Festészet a Római Birodalom fénykorában

 

 

(Kr. u. 1. sz. közepe – 3. sz. közepe)

1. kép: Női portré. Pompeji falfreskó Libanius házából. Kr. u. 78 körül. Nápoly, Museo Archeologico Nazionale

2. kép: Terentius Neo és felesége portréja. Pompeji falfreskó. Kr. u. 78 körül. Nápoly, Museo Archeologico Nazionale

3. kép: Kenyérbolt. Pompeji falfreskó. Kr. u. 1. sz . Nápoly, Museo Archeologico Nazionale

 

A Kr. u. 1. sz. folyamán a falfestészetnek két újabb stílusa alakult ki, melyeket 3. és 4. pompeji stílusnak szokás nevezni. Ezeknél már nem a térillúzió fokozása a cél, hanem a teret határoló falak minél díszesebbé tétele. Ehhez felhasználják továbbra is az épülethomlokzat ábrázolásokat, de a realitástól elszakadva mind fantasztikusabb elemekkel kombinálják. Ezt ostorozta Vitruvius építészeti művében. A falfelületet nagy, többnyire sötét színű (pl. pompeji vörös, fekete) falmezőkre tagolják, és középpontjukba figurális jeleneteket festenek, melyek úgy vannak elhelyezve, mintha táblakép volna felakasztva. Legkedveltebbek a mitológiai témák, a tájképek, a mindennapi élet jelenetei. A portrék ritkák, de azok igen megkapóak.

 Young Girl from Pompeii Portrait a Baker and his Wife from Pompeii The Bakery from Pompeii

 A jómódú lány portréja fülében és fején aranyékszereket visel, egyik kezében íróvesszőt tart, a másikban írótáblát. Nehéz eldönteni, hogy elgondolkodó tekintete ihletet keres, vagy csak a napi kiadásokat gyűjti össze. Az előbbi alapján egyesek Szapphónak tartják. Arca idealizáltan szép, de kiléte nem állapítható meg.

 A házaspár portréja esetében aligha kétséges, hogy a háztulajdonosokat ábrázolja. A férfi keleties, kevéssé kifinomult vonásai arra utalnak, hogy kézműves vagy kereskedő tevékenységéből meggazdagodott bevándorlóról van szó, aki finom megjelenésű feleséget tudott szerezni magának. Az írótábla ugyanúgy jelenik meg, mint előbb, nyilván az elszámolások feljegyzésére. A férfi kezében tartott papirusztekercs római polgárjogára utalhat. Mindegyik portrénál dominálnak a nagy barna szemek, melyek élővé teszik a tekintetet.

Dr. Gesztelyi Tamás – Debreceni Egyetem, BTK (  Klasszika-filológiai Tanszék)

 

Az impresszionista festő kertje

 

 

Claude Monet földi paradicsoma

Az impresszionista festészet egyik leghíresebb képviselője, Claude Monet
életének felét, 43 évet töltött Givernyben, ahol a maga tervezte kertekben sok remekművet is festett. A néhány éve, az eredeti tervek alapján felújított kert régi pompájában fogadja az odalátogatókat. 

 

Monet háza ma

Monet egykori lakóházát eredeti, teljesen berendezett formájában állították helyre. Mint az egykori fotó is bizonyítja a kert esetében is az eredeti állapot helyreállítása volt a cél. A ház főbejáratával szemben álló két tiszafa még az előző kertből maradt itt, innen indul a virágokkal szegélyezett út a kapuhoz

A francia impresszionista festők kedvelt témája volt a Szajna-völgye. A legenda szerint Monet egyik motívumkereső útján, egy vonat ablakából látta meg a Párizstól 70 kilométerre fekvő Szajna parti kis falu, Giverny egyik kertjét, ami nagyon megtetszett neki. 1883 tavaszára sikerült összegyűjtenie annyi pénzt, hogy megvásárolhassa az 1 hektáros területet a lakóházzal.

Monet háza régi képen

A kert tele volt gyümölcsfákkal amit – a helyiek rosszallása ellenére – Monet kivágatott. Ő egy színekben és fényekben gazdag, festői kertet álmodott a gyümölcsös helyére, egy virágokkal tarkított díszkertet (Clos Normand), ami festői témákat kínál. Csak az épület előtt álló két tiszafa maradt hírmondónak a régi kertből, ezek ma is láthatók. Innen indul a kertet kettészelő, rózsalugasos sétaút.

Monet kertje

Monet hozzáfogott terve megvalósításához. Kertészeti könyveket vásárolt és ezeket tanulmányozta, hogy a minden évszakban virágzó, festői növény­együttesekből álló kertet megvalósíthassa. Díszalmafákat és dísz­cseresznyéket ültetett és a fák közötti területeken alakította ki a kertészek számára ma is szokatlan virág­együtteseket. Több kertészt is alkalmazott, hogy a mindig látványos festői kert megvalósulhasson.

Az első birtok megszerzése után tíz évvel Monet-nak sikerült egy szomszédos, 8 000 m2– es földterületet is megszereznie, amit csak egy út választott el első kertjétől. Ennek a területnek a közelségén kívül egy másik nagy előnye is volt, a közelében folyt egy patak. Monet-nak sikerült a helyi elöljáróságon elérnie, hogy ezt átvezethesse épülő új kertjén.

 A XIX. század végén Franciaországban nagy divatja volt a japán művészetnek, így a fametszeteknek is. Monet egész kis gyűjteményt vásárolt ezekből (a gyűjtemény egy része megtekinthető ma is a lakóház falain). A japán kultúra iránti vonzalmának köszönhetően Monet egy vizikertet tervezett erre az új területre. Az átvezetett patakkal ez a hely erre kiválóan alkalmas is volt, így megvalósulhatott a gyönyörű japánkert, egy tóval a közepén. A helyiek tiltakozása most sem maradt el, úgy vélték, hogy az egzotikus növények kárt okoznak a patakban mosott  ruháikban, és mérgezik a patakból ívó állataikat.

 Monet először csak egy kisebb tavat ásatott amit később bővítettek a mai méretére. A teljesebb hatás kedvéért egy íves fahidat is építtetett aminek a két végéhez ültetett japánakác ma is látható. Talán csak ez a két növény maradt meg az eredeti japánkertből.

Monet kertje

A Japán-kert részlete az annyiszor megfestett tündérrózsákkal

A kialakítás során annak ellenére sikerült japán hatást elérnie, hogy nem  japánkertre jellemző növényeket ültettek, mivel azokban íriszeken és tavirózsákon kívül nem alkalmaznak virágokat. Monet-nak most is a festőiség volt a legfontosabb, amit mi sem bizonyít jobban, hogy időskori híres képeinek nagy részét itt festette, többek között a párizsi Orangerie-ben látható óriási tavirózsás képeit.     

Japán-tó

 Fennmaradt számlák bizonyítják, hogy sokat áldozott a kertekre, „Minden pénz megy a kertembe” – mondta. Szívesen kereste a legegyszerűbb és a legritkább virágfajtákat. A vásárlások mellett cserékkel is gazdagította kertjét. Ebben két barátja, a festő Caillebotte és a politkus Clemanceu is segítségére voltak. (Clemanceunak köszönhető az is, hogy a nagy tavirózsás képeknek külön helyiségeket alakítottak ki az Orangerie-ben.) 

Monet kertje

A Japánkert híres Japán-hídját – amit Monet szintén sokszor megfestett – az eredetivel azonos módon állították helyre. Az eredeti növényzetből csak a korabeli fotón is látható japán akác élte túl a nehéz időszakokat

Monet halála után a kertet mostohalánya gondozta, majd sokáig elhagyatott volt. A növények elvadultak, kipusztultak, amik pedig  túlélték ezt az időszakot, azok az 1944-es bombázáskor pusztultak el. 1977-ben az Academie des Beaux Arts lett az új tulajdonos és a kerteket helyreállították, de nem egészen Monet elképzelései szerint. 2011-ben egy angol kertésznek, James Priestnek kellet jönnie, hogy a kertek visszanyerjék régi pompájukat. Az új főkertész Monet itt festett képeiből indult ki a felújításnál – amit ő szívesebben nevezett restaurálásnak – és még festeni is elkezdett, hogy minél jobban magáévá tegye Monet elképzeléseit. A vízililiomos tó alig igényelt változtatást, annál több mindent kellett újratervezni az első, virágos kertben. A munka 3 évig tartott és 2014-től újból régi szépségében látható a festő kertje.

Németh János – Élet és Tudomány

 

Monet műterme

Claude Monet (1840–1926)

Párizsban született, de a Szajna torkolatánál fekvő Le Havre-ban nőtt fel. Már 10 évesen művészeti iskolába került és 15 éves volt, amikor Eugéne Boudin megismertette a plein air festéssel. 16 évesen Párizsba költözött, ahol megismerkedett és barátságot kötött festőkkel, akikkel együtt később impresszionistákként emlegették. A kezdeti sikertelen évek után egyre népszerűbb lett, így megtehette, hogy 1883-ban megvegyen egy Giverny gyümölcsöst. Ideköltözött és itt alakította ki azokat a kerteket amelyek oly gyakran voltak képei témái. Innen indult hosszabb rövidebb festői kirándulásokra például Rouenba, hogy híressé vált képeit megfesse. Halálának évében, 1926-ban, már félig vakon fejezte be, az erre a célra építtetett Giverny nagy műteremben a 12 pannóból álló Tavirózsák című sorozatát amit a francia államnak ajándékozott.

A Művészet és tudomány viszonyának bemutatása a TIT lapjaiban” szakmai program megvalósítását 2017. évben a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.

 

Reformáció 500. Ég és Föld – Borsos Miklós és a Biblia

 

 

Győrben, az Esterházy-palotában folytatódik a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány (KOGART) és a Debreceni Református Hittudományi Egyetem (DRHE) tavaly novemberben elindított, a reformáció 500. évfordulója alkalmából rendezett négyállomásos sorozata. A mostani tárlat Borsos Miklós azon munkáit vonultatja fel, amelyeket a Biblia hatása hívott életre.

Borsos Miklós: A gyógyítóA Kovács Gábor Művészeti Alapítvány a Debreceni Református Hittudományi Egyetemmel együttműködésben nagyszabású kiállítás-sorozattal emlékezik a jeles évfordulóra.  A négy kiállítás olyan alkotásokat mutat be, amelyeket a Biblia ihletett, és amelyek segítségével az élet sorsfordító kérdéseivel szembesülünk. Borsos Miklós képzőművészetünk 20. századi történetének egyik legsokoldalúbb személyisége, aki minden képzőművészeti műfajban maradandót alkotott. Az elsősorban szobrászként ismert művész tudását nem iskolákban vagy képzőművészeti akadémiákon szerezte, hanem az évszázadokkal ezelőtti gyakorlatot folytatva az idősebb mesterek munkamódszereit, művészi megoldásait tanulmányozva sajátította el, miként kell az anyaggal szakszerűen bánni.

Borsos életműve egy jelentős részének meghatározó forrása a Szentírás, megjelenített témáinak nagy részét az Ó- és Újszövetségből merítette. Nem hozott létre belőlük különálló sorozatot, az idesorolható darabok lazán kapcsolódnak egymáshoz, illetve szemléletükben és motívumaikban sem válnak el mindig élesen a többi antik, zenei és természeti ihletésű kompozíciójától.

Bibliai kötődésű képei nem elbeszélnek; ezeknek a történeteknek az emberi oldalára összpontosítva, a földi létezés olyan meghatározó élményeit és kérdéseit mutatják be, mint a szenvedés, a remény, a küzdés, a hit, az alkotás, a magány és a részvét. Mindennek pedig a rajzoló nemcsak krónikása, hanem szereplője is, hiszen a papírművek visszatérő férfialakjában Borsos rejtett önarcképét ismerhetjük fel. Saját harcaiból és találkozásaiból indul tehát ki, számot vet velük, és annak tapasztalatából igyekszik átadni valamit, a személyes aspektus így elválaszthatatlan. Ahogy maga Borsos is hangsúlyozta: „az emberi lélek történelméből ástam elő a magam élményeit, a magam gondolkodásszálaival összefüggően”.

Vallási tárgyú, vagy pontosabban vallási jelentéseket bemutató képei elsősorban nem konkrét történeteket, sokkal inkább emberi helyzeteket és emberi gesztusokat mutatnak, így üzenetük mindenkinek ismerős lehet, és mindenki „lefordíthatja” a maga számára. A Bibliával való kapcsolatáról Borsos így vall: „Először az Ószövetség megnevezhetetlenül bizarr, drámai, rettenetes része, a próféták történetei érdekeltek, ezért rajzokat készítettem ezekhez. Azután az Újszövetségben a Hegyi beszéd tisztasága, egyszerűsége ragadott meg […] Családi tragédiánk – nővérem betegsége – során is ott kerestem valamiféle megnyugvást idegeim számára, és azt hiszem, hogy meg is találtam.”

A tárlat az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával, a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem és a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum közös szervezésében jött létre, és 2017. június 11-ig látogatható.

 

A kiállítás kurátora: Kosinsky Richárd, a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány művészettörténésze.

A reformációra emlékezve a győri kiállítást egy kolozsvári és egy záró, budapesti tárlat követi – utóbbi 2017. október 7-én nyílik a Várkert Bazár Testőrpalotájában, amely tematikájában és szellemiségében összefoglalása és betetőzése lesz a korábbi három kiállításnak.

Reformáció 500. Ég és Föld – Borsos Miklós és a Biblia.

 

Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum – Esterházy-palota

 

Győr, Király utca 17.

www.facebook.com/reformacio500kiallitas
www.kogart.hu

 

A 19-20. század fordulójának kínai festészete: A sanghaji iskola

 

 

A festészet egyik központja már a 19. század végén Sanghaj lett, ahol a kínai festők képeik eladásából éltek. Amatőr írástudóként a remetefestők festészetéből sokat merítve, független művészként élték a kozmopolita város életét. Képeik témája főként a hagyományos írástudó festészet madár-virág képeiből forrásozott, újításuk, hogy a színeket a komponálás alapvető eszközeként alkalmazták. A sanghaji iskola két legjelesebb alkotójának művein nyomon követhető a 18. századból a 20. század kínai piktúrájához átvezető út minden állomása. A sanghaji festőiskola két kiemelkedő mestere – Ren Bainian és Wu Changshuo – mellett számos festőt és kalligráfust indított el.

 

Wu Changshuo: Peóniák Ren Bainian után - Madár-virág kép

1: Wu Changshuo: Peóniák – Függő tekercskép, papír és színek
Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest
Miklós Pál: A sárkány szeme. Corvina Kiadó, 1973:81.a/IV. kép
 
2: Ren Bainian után – Madár-virág kép
Albumlap, papír és színek
Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest
Miklós Pál: A sárkány szeme. Corvina Kiadó, 1973:129.aVIII. kép

Ren Bainian (1840—1896), eredeti nevén Jen Yi, a 19. század második felében a színes kínai festészet egyik megteremtője volt. Szegény család sarjaként előbb apjától sajátította el a festés alapjait, majd Sanghajban telepedett le, ahol neves mesterek irányították önképzését. Bravúros rajzkészség jellemezte alkotásait. A 17—18. századi individualista festők festészetének folytatója, az eszmeírás (kínaiul:: xieyi) stílusának kiváló mestere. A kontúrok nélküli ecsettechnika, a szabad folthatással dolgozó színek, a kalligrafikus ecsetkezelés festője. Kora madár-virág képeit becsülte leginkább, melyek merész színhasználata a 20. századi piktúra előfutárává avatta. Zsánerképeit és figurális vázlatait, portréit nagyra értékeli az utókor.

Wu Changshuo (1844—1927) vagy más névváltozatban Wu Changshi, kínai kalligráfusként és festőként, a 19. század végén a kínai színes kép egyik megteremtőjeként írta be nevét a kínai festészettörténetbe. Zhejiang tartománybeli írástudó családból származott. Már tíz évesen verselt és pecséteket faragott. Fiatalon sokat vándorolt, felkereste kora híres mestereit és gyűjteményeit. 1880-ban Suzhouba, majd Sanghajba ment, ahol kalligráfiái és pecsétei eladásából élt. Kalligráfusként kiválóan ötvözte a Han-kor kancellista stílusát és a pecsétírást a fogalmazó „fűírás” lendületes, összevont ligatúráival. Festeni csak harminc éves kora után kezdett. Hangsúlyos, széles ecsetvonások, a kalligrafikus elemek gyakori használata jellemzi képeit. Tiszta, erőteljes színeket használt. Kedvelte a virágzó ágak és gyümölcsök ábrázolását.

Fajcsák Györgyi – ELTE-BTK (gépeskönyv)

 

A Tabán festője

 

 

Zórád Ernő grafikus, festő, karikaturista. Művészeti tanulmányokat a budapesti Iparművészeti Iskolában folytatott. Mestere: Haranghy Jenő. 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki. Pályáját alkalmazott grafikusként és illusztrátorként kezdte. A világháború után a hazai diafilm és képregény-rajzolás úttörője lett. 1951-től négy évtizedig a Füles újság illusztrátoraként működött. Akvarell-sorozaton örökítette meg a régi Tabán jellegzetes részleteit. Az 1950-es években szerepelt a Műcsarnokban rendezett országos kiállításokon. Egyéni tárlata volt 1960-ban a Derkovits Teremben, 1981-től több alkalommal fővárosi kiállítóhelyeken. Írásai: Egy vándorfestő ifjúságai, Bp. 1990., Tabán, Bp., 1997., Krúdy világa, Bp., 1998.

 

Zórád Ernő

Zórád Ernő (Balassagyarmat, 1911. október 16. – Budapest, 2004. április 8.)

 

A Tabán (Rácváros, budapesti „Montmartre”) romantikája az 1933 tavaszán megkezdett bontással visszavonhatatlanul eltűnt.

Kanyargós utcácskáiról, kedves tereiről, a hegyoldalban egymás fölé bújó földszintes házairól ugyan fennmaradt sok fekete-fehér fénykép, azonban a hangulatokra fogékony, a rendezetlenségben is létező szépségre érzékeny festők színes alkotásai talán valamivel többet hoznak vissza ebből az örökre eltűnt világból.

A Tabánról a legtöbb képet Végh Gusztáv és Zórád Ernő hagyta ránk. Szinte valamennyi képükön az épített környezetben láthatjuk az ott lakó (vagy romantikus élményt kereső) embereket is. Sőt a fiáker, autó, oldalkocsis motor, csacsifogat, utcai nyomókút sem hiányzik.

 

Zórád Ernő: Vendéglő a mélypincéhez  Zórád Ernő: Felsőhegy utca Zórád Ernő: Tabáni utcarészlet

Zórád Ernő: Szikla utca Zórád Ernő: Árok utca a Fehérsas térnél Zórád Ernő: Holdvilág utca

Szöveg forrása: kieselbach.hu, egykor.hu

 

Magyar rajzművészet XIX. század (3. rész)

 

 

A romantika

A következő generáció tagjai, az úgynevezett romantikus festők lényegében a biedermeier stílusát folytatták némi akadémikusabb ízzel. A romantikát munkásságukban csak a történeti és orientális témák felbukkanása és a regényesebb tájak kedvelése sejteti. Festésmódjuk a biedermeier felfogáshoz kapcsolódott, de művészetükben kevesebb a valóság szerepe s a biedermeier naturalizmusának frissességét náluk az Akadémia fáradtabb színei és szokványos formái váltották föl. Iskolázottságukban Bécs jelentősége elhalványult, de az előző korszakéhoz képest erősödött Itália hatása, ahol Markó körül csoportosultak és egyre nagyobb szerepet kapott München befolyása is. Konzervatív, elkésett munkásságuk mintegy átmenetet alkot a biedermeier és az akadémizmus közt, s elmaradva a haladó festői problémáktól, a magyar művészetnek a főfolyamtól eltérő ágát alkotja.

A romantikus hang tulajdonképpen nem e festők bágyadt műveiben, hanem Madarász és Izsó egy kissé még a biedermeierben gyökerező romantikája mellett a következő generáció, Lotz Károly, Székely Bertalan, Wágner Sándor, Zichy Mihály, valamint Munkácsy Mihály és Szinyei Merse Pál fiatalkori, az 1860-as években festett műveiben jelentkezett.

Brodszky Sándor (18191901) a bécsi Akadémia elvégzése után Münchenben működött szép sikerrel, 1856-ban jött haza és telepedett meg Pesten. Képei romantikus hangulatát főleg festői világítási effektusokkal érte el. Festményeihez készített vázlatrajzai részletességükkel távol állnak képei festői értékeitől, s művészetében kevésbé jelentősek.

A fény-árnyék megoldásokat kereső Brodszky mellett Ligeti Antal (18231890) munkássága leíróbb jellegű. Markónál tanult, majd egy rövid ideig Münchenben tartózkodott. Számos, kellemes látványt nyújtó festménye („Visegrád délről” 1861, „Szepeshely” 1874, „Trencsén vára”, „Pest az Istenhegyi útról” 1876) mellett fáradt szakszerűséggel készült rajzai ugyancsak alig játszanak szerepet művészete megítélésében.

 

Ligeti Antal: Trencsén vára

Ligeti Antal: Trencsén vára

Ellentétben Ligetivel, Markó Andrásnak (18291895) szárazabb képei mellett dús festőiséggel előadott nagyméretű szénrajzai jelentik munkássága legjavát. Témájukat itáliai reminiszcenciák sugallták. Levegős campagniai tájak ezek ciocciarákkal, pásztorokkal és nyájakkal, égve az olasz nap hevében, amely áttűz a rajzok atmoszféráján.

A romantikus tájképfestők legtekintélyesebbje Keleti Gusztáv (18341902) volt. Apja, a drezdai Klette Károly (1793—1874), mint a nádor gyerekeinek rajztanára került Magyarországra. Alcsut környékén festett akvarelljei, a pesti 1838-as árvízről és 1849-ben Buda szétlőtt falairól készített művei a századeleji realista veduta festők közé sorolják. Fia, Gusztáv a romantikusok között a legkonzervatívabb volt s művészeti elveit nem csak képeivel („A száműzött parkja” 1870, „Normafa” 1895), hanem az ecsetet letéve, tollal is szolgálta. Mint kritikus, nevét rossz hangzásúvá tette elfogult ítéleteivel és főleg azzal, hogy nagy szerepe volt Szinyei elhallgatásában. Rajzai képeivel azonos szelleműek. Nagy tudással, pontossággal és nem minden festői véna nélkül készített festmény-vázlatai, levegős akvarelljei a budai hegyekről és Budapestről vagy lavírozott tusrajzai, melyeket nagy számban készített „Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” (18871901) című kiadvány számára, nem teszik indokolttá, hogy kritikusi rossz híre művészetére a kelleténél sötétebb árnyékot vessen.

 

Keleti Gusztáv: Jánoshegy és vidéke

Keleti Gusztáv: Jánoshegy és vidéke

A romantikus festők közül a legmélyebben gyökerezett a biedermeier stílusban, de a legmesszebb jutott előre Molnár József (18211899). Tanulóéveinek állomásai Bécs, Itália és München voltak. Olaszországban Markó művészete kapta meg, Münchenben Libay, Brodszky és Ligeti voltak társai. 1852-ben tért vissza Pestre. Arcképei nagyrészt vízfestmények —, történeti vásznai („Széchy Dezső önfeláldozása” 1855) és életképei („Fürdés után, „Légyott” 1879) felfogásukban még a 70-es években is közelebb álltak a biedermeierhez, mint a romantikához. Tájképei („Váli táj” 1875, „Komp” 1875, „A Balaton Aligánál”) viszont már túlmutatnak a romantikán és őszinte természetszemléletükkel, realista előadásmódjukkal és festői kvalitásukkal Mészöly realizmusához és gyengéd, szelíd lírájához állnak közel. Az 1850-es, 60-as évektől ismeretes rajzai képeihez hasonlóan a reformkor stílusának legközvetlenebb folytatói. Gondos kivitelű arckép-akvarelljei vagy pesti és esztergomi látképei alig különböznek az előző korszak hasonló munkáitól. Legszebb, egy fürdő nő üde fiatalságát megörökítő rajza , az 1860-as évek szelíd, biedermeieres romantikájának szellemét idézi.

 

Molnár József: Fürdő nő Molnár József: „Légyott”

Molnár József: Fürdő nő | „Légyott”

Jankó János (18331896) a romantikus genre képviselője. Munkássága szinte teljes egészében a rajz területére esett. Az ő nevéhez fűződik az önálló magyar karikatúra megteremtése. A korábban elszórtan jelentkező torzképek jórészt a szabadságharc idején keletkeztek és kevés kivétellel alig érték el a művészi színvonalat. Jankó Bécsben Rahl tanítványa volt. Hazatérve, az 1860-as évektől kezdődőleg nagy tömegben ontotta rendkívül népszerű, tollal készült torzképeit a legkülönfélébb pártállású élclapok, az „Üstökös”, a „Bolond Istók”, „Borsszem Jankó” stb. számára. Külföldön is ismert volt, az „Illustrated London News” rajzokat kért tőle és német élclapok is átvették egyes képeit. Kényszerű termékenysége azonban, kezét a már begyakorolt modorra szorítva, nem vált rajzai hasznára. Munkáinak legfőbb értéke nem rajzi kvalitásaiban, hanem kitűnő megfigyelő-típusalkotó képességében volt. Alakjai, Mokány Berci, a vidéki nemes, Tallérossy Zebulon, a képviselő, Kraxelhuber Tóbiás, a pesti háztulajdonos, Éhös Péter, a falusi tanító, Pokrócz Ádám, a vasúti kalauz és Mihaszna András, a rendőr, kedves, simogató humorral idézik fel a múlt század elsüllyedt magyar világát.

 

Madarász Viktor: Hunyadi László siratása, 1859. Magyar Nemzeti Galéria

Madarász Viktor: Hunyadi László siratása, 1859. Magyar Nemzeti Galéria

Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a siralomházban” (1864)

Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a siralomházban” (1864)

E festők között a parázsló romantika egyedül Madarász Viktor (1830 1917) művészetében lobbant lángra. A tüzet a nemzeti érzés és az elnyomó zsarnokság elleni gyűlölet szította fel. Ez az érzés hajtotta Madarászt gyerekfejjel a honvéd zászlók alá harcolni s vezette később erőt és vigaszt meríteni a tragikus magyar múltba. Számára a festészet eszköz volt, az elkeseredett ellenállás fegyvere. Útja Bécsen át a gyűlölt császárvárosban nem maradt sokáig Párizsba vezetett. Madarász volt a szabadságharc után az első magyar festő, ki áttörte az országot fojtogató német gátat s megérzett valamit a friss nyugati szél ízéből. De sokkal alacsonyabbról jött, semhogy szemmértéke ne tévedhetett volna a magasságok megítélésében és Delacroix helyett Delaroche-ban vélte felismerni a nagyságot és a mintaképet. Párizsban hírnév várt rá, aranyérem a Salon kiállításán, Eugenia császárnő megrendelése és a romantika vörösmellényes harcosának, Theophile Gautier-nek barátsága és áradó kritikái. A siker méltán érte, a „Hunyadi László siratása” (1859), a „Zrínyi és Frangepán a siralomházban” (1864) komor, monumentális drámaiságukkal, fojtott feszültségükkel, valamint „Thierry Amadé” nemesen egyszerű arcképe (1864) festői kvalitásaival egy nagylélegzetű mester alkotásai. Ez a lélegzet azonban akadozott, ki-kihagyott, remekművei mellett gyengébb képek is kerültek ki ecsetje alól s magasan szárnyaló képzeletét és alkotó hevét kisszerű, még a hazai szelíd romantika biedermeieres modorában megrekedt festésmódjával nem mindig tudta követni. 1870-ben hazatérve, már csak egy nagyobb szabású képpel, a Zápolya Izabellát ábrázolóval jelentkezett. Itthon más festésmód járta már, a fiatal akadémikus festők nagyobb felkészültsége szorította s Gautier dicsérete helyett Keleti gáncsoskodása fogadta. Madarász letette az ecsetet és hátat fordított a művészetnek.

 

Madarász Viktor: Teleki Blanka fogságban

Madarász Viktor: Teleki Blanka fogságban

Rajzait nehéz méltó módon értékelni, mert főműveihez készített vázlatai nem ismeretesek. A meglevő vázlatok közül rajzművészetéből csak a Teleki Blankát és Leöwey Klárát a kufsteini börtönben ábrázoló egyik utolsó párizsi képének egy szép, biedermeieres tanulmánya ad ízelítőt.

A romantikában egyedül a szobrászat törte át az Akadémia gátjait, Izsó Miklós (18311875) művészetében. Pályáját kőfaragóként Ferenczy István mellett kezdte, majd Bécsben és Münchenben tanult. Szobrai („Búsuló juhász” 1862, „Csokonai Vitéz Mihály” 1867) még a biedermeierben gyökereznek, de terrakotta vázlatai közvetlen, friss szemléletükkel, kötetlen mozdulataikkal és tiszta plasztikáiból fakadó igaz megfogalmazásukkal a kor művészetének legjelentékenyebb alkotásai. Munkásságában ezek az agyagvázlatok vették át egyébként kisszámú rajzvázlatai szerepét.

Forrás: Pataky Dénes – A magyar rajzművészet (17-19. oldal) Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1960

Kapcsolódó tartalom

Kiskunhalasi hagyomány: Berki Viola, Diószegi Balázs

 

 

A képzőművészet hagyománycentrumát itt a kiskunhalasi születésű nagybányai mester, Thorma János életművének két legfontosabb történeti kompozíciója, a Talpra magyar,

másképp: a Március 15-dike és az Aradi vértanúk jelenti. Vagyis a legfontosabb szabadságharcos hagyomány, a magyar szabadságküzdelem eleven példaként van jelen – nagybányai ihletésű művei mellett. Örvendetes, és szinte példátlan az országban, hogy a Thorma állandó kiállítást további Thorma-festményekkel és más nagybányai festők alkotásaival tervezi bővíteni a város dr. Bay Miklós értékes gyűjteményéből.

Kiskunhalas képzőművészeti kiállítási hírnevét 1973 és 1990 között a Szilády Galéria

erősítette. Profiljába, tárlatrendezési praxisába tartozott, tartozhatott volna Diószegi

Balázs és Berki Viola, akiknek az elmúlt évtizedekben több kiállítása volt Kiskunhalason.

Berki Viola itt született, ezer szállal kötődött Halashoz. Szülei 365 hold kötönypusztai

Berki Violabirtokon gazdálkodtak. Viola a gyerekkoráról írta önéletrajzában: „Én állandóan a majorban voltam, a cselédgyerekek voltak a pajtásaim.” Szerette az állatokat, naphosszat hajtotta a lovakat, szekerezett. „12 éves koromban félnapokat szántottam” – írja. „Különféle babonás hiedelmek uralkodtak. Volt egy híres javasasszony Majsa határában, a Macska Róza. /…/ Itt, ezen a tájon el lehetett képzelni a hajdani betyárvilágot, lehetett találni áthatolhatatlan tüskevárakat”. Mindezek a kialakuló egyéniség fundamentumába, mentális és emocionális alaprétegébe épültek be, amelynek legerősebb pillére a családi tradíció. „Ősei tanult emberek, /…/ főként jogászok, de diplomájuk mellett földbirtokkal is rendelkeztek.” Fontos szerepet vittek a református egyház életében, egyik ősük gályarab volt, a másik, akire Berki Viola gyakran hivatkozott, Bulcsú Károly író, költő, a költészet tanára volt a Kecskeméti Jogakadémián. Viola a Berki-házban (Kossuth u. 13.) született, abban a házban, ahol a rokon Thorma János oly sokat tartózkodott. Nagyanyja nővére „vitrinben őrizte a negyvennyolcas ereklyéket”, vagyis élő hagyományként eleven volt a családjában a Thorma által is megrögzített 1848–49-es szabadságeszmény. Berki Viola rajzkészsége – ezt talán már kicsi korától a nagy rokon példája is motiválta – már korán megmutatkozott: „a takarékudvar málladozó falait szénrajzokkal rajzoltam teli. Kedvenc témám volt a Csodaszarvas üldözése”. A boldog, bukolikus közegben telő gyermekkorát a Rákosi-korszak nehéz évei követték. Földjeiket elvették, a családja osztályidegen, kulákbélyeggel földönfutóvá, üldözötté vált. Berki főiskolai éveit is megnehezítette mindez, noha ő alapvetően visszahúzódó, befelé élő, introvertált személyiség. Főiskolai társai – közülük leghatékonyabban Kondor Béla – segítik. Ám a hivataloknál, a szocialista művészetirányítás fórumain, a zsűrikben csak nagyon lassan, araszolva tudott előbbre jutni, eredményeket is fölmutatni. Kiállítási szereplései az 1960-as évek második felétől, murális, közösségi terekben megvalósított alkotásai az 1970-es évektől realizálódhattak. Ideálja, amit teljes művészi munkálkodásában vallott: „A reneszánsz művészek hatalmas tudása volt előttem a példakép.” Ennek szellemében ő is egyfajta teljességre, a mesék képi megfogalmazásának az egyéni teljességére törekedett, akár bibliai fejezetet, Dante Poklát, az Embernek fiát, a római vagy az Árpád-kort, az Ezeregy éjszaka mesevilágát, a Tempefőit vagy a magyar irodalom arcképcsarnokát fogalmazta képpé. Rajzai, illusztrációi, festményei, pannói és mozaikjai egyugyanazon vizuális nyelven beszélnek: érzékletes egyéni stílusának, senki mással össze nem téveszthető karakterisztikus darabjaiként. Berki Viola világa szeretetre méltó, nem elidegenítő, hanem életigenlő, magával ragadó. Kritikusai szerint ő maga szüntelenül jóra törekvő, „alaphangja a középkori miniatúrák aprólékossága” (Frank János). Képei részlet gazdagsága utolérhetetlen meseszövővé avatja, olyanná, aki „a gázgyárból is árkádikus mesegyárat tudott teremteni” (Pataki Gábor). Képvilága „a történelem és a kultúra tovább élő emlékeinek a felelevenítésével dolgozik” (Szűcs Károly). Viola rajzai című versében Nagy László így idézte meg Berki Violának nemcsak fénnyel, de árnyakkal is át- meg átszőtt, játékos, esetenként szürreálisba is áthajló világát:

Viola a bibliásom,

tábor indul, mennyi lábnyom,

göndör főkön ül Jehova,

ring mint ruganyos díványon.

Tart a menet mindörökké,

megtűzdelve tőrrel, érccel,

fegyverek közt érvelünk mi

az Énekek Énekével.

Higgyük-e, hogy itt a hajnal,

ha jön fölnyitott erekkel?

S fölfordul az üveghintó

nagy kokárda-szekerekkel?

Nyúlfület a holdvilágba,

bölényt a megbontott ágyba,

drámát agyvelőnkre hímez

Viola kezének árnya.”

Berki Viola kiskunhalasi pannója, a Tündér Ilona, alcíme szerint: A boldogság felé. Arra,

ahová mindnyájan igyekszünk földi életünkben. Ő halasi gyermekkora boldogságát, visszaálmodott édenét állította példaként elénk.

Diószegi Balázs felső-kiskunsági, kunszentmiklósi születésű, 1957-től élt s dolgozott

Diószegi BalázsKiskunhalason. „Én árván növekedtem. Az apámat agyonlőtték az első világháborúban. Nem olyan ember voltam, mint a többi. Egyoldalú nevelést kaptam. Az anyám nevelt fel. Ez olyan érzést váltott ki bennem, amelyet ma is érzek, mintha a lelkem fele volna csak meg, és a másik fele hiányozna” – vallotta még 70 évesen is Diószegi. Azt is elmondta akkor, hogy kis gimnazistaként erősen hatott rá Arany János Toldija, ezért lerajzolta a hős vitézt, ám az akkori tanára két pofonnal honorálta a másolatnak vélt kompozíciót. A következő rajztanárja, a türelmes és sokirányú tájékozottságú Gál Sándor festőművész azonban segítette, biztatta a rajzi tehetsége kibontakozását, így került – Réti István közvetlen segítségével – a Képzőművészeti Főiskolára. 1933–38 között a Nagybányán is iskolázott Rudnay Gyulának, „a lélek emberének” a tanítványa. Szentendrén, Miskolcon, Újvidéken, majd 13 évet Nyíregyházán tanított. A Bessenyei György Képzőművészeti Népfőiskolán jelentős egyéniségeket is nevelt, Czine Mihálytól Váci Mihályig, és képzőművészeket Csizmadia Zoltántól Váci Andrásig. Alkotóművészetének a kibontakozása, tanári praxisának a megerősödése azonban Kiskunhalashoz köti. „Én úgy festem a képet, hogy aki ránéz, megdöbbenjen, és ne tudja elfelejteni.” Művei megértéséhez magától a Mestertől további fogódzókat kaphatunk, pl. „A festészet a világ törvényszerűségeinek felismerése” – mondja Diószegi, s mi hozzátehetjük: természetesen, ahogyan, amilyen mélységében képes az egyes alkotó a világ megismerésére és az általa felismertek megjelenítésére. De forduljunk további segítségért is az alkotóhoz: „A rajz nem a test körvonala, hanem a formák egymáshoz való helyzeti viszonya és aránya, a formák együttes függősége.”

Festői világának kialakulását gyermekkori élményei, a közvetlen hatások és tanulmányai, szellemi tájékozódása, de alkati adottságai is befolyásolták. Szülőföldjéről,

Kunszentmiklósról írta: „Birkaország. A kunparaszt olyan rideg volt, mint a prérifarkas. /…/

Fekete ruhás, magas fekete kalapos parasztok vettek körül. Ez a világ volt az, amely annak idején az egész Alföldet jellemezte. A paraszti nép művészetét a sötét színek jellemzik. Az alföldi tanyákon a parasztok fekete ruhában, kalapban jártak. Én szeretem a fekete színt. Vaszarynak, Barcsaynak – s tegyük hozzá: Tóth Menyhértnek – is volt egy fekete korszaka. A fekete egy stabil valami, mindennek az alja, alapja. A feketéből lehet több színt kihozni.” Alkotói munkássága kezdeteitől, évtizedek során, lassan, fokozatosan jutott el a végső feketéhez. A formákat egyszerűsítette, összevonta, a karakterjegyeiket kiemelve lassan alapképletekké váltak, a fő motívumra koncentráló kultuszkép-képződés, az ikonizálódás felé mozdulva el. Színvilágának kezdeti sokszínűsége párhuzamosan haladt a formaredukcióval, egy-két színre korlátozódott: feketére, sárgára, vörösre. Diószegi feketéje – ahogyan idéztük is tőle – a paraszti kultúra mitikus rétegeiből való, és bizonyosan táplálkozik a mélyen átélt gyerekkori megfigyeléseiből, meghatározó élményeiből is. Diószegi Balázs egyénivé hangolódott művészete, ahogy ő megfogalmazta: „megőrző jellegű. Sokan elfelejtik majd egy idő után, milyen is volt a ma élő ember, a mai táj. Mindent el kell követnünk, hogy minél többet megőrizhessünk az utókor számára abból, ami volt, ami van”. A Rudnay-iskolából inspirálódó, ám attól talán a legmesszebbre partot fogó alkotói autonomitás Diószegié. Miklóssy Gábor, László Gyula, a bajai B. Mikli Ferenc, Schéner Mihály s mások mellett sorolható közéjük a tanítást is évtizedeken át vállaló és eredményesen gyakorló Diószegi.

Önök között bizonyosan vannak volt Diószegi-tanítványok. Szerette és minden körülményekben segítette, pártfogolta a tanítványait, azok munkáit. Azt is gyakran vallotta,

hogy szemléletére, művei világára is hatottak a gyerekrajzok, tanítványai munkái.

Kiskunhalas város Thorma János Múzeumának a tulajdonában lévő Berki Viola- és

Diószegi Balázs-művekből megvalósított új, állandó kiállítás a 20. századi magyar képzőművészet két jelentős alkotói törekvéséből mintegy öt évtizedet fog át, vagyis az 1940-es évektől kezdődően a 80-asokig mutat be műveikből. A kiskunhalasi Berki Galériában, az újonnan fölújított épületben megvalósított tárlat nemcsak az anyagi bázisát megteremtő Városházát, Polgármesteri Hivatalt dicséri, hanem létrehozóit is – Gyarmati Andreát, Kovács Zitát, Szakál Aurélt és Zalatnai Pált.

Mindez élesen rámutat arra is, hogy Kiskunhalason az elmúlt évtizedben létrejött, és

megerősödik az a képzőművészeti központ, amelynek a fedezete a most megbővülő állandó kiállítások rendszere és az a nemzetközi színtérre is átterjedő műhelymunka, amely új

könyveket, kiállításokat, fontos művészettörténeti kiadványokat produkált. Számomra személyesen is öröm mindez, hiszen ismertem Berki Violát és Diószegi Balázst, akinek most éppen a születése 100. évében szeretettel idézhetjük meg felejthetetlen alakját, sokszínű pedagógusszemélyiségét, vonzó emberségét.

Berki Viola (1932–2001) és Diószegi Balázs (1914–1999) festőművészek állandó kiállítása megnyitójának (2014. október 3. Berki Galéria, Kiskunhalas, Kossuth u. 21.) szerkesztett változata.

Forrás: Sümegi György – Kiskunhalasi hagyomány: Berki Viola, Diószegi Balázs (Forrás – 2015.
október)

Az első aranykor

 

 

Az Osztrák–Magyar Monarchia festészete és a Műcsarnok

A Magyar Művészeti Akadémia intézménye, a budapesti Műcsarnok jubileumi kiállítással ünnepli épülete megnyitásának 120. évfordulóját. Az intézmény létrehozása és felavatása a Monarchia és Magyarország virágzásának idejére esett. Az első aranykor című tárlat e korszak festmény-remekeiből válogat.

 

Szinnyei Merse Pál: Patakpart

Szinyei Merse Pál (Szinyeújfalu, 1845 – Jernye, 1920) Patakpart, 1897, olaj, vászon, 90 × 80 cm, j.j.l.: Szinyei Merse P. 1897 Kovács Gábor Gyűjtemény, Budapest Fotó: © Kovács Gábor Gyűjtemény

Az egykori duális államhoz tartozó nemzetek festészetét bemutató kiállítás Magyarország és Ausztria mellett Csehország, Lengyelország, Románia és Horvátország múzeumainak és magángyűjtőinek együttműködésével jött létre és közel 200 művel várja a közönséget. A megnyitó dátuma szimbolikus: 2016. november 21., Ferenc József halálának századik évfordulója.

Műcsarnok 120A Műcsarnok megalapításának pillanatától nyitott volt a Monarchia egészének képzőművészetére. A most kiállított munkák, illetve alkotók jelentős része már megfordult korábban is az intézmény kiállítóhelyiségeiben. A századvég széles látókörű politikusai a kultúrának, ezen belül a művészeteknek mind a nemzet, mind az egyén életében rendkívül fontos szerepet szántak. A Műcsarnok múltjával foglalkozó érdeklődés napjainkban nem új keletű: részben magában a Műcsarnokban, részben az épület centenáriumának idején a Szépművészeti Múzeum Schickedanz-kiállítása kapcsán már elkezdődött az alapítás korának és az Műcsarnok 120épület, illetve az intézmény építésének megidézése.

Ferenc József uralkodásának ideje a folyamatos modernizáció korszaka volt Közép-Európában, nemcsak a gazdaságban, hanem a kultúrában is. E korban teremtődtek meg a modern társadalom intézményes alapjai a gazdasági és társadalmi élettérben és a művészeti szférában egyaránt. Eltérő ritmusban és eltérő hangsúlyokkal, de mindegyik nemzet politikai és gazdasági elitje aktívan közreműködött ebben a folyamatban. A soknemzetiségű birodalom uralkodójának halálával lezárult korszak szellemi öröksége a mai napig meghatározóan jelen van az európai utódnemzetek kulturális identitásában. Olyan művek születtek ekkor a nemzeti festészeti iskolákban, amelyek nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő alkotásai a korszak európai művészetének. Ferenc József kora a művészetek, és különösképpen a festészet valódi virágkora volt a Monarchiában. A Műcsarnokot működtető Országos Magyar Képzőművészeti Társulat a kiegyezés után folyamatosan jelentős támogatást kapott az államtól. Az 1896-ra felépült, a változó kiállító funkciókhoz azóta is sikeresen alkalmazkodó épülettel a kultúrpolitikának kettős célja volt: egyrészt rendszeres bemutatkozási lehetőséget biztosított a magyar művészek számára, másrészt ezzel az intézményi háttérrel a magyar képzőművészetet kívánta bekapcsolni a nemzetközi művészeti vérkeringésbe a Monarchián belül és azon kívül is.

Az első aranykor című tárlat a párhuzamos nemzeti festészeti törekvések bemutatása mellett azt a folyamatot is illusztrálni kívánja, ahogy a Társulat tevékenységének segítségével kultúrpolitikusok, mecénások és művészek együttesen virágoztatták fel és tették a modern magyar kultúra részévé a képzőművészetet. A bemutatott stílusáramlatok megrajzolják a korszak és a Monarchia szellemi arculatát, az ízlés változásait. A jelentős külföldi múzeumok műtárgyaival kiegészített magyar anyag a szakemberek számára is tartogathat újdonságokat: a közvetlen összehasonlítás lehetőségét kínálja az egyes nemzetek közösen formálódó, de egyéni karakterjegyeket mutató festészetének párhuzamba állításával.

A négy és fél évtized festészeti fejlődéséből ízelítőt adó jubileumi kiállítás a korszak fő stílustörekvéseit korszakokra bontva (historizmus, realizmus, modern törekvések szerteágazó szálai), kronologikusan mutatja be, kitérve a magyar mellett az osztrák, cseh, lengyel és horvát festészet jellemzőire. A magyar festészet alkotásait a szomszédos nemzetek művészeinek műalkotásaival együtt szemlélve kirajzolódnak a közös vonások, de a Monarchia népeinek a bécsi premoderntől eltérő karakterű művészete is. A korszak több remekművét felvonultató kiállítás különösen érdekes és látványos fejezete a 3 M-ként aposztrofálható festő-fejedelmek: Hans Makart, Jan Matejko és Munkácsy Mihály egy-egy monumentális alkotásának együttes bemutatása. E három nagy festő eltérő történelemszemléletet, világképet tükröző témákat hasonlóan izzó színvilággal feldolgozó képei együtt különleges élményt nyújtanak a nézőknek: érzékelhetővé válik, miért voltak ők a Monarchia historizmusának „festő sztárjai”.

A műveket kölcsönző jelentősebb közgyűjtemények:

Belvedere (Bécs), Hrvatski Povijesni Muzej – Horvát Történeti Múzeum (Zágráb), KHM-Museumsverband, Theatermuseum – Színházmúzeum (Bécs), Moderna Galerija, Zagreb – Modern Galéria (Zágráb), Muzeul Judeţean Mureş – Maros Megyei Múzeum (Marosvásárhely), Muzeum Narodowe w Krakowie – Nemzeti Múzeum (Krakkó), Muzeum Narodowe w Warszawie – Nemzeti Múzeum (Varsó), Národní Galerie v Praze – Nemzeti Galéria (Prága), Zamek Królewski w Warszawie–Muzeum – Királyi Vár-Múzeum (Varsó);

valamint

Budapesti Történeti Múzeum, Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum, Kovács Gábor Gyűjtemény, Magyar Nemzeti Múzeum, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria.

A kiállításhoz több mint kétszáz oldalas reprezentatív katalógus készül, melyben Sármány-Parsons Ilonának, a tárlat tudományos kurátorának tanulmánya mellett Miszlivetz Ferenc, Szegő György és Tóth Ferenc írásai olvashatóak magyar, illetve angol nyelven.

A kiállítást Dávid Katalin művészettörténész, az MMA rendes tagja és dr. Sisa József művészettörténész nyitja meg, köszöntőt mond prof. em. Fekete György, az MMA elnöke. A reprezentatív kiállítást dr. Sármány-Parsons Ilona művészettörténész, a tárlat tudományos kurátora mutatja be.

 

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Hölgyek, ecsettel

 

 

Jó lenne megkérdezni Czeizel Endre professzort, genetikai vagy társadalmi okai vannak, hogy a hölgyek között elenyésző számban vannak festőművészek? Legalábbis a XX. századig. De sajnos nem tehetjük meg. Persze régebben is voltak tehetséges hölgyek, akik festettek, de inkább festegettek. A maguk, a családjuk örömére. Két fantasztikus kivétel azonban van.

   Angelika Kauffmann (1741-1807) svájci klasszicista festő korának legünnepeltebb művészei közé tartozott, művei a nagy múzeumokon kívül angol, német, olasz és orosz palotákban találhatók. Egyik alapító tagja volt az Angol Királyi Művészeti Akadémiának. Fiatalon apjával Olaszországban tanulmányozta a reneszánsz művészetet. Rengeteget utazott, megismerkedett Goethével is, akinek Iphigenia Taurisban c. könyvéhez számos illusztrációt készített. Freskókat is festett. Életművéhez nem tartozik, de megemlíteném, hogy az angolok vitathatatlanul legnagyobb festője, Sir Joshua Reynolds feleségül kérte, de nemet mondott.

 

Angelika Kauffmann: Önarckép

Angelika Kauffmann: Önarckép

  Élisabeth Vigée Le-Brun (1755-1842) francia neo-klasszicista festőművésznő. Aki elsősorban portréfestésben alkotott maradandót. Tanárai Vernet és Greuze voltak, A Francia Királyi Akadémián tanult, tehetsége kortárs mestereit lenyűgözte. Marie Antoinette királynét is, akinek udvari festője lett, bár ez a művészvilágban nem mindenkinek tetszett. De dolgozott Rómában, Bécsben és Szent-Péterváron is.

 

Élisabeth Vigée Le-Brun: Önarckép

Élisabeth Vigée Le-Brun: Önarckép

   Több mint 500 festménye, pasztellképe, rajza ismert. Ezek közül számosat nagy múzeumok gyűjteményében, elsősorban Amerikában, illetve magángyűjteményekben őriznek. Portréi közül néhány igen közkedvelt volt a XIX. század miniatúra-festőinek körében is, akik némileg leegyszerűsítve számtalan változatban megfestették önarcképét vagy más női portréit.

   A francia impresszionisták között is akadtak hölgyfestőművészek, ha nem is olyan híresek. Például Victorine Meurend, aki nem mellesleg Eduard Manet modellje volt az Olympia és a Reggeli a szabadban c. világhírű festményeihez.

   A XX. század elejétől változott a helyzet. Ha nem is nagy számban, de elkezdődött a festőművésznők térhódítása. Közülük többen híres festők házas- vagy élettársai. Így például Frida Kahlo (Diego Rivera), Dorothea Tanning (Max Ernst), Sonia Delaunay (Robert  Delaunay), Sophie Taeuber (Hans Arp). Említhetném a német Käthe Kollwitzot is, akiről még egy szép utcát is elneveztek Lipcsében.

   Nekünk is vannak festőművész hölgyeink, Csorba Anikó, Kosaras Renáta, Nagy Boglárka, hogy csak néhányat említsek. Nemzetközi hírnévre tett szert Reigl Judit, a Franciaországban élő szürrealista festőművésznő, akinek Robbanás c. képét az Erdész & Makláry Fine Arts Galéria hirdette az Interneten 80.000 euróért.

 

Láng Róbert – EuroAstra

 

Kiemelkedő művészeti értékekkel bíró festmény került elő az ismeretlenségből

 

 

A Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékének köszönhető felfedezés óriási meglepetést okozott nemcsak a nagyközönség, de a művészettörténészek számára is. A Ismeretlen festmény restaurálás utánrestaurálás izgalmas, olykor krimibe illő nyomozásra emlékeztető folyamatával szeptember 12-én, hétfőn 10 órától az „Egy nemrég felfedezett itáliai oltárkép restaurálása és kutatása”címmel megrendezett konferencián ismerkedhetnek meg az érdeklődők az Olasz Kultúrintézetben. A projektet egy szeptember 22-ig látható kiállítás kíséri, amelyet a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora, prof. Csanádi Judit nyit meg hétfőn 12.30-kor Fülöp Attilával, az EMMI helyettes államtitkárával közösen.

A Belvárosi Pesti Ferences-templom padlásán több mint fél évszázada elfeledve és rossz állapotban heverő itáliai oltárkép felületét nemrég még olyan vastag szennyeződés és megsötétedett lakkréteg borította, hogy azon sem a kompozíció, sem maguk a figurák nem voltak kivehetőek. A Szűz Mária Szentháromsággal, szentekkel és donátorral című olajfestmény restaurálására a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékén került sor a 2015-2016-os tanévben. Fekete Dóra, Fiam Judit, Mikó Edit és Tiszai Rebeka negyedéves festőrestaurátor-hallgatók kapták feladatul a nagyméretű olajfestmény történetének kutatását, természettudományos vizsgálatát, konzerválását és restaurálását. A négy hallgatón kívül a helyreállításban – az útmutatáson túl – tevékeny részt vállaltak vezető tanáraik, Görbe Katalin egyetemi tanár, festőrestaurátor-specializáció vezető és Heitler András tanszékvezető egyetemi adjunktus is.

A 2015-16-os restaurálás után vált csak nyilvánvalóvá, hogy a magyarországi egyházi- és állami gyűjtemények, múzeumok anyagát figyelembe véve is kiemelkedő művészeti értékekkel bíró festmény került elő az ismeretlenségből, óriási meglepetést okozva nemcsak a nagyközönség, de a művészettörténészek számára is.

A projektről weboldal is készült, amelyben további részletek is megtudhatók az egyedülálló projektről és a konferenciáról:

 

http://www.mke.hu/dioszkoridesz/index.html

Forrás: MKE Restaurátor Tanszék és Művészettörténet Tanszék