnemben. Az előkelőségeknek pedig ama titkos észrevételét, hogy az ascoti lóverseny utáni vacsorán – melyet London főpolgármestere adott – Devonshire hercegnőjének szoknyája alól egy idegen láb kandikált ki.

Haydn az akkori legszélesebb értelemben fogta fel az anekdotát. Úgy, ahogy Samuel Johnson 1773-ban, negyedik kiadásban megjelent szótára meghatározta: “francia eredetű szó, mai jelentése: jellemző eset, egyéni mozzanat”.

Haydn nyomán az alábbi fejezet a komolyzene nagyjainak életéből merít. Olyan történeteket sorol fel, amelyeket ők maguk, a barátaik, a szeretteik vagy hozzájuk kevésbé közel álló kortársak vetettek papírra. Nem pletykálni és nem kukkolni akar. Az a szándéka, hogy – bármily halványan is, de – rávilágítson a nagy zeneművek keletkezési körülményeire. Legyenek humorosak vagy tragikusak, könnyedek vagy mély értelműek, hétköznapiak vagy emelkedettebbek, magán- vagy közéletiek – egy a céljuk: emberi arcot adni egy évezred zenéjének. Aki alaposabban vizsgálódik – főként a társadalom- és politikatudomány területén és a művészet egynémely ágában – az nem nélkülözheti a vonatkozó anekdotakincs valamilyen szintű ismeretét. Az angol irodalomban se szeri, se száma az anekdotagyűjteményeknek, melyek közül James Sutherland Oxford Book of Literary Anecdotes-a minden becsvágyó antológia-szerkesztőnek példát mutat.

A komolyzenében azonban az utóbbi fél évszázad során az anekdota a haszontalan és lenézett dolgok közé süllyedt. Manapság görbe szemmel néznek az “anekdotikus életrajzra”, mert nem hisznek az olyan történeteknek, amelyek nem támaszthatók alá bizonyító erejű dokumentumokkal” – jegyzi meg Frank Walker a The Man Verdi (1962) című könyve előszavában.

Az első zenei anekdotát a Bibliában találjuk; remek példa Sámuel beszámolója a Zsoltáros szeméremsértő jeruzsálemi bevonulásáról (Sámuel II. könyve, 6. rész, 14-23)
A bécsi klasszicista zeneszerzők: Haydn, Mozart és Beethoven

 

 

Joseph Haydn

(1732-1809)

Kortársai szerető tisztelettel Papának nevezték, bátorította Mozartot, tanította Beethovent, és művészetével a modern szimfónia és vonósnégyes atyja lett .

A szintén osztrák Dittersdorf és Haydn ifjúkorukban barátok voltak. Egyik este egy söröző elé értek, ahol a félig részeg, félig alvó muzsikusok egy Haydn-menüettet játszottak, iszonyúan …

– Menjünk be – javasolta Haydn.

– Gyerünk – helyeselt Dittersdorf. A söntésbe lépve Haydn a prímás mellé ült és könnyedén megkérdezte:

Ki írta ezt a menüettet?

Haydn – vágta rá amaz.

Haydn felállt, és dühöt mímelve ráförmedt:

Csapnivaló zene.

– Ki mondja ezt? – bődült el a prímás, és felugrott. A többiek is köré gyűltek, készen arra, hogy Haydn fejéhez vágják a hangszerüket, mire a jól megtermett Dittersdorf átkarolta őt és kituszkolta az ajtón.

1759-ben Haydn első karnagyi állását töltötte be Morzin grófnál Bécsben. Évekkel később kedvtelve mesélte, hogy egy nap, amikor a csembalónál ült, a szép Morzin grófné fölé hajolt, hogy belenézzen a kottába, és eközben kibomlott a vállkendője.

– Először láttam ilyet, és megzavarodtam. A játékom akadozó lett, az ujjaim a billentyűhöz ragadtak.

– Mi van magával Haydn? Mit művel? – lepődött meg a grófné.

– De kegyelmes asszonyom. Ki ne zavarodna meg ilyen látványtól! – feleltem teljes tisztelettel.

Esterházy herceg zenekarában több ifjú házasember volt, akiknek nyáron, amikor a herceg Eszterházán tartózkodott, Kismartonban maradt a feleségük. Egyszer szokásától eltérően a herceg több héttel meghosszabbította eszterházai tartózkodását. Az elkeseredett ifjú férfiak Haydnhoz fordultak segítségért.

Haydnnak az az ötlete támadt, hogy ír egy szimfóniát, … amelyben egymás után elhallgatnak a hangszerek. Arra kérte muzsikusait, amint szólamuk véget ér, fújják el gyertyáikat, és hagyják el a termet. A herceg és hallgatósága rögtön megértette a célzást. Másnap hazamehettek a muzsikusok.

Így mesélte el nekem Haydn a “Búcsú”- szimfónia történetét.

Georg August von Griesinger (1769-1845), a bécsi szász követség tisztviselője, Haydn életrajzírója

Amikor évekkel később Haydn Londonban járt, arra lett figyelmes, hogy az angolok, akik nagyon kedvelik élénk és vidám zenéjét, el-elszunyókálnak a lassú tételek alatt. Ezért írt egy andalító andantét, amelyben a zenekar fokozatosan elhalkul, majd némi csöndes játék után az üstdob hangjára hirtelen felzúg és felriasztja a közönséget. Erről a meglepetésszerűen megszólaló ütőhangszerről kapta nevét az “Üstdob”-szimfónia.

 

A hálószobáját huszonnégy kánon kottája díszítette, a saját kompozíciói.

Nem vagyok elég gazdag ahhoz, hogy jó képeket vásároljak, ezért más ritkaságokat akasztok a falaimra. Amikor a felesége azért panaszkodott, hogy nincs elég pénz a háznál, hogy el tudná temettetni, ha hirtelen meghalna férjeura, Haydn így válaszolt:

-Ha ez történne, vidd el ezeket a kánonokat egy kiadóhoz. Biztos futja belőle egy rendes temetésre.

 

Haydn Londonba utazásának előestéjén Mozart így szólt hozzá:

– Papa, nem tudod, hogy kell a világban forgolódni, és alig beszélsz nyelveket.

-Ó, az én nyelvemet a világon mindenütt értik. …

Mozart aznap végig vele maradt, és együtt vacsoráztak.

– Lehet, hogy utoljára látjuk egymást – mondta búcsúzáskor, és mindketten könnyekre fakadtak. Az idős Haydn magára értette Mozart szavait. Meg sem fordult a fejében, hogy Mozart lesz az, aki a következő évben hirtelen eltávozik.

 

Egy délelőtt kis termetű, jól öltözött úr jelent meg a Howell-zeneműboltban, és zongoradarabokat keresett. Howell néhány Haydn-szonátát tett elé, amelyet nemrég adtak ki. Az idegen e szavakkal utasította el őket:

– Nem, nekem ezek nem tetszenek.

– Uram, nem látja, hogy Haydn írta őket?

– De látom, csakhogy én valami jobbat szeretnék.

– Jobbat? – méltatlankodott Howell – Uram, hadd ne szolgáljam ki az ön ízlését – tette hozzá, és már elfordult, amikor az illető felfedte kilétét. Howell örömében átölelte Haydnt, akit mélyen meghatottak a kereskedő szavai. Jó barátok lettek.

 

Megmutatta nekem A teremtés D-dúr áriáját, amely a tenger  háborgásáról és a szirtek kiemelkedéséről szól:

– Látja, úgy csinálnak a hangjegyek, mint a hullámok: föl-alá mozognak – mondta vidáman. – Nézze, itt meg hegyek láthatók. Néha játszani is kell egy kicsit, ha már olyan sokáig komoly volt az ember.

 

Frederik Samuel Silverstolpe,a bécsi svéd követség diplomatája

1805-ben olyan rossz egészségi állapotba került, hogy halálhírét költötték. A párizsi lapok is közölték a szomorú újságot, az Akadémia pedig (amelynek tagja volt) saját halottjának tekintette, és misével akart megemlékezni róla. Ez a hír rendkívül szórakoztatta.

– Ó, miért nem értesít e tudós és nagylelkű társaság, hogy én is ott lehessek, és vezényeljek a saját gyászünnepségemen?! – sóhajtott fel.

 

1809. május 10-én a Bécset ostromló francia csapatok egész közel kerültek Haydn lakhelyéhez. Éppen felébredt és öltöztették, amikor négy hatalmas ágyúlövés reszkettette meg háza ablakait és ajtóit. Így szólt riadt szolgáihoz:

– Ne féljetek, gyermekeim, ahol Haydn van, ott nem eshet bajotok!
Amikor kiásták Haydn koporsóját, hogy Gumpensdorfból mostani bécsi nyughelyére vigyék, koponya nélkül találták a holttestet. Úgy hírlett, a kórboncnokok valami betegség nyomaira bukkantak annak idején. Anélkül, hogy részletekbe mennék, a tényre szorítkozom: amikor legutóbb – 1873 novemberében – Bécsben jártam, az a megtiszteltetés ért, hogy Rokitanzky báróval, a nagy-kórházak főigazgatójával vacsorázhattam. Ebég után a báró a dolgozószobájába vezetett, és óvatosan a kezembe adta a gondosan megőrzött ereklyét: Haydn papa hiányzó koponyáját.

 

John Ella (1802-1888),angol koncertrendező és zenei közíró

 

Wofgang Amadeus Mozart

(1756-1791)

A salzburgi hercegérsek karnagyának fia Bécsben kezdett önálló életet, mint szabadfoglalkozású komponista. “Az Úr színe előtt és becsületemre mondom, hogy az ön fiánál nagyobb zeneszerzőt se személyesen, se közvetve nem ismerek” – jelentette ki Haydn 1785-ben Leopold Mozartnak.

Kisfiú korában, amikor két főhercegnő kézen fogva vezette a császárnő elé, Mozart a neki szokatlanul fényes padlón megcsúszott és elesett. Az egyik kísérője nem törődött vele, de a másik, Marie Antoniette – a majdani, szomorú sorsú francia királyné – felemelte és megvigasztalta. A kis Mozart ezt mondta neki:

– Maga nagyon kedves. Magát el fogom venni feleségül.

Elmesélte ezt édesanyjának, aki megkérdezte, miért döntött így.

– Hálából – felelte Wolfgang. – Ő nagyon kedves volt hozzám, miközben a másik rám se hederített.

[1764.] augusztus 5-én apa súlyos torokbetegsége miatt vidéki házat kellett bérelnünk Chelsea-ben, London külső részén. Amíg életveszélyes állapotban volt, nem használhattuk a zongorát. Hogy addig is elfoglalja magát, [az akkor nyolcéves] Woferl megírta első szimfóniáját [K. 16], fejben és teljes zenekarra.

Maria Anna Mozart visszaemlékezéseiből

Tízéves kora előtt irtózott a kürttől, ha az egyedül szólalt meg. Ha csak odatartották elé, úgy megijedt, mint akire pisztolyt fogtak. Az apja le akarta szoktatni e gyerekes rettegéstől, és megkért, hogy fújjam meg a hangszert a fia felé. Bár ne tettem volna! Wolfgang elsápadt, remegni kezdett, és ha azonnal nem hagyom abba, esküszöm, rángógörcsöt kap.

Johann André Schachtner, salzburgi udvari muzsikus

Emlékszem, amikor Constanze beteg lett, és nyolc hónapig ápoltam őt. Az ágya mellett voltunk – Mozart dolgozott – síri csöndben, mert nagy kínok után végre elszenderedett. Hirtelen nagy lármával megjelent egy küldönc. Mozart, a felesége álmát féltve, felpattant székéről. Eközben elejtette a tollkést, amely beleállt a lábába. Noha máskor nagyon érzékeny volt a fájdalomra, most némán tűrte. Intett, hogy kövessem a szomszéd szobába, ott aztán megnéztem, és űgy találtam, hogy nagyon komoly a sebe. Johannisöl, a sebész ellátta őt, de úgy gyógyult meg, hogy a felesége mindvégig nem szerzett róla tudomást, milyen baleset történt, bár Mozart egy darabig sántított a fájdalomtól.

Sophie Haibl, Constanze nővére

Az orvos látva, hogy nem tudja eltántorítani Mozartot attól a rossz szokásától, hogy késő éjszakáig, majd reggel az ágyban komponál, más módszert eszelt ki az egészsége megóvására. Azt javasolta, ne üljön olyan sokat a zongoránál, inkább állva írja szerzeményeit, és közben mozogjon, amennyit csak lehet. Mozart biliárd iránti rajongása kínálta fel a megoldást. Mivel tekézni is nagyon szeretett, és egyik játék sem zavarta az alkotásban, szívesen követte orvosa tanácsát. Prágában történt, hogy Mozart miközben biliárdozott és bele-beleolvasott a magával vitt könyvbe – egy ismeretlen dallamot dúdolgatott. Később derült ki, hogy A varázsfuvola első kvintettjét komponálta.

A házi fodrásza visszaemlékezett, milyen nehéz volt megcsinálni a frizuráját. Mozart sose ült nyugton, minden pillanatban új ötlete támadt, és már sietett is a zongorához, ő meg utána a hajkötő szalaggal.

A Szöktetés a szerájból bemutatója után II. József, aki maga rendelte meg az operát Mozarttól, így szólt hozzá:

– Kedves Mozartom, ez túl finom az én füleimnek, túl sok a hang benne.

– Elnézését kérem felség, de pontosan annyi hang van benne, amennyi szükséges – felelte a komponista.

Egyszer, amikor – mint az Ausztriában szokás volt – a hatóság felkérésére nyilatkoznia kellett fizetése összegéről, Mozart írásban ezt válaszolta:

– Túl sok azért, amit tettem, és túl kevés azért, amit tehettem volna.

Egyik nap a bécsi utcán megszólította egy koldus, aki nemcsak alamizsnát kért tőle, de nagy üggyel-bajjal azt igyekezett vele elhitetni, hogy távoli rokona. Mozart elérzékenyült, de nem volt nála pénz, ezért megkérte az illetőt, hogy kísérje el a legközelebbi kávézóba. Ott papírt és tollat kért, majd néhány perc alatt megkomponált egy menüettet és triót. Levelet mellékelt hozzá, és a kéregető kezébe nyomta, hogy vigye el a kiadójához, aki aztán csinos kis összeget adott neki.

Mozart régi régi salsburgi ismerősre bukkant Bécsben a kürtös Joseph Leutgeb személyében. … kitűnő natúrkürt-szólista volt, de igényesebb darabokra vágyott. Mozart mindig kész volt segíteni rajta, de gyakran használta túltengő tréfakedve céltáblájául. Ahányszor szólót komponált neki, valami csúfondáros büntetést rótt Leutgebre. Egyszer például szimfóniáinak és versenyműveinek minden kottáját szétszórta a szobában. Leutgebnek négykézláb kellett összeszedni, majd rendbe tenni őket, és ezalatt Mozart az íróasztalánál ült és komponált.

Egy nap, amikor a Figaro C-dúr áriáját zongoráztam az I. felvonásból, a nálunk vendégeskedő Mozart mögém állt. Tetszett neki a játékom, mert énekelni kezdte a szöveget, és közben a vállamon ütögette a ritmust. Hirtelen fogott egy széket, mellém ült, és megkért, játsszam tovább a basszus szólamot, ő pedig olyan gyönyörűséges változatokat rögtönzött a témára, hogy mindannyiunknak elállt a lélegzete. Aztán egyszer csak megunta, felpattant, és a szokott bolondos modorában asztalokat és székeket ugrott át, macskaként nyávogott, és mint egy neveletlen kölyök, úgy hányta a bukfenceket.

Karoline Pichler (1769-1843), bécsi írónő

Mozart bor vagy puncs iszogatásával erősítette magát az alkotás hevében. Egy időben egy bizonyos J. M.Loibl lakott a mellette levő lakásban. Zeneszerető ember és szabadkőműves lévén jóban volt Mozarttal. Pincéjében finom borok álltak, melyeket mindig szívesen osztott meg barátaival. Olyan vékony fal választotta el kettejüket, hogy Mozartnak csak kopognia kellett, ha magára akarta vonni Loibl figyelmét. Ahányszor kopogással szakította meg zongorajátékát, Loibl már küldte is szolgáját a pincébe, és e szavakkal fordult családjához:

– Mozart ismét komponál, muszáj neki bort küldenem.

Michael Haydntól* az érsek – valószínűleg saját felhasználásra – hegedű-brácsa duetteket rendelt. Haydnt azonban súlyos betegség tette hosszú időre munkaképtelenné, és nem tudta befejezni e műveket, az érsek pedig azzal fenyegetőzött, hogy nem fizeti ki a járandóságát. Amikor Mozart értesült erről, nyomban kollégája segítségére sietett. Naponta meglátogatta, és a betegágya mellett olyan eredményesen rótta a hangjegyeket, hogy a duettek hamarosan elkészültek [K. 423 és 424], és Haydn nevében átadták őket az érseknek.

*(1737-1806), salzburgi zeneszerző, a híresebb Joseph fivére.

[Prágában, a Don Giovanni főpróbáján] Mozart nem volt megelégedve a Zerlinát alakító ifjú és bájos hölggyel, akinek a hangja tiszta volt, ám erőtlen. Zerlina megretten Don Giovanni heves szerelmi ostromától, és a színfalak mögött segítségért sikolt. A szoprán azonban többszöri próbálkozás után sem tudott elég hangosan sikítani. Végül Mozartnak elfogyott a türelme, otthagyta a karmesteri pultot, és felment a színpadra. Abban az időben se gáz-, se villanylámpák nem világították a színházban be a színpadi teret, egyedül a muzsikusok kottatartóján pislákolt néhány gyertya. Szinte teljes sötétség borította a nézőteret és a színpadot, így aztán szegény Zerlina nem vette észre Mozart hirtelen felbukkanását, és teljesen váratlanul érte a jókora csípés, amit a karjába kapott épp abban a pillanatban, amikor a szerepe szerint kiáltania kellett. Ez olyannyira megtörtént, hogy Mozart lelkesen rikkantotta:

– Pompás! Ügyeljen rá, hogy majd este is ekkorát sikítson!

A Don Giovanni prágai ősbemutatójának főpróbája után Mozart azt mondta feleségének, hogy aznap éjjel megírja nyitányt, ha fennmarad vele, és készít neki puncsot, hogy szellemét ébren tartsa. Ezt Constanze meg is tette, és közben Aladdin csodalámpájáról, Hamupipőkéről stb. mesélt neki, hogy a könnyük csorgott a nevetéstől. A puncstól azonban Mozart elálmosodott, és ahányszor a felesége újabb adagért ment, elbóbiskolt – csak mesehallgatás közben tudott dolgozni. Végül a nap izgalmai, az álmosság és az elalvás elleni küzdelem teljesen kimerítették, és Constanze meggyőzte, jobb, ha alszik egy kicsit, majd egy óra múlva felébreszti. Olyan mély álomba merült azonban, hogy nem volt szíve felzavarni, csak két óra múlva. Már hajnali öt felé járt. Hétre elkészült, és a másoló kezében volt a nyitány.

A császár magához hivatott, és közölte velem: alig várja, hogy láthassa a Don Giovanni– t. …

– Mondjam el újra? … A Don Giovanni nem aratott sikert! Mozartot kivéve, mindenki úgy érezte, hiányzik belőle valami. Kapott néhány kiegészítést, egy-két ária megváltozott, és eljött a második előadás. A Don Giovanni nem aratott sikert! Hogy mit mondott a császár? Azt, hogy “Isteni ez az opera. Megkockáztatom, hogy még a Figaró-nál is szebb. Csakhogy ez a zene nincs ínyére az én bécsijeimnek.”

Elmondtam ezt Mozartnak, aki higgadtan így válaszolt:

– Adjunk nekik időt, hogy többször megízlelhessék!

Lorenzo da Ponte (1749-1838),

több Mozart-opera szövegírója

A varázsfuvola nem volt mindjárt akkora siker, mint várni lehetett, és az első felvonás után Mozart sápadtan és izgatottan ment a színfalak mögé, hogy vigaszt keressen a Schikanedernél * A második felvonás alatt a közönség magához tért kezdeti megdöbbenéséből, és az előadás végén már a szerzőt követelte. Mozart időközben előbújt, és amikor megtalálták, csak nehezen tudták meggyőzni, hogy kimenjen meghajolni. Nem mintha félénk lett volna, hiszen hozzászokott a zajos sikerhez, csak elégedetlen volt a zenéje fogadtatásával. …

Schenk ** azt meséli … a nyitánytól úgy fellelkesült, hogy odakúszott a karmesteri emelvényhez, elkapta és megcsókolta Mozart kezét. Mozart, aki jobb kézzel tovább ütemezett, rámosolygott, és bal kézzel megsimogatta az arcát.

* Emanuel Schikaneder (1751-1812), német színiigazgató és színpadi szerző, A varázsfuvola szövegírója.

** Johann Schenk (1753-1836), osztrák zeneszerző, Beethoven tanára.

 

Ludwig van Beethoven (Bonn, 1770. december 16. – Bécs, 1827. március 26.) német zeneszerző.

Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart mellett őt tartják a bécsi klasszicizmus harmadik nagy alakjának. Ugyanakkor zenéje a romantika jegyeit is magán viseli. Beethoven jelentősége azon is lemérhető, mennyire meghatározta a későbbi zenetörténet számos alakjának pályáját.

 

Ludwig van Beethoven

(1770-1827)

Flamand ősök sarjaként Bonnban született, de 1792-től Bécsben élt. Zenéje, személyisége és életútja úgyszólván mitologikus arányokat öltött a XIX. század képzeletében; alakja a teremtő zseni jelképe lett.

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

Beethoven [gyerekkorában] élt Bonnban egy Stommb nevű középkorú férfi, aki korábban muzsikus volt, és zeneszerzést is tanult. Ettől – úgy hírlett – meghibbant, és egyik kezében karmesterpálcával, a másikban kottatekerccsel járta az utcákat, és soha egyetlen szót nem szólt. Egyszer váratlanul megjelent a Rheinstrasse 934. előtt, és betért a földszinti lakásba. Odabent az asztalra csapott a pálcájával, majd Beethovenék lakása felé mutatott, mintegy jelezve, hogy ott is muzsikusok vannak. Aztán a karmesteri pálcájával némán vezényelni kezdett a kottából.

Beethoven gyakran nevetett ezen, és egyszer így szólt:

– Íme,láthatjuk, mi történik a muzsikusokkal. Ezt már megőrjítette a zene. Vajon ránk milyen sors vár?

Amikor Johann van Beethovenhez vendég jött, Ludwig odakúszott a zongorához, és a jobb kezével akkordokat ütögetett, mire az apja így szólt:

– Most mit püntyögsz?! Menj onnan, vagy kapsz egy fülest!

Egy nap Ludwig megint a zongoránál ült, és szokása szerint kotta nélkül játszott. Az apja bejött, és azt mondta:

– Nem hagynád végre abba?

A fiú tovább játszott, és így szólt:

– Hát nem csodálatos?

– Ez mindjárt más. Ezt te magad hoztad össze, de korai még ez neked. – jegyezte meg az apja.

Amikor a fiatal Beethoven még csak zongorajátékosként volt ismert, egy társaságban az alábbi véleményének adott hangot:

– Szeretném másra bízni műveim terjesztését és eladását, és örülnék, ha valaki életem végéig eltartana. Cserébe neki adnám műveim kiadásának kizárólagos jogát. És szorgalmasan komponálnék – tette hozzá. – Úgy tudom, Goethe ilyen megállapodást kötött Cottával, és ha nem tévedek, Händel is a londoni kiadójával.

– Kedves fiatal barátom – mondta a beszélgetőtársa –, ne panaszkodjék. Maga nem Goethe és nem Händel, és sose lesz az, mert még egyszer nem születnek ekkora szellemóriások.

Beethoven az ajkába harapott, iszonyú megvetően nézett, és nem szólt többet.

Úgy tetszik, a különlegességet, az eredetiséget tartotta a zeneszerző fő céljának, mert egy hölgynek, aki megkérdezte tőle, gyakran látogatja-e a Mozart-operákat, azt válaszolta, hogy „nem ismeri őket, és nem akar mást hallani, csak a saját zenéjét, nehogy csorba essék az eredetiségén”.

A [c-moll] zongoraverseny előadásakor megkért, hogy lapozzak neki. Mondani könnyű volt, de megcsinálni?! Többnyire üres oldalakat láttam, itt-ott egy számomra felfoghatatlan egyiptomi hieroglifát, amiről csak ő tudta, hogy mire utal. Szinte az egész zongoraszólamot fejből játszotta, mert mint annyiszor, most se volt ideje lejegyezni. Amikor egy-egy ilyen láthatatlan szakasz végéhez ért, lopva rám pillantott. Jót mulatott alig leplezett félelmemen, hogy késve fordítom át valamelyik lapot, és szívből nevetett, amikor az előadást követő vacsorán felidézte a történteket.

Ignaz Ritter von Seyfried (1776-1841), osztrák zeneszerző és karmester

Beethoven barátjának lánya egyszer a c-mollvariációkat [1806] gyakorolta. Beethoven hallgatta egy darabig, majd megkérdezte:

– Ki írta ezt?

– Ön – hangzott a válasz.

– Ezt a badarságot?! Ó, Beethoven, hogy mekkora szamár voltál!

Bármilyen társaságban volt, minden hallgatóját meg tudta ríkatni, sőt volt, akit hangos zokogásra késztetett, mert volt valami megindító az arckifejezésében, miközben átszellemülten kivitelezte eredeti és szép dallamötleteit. Mikor egy ilyen rögtönzés végére ért, harsány nevetésben tört ki, szembesítve hallgatóságát az általa keltett érzéssel.

– Bolondok vagytok ti – mondta ilyenkor. – Ki tud ilyen elkényeztetett gyerekek közt élni?!

Miközben zenét szerzett, Beethoven gyakran valami határozott tárgyra gondolt. …]Harmadik] szimfóniája kapcsán például az akkor még első konzul Napóleonra. Beethoven rendkívül nagyra becsülte, és az ókori Róma nagy konzuljaihoz hasonlította. Néhány közeli barátjával együtt magam is láttam az asztalán a kész szimfóniát; „Bonaparte” állt a címlap tetején, és „Luigi von Beethoven” a legalján, egy szóval se több. Nem tudom, hogy a köztük lévő űrt mivel akarta kitölteni. Elsőként tudattam vele, hogy Napóleon császárrá koronáztatta magát, mire ő dührohamot kapott, és ezt kiáltotta:

– Akkor hát ő se több egyszerű halandónál. Akkor hát ő is lábbal fogja tiporni az emberi jogokat, és csak a saját becsvágyával fog törődni. Mindenki fölé helyezi majd magát, és zsarnok lesz!

Beethoven odalépett az asztalhoz, megragadta a partitúra címoldalát, letépte és földre dobta. Később újraírta az első oldalt, és ekkor kapta a szimfónia az „Eroica” melléknevet.

Ferdinand Ries (1784-1858), német muzsikus, Beethoven egyik életrajzírója

(A zenetörténészek újabban vitatják e történet hitelességét.)

Egy nap, amikor Neate* Beethovennél járt, és arra biztatta, utazzon Angliába, megemlítette, milyen kitűnőek az ottani fülészek, és biztosan találnak megoldást a süketségére.

– Hagyjuk – felelte Beethoven –, már minden lehetséges orvosi segítséget igénybe vettem. Gyógyíthatatlan vagyok. Elmondom, hogyan történt. Épp egy opera komponálásával voltam elfoglalva.

– A Fidelió-t írta?

– Nem, nem azt. Az első tenornak nagyon rossz természete volt. Már két nagyáriát írtam neki ugyanarra a szövegre, de nem volt megelégedve velük, aztán egy harmadikat, és azt, miután kipróbálta és elfogadhatónak találta, magával vitte. Hálát adtam az égnek, hogy végre megszabadultam tőle, és elővettem egy korábbi művemet, amelyet emez áriák miatt tettem félre, és most be akartam fejezni. Még egy fél órát se dolgoztam rajta, amikor kopogtattak, és rögtön tudtam, ez csak a tenor lehet. Olyan dühös lettem, hogy felugrottam az asztal mellől, és amikor az illető bejött, a földre vetettem magam, ahogy a színpadon szokás. Amikor felkeltem, semmit sem hallottam, és azóta süket vagyok. Azt mondják, megsérült a hallóidegem.

Miután fura öreg szakácsától megrendelte az ebédet, és szólt az unokaöccsének, hogy gondoskodjék borról, mind az öten sétálni mentünk. Beethoven többnyire előrement és egy dallamot dúdolt. Általában a szabadban vázolta fel témáit, és ahogy Schuppanzigh** elmondta, egy ilyen alkalommal süketült meg. A kertben ülve írta művét, olyan elmélyülten, hogy csak akkor figyelt fel az esőre, amikor úgy elázott a kottapapír, hogy nem tudott írni rá. Ezen a napon vesztette el a hallását, amelyet sem a művészet, sem az idő nem gyógyíthatott meg.

* Charles Neate (1784-1877), angol zongoraművész, a Royal PhilharmonicSociety alapító tagja, 1815-ben fedezte fel Beethovent.

** Ignaz Schuppanzigh (1776-1830), Razumovszkij herceg vonósnégyesének primáriusa, Beethoven több művét ő mutatta be.

Beethoven egyik új versenyművét [a Karfantázia-t] játszotta, de az első tutti-nál elfelejtette, hogy ő a zongoraszólista, és felugrott, hogy a szokott módon vezényelje a zenekart. Az első sforzando–nál oly szélesre tárta karját, hogy mindkét gyertyát a földre lökte a kottatartó mellől. A közönség derült, amitől Beethoven úgy feldühödött, hogy leállította a zenekart, és elölről kezdte a művet. Seyfried attól tartva,, hogy az eset megismétlődhet, a kórus két fiú tagját jobbról-balról Beethoven mellé állította a gyertyákkal. Az egyik fiú kicsit közelebb húzódott, hogy lássa a zongorakottát. Amikor eljött a végzetes sforzando, Beethoven jobb keze úgy szájon vágta, hogy ijedtében elejtette a gyertyát. A másik fiú óvatosabb volt. Árgus szemmel figyelte Beethoven minden mozdulatát, és gyorsan hátralépve elkerülte a pofont. A hallgatóság már első alkalommal se tudta visszatartani nevetését, de most még úgy sem, és harsányan kacagott. Beethoven annyira felbőszült, hogy szólójának szólójának első akkordját leütve fél tucat húrt elszakított. Egy ideig a nyugalom és figyelem helyreállítására tett összes kísérlet meghiúsult. Az első allegro elsikkadt a közönség számára, és Beethoven többé nem adott koncertet szólistaként.

Egy délután elmentünk* az Alservorstadba, és felmentünk az úgynevezett Schwarzspanier-ház első emeletére. Becsöngettünk, de senki sem válaszolt. Lenyomtuk a kilincset, és az ajtó kinyílt. Az előszoba üres volt. Bekopogtunk Beethoven szobájába, de nem jött válasz. Hangosabban kopogtunk, de most sem kaptunk választ, pedig hallani lehetett, hogy valaki van a szobában. Beléptünk, és micsoda látvány tárult elénk!

A szemközti falat hatalmas papírlapok borították, rajtuk szénnel írt jelek. Beethoven háttal ült nekünk, a fal előtt, állt, de micsoda állapotban! A túlfűtött szobában az ingén kívül mindent levetett magáról, és miközben ritmizált vagy akkordokat ütött a húr nélküli zongorán, buzgón kottajegyeket írt a falra. Egyszer se fordult az ajtó felé, és mi ámulva néztünk egymásra. Zajjal hiába próbáltuk volna felriasztani a süket mestert, és zavarba hoztuk volna, ha odalépünk mellé. Így szóltam Attenbornhoz:

– Mit szólnál, ha mint költő magaddal vinnéd északra a látványt, hogyan szárnyal a zseni? Legalább elmondhatod: „Láttam Beethovent alkotás közben.” Távoztunk észrevétlenül!

Elmentünk. Szó szerint in flagranti találtuk.

* Alois Jeitteles osztrák költő, akinek A távoli kedveshez című versciklusát Beethoven megzenésítette, és Per Danel Amadeus Atterborn (1790-1855) svéd költő és filozófus.

Teplitzben megismerkedtem Beethovennel. Lenyűgöző tehetség, de sajnos végtelen zabolátlan természet, és noha nem minden ok nélkül tartja gyűlöletesnek a világot, semmit sem tesz azért, hogy önmaga és mások számára élvezetesebbé tegye.

Goethe levele Zelternek (Kkarlsbad, 1812. szeptember 2.)

Amikor két olyan valaki van együtt, mint én és Goethe, a nagyuraknak tudomásul kell venniük, hogy mi az, ami a magunkfajtában nagyságra vall. Tegnap, hazafelé menet, az egész császári családdal találkoztunk. Amint megláttuk őket közeledni, Goethe, hogy félreállhasson, kibújt a kezem alól és mondhattam neki akármit, egy lépést sem volt hajlandó továbbmenni. Én dühömben még jobban a fejembe nyomtam a kalapot, begomboltam a felöltőmet, és hátul összekulcsolt kézzel átmentem az elvonulók legsűrűjén. Hercegek és hivatalnokok nyitottak utat nekem, Rudolf főherceg levette a kalapját. Elsőként a császárné üdvözölt – e nagyságok ismernek engem! A legnagyobb mulatság volt számomra megfigyelni, hogyan halad el a menet Goethe mellett. Ő félreállt, levette kalapját, és fejet hajtott, amilyen mélyen csak lehet. Ezért aztán utóbb alaposan és kíméletlenül összeszidtam.

Beethoven levele Bettina von Arnimnak*

Széltében-hosszában ócsárolta Ferenc császárt, mesélte Simrock,** amiért leértékelte a papírpénzt.

– Az ilyen gazembert föl kell akasztani az első fára! – mondta. De Beethovent mindenki ismerte, és a rendőrség hagyta, hadd tegyen kedve szerint.

Beethoven megkérdezte tőlem, észrevettem-e, hogy a muzsikusok gyakran alszanak játék közben. Leeresztik a hangszerüket, és mozdulatlanul ülnek, majd egyszer csak felriadnak, és találomra – de többnyire a helyes hangnemben – gyorsan belefújnak vagy belehúznak egypárat, aztán ismét elszenderednek; [egy népi mulatságot ábrázolva] a „Pasztorál” szimfóniában próbálta meg utánozni a szegény párákat.

Peter Joseph Simrock (1796-1870), Beethoven bonni kiadójának fia és utóda

* (1785-1859), Goethe levelezőpartnere és Beethoven futólagos szerelmének tárgya. Ennek a levélnek az eredetije nem került elő, és a dátum ellentmond néhány ismert eseménynek, de a történetnek lehet némi alapja.

** Peter Joseph Simrock (1796-1870), Beethoven bonni kiadójának fia és utóda.

 

Beethovent időnként nagyon elragadta a hév. Egyszer, amikor a „Hattyú”-ban vacsoráztunk, a felszolgáló más ételt hozott neki, mint amit rendelt. Beethoven alighogy hangot adott a rosszallásának (amire a másik nem túl udvariasan visszabeszélt), máris a máris a pincér fejéhez vágta a pörkölttel teli tányért. Akik tudják, hogy a bécsi pincérek milyen ügyesen kezelik a sokféle tálat és rendelést, biztosan megértik a szegény ember kétségbeesését, aki mozdítani se tudta karját, miközben az arcán lefelé folyt a zsíros lé. Ordítva szitkozódtak Beethovennel, miközben a többiek harsányan nevettek. Végül Beethoven is csatlakozott a kórushoz, látva hogyan nyalogatja a pincér a szájára csorgó szaftot, amely belefojtotta a káromkodást. Nyelve mozdulataitól a legelképesztőbb fintorokba rándult az arca. A látvány Hogarth gúnyrajzaival vetekedett.

Ferdinand Ries

 

 

Louis Hector Berlioz (La Côte-Saint-André, 1803. december 11. – Párizs, 1869. március 8.) francia romantikus zeneszerző, karmester, író, zenekritikus.

Hector Berlioz

(1803-1869)

Apja, aki Grenoble-ban volt doktor, orvosnak szánta, és Párizsba küldte tanulni, Berlioz azonban zeneszerző lett, és ízig-vérig romantikus műveivel és csípős esszéivel jócskán felbőszítette a maradiak vezető köreit.

A mellette ülő koncertlátogató arra lett figyelmes, hogy könnyeivel küszködik Beethoven szimfóniájának hallgatása közben, és kedvesen megkérdezte:

– Úgy tűnik, nagyon megrendült, uram. Nem tenné jobban, ha visszavonulna kicsit?

– Miért, hát úgy festek én, mint aki szórakozni jött? – felelte nyersen Berlioz.

Cherubini Ali babájá-nak bemutatóján ültem; ez volt a legüresebb, leggyengébb dolog, amit valaha írt.

Az első felvonás vége felé, amikor már belefáradtam, hogy semmi érdekeset nem hallok, elrikkantottam magam: – 20 frank annak, aki egy ötletre bukkan!

A második felvonás közepén emeltem a tétet: – 40 frank egy ötletért!

A fináléhoz közeledve: 80 frank egy ötletért!

A darab végén ezzel a megjegyzéssel álltam fel: – a nemjóját, feladom. Ehhez én nem vagyok elég gazdag!

Berlioz

Merő lelkesedésből lefordítottam a Rómeó és Júliá-t, olyan őrülten szerelmes volt az ünnepelt színésznőbe, Miss Smithsonba*, aki Júliát játszotta. Szerelmi szenvedélye szinte felizzította a barátságunkat. Először: Berlioz egy mondatot alig tudott angolul, és Miss Smithson még annál is kevésbé ismerte nyelvünket, mint ő a kisasszonyét, ami társalgásukat meglehetősen ügyefogyottá, hogy ne mondja, nevetségessé tette. Másodszor: szíve hölgye tulajdonképpen félt heves rajongójától. Végül: Berlioz apja hallani sem akart a házasságról. Mindez elég, több mint elég volt ahhoz, hogy Berlioznak bizalmasra legyen szüksége, s ő megtett engem legfőbb tanácsadójának. …

Felettébb különös eszmecseréink voltak, és egy Miss Smithsonnal történt baleset (egy fiákerből kiszállva megrándította a bokáját) nagyon jellemző párbeszédre adott alapot. Aznap reggel Berlioz – alig olvasható kézírással – rövid üzenetet küldött nekem, ezzel a szöveggel:

„Súrgősen találkozni szeretnék veled. Üzenj [Eugéne] Sue-nek. Ó, barátom, micsoda kínokat állok ki!”

Ezt üzentem Sue-nak:

„– Vad hurrikán tombol. Berlioz magához rendelt minket. Ma éjfélkor vacsora nálam.”

A megadott időben megjelent Berlioz. Szeme könnyes, homlokába lógó haja akár a szomorúfűz, és mintha a talpából szakadna fel minden sóhaja.

– Nos, mi a gond? Kérdeztük.

– Ó, barátaim, nem tudom elviselni az életet.

– Végleg megmakacsolta magát az apád?

– Az apám! – üvölti Berlioz torkaszakadtából – Az apám! Az apám igent mond! Ma reggel írt nekem ez ügyben.

* Harriet Constance Smithson (1800-1854), angol-ír színésznő, akit Berlioz 1823-ban feleségül vett.

– Hát akkor, úgy látszik…

– Várjatok! Ne szakítsatok félbe! Ez a levél eszelős örömmel tölt el. Elrohantam a kedvesemhez. Szinte önkívületben léptem be hozzá, könnyes szemmel, és ezt kiáltottam: „Apám beleegyezik! Apám beleegyezik!”

Tudjátok mit mondott erre? „Jaj – mondta nagyon hűvösen –, még ne, Hector, még ne. Nagyon fáj a lábam.”

Mit szóltok ehhez?!

– Hát azt, hogy szegény lánynak tényleg nagy fájdalmai lehettek.

– Nagy fájdalom? – háborgott. – Hát létezhet nagy fájdalom annak, aki határtalan boldogságot érez?!

Ernest Legouvé (1807-1903), francia drámaíró, Berlioz régi barátja

Talán ezer ütem van a gyászmisében. Amelyikben a tempó lelassul, és felhangzik a rezek óriási fanfárja – és ahol a karmester irányítása tényleg nélkülözhetetlen –, Habeneck* letette a pálcát, nyugodtan elővette a tubákszelencéjét, és felkészült, hogy szippantson egyet. A fél szemem mindig rajta volt. Egy pillanat alatt sarkon fordultam, elé penderültem, és kinyújtott karral jeleztem az új tempó négy nagy ütemrészét. A hangszercsoportok követtek engem, és minden rendben ment. Végigvezényeltem a tételt. A kívánt hatást sikerült elérnem. Amikor a kórus utolsó szavainál Habeneck látta, hogy a Tuba mirum megmenekült, így szólt:

-Atyaisten! Kivert a hideg veríték. Maga nélkül elvesztünk volna.

– Tudom – feleltem, és egyenesen a szemébe néztem. Egy szóval sem mondtam többet. Vajon szándékosan tette? Lehetséges, hogy ez az ember, X-szel (aki gyűlölt engem) és Cherubini barátaival egyetértésben, képes volt egy ilyen aljas gaztettet kitervelni és megkísérelni? Jobb, ha nem gondolok rá. Pedig semmi kétségem. Isten bocsássa meg, ha vádam igaztalan.

Berlioz emlékirataiból

* François –Antonie Haberneck (1781-1849), befolyásos párizsi karmester

Megkérdeztem [George] Osborne-t, emlékszik-e erre az esetre. Azt mondta, biztos tudna róla, hiszen Berlioz mellett ült, aki egyszer sem állt fel* Haberneck egyszer se tette le a pálcáját, egyszer sem szippantott a burnótból, és a zeneszerzőnek még csak a szeme villanásával sem kellett beavatkoznia.

Aztán egyszer kiadták a Visszaemlékezések-et, megkérdeztem Berliozt, mi a csudának adott közre ekkora valótlanságot, mire ő felnevetett, és azt mondta:

– Túlságosan jó történet volt ahhoz, hogy lemondjak róla!

Ernest Legouvé

* Másfelől viszont Charles Hallé szintén azt állítja, hogy Berlioz mellett állt, és szinte minden úgy történt, ahogy Berlioz leírta.

Az élénk, beszédes ember, aki mellettem ült a páholyban, megmutatta nekem a zeneszerzőt, aki a terem végében, a zenekar hátsó szélén állt az üstdob mögött, merthogy azon játszott.

– Látja ott elől azt a duci angol hölgyet, akibe Berlioz három évig halálosan szerelmes volt, és e szenvedélynek köszönhetjük a most elhangzó vad szimfóniát* – És valóban: ott, a színpadhoz legközelebb eső páholy sorában ült a Covent Garden ünnepelt színésznője, akiról Berlioz le sem vette a szemét, és ha pillantásuk találkozott, úgy püfölte a dobot, mint egy eszelős…

Azóta Miss Smithsonból Madame Berlioz lett, és a férje egyre rövidebb hajat visel. Amikor a télen újra hallottam e szimfóniát, a szerző ismét az üstdobnál ült, a duci angol hölgy pedig megint csak a proszcéniumpáholyban. Pillantásuk most is találkozott, de Berlioz nem csapott le olyan őrjöngve a dobra, nem mért rá akkora ütéseket, mint azelőtt.

Henrich Heine

Bécsben, egy esti ünnepség után, amikor – a Strauss-keringők szerelmi szédületre emlékeztető dallamaitól elbágyadva – búsan merengtem, egy okos, intelligens arcú férfi lépett hozzám, átküzdve magát a tömegen. Ez a koncertem másnapján történt.

– Sir, ön francia, én ír vagyok – mondta élénken –, így nem a hazafias büszkeség késztet rá, hogy elismerésem jeléül megszorítsam a kezét (azzal megragadta a bal kezemet), amely a Rómeó-szimfóniát papírra vetette. Ön érti Shakespeare-t!

– Bizonyára, de ami a kezemet illeti, téved: a másikkal szoktam írni – válaszoltam neki.

Az ír elmosolyodott, megrázta felé nyújtott jobb kezem, és e szavakkal távozott:

– Ezek a franciák, ezek a franciák! Mindenből és mindenkiből gúnyt űznek, még a rajongóikból is.

Berlioz

* A szóban forgó mű az op. 14-es Fantasztikus szimfónia, amely 1830-ban hangzott el először. (A ford.)

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9

 

A honlap kezdőlapján, a zeneszerzők címkére kattintva további hírességekről olvashat!

 

 

 

Napút

Szigethy Gábor írása

Bandukol egy magyar festő a sivatagban.

Kosztka Mihály Tivadar (született 1853. július 5-én, Kis-Szebenben, anyja neve Hajczelmajer Franciska) huszonhét éves korában Iglón patikus. Dolgos, szorgalmas, csendes ember. Különc, de nem feltűnően. Egy meleg nyári délután a patika ajtaja előtt ült, pihent, s ki tudja, miért, egy vénycédula hátára lerajzolta az árnyékban „bubiskoló” ökrös szekeret. A rajz megtetszett principálisának, s talán jókedvében, talán kicsit gúnyolódva azt mondta a segédnek: hisz maga festőnek született!

Meleg volt. S amíg Kosztka Mihály Tivadar első rajzában gyönyörködött, feje fölött hangot hallott: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.

Lehet, hogy elbóbiskolt.

Ettől a pillanattól kezdve készül feladatára: Levelet ír Kelety Gusztáv tanárnak; a levél hangja udvarias, tisztelettudó, eltökélt. Festőnek készül, tanácsot kér. Tekintettel arra, hogy az olajfesték használatáról csupán a mázolás szintjén vannak ismeretei, kéri a tudós tanárt, segítse tanácsaival, s küldjön számára ecseteket, festékeket. Mellékeli egyetlen rajzát. Bizonyíték elhivatottságáról.

Terve: hatalmas méretű olajfestményen megörökíteni a Kárpátok hóban-napfényben szikrázó vonulatait. Egyelőre elméjében festi a képet.

Kelety Gusztáv elolvasta a levelet. Megnézte a rajzot. És udvarias levélben azt válaszolta a lelkes ifjú embernek, hogy műve tizenévesek rajzaira emlékeztet, de ha tanulni akar, forduljon a helybeli rajztanárhoz.

Írhatta volna: kedves uram, ön őrült, maradjon a kaptafánál.

Huszonhét éves vidéki patikussegéd egy délután elhatározza, hogy ő lesz a világ legnagyobb festője, ebben égi jel megerősíti, festéket, ecsetet kér, mellékesen tájékozódik, miképpen kell olajfestményt készíteni, s egyidejűleg bejelenti, hogy nagyméretű olajfestmény megalkotására készül. Ki ez a bolond?

(Huszonöt év múlva, 1905 szeptemberében az Iparcsarnokban a néhány érdeklődő megtekinthette „Csontváry” tárlatán a kiállított hatalmas festményt: A Nagy Tarpatak a Tátrában. Mérete 230 x 520 cm).

Kelety Gusztáv 1880. december 2-án egy félnótás vidéki ember levelét olvasta, akiről aligha feltételezte, hogy festő lesz valaha. Valószínűleg sajnálta a patikussegédet: megsejtette a lángot, amely belülről égeti az ismeretlen fiatalembert. Lehet, úgy gondolta, ha udvariasan válaszol, hamarabb lerázza a segítségért erőszakoskodó önjelölt óriást.

Tizenöt év csend. Kosztka Mihály Tivadar titkát magába rejti. Rómába utazik, tájékozódik, a Vatikánban megnézi Raffaello képeit, s úgy gondolja, képes ezeknél különbet festeni. Elhatározza: húsz év tanulás és készület kell a nagy mű megalkotásához. Tíz év kemény munkájával felvirágoztatja gácsi gyógyszertárát, anyagilag független lesz, s 1894-től a festészetnek, feladatának szenteli életét. Nem tudjuk, mit gondoltak a derék gácsi polgárok, amikor józan életű, csendes patikusuk odahagyta gondtalan életét, s nekivágott a nagyvilágnak. Bizonyára azt suttogták maguk között: a patikus megőrült.

Negyvenéves elmúlt Kosztka Mihály Tivadar okleveles gyógyszerész, amikor elindul meghódítani a mindenséget. Tanul. A kötelezőből keveset, a lényegest hamar. München, Karlsruhe, Párizs. Itália. És újra és újra a Kárpátok bérceihez zarándokol, keresi a nagy motívumot.

Fin de siècle: az utolsó boldog békeévek. Alacsonyan füstöl a nap Európa egén. Kosztka Mihály Tivadar saját naprendszerében száguldozik: Szicília, Athén, Jajce, Trau, Szigetvár, Hortobágy, a Kárpátok; és Amszterdam, Brüsszel, London, Párizs, Madrid, Hispánia – Gibraltárig. Tengerre száll; s amikor a roppant hajót égre dobáló viharban a rémült utasok életben maradásukért fohászkodnak, és kezüket tördelve bolyonganak a fedélzeten, Tivadar, a festő – hátára kötözött festőládájával – kabinjába tér, ágyára fekszik, s mélyen, nyugodtan alszik: Isten nagy feladatra jelölte őt ki, halandó lelke nem pusztulhat a viharos tengeren, a kiválasztottnak nem hullik így le csillaga. Alszik: festményeiről álmodik.

És megérkezik Betlehembe; Jeruzsálem Panaszfalát, Baalbek romjait, az Olajfák hegyének ciprusait csodálja, bámulja a cédrusokat.

Hatezer év sűrűsödik a tekintetében.

Fest, dolgozik. Hagymán, szilván él. Ötven kiló.

Megtalálta a napút színeket: világító sárgát, lángoló pirosat, fájdalmas rózsaszínt, borzongató kéket. Csontváry Kosztka Tivadar birodalmában tombol a napfény. Taormina romjain lángol-világít az ég a lemenő napfény sugaraitól. Baalbek Naptemplomának hat hatalmas oszlopa napként ragyog.

A cédrusok mögött már szürkül az ég, csak itt-ott csillan napfény, fogyatkozik, rozsdásodik a világító sárga szín.

Utolsó festménye a Tengerparti sétalovaglás. Zöldben-kékben lebeg a tenger, az ég, némán vonulnak fekete, fehér, barna lovasok. Hegygerincen a végleg lehanyatló nap elhaló vörös fénye.

Consummatum est. Az életmű beteljesedett.

Csontváry úgy érezte, meghódította a mindenséget. Most birtokba akarta venni. És földre teperte őt a mindennapok józansága.

Eddig másképpen látta a tájat, lenyugvó nap rőtvörös szikrázását az ég alján, Taormina romos boltíveinek távlatát, Hortobágy hídján a lovak száguldását, Panaszfal előtt jajongó emberek riadt szembogarát, a látlatot, mint illett és szokásban volt látni akkoriban. Festményei előtt állva mosolyogtak, kacarásztak az emberek.

Csontváry magára marad „ebben a gyorsan élő, villannyal kormányozható világban, ahol ma már nem a sejtelem és a reményre épített harmincévi várakozás az uralkodó irányító erő, hanem azonnal a tudás”. Eddig sejtelmei, reményei: a munka vezérelték. De a világ nem kíváncsi hódítására, Napút birodalomra, a csodára. A józanok nem bocsátják meg, ha valaki másképpen tud és mer látni, mint illik s szokás.

Csontváry evilági eszközökhöz nyúl, hogy megvédje életművét. Leteszi az ecsetet, tollat ragad.

Levelet ír Koronghy Lippich Elek méltóságos úrnak, pénzügyi elgondolásait fejtegeti, javasolja: hozzák létre a zseniális egyének menhelyét: „mert közepes erőkre fecséreltük a pénzt és az időt”. Veszélyes mondat. Senki nem óhajtja magát közepes erőnek tudni, ráadásul ingyenélőnek. Mert sokan vannak: „Fejlődésből építjük a palota sorokat, s humánus gyöngédségből tűrjük a poloskákat.”

Kitört a háború. A józan világ őrülete. Ki figyelt Csontváry jajszavára? A képei előtt mosolyogtak s nevettek az őrült apostol szózatán: „Gondolkozzunk fölötte mivel tartozunk a világ Teremtőjének azért, hogy itt vagyunk, mivel tartozunk Európának azért, hogy idejöttünk, s mivel tartozunk az emberi fejlődésnek azért, hogy itt maradjunk!”

Gondolkoztunk?

Csontváry meghódította Napút birodalmat, elveszítette az életet. Napút birodalomból nincs visszatérés. Csontváry megpróbál még egyszer a földi létbe visszatalálni: önéletrajzot ír.

Hatvanéves elmúlt, harminc év szakadatlan munka a batyuja, barangolt Európában, Afrikában, Ázsiában, étlen-szomjan festett, álmodott. Hátán a festőládája: belülről perzselő magány. És most nincs ember, aki értené, miért indult el a megsejtett birodalomba; keresztülverekedte magát a sivatagon, túlélte a tenger háborgását, nem riadt vissza semmi földi viszontagságtól, megteremtette Napút boldog birodalmát: Tarajkát, Taorminát, Baalbeket. És egyedül didereg napfényországban.

Már nincs sok idő. Emberi életet álmodik magának, eszébe jut gyerekkora, s most még egyszer, utoljára, búcsúzóul, vigaszul, maga mögött felejtve a sivatagot, visszaérkezik gyerekkorába. Megelevenedik a múlt. Amikor a kis-szebeni piacon ő volt a fiúk vezére, verekedtek, játszottak, kicsúfolták a rongyos vándort, vadászni jártak, titkos álmaikat cserélgették. Nem az eltűnt időt siratja. Az elveszített életet álmodja megtörténtnek. A valamikori barátságos kis-szebeni napokat, a füstös múlt ízeit, amikor hitte, lesz boldog földi élete. Látja az üstököst, amely gyermekkora egén világított. S ahogy lassan visszahull a múltba, éjfeketévé kormozódik körülötte a jelen. Még elmeséli csodálatos vállalkozásának történetét, még megmutatja, merre vezet ösvény Napút birodalomba, még elbúcsúzik azoktól, akiket szeretett.

Elbúcsúzik az emberi élettől, amit földi létében nem volt ideje megismerni.

És eltemetkezik a jövőbe. Ott vár valamennyiünkre.

Csontváry Kosztka Tivadar életművének nagy részét bemutató kiállítás 2015-ben, a budai Várban

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (http://mek.oszk.hu/05800/05889/html/gmcsontvary0001.html)