Magyar történelem alatt a magyar nép és Magyarország történetét értjük. Magyarország létrejötte a magyar törzsek kárpát-medencei honfoglalásához köthető. Ettől kezdve több mint 1000 éven át Magyarország története a Kárpát-medence történetével volt azonos. A magyar államalapítástól egészen 1918-ig a magyar történelem egyben a Magyar Királyság történetét is jelentette, annak valamennyi lakójával együtt. A Magyar Királyság több mint 900 éves történetének legnagyobb részében az egész Kárpát-medencét magában foglalta, ez alól csak a 150 éves török hódoltság kora kivétel.
1918-tól, illetve hivatalosan 1920-tól, a trianoni békeszerződés megkötésétől Magyarország állami területe a Kárpát-medence középső részére korlátozódik. Ettől az időtől kezdve magyar történelem alatt tehát elsősorban a mai Magyarország területének történetét értjük. Emellett a magyar történelem keretébe tartozik az 1920 óta a magyar államhatárokon kívül élő magyar kisebbségek, valamint a más országokban élő magyar emigráció története is.
Mozaikok a magyar nép történetéről
Az alábbi tartalmak nem követik a kronológiát!
A honfoglaló és „kalandozó” magyarok
Az etelközi magyarok Kárpát-medencei áttelepülésének kiváltó oka az eurázsiai sztyeppeövezetre immár évszázadok óta jellemző, keletről nyugatra irányuló népmozgás volt. A Szamarkand és Bokhara környékén uralkodó perzsa eredetű, de mohamedán vallású Számánida-dinasztia 893-ban nagy erejű támadást intézett az Aral-tó környékén honos nomád népek, köztük az oguzok vagy úzok ellen. A megvert úzok nyugat felé menekültek és a kazárokkal szövetségre lépve rázúdultak az Urál és Volga között tanyázó besenyőkre. Az úz-kazár túlerő elől menekülő besenyők – akikkel a magyarok kazár szövetségben már korábban is találkoztak és akiket félelmetes ellenfélnek tartottak – 893 végén vagy 894 elején érhették el az etelközi magyar szállásterületek keleti határát.
A magyarok vándorlása
A magyar hadak zöme ebben az időben Etelköztől több száz kilométerre, idegen zsoldban harcolt. Részben az Al-Dunánál, ahová Bölcs Leó bizánci császár hívta be őket Simeon bolgár cár ellen, részben pedig Pannóniában, ahol ezúttal Szvatopluk morva fejedelem seregét erősítették Arnulf keleti frank uralkodóval szemben. Az Árpád fia, Levente vezette al-dunai sereg 894-ben fényes győzelmet aratott Simeon felett, és gazdag zsákmánnyal tért haza. A pannóniai sereg, amelynek vezérét nem ismerjük, ugyancsak diadalmaskodott, s mellesleg a Duna mindkét oldalát feldúlta. A németországi Fulda kolostorában összeállított könyv – némileg bizonyára túlozva – így jellemezte a magyar hadak viselkedését: „A magyaroknak nevezett avarok ebben az időben a Dunán túl kóborolva sok szörnyűséget követtek el. Ugyanis a férfiakat és az idős nőket mind egy szálig legyilkolva, a fiatal nőket kéjvágyuk kielégítésére barmokként magukkal hurcolva egész Pannóniát teljesen kiirtva elpusztították.”1
Európa 814-ben
Miközben a pannóniai sereg hazafelé tartott, esetleg a Tiszántúlon telelt, a Kárpátokon túli erőviszonyok egyik napról a másikra megváltoztak. A magyaroktól elszenvedett vereség után Simeon békét kötött Bizánccal, s megállapodott a besenyőkkel, hogy két oldalról támadnak az etelközi magyar törzsekre. Miután északon a kijevi keleti szláv fejedelemség zárta el az utat, a harapófogóba szorított magyarok előtt egyetlen menekülési útvonal maradt: a nyugatra fekvő Kárpát-medence, amelyet korábbi hadjárataikból már viszonylag jól ismertek. A bolgár-besenyő támadásról és annak következményéről Bíborbanszületett Konstantin így tudósított:„Miután […] Symeon újból kibékült a rómaiak császárával és bátorságban érezte magát, a besenyőkhöz küldött és megegyezett velük, hogy leverik és megsemmisítik a türköket. És amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyők Symeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették, és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnan. […] A türkök tehát megfutamodván, földet kerestek, ahol megtelepedhetnének, s odaérkezvén elűzték Nagy Morávia lakóit, s megszállták azok földjét, amelyen a türkök most is mindmáig laknak.”2
Hátrafelé nyilazó magyar harcos az itáliai hadjáratok idejéből. Részlet az aquileai székesegyház altemplomának falfestményéről
Konstantin császár tehát egyértelműen menekülésként, éspedig súlyos veszteségekkel együtt járó menekülésként írja le azt a folyamatot, amelyet a magyar történetírás és a magyar történelmi emlékezet hagyományosan honfoglalásként tart számon. A 250 évvel később alkotó Anonymus ezzel szemben az általa Szkítiának és Dentümogyernek3 is nevezett térség túlnépesedését említette az áttelepülés kiváltó okaként. Magát a folyamatot pedig olyan megtervezett és dicsőséges katonai akcióként láttatta, amelynek előzményeként a két törzs vezére „vérszerződés” formájában hűséget esküdött egymásnak, és fejedelmükké választotta Álmost Pannóniára, vagyis Attila király földjére” mint új hazára azért esett a választásuk, mert Álmos a hun király ivadékaitól származott. A honfoglalás tehát tulajdonképpen nem volt más, mint a magyarok ősi jussának visszavétele.4
A honfoglaló vezérek a Vereckei-hágónál. (A Feszty-körkép részlete)
Ezt az ellentmondást a szakemberek többsége úgy próbálja áthidalni, hogy a honfoglalást olyan előre eltervezett áttelepülésként értelmezi, amelyet a bolgár-besenyő támadás nem elindított, hanem csupán megzavart. A fősereg ezek szerint előre tervezett módon Álmos fia, Árpád vezetésével északról – Anonymus és a történeti hagyomány szerint a Vereckei-hágón át – ereszkedett le az Alföldre 895 tavaszán, míg a besenyők elől menekülő öregek, asszonyok és gyerekek a védelmüket biztosító utóvéd maradékával és Álmossal együtt a Keleti-Kárpátok hágóin és szorosain át érkeztek meg Erdély földjére. Kristó Gyula, a korszak írott forrásainak avatott ismerője azonban elvetette a honfoglalás tervezettségével kapcsolatos feltevést. A szegedi professzor egyik utolsó munkájában is emlékeztetett rá, hogy „Semmi nyom nem utal arra, hogy a magyarok tudatosan készültek volna a Kárpát-medencébe történő betelepedésre […] A honfoglalás közvetlen kiváltó oka tehát a bolgároktól elszenvedett vereség, főleg pedig a szállásterületük ellen indított besenyő támadás volt”.5
A magyarok bejövetele. Miniatúra a Képes krónikában
Bármit is gondoljunk a betelepülés kiváltó okáról, a régészeti leletek alapján annyi biztosan megállapítható, hogy súlyos anyagi és emberveszteségek ellenére az etelközi magyarok zöme épségben átkelt a Kárpátok hágóin. A magyarság által elfoglalt területeken a férfiak és a nők sírjai ugyanis azonos temetkezési szokásokról árulkodnak; a férfi, női és gyermek csontvázak biológiai jellemzői, valamint a sírok mellékleteinek stílusa megegyeznek. Vagyis a magyar férfiakat magyar asszonyaikkal temették el. Nem élte viszont túl a honfoglalást Álmos, akit a 14. századi Képes krónika szerint – Erdély földjére érve a menekülők kivégeztek. Ennek legvalószínűbb oka a bolgároktól és a besenyőktől elszenvedett vereség lehetett, amely a pogány gondolkodás szerint nyilván azért következett be, mert vezérük kegyvesztett lett az égiek szemében. Egy másik magyarázat szerint az új haza elfoglalásának örömére áldozták volna fel szakrális okokból. Végül felmerült az is, hogy egyszerűen túllépte a számára kiszabott uralkodási időt. A közép- és belső-ázsiai népek történetében mindhárom magyarázatra találni analógiát.
A Kárpát-medence birtokbavétele több szakaszban zajlott le. Elsőként a Duna vonalától keletre elterülő síkságot, valamint az erdélyi folyóvölgyeket és a Felföld keleti részét vonták ellenőrzésük alá a honfoglalók. Ezért nem valószínű, hogy – mint Anonymus írja – Árpád fejedelem és Megyer nevű törzse azonnal a Csepel-szigeten és környékén rendezkedett volna be. Kézai állítása pedig, mely szerint Székesfehérvár környéke lett volna „Árpád vezér szállása”, még valószínűtlenebb. A régészeti leletek – elsősorban Révész László feltárásai6 –azt látszanak igazolni, hogy a fejedelmi szálláshelyek kezdetben nem az ország közepén, hanem attól keletre, a Felső-Tisza vidékén helyezkedtek el. A Duna vonalán túli terjeszkedésre öt évvel később az adott alkalmat, hogy a korábbi ellenfél, az időközben császárrá koronázott keleti frank uralkodó, Arnulf a magyarok segítségért folyamodott vetélytársa, I. Berengár itáliai király legyőzése érdekében. A mintegy 5000 fős magyar sereg 899 nyarán végigdúlta Lombardiát, s Berengár háromszoros túlerőben lévő seregét is szétverte. Kihasználva Arnulf halálát és a megvert Berengár anyagi támogatását, a magyar vezérek innen hazatérve döntöttek úgy, hogy a frankok ellen fordulva Pannóniát is uralmuk alá vonják. Két év múlva, 902-ben a Dunától északra fekvő Morva fejedelemséget zúzták szét, s terjesztették ki hatalmukat egészen a Morva folyótól nyugatra fekvő területekig. A vezértörzs ezt követően költözhetett át Dunántúlra, illetve a Duna két oldalára, amint erről az Árpád leszármazottainak nevét viselő ottani helységnevek – Taksony, Tas, Solt, Fajsz – is tanúskodnak.
Vinzenz Katzler: Árpád birtokába veszi a magyar földet, 19. százdi litográfia
Arnulf 899-es halála után a Keleti Frank Birodalom törzsi hercegségekre esett szét. A keleti tartományok – elsősorban Bajorország – arra törekedtek, hogy visszaszerezzék befolyásukat a Kárpát-medence nyugati felében. Ebből kisebb-nagyobb csetepaté keletkezett. E harcok során esett el Árpád vezértársa, Kurszán, akit kíséretével együtt valószínűleg a cselt vető bajorok mészároltak le 904-ben. Az arab és a bizánci források által is említett kettős fejedelemség intézménye, ha létezett még egyáltalán a honfoglalás idején, ezt követően elsorvadt; a teljhatalom Árpád és utódai kezébe került. A magyarok Kárpát-medencei térfoglalását a pozsonyi csata tette véglegessé, amelynek során a magyar hadak megsemmisítő vereséget mértek a támadó bajorokra.
__________
1 Kristó Gyula szerk.: A honfoglalás korának írott forrásai, i. m. 190.
2 U.o. 125., 128—129.
3 A pontosan nem értelmezhető földrajzi név előtagja valószínűleg a Don folyóra utal, míg utótagjában a magyar népnév ismerhető fel.
4 Anonymus: A magyarok cselekedetei. Ford. és jegyz. Veszprémy László. Budapest, 1999, Osiris. 13.
5 Kristó Gyula – Barta János – Gergely Jenő: Magyarország története. Előidőktől 2000-ig. Budapest, 2002. Pannonica Kiadó, 20—21.
6 Révész László: Emlékezzetek utatok kezdetére… Kalandozások a magyar honfoglalás és államalapítás korában. Budapest, 1999, TIMPKft. 144—157.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (25—28. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
A honfoglalás korának legnagyobb jelentőségű ütközete
A jelölt tartalom a kezdőlapon található. Megtekintéséhez kattintson a fenti címre!
A kereszténység felvétele
Az első lépéseket a beilleszkedés irányába a közhiedelemmel ellentétben nem Árpád dédunokája, Géza, hanem az erdélyi részek ura tette meg, aki helyzetéből adódóan elsősorban szállásterületének déli határait kívánta biztosítani. 950 táján ezért békét kötött Bíborbanszületett Konstantin császárral, s 952-ben vagy 953-ban személyesen is ellátogatott Bizáncba. Itt megkeresztelkedett, a császártól patríciusi címet kapott, s visszatérve hazájába térítő papokat hozott magával. Egyiküket, a görög Hierotheoszt Theophülaktosz pátriárka „Turkia püspökévé” szentelte. A keleti rítus szerint megkeresztelkedettek közé tartoztak a gyulák leszármazottjának vélt erdélyi nagyúr családtagjai, köztük két leánya: Sarolt és Karold is, akiknek török neve fehér hölgymenyétként és fekete hölgymenyétként fordítható magyarra. A püspök és társai nemcsak Erdélyben, hanem az ország más részein is térítettek, s hogy nem eredménytelenül, arról számos, az ortodox egyházhoz tartozó úgynevezett bazilita monostor emléke tanúskodik. Ezek sorát valószínűleg a marosvári nyitotta meg, amely a 10. század utolsó harmadában épült, miután a környék ura, Ajtony Vidinben maga is megkeresztelkedett. A 20 méter hosszú és 12—13 méter széles templom vízzel töltött medencéje, amelyben ősi módon alámerítéssel történt a keresztelés, ma is látható.
Az ország középső és részben nyugati felét uralma alatt tartó Géza fejedelem (972—997) érthető módon nem kelet, hanem nyugat felé tájékozódott. Hatalomra kerülését követően térítőpapokat kért Ottótól, és 972-ben testvéröccsével, Mihállyal együtt maga is keresztvíz alá hajtotta fejét. Beilleszkedési szándékára és a császár iránti lojalitására vallott az is, hogy 973-ban 12 magyar főemberből álló küldöttséget menesztett a szászországi Quedlinburgba, Ottó udvarába, ahol a keresztény uralkodók, illetve azok képviselői gyűltek össze tanácskozásra. Ő maga azonban nem ment el, amivel vélhetően személye és fejedelemsége önállóságát kívánta kifejezésre juttatni. A német papok beszámolói szerint a magyarországi térítés sikeres volt, ám felületes. Maga Géza is csak félig lett keresztény. Amint Thietmar merseburgi püspök 1010-es évek derekán írott krónikájából tudható, a magyar fejedelem az új mellett atyái régi isteneinek is gyakran áldozott, s amikor főpapja emiatt kérdőre vonta, nagyúri öntudattal azt válaszolta: „elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy megtehesse”. A régi bálványok ledöntése és a sámánhit kultuszhelyeinek az elpusztítása mindazonáltal már uralkodása alatt megkezdődött. Az ellenszegülőkkel Géza kíméletlenül leszámolt. Erre utal Thietmar másik megjegyzése, mely szerint „Amikor pedig kereszténnyé lett, a hit megerősítéséért kegyetlenkedett vonakodó alattvalóival szemben, és a régi bűnt Isten buzgalmától feltüzelve mosta le”1
Géza 1360 körüli ábrázolása a Képes krónikában
Géza pontosan tudta, hogy annak a nagy jelentőségű átalakulásnak a keresztülviteléhez, amelybe a 970-es évek elején fogott, béke és nyugalom szükséges. Ezért nemcsak a szomszédos országok uralkodócsaládjaival épített ki dinasztikus kapcsolatokat, hanem potenciális belső ellenségeit is semlegesíteni igyekezett. Ezzel magyarázható, hogy feleséget az erdélyi gyulák leszármazottai közül választott magának. A házasságra 970 táján kerülhetett sor. Saroltot a források szép, ám férfias és meglehetősen indulatos egyéniségként írják le. Thietmar szerint katona módjára ülte meg a lovat, szerfölött szerette az italt, s egy alkalommal annyira dühbe gurult, hogy agyonvert egy férfit. Ugyanakkor a vallását is komolyan vehette, mert a Magyarországon hittérítőként többször megfordult Querfurti Brúnó püspök szerint ő volt az, akinek a „Vezetésével a kereszténység meghonosodott”2
A Géza által megkezdett munkát fia, Vajk folytatta, aki a 970-es években született, s akit valószínűleg már születésekor megkereszteltek. Ekkor kapta az István nevet. Életének első ismert nagy eseménye: házassága Gizella bajor hercegnővel, a későbbi II. Henrik német-római császár testvérével. A házasság valószínűleg 995-ben vagy 996-ban köttetett. Helyszínéről a magyar források nem szólnak, s a bajor hagyomány szerint Scheyern bencés apátságban került rá sor, amelynek falképei valóban őrzik az esemény néhány valóságos vagy képzelt jelenetét. Az esztergomi bazilika mellett elhelyezett emléktábla ama közlését, hogy „István herceg és Bajor Gizella hercegnő házasságkötésére” itt került volna sor, semmi sem támasztja alá. Az viszont biztosra vehető, hogy a hercegi pár a még Géza által építtetett palotában rendezkedett be. Az épület, amely persze még minden későbbi értelemben vett pompát nélkülözött, részben kőből, részben fából készült. A nagy fogadón és ebédlőtermen kívül ebben hálószobák, Gizellának konyhával és kamrával ellátott külön lakosztálya, s az udvaroncoknak és az egyéb szolgálattevőknek külön közös helyiségei voltak. István és Gizella házasságából több gyermek született, ám közülük csak kettőnek, a még gyermekként elhunyt Ottónak és Imre hercegnek a nevét ismerjük.
Gizella, kezében a székesfehérvári királyi bazilika modelljével. Korabeli ábrázolás a koronázási paláston
A házassággal Géza és a bajor hercegi család egyaránt határozott politikai célokat követett: mintegy megpecsételték a magyar fejedelemre addig is jellemző békepolitikát. Géza valószínűleg ekkor vonult ki az addig ellenőrzése alatt álló Bécsi-medencéből, a csehekkel viaskodó Henrik pedig a Pannónia irányába történő terjeszkedésről mondott le.
__________
1 Veszprémy László szerk.: Szent István és az államalapítás. Budapest, 2002, Osiris, 34
2 Uo. 29
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (43—45. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Késő középkori társadalom és életmód
Hányan voltunk?
A 15. és 16. század fordulóján élő magyarországi népesség száma ugyanolyan bizonytalan, mint a 9. századi honfoglalóké vagy a tatárjárás előtt és után az országban lakóké. A becslések 2,5 és 5,5 millió között mozognak. A korabeli adójegyzékek alapján Kubinyi András legújabban 2,9 és 3,3 millió közötti számot valószínűsített, míg a három évszázaddal későbbi, immár összeíráson alapuló 9 milliós lakosság tényéből visszakövetkeztetve Engel Pál úgy gondolta, hogy az 1500 körüli lélekszámot nem igen szabad kevesebbre tennünk 4,5 milliónál. Bármelyiket is vesszük alapul, népességszáma alapján a Magyar Királyság az európai országok középmezőnyében foglalt helyet. Jelentősen elmaradt a 15 milliós Francia Királyságtól, a 12 milliós széttagolt Németországtól és a 7 milliós Spanyol Királyságtól. Felülmúlta viszont a 2,5 milliós Lengyelországot, a 2, 6 milliós Angliát és Walest, a 2 milliós Ausztriát, az 1,5 milliós Csehországot és az 1 milliós Portugáliát – az 1 millión aluli lakossággal rendelkező skandináv államokról nem is beszélve.
Egészségügy
A mérsékelt szaporodás oka ugyanaz volt, mint a korban általában: a nagyarányú gyermekhalandóság és a mainál jóval alacsonyabb átlagéletkor. Bár egyes kolostorok mellett már a 12. századtól működtek kezdetlegesen felszerelt „kórházak” vagy inkább menhelyek, a Szent János-lovagrend tagjai, az úgynevezett ispotályosok pedig kifejezetten gyógyítással foglalkoztak, az orvoslás gyerekcipőben járt. A gyógyítás leggyakrabban alkalmazott eszközei az érvágás, köpölyözés, diéta és fürdőkúra voltak.
Noha nagyobb városokban már 13—14. századtól működtek gyógyszertárak, a különböző füvekből készült gyógyítószereket a szerzetesek és a világi papok általában maguk készítették. A gyermekszülésnél még a legelőkelőbb körökben is bábaasszonyok segédkeztek. Továbbra is sokan folyamodtak kuruzslókhoz, javasasszonyokhoz és egyéb képzettség nélküli áltudósokhoz, s persze igen sokan bíztak a csodákban, vagyis az isteni segítségben is. A korszak legnagyobb egészségügyi kihívását a járványok, elsősorban a pestis és a lepra jelentették, amelyek ellen vesztegzárral, illetve kiközösítéssel védekeztek. A 14. és 15. század folyamán kisebb pestisjárványok Magyarországon is előfordultak, de korántsem olyan pusztítóak, mint a sűrűbben lakott Nyugat-Európában. Pestisben halt meg Nagy Lajos első felesége, míg ő maga valószínűleg leprában. A korszak végén jelent meg a vérbaj, ami nemi érintkezés, fürdőzés és sebészi beavatkozások útján egyaránt terjedt. Első ismert magyarországi áldozata Bakócz Tamás érsek volt.
A társadalom hivatásrendjei
A 3—4 milliós népesség elvileg három hivatásrendre oszlott: az imádkozók, a harcosok és a dolgozók, vagyis a papok, a nemesek, valamint a jobbágyok és az egyéb „nemtelenek” rendjére. A valóságban azonban ez a három nagy csoport további alcsoportokra tagolódott, amelyeket gyakran nagyobb különbségek választottak el egymástól, mint amekkorák a három rend egymásnak horizontálisan megfeleltethető szintjei között fennálltak. A társadalmi hierarchián belüli pozíció mindenre rányomta a bélyegét: az egyes alcsoportokhoz tartozók jogi helyzetére, vagyoni állapotára, életmódjára, öltözékére és étkezési szokásaira egyaránt. Ez már Szent István korában is így volt, a későbbiekben pedig még inkább. Az „imádkozókon”, vagyis a klerikusokon belül elkülönültek a főpapok, a középszintet képviselő esperesek és a hierarchia alján elhelyezkedő falusi plébánosok; a „harcosokon”, vagyis a „katonaköteles” nemességen belül a bárók, a tehetős középbirtokos nemesek és az elszegényedett kisnemesek; a városlakókon belül pedig a gazdag kereskedők és iparosok, a szegényebb árusok és mesteremberek, valamint a polgárjoggal nem rendelkező napszámosok és cselédek. Rétegzett volt a jobbágyság, s a külön jogállású autonómiák szász, székely és kun lakossága is.
A király jogállása és a koronázások
E bonyolult hierarchia csúcsán, amelynek egyik legfontosabb vonása az engedelmesség volt, a király állt. A király a koronázással nyerte el uralkodói méltóságát és az ezzel járó jogokat. A koronázás olyan szakrális jellegű egyházi szertartás keretében zajlott, amelynek döntő mozzanata a király „felkenése” volt. Az uralkodó ezzel vált az Úr kiválasztottjává és földi helytartójává. A 13. századtól az egyházi szertartás egyre inkább párosult egy olyan közjogi aktussal, amelyben a rendi elem került túlsúlyba. A király továbbra is Isten kiválasztottja maradt, de világi hatalmát a rendek akaratából nyerte el. A 14. századtól meggyökeresedett az a nézet, hogy a koronázás szertartása csak akkor törvényes, ha arra Székesfehérváron kerül sor, s a Szent Istvánnak tulajdonított Szent Koronát az esztergomi érsek – vagy annak távollétében – a kalocsai érsek helyezi a leendő uralkodó fejére.
Az első részletesen megörökített koronázási szertartás I. Ulászlóé volt 1440-ben. A ceremóniára a szokásjognak megfelelően a székesfehérvári Boldogasszony-templomban, annak főoltára előtt került sor. Jobb kezét a király fejére téve a prímás Isten áldását kérte, majd szent olajjal kente be Ulászló kezeit és hátát. A felkenés után ráadták Szent István palástját, majd a prímás átnyújtotta neki a koronázási jelvényeket: a keresztet, a jogart, az országalmát és a zászlót. Ez után előhozták az ország törvényeit, amelyek megtartására a király megesküdött. Ezt követően tette fejére a prímás a koronát. A király koronával a fején egy emelvényhez lépett, és többeket lovaggá ütött, jelezve, hogy az ország megvédését fő kötelességének tekinti. Végezetül a városon kívüli Szent Márton-templomhoz lovagolt, amelynek tornyából a világ négy tája felé sújtott kardjával. Ezzel azt kívánta jelezni, hogy az országot bárhonnan jövő támadás ellen megvédi. A szertartást ünnepélyes lakoma követte.
A keresztény rituálé keretében „felkent” uralkodó kiválasztásában döntő szerepet játszott a vérségi hagyomány. Három évszázadon át minden magyar király Álmos nemzetségéből származott, noha az utódlási képességgel rendelkezők trónigényének érvényesítését gyakran a fegyverek ereje döntötte el. A seniorátus elve, vagyis a család legidősebb férfitagjának trónigénye kezdetben többször ütközött a primogenitura elvével, vagyis az elsőszülött fiú trónöröklési jogával. A 12. századtól viszont az utóbbi vált általánosan elfogadott gyakorlattá. Az Árpád-ház, vagyis a fiúági trónjogosultak kihalását követően új, addig csak egyszer, Aba Sámuel trónra lépésekor alkalmazott elv honosodott meg: a királyválasztásé. Ez már a vitatott származású III. András és a leányágon Árpád-házi I. Károly királlyá koronázásakor is szerepet játszott. Az első olyan uralkodónak, aki nem származásának, hanem elsősorban megválasztásának köszönhette a trónját, Luxemburgi Zsigmond tekinthető. A döntés joga kezdetben a bárók, a 15. századtól a rendek kezében volt. Ha a választott király törvényes fiúutódot hagyott maga után, akkor a választás szüksége természetesen nem állt fenn.
A Szent Korona-tan
Az ismétlődő királyválasztások és koronázások gyakorlata alakította ki azt a képzetet, hogy a Szent Korona nem egyszerűen a királyi hatalom jelképe, hanem egyben, sőt elsősorban a magyar államiság területi és politikai egységének megtestesítője. E Szent Korona-tannak nevezett hagyomány szerint a legfőbb hatalom többé nem az uralkodóé, hanem a koronáé, amelynek nemcsak a király, hanem a bárók és általában a nemesek is részei, illetve „tagjai”. Ezt a felfogást Werbőczy István fejtette ki és rögzítette három évszázadra szóló érvénnyel Tripartitum című, már idézett művében. Ha a király kiskorú volt, akkor az Árpád- és az Anjou-korban rendszerint anyja, vagy más rokona gyakorolta helyette a királyi hatalmat. Külföldi hadjáratokon vagy egyéb távollétek esetén a királyt többnyire a felesége vagy anyja, esetleg valamelyik világi vagy egyházi méltóság helyettesítette. 1486-tól a király helyettesévé és a kiskorú király gyámjává a nádor lépett elő. Az öt évszázad alatt egyetlenegyszer, I. Ulászló halála után fordult elő, hogy nem király, hanem – Hunyadi János személyében – korlátozottabb jogkörrel rendelkező kormányzó állt az ország élén.
Mátyás és Beatrix esküvője
Ahogy a koronázások, úgy a királyok házassága is mindig rendkívül ünnepélyes aktusnak számítottak, és több napig tartottak. Ezeken nemcsak a hazai előkelőségek vettek részt, hanem külföldről is jelentek meg magas rangú vendégek. Mátyás Beatrix esküvőjén például a Szentszék és Velence, valamint a szász, bajor és sziléziai hercegek követeik útján képviseltették magukat, a nápolyi királyfi, a calabriai herceg, a bari érsek és a boszniai uralkodó pedig személyesen vett részt a ceremónián. A résztvevők a lehető legelegánsabb öltözékben és ékszerekkel feldíszítve jelentek meg. Székesfehérvári megkoronázásakor Beatrix olyan arannyal átszőtt vörösbársony ruhát viselt, amelynek ujjai „olasz divat szerint kivágottak voltak”, és „kibontott hajában két értékes és csaknem gömbölyű igazgyöngy ragyogott”. A boszniai király ruháját „arany, ezüst, gyöngy és drágakő borította” és a nyakában függő súlyos aranyláncot gyémántok és egyéb drágakövek díszítették. A hatlovas hintót, amely a királynét Fehérvárról Budára vitte, „arannyal hímzett zöld bársony borította”, s még a kocsisok is „arany gombokkal díszített bársony ruhában jelentek meg”. Amikor a lakodalmi menet Budára ért, a pórnép közé rengeteg „aprópénzt” szórtak, és királyi rendeletre szabadon engedték a börtönben sínylődő bűnösöket. A véget nem érő lakomákat lovagi játékok és egyéb látványosságok – tűznyelés, medvetáncoltatás stb. – szakították meg. Gyakran szólt a zene, és a délutáni étkezést többször követte tánc.
Benczúr Gyula Mátyás és Beatrix esküvője című képe
Az Árpád-ház kihalásáig, vagyis a 14. század elejéig a magyar uralkodók viszonylag kevés időt töltöttek székhelyükön: Esztergomban és Székesfehérváron. Gyakran háborúztak, békeidőben pedig birtokról birtokra járva élvezték uradalmi központjaik vendégszeretetét. A 14. századtól, amikortól az úgynevezett vegyes-házi királyok uralkodtak, az állandó országjárás kezdett megszűnni, s a királyi székhely áttevődött előbb Visegrádra, majd Nagy Lajos, s különösen Zsigmond uralkodása alatt Budára. Erre az időre egyébként a királyi birtokok nagysága is vészesen összezsugorodott. A 12. és 13. század fordulóján ez még az összes föld mintegy 70%-ára rúgott. A 14. század végére azonban már lecsökkent 23, majd a 15. század végére 5%-ra.
Az uralkodói rezidencia
A királyi lakóhely kezdetben néhány helyiségből álló kicsiny kőépület volt. Az esztergomi első királyi palota például alig lehetett nagyobb 100 m2-nél. A későbbiekben a királyok lakóhelyei többszintessé váltak, és alapterületük is nőtt. Példa erre az 1250 körül épült visegrádi Salamon-torony, amelynek szintekre tagolt alapterülete meghaladta a 360 m2-t. A lovagkorban – Nagy Lajos és különösen Zsigmond alatt – a paloták egyre nagyobbak, kényelmesebbek és díszesebbek lettek. A Zsigmond által építtetett budai palota-szárny (ún. Friss Palota) két hajóra tagolt lovagtermének hossza például elérte a 72 métert, szélessége pedig a 18 métert. Mátyás alatt még tovább nőtt a pompa. Mint Bonfini megjegyezte: „A római fényűzéstől nem különböző palotákat épített, ahol fényes termek, pöffeszkedő előszobák és lakószobák, mindenütt tarka kazettás mennyezet, sok és sokféle aranyos címerrel; emellett mutatós intarziás ajtótáblák, gyönyörű kályhák, tetejükön négyes fogat, számos faragott római címer, alul tárházak és kincseskamrák, napkelet felé különböző ebédlő- és lakószobák, ahová széles lépcsők és folyosók vezetnek. Itt van a trón és tanácsterem.” A II. Ulászló feleségének kíséretében Budára érkező egyik francia előkelő 1502-ben ugyanilyen benyomásokat szerzett. A várpalota, amelyben „gyönyörű üvegfestmények, igen szép bútorok és selyemszőnyegek láthatók”, „a lehető legszebb fejedelmi lak” – összegezte véleményét.
A palotába a gótikus katedrálisokhoz hasonló festett üvegablakokon keresztül áramlott a fény, amelyek a 14. századtól kezdődően szorították ki az addig használatos fatáblákat, állati bőröket és pergament. Alkonyattól gyertyák világítottak, melyeket ezüstből, bronzból és rézből készült gyertyatartókba, valamint a mennyezetről lógó csillárokba helyeztek. Nemcsak Bonfini említi, hanem a régészeti leletek is bizonyítják, hogy a királyi paloták hatalmas termeit a 14—15. századtól kezdődően telente díszes kandallókkal és kályhákkal fűtötték. Tüzelőanyagént részben fát, részben faszenet használtak. A szénégetők első okleveles említése 1222-ből származik, akiknek a termékéből a 16. század elején már hatalmas mennyiségek fogytak.
Vadászatok és királyi lakomák
A királyi udvar lakóinak egyik kedvenc időtöltése a vadászat volt. A királynak Csepel-szigeti vadaskertjében – írja II. Ulászló feleségének már említett francia kísérője – „szarvas, őz, nyúl, dámgím, stb. bőven találtatik. Saját szememmel láttam, hogy három nyíllövésnyi területen a lódobogás 15—16 nyulat riasztott föl.” A Buda környéki hegyekben elszaporodtak a vaddisznók, s a Kárpátok magas hegyei mellett a Bükkben is előfordultak barnamedvék. 1412-ben, amikor Zsigmond király külföldi vendégeket látott vendégül Budán, körvadászatot rendezett a rákosi réteken. Estére 1600 szarvas, őz, vaddisznó és nyúl teteme feküdt kiterítve budai palotájának udvarán. A vadakat idomított kutyák seregével lóháton üldözték, és azokat vagy hálóval fogták meg, vagy nyíllal, dárdával, esetleg tőrrel ejtették el. A madarak elfogására sólymokat használtak. A sólymok idomítása gondos munkát igényelt, amely a solymászok kötelességei közé tartozott. A 16. század elejétől már vadászatok alkalmával is használtak puskát.
A vadállomány bőségéből adódott, hogy a királyi lakomákon főleg húst fogyasztottak. Ugyancsak Zsigmondról jegyezték fel, hogy amikor az egyik osztrák herceget kíséretével együtt vendégül látta Pozsonyban, egy borjút, négy malacot, két birkát, egy kappant, tizenkét tyúkot, huszonnyolc csirkét és kétszáz tojást szolgáltak fel a számukra. Böjti napokon elsősorban különféle halakból készültek az étkek. A húsokat és a halakat változatos mártásokkal és fűszerekkel – sáfránnyal, szegfűszeggel, fahéjjal, borssal, gyömbérrel, tormával, kaporral – ízesítették, és különféle lepényekkel, kenyérrel és zöldségekkel – répával, retekkel, hagymával és gombával – fogyasztották. Mint Galeotto Marzio megörökítette, a 15. század második harmadában a kanálon és késen kívül más evőeszközt még a királyi udvarban sem használtak, s a húsdarabokat egy nagy közös tányérból emelték ki. Ezt késeikkel vagy kisebb darabokra vágták, és kezükkel emelték a szájukhoz, vagy egyszerűen haraptak belőle. Ebből következőleg a lakoma végére a keze és a ruhája mindenkinek „beszennyeződött”, sőt „a lecsöpögő sáfrányos lé néha az egész embert „bemocskolja.”4 A villa csak az 1470-es évektől kezdődően honosodott meg, valószínűleg Beatrix és környezete hatására.
A fűszeres húsokhoz nagy mennyiségben fogyasztottak bort, elsősorban szerémségi fehéret, amelyet a külföldi utazók is a legfinomabbnak tartottak, de emellett az ország más vidékeiről származókat is. Királyaink szerették a jó borokat. Nemcsak II. (Vak) Béláról jegyezték fel, hogy mértéktelenül ivott, hanem II. Ulászlóról is, aki a szerémségi száraz bor mellett az aszú szőlőből készített csemegebort, a mai vermut ősét is felette kedvelte. Ezek egyike, a pigmentum-bornak nevezett „pozsonyi ürmös” úgy készült, hogy a borba mézet, gyömbért, szegfűszeget, fahéjat, mazsolát, szerecsendiót és ámbrát főztek. Idegen származása ellenére Zsigmond is rajongott a fűszeres magyar ételekért és a tüzes magyar borokért. Ezek nélkül gyakori utazásaira sem indult el. Mátyás és Beatrix lakodalmán kétféle bort, vöröset és fehéret, valamint kétféle sört, árpából és mézből erjesztettet szolgáltak fel. A Buda környéki erdőkben vadászgatván Mátyás a budaszentlőrinci pálosok pincéjében is szívesen oltotta szomját, miközben a vele poharazgató perjellel az ország és világ ügyes-bajos dolgairól is eszmét cserélt. Ugyancsak Mátyásról jegyezték fel, hogy a féktelen lakomák és nagy ivászatok következtében „csúnya öklendezéstől gyötört barátait – rangjával mit sem törődve- emberségesen támogatta”, és „tartotta a fejét annak, akinek a gyomra háborgott.”5
Lovagi tornák és egyéb mulatságok
A vadászat mellett a királyi udvar szórakozásai közé tartoztak a lovagi tornák, illetve harci bemutatók. Ezekre már a 12. századi forrásokban is előfordulnak utalások, gyakoribbá azonban csak a 13. századtól váltak. Anonymus ama megjegyzése, hogy Attila városának elfoglalása után „Magyarország vitézeinek színe-java a fejedelem jelenlétében paripáikon pajzsokkal és lándzsákkal mindennap fényes tornát rendezett, a többi fiatal pedig pogányok módjára íjjal és nyíllal szórakozott”, nyilvánvalóan nem a honfoglalás, hanem a szerző korára, vagyis a 12. század legvégére vonatkoztatható. A későbbiekben az ilyen játékok még gyakoribbá váltak. Károly Róbert például maga is részt vett lovasviadalokon és lándzsavetési versenyeken. A már idézett burgundiai főnemes, Bertrandon de la Broquière Palesztinából hazatérőben 1433-ban Budán is időzött néhány napot, s eközben egy vagy több lovagi tornát is megtekintett. Ezekből azt jegyezte fel, hogy „az ország szokásai szerint tartották kis lovakkal és alacsony nyergekkel. A bajnokok gazdag díszruhát viseltek és igen rövid lándzsákkal küzdöttek. Ez igen kedves és gyönyörködtető látvány. Ha a küzdők összecsapnak, kell, hogy mindketten vagy legalább egyikük földre bukjék. Itt azután biztosan megtudhatni, ki bírja a nyerget jól megülni.” A királyi és főnemesi udvarokban ismerték és gyakorolták az ökölvívást, valamint a békésebb játékok közül a labdázást, malmozást, kockázást és a sakkozást is.
Szexuális élet
Bár a kereszténység nemcsak a házasságon kívüli szexualitást, hanem a házastársak közötti öncélú, vagyis kizárólag örömszerzésre irányuló nemi életet tiltotta, a királyi udvar mindennapjaiból az erotika sem hiányzott. Az eddigiekben erre számos példát hoznak fel II. András feleségének és sógorainak szerelmi liezonjaitól kezdve Kun László botrányos nemi életén át Hunyadi János bizonytalan származásáig és Mátyás király Edelpeck Borbálával folytatott viszonyáig. Nem szóltunk azonban Zsigmond király vérbő természetéről, aki az egyik francia „kémjelentés” szerint még öreg korában sem állta meg, hogy ne szeretkezzék a „nőcskékkel”, s még arra is képes volt, hogy kocsijából kiszállva „a nyilvános szajhákat kezével megérinti.” Telhetetlen, sóvár, de mégis állhatatlan, tréfás beszédű, bort kedvelő, Vénuszért lángoló, ezer paráznaságban bűnös” személyiségként jellemezte II. Pius pápa is, aki közelről ismerte. Azt viszont, hogy második felesége, a nála sokkal fiatalabb Cillei Borbála az ő távollétében tivornyákat rendezett a budai várban, s többekkel összeszűrte a levet, Zsigmond nem tolerálta, s amikor egy német lovaggal in flagranti érték, lecsukatta és Váradra száműzte. V. István két leányának szerelmi történetei ugyancsak párjukat ritkítják. Katalinról, aki a szerb fejedelem felesége lett, feljegyezték, hogy bájaiból nemcsak urát, hanem annak öccsét és az udvaroncokat is részesítette. Testvéréről, Erzsébetről, aki a margitszigeti domonkos apácakolostor fejedelemasszonya volt, pedig az terjedt el, hogy miután nővére egyik kedvese, a szerb társfejedelem megfosztotta szüzességétől, hagyta, hogy egy cseh herceg „elrabolja” a zárdából, és feleségül vegye. A reneszánsz életérzés terjedésével a testi kéjvágy kielégítésének igénye és házasságon kívüli gyakorlata még megszokottabbá vált. A mohácsi csatában életét vesztett II. Lajosról például azt jegyezte fel krónikás, hogy „gyermekkorától fogva mindig gyakorolta a lányokkal való feslettséget”, feleségétől, Mária királynéról pedig azt, hogy „bordélyházzá tette a várat udvarhölgyeivel”.
Az ország külkapcsolatainak irányítója, legfelsőbb hadura, legfőbb bírája, a főpapok kinevezője, a pénzverés, adóztatás, vámszedés kizárólagos haszonélvezője elvileg mindvégig a király volt. A gyakorlatban viszont egyre inkább tekintettel kellett lennie befolyásos alattvalóira, kezdetben a rivális törzsi és nemzetségi vezetőkre, a későbbiekben pedig – az egyházi vezetők mellett – a világi tisztségviselőkre, tartományurakra és a kisebb birtokosokra. A nemesek, akik az összlakosságnak mintegy 4—5%-át tették ki, 1832-ben az összes föld felét, 1490-ben viszont már 70%-át tartották kezükben. Elvileg valamennyien egyenlő jogokkal és kötelességekkel rendelkeztek. Amint ezt Werbőczy István, a középkori magyar jogfelfogás kodifikátora megfogalmazta: „Magyarországunknak összes főpapjai, egyházkormányzói, zászlós urai s egyéb nagyjai, nemesei és vitézlő rendei, mind nemességök, mind földi javaik tekintetében, a szabadságnak, kiváltságnak és mentességnek ugyanazon jogával bírnak; és nincs sem az urak közül senkinek nagyobb, sem a nemesek közül senkinek kisebb szabadsága.” A valóságban viszont ebből csak két dolog érvényesült: az adómentesség és a katonáskodási mentesség. Egyebekben óriási gazdasági, politikai és életmódbeli különbségek választották el a hatalmas földbirtokokkal, várakkal és több ezer jobbággyal rendelkező világi méltóságokat kisebb birtokokkal rendelkező familiárisaiktól és a csaknem jobbágyi sorban élő egy- vagy kéttelkes nemesektől.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (143—150. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
A muhi csata
A mongol veszély
Béla restaurációs törekvéseit, amelynek végső célja nagy elődjei szinte korlátlan hatalmának helyreállítása volt, egy keletről érkező újabb támadás, az egyik leigázott törzs neve alapján tatároknak is nevezett mongolok betörése akasztotta meg. A belső-ázsiai mongol törzseket Temüdzsin, a későbbi Dzsingisz kán egyesítette a 13. század elején. Két évtized leforgása alatt elfoglalta Észak-Kínát és az útjába eső török területeket, majd az 1220-as évek elején Nyugat felé fordult. Hadvezérei 1223-ban a Kalka melletti csatában legyőzték az egyesült kijevi orosz és kun hadakat, egyik unokája a nyugati részeket Arany Horda néven egyesítő Batu kán pedig 1236-ban a régi Magna Hungariát is magában foglaló volgai bolgár birodalomra mért megsemmisítő csapást. 1240-ben elesett Kijev, s ezzel nyitva állt az út Európa belseje felé. A 100 ezer főn felüli mongol sereg, amely tökélyre fejlesztette a nomád lovas harcmódot, megállíthatatlanul nyomult előre. Julianus domonkos szerzetes, akit 1235-ben maga Béla küldött keletre a Kárpát-medencei magyarok őseinek felkutatására, így jellemezte hadviselésüket: „messzebbre nyilaznak, mint más népek. Az első összecsapáskor mintha nem is nyilaznának, hanem úgy látszik, hogy nyílzápor esik. Karddal és lándzsával nem bánnak olyan jól a harcban.” Az egyik magyar püspök, aki a mongolok követeitől nyerte információit, megerősítette Julianus közléseit. Párizs püspökéhez intézett 1240-es levelében így írt róluk: Jó lovaik vannak, de buták; sok ló követi őket lovas nélkül, úgy, hogy ha egyikük lovagol, húsz vagy harminc ló követi. Páncéljuk bőrből való és erősebb, mint a vas, hasonlóképpen a lovak takarója is. Gyalogolni nem tudnak, mert lábuk rövid, felsőtestük meg hosszú. Jobb nyilazók, mint a magyarok és a kunok, íjuk erősebb.”
A királyi udvar viszonylag pontos információkkal rendelkezett a közelgő veszedelemről.
A kunok
Julianus után 1239-ben a menekülő és bebocsáttatást kérő kunok követei is tájékoztatást adtak a nyugati irányú mongol hadmozdulatokról. Bélának kapóra jött a váratlan felajánlkozás: a kunokban a mongolok elleni védekezés és saját belső ellenzékének letörése szempontjából egyaránt hasznos eszközt látott. Ezért megnyitotta az ország határait Kötöny kun fejedelem és népe előtt. Reményeiben azonban csalatkoznia kellett. A nomád életmódot folytató és zömmel még pogány kunok, valamint a már megtelepedett keresztény magyarok együttélése ugyanis állandó súrlódásokhoz vezetett. A dél-itáliai születésű Rogerius, későbbi soproni főesperes, majd spalatói érsek, aki 1233 körül érkezett Magyarországra, az 1240-es évek közepén papírra vetett Siralmas énekében így számol be a két kultúra találkozásáról:„Amikor pedig a kunok királya nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni kezdett Magyarországon, végtelen sok marhacsordájuk lévén, súlyos károkat okoztak a magyaroknak legelőkben, vetésekben, kertekben, gyümölcsösökben, szőlőkben és egyéb javaikban. És ami még rettenetesebb volt – mivel nomád emberek voltak –, undorító módon földre teperték a szegény emberek hajadon leányait, és megszeplősítették a hatalmasok ágyát, valahányszor ezt kedvező körülmények között megtehették; bár az ő asszonyaikat, mint valami hitvány embereket, a magyarok is le szokták dönteni. És ha egy magyar megkárosított egy kunt, akár jószágában, akár személyében, azonnal igazságot szolgáltattak a kunnak, úgyhogy más már nem mert hasonlót elkövetni. De ha egy kun okozott kárt egy magyarnak, a magyarnak nem szolgáltattak igazságot, és ha sürgetni merte, a pofázásért pofonokat kapott cserébe. És így a nép és a király között gyűlölködés keletkezett. Az ellentétek odáig fajultak, hogy az 1241-es mongol támadás előestéjén a kunok vezérét és kíséretét Pesten, ahol a seregek gyülekeztek, a felbőszült magyarok felkoncolták. A mintegy 40 ezres kun népesség ezt követően gyilkolva, gyújtogatva és fosztogatva a Szerémségen át bolgár területre vonult.
A muhi csata
Bár kért, Béla sem a nyugati hatalmaktól, sem a pápától nem kapott segítséget. Saját emberei pedig lebecsülték a veszélyt, sőt akadtak, akik vesztét kívánták. Az 1241. április 11-i csatában, amelyre a Borsod megyei Muhi falu mellett került sor, így csak néhány tízezer fős – egy korabeli forrás szerint 60—65 ezres, újabb becslések szerint viszont csak 20—30 ezres – magyar sereg vonult föl Batu 60 ezer fős főerejével szemben. Ráadásul a magyar hadvezérek hadvezetési hibát is vétettek: a magyar tábort rossz helyen és elhibázott módon alakították ki. Mindezek miatt a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett. A málhás szekerek védelmébe húzódó magyarok többségét az éj leple alatt támadó mongolok azelőtt lenyilazták, hogy kézitusára kerülhetett volna sor. A harcokban életét vesztette az ország sok egyházi és világi méltósága is, köztük a király öccse, a nádor, valamint az országbíró, az esztergomi és a kalocsai érsek, továbbá három püspök. Maga a király ugyan megmenekült, de ellenállásra többé nem gondolhatott. Üldözői ellen családjával együtt a dalmáciai Klissza, majd Trau városába menekült. Ott született második lánya, Margit, akit az ország megmentéséért könyörögve Istennek ajánlott fel, és betartva szavát hazatérése után apácaként neveltetett. Margit hűségesen kitartott szerzetesi fogadalma mellett, és 1270 körüli haláláig visszavonultan élt az apja által alapított Nyulak szigeti – ma Margitsziget – kolostorban. A kegyes életét övező legendák és a nyughelyét felkereső zarándokok nagy száma alapján a magyar királyok már a 13. század végén kérték szentté avatását a pápától. Erre azonban csak jókora késéssel, 1943-ban került sor. Szent László leánya, Piroska bizánci császárné és II. András leánya, a Türingiába került és ott a szegények és árvák gyámolítójaként ismertté vált Erzsébet mellett ekkortól Margit az Árpád-ház harmadik női szentje.
A muhi csata vázlata | A muhi csata korabeli ábrázolása | A muhi csata emlékparkja a levegőből, 2018 | Emlékpark a csata helyszínén
A mongolok pusztítása
A muhi csatát követően az ország keleti fele a mongolok prédájává vált, sőt miután a Duna befagyott, az ország nyugati felét is feldúlták. Gyilkoltak, fosztogattak, gyújtogattak körülbelül úgy, mint a kalandozó magyarok 300 évvel korábban. „A templomokban háltak az asszonyokkal, az Istennek szentelt helyeket, ó fájdalom, barmok istállójává tették a legtöbb helyen”. Amerre elvonultak – olvasható Rogerius beszámolójában – az ország pusztán és üresen maradt”. Egyedül a jól megerősített városokat és kolostorokat, például Székesfehérvárt, Veszprémet, Sopront, Pozsonyt, valamint a pannonhalmi és tihanyi bencés apátságot nem tudták elfoglalni. Esztergomot azonban – a belső vár kivételével – alaposan feldúlták, s porig rombolták Gyulafehérvárt is.
A tatárjárásnak, amely a magyar nyelvben a lehető legnagyobb pusztítás szinonimájaként rögzült, a véletlen vetett véget. 1242 tavaszán meghalt a nagykán, s a magyarországi seregeket vezető Batu sietve visszavonulást rendelt el, hogy beavatkozhasson az öröklésért folyó viszálykodásba. A szenvedéseknek azonban még nem lett vége. Mivel az erdőkbe, mocsarakba húzódott emberek sem 1241 őszén, sem 1242 tavaszán nem vetettek, a túlélőket az éhínség tizedelte. Szerencsésnek tarthatta magát, akinek korábban elvermelt gabonáját a mongolok nem találták meg. A többség azonban mályvalevelet bürökgyökeret, tököt, hagymát, porcsint és egyéb vadon növő gyomokat evett. A lisztből és tölgyfakéregből sütött fekete kenyér „édesebbnek tetszett a zsemlékénél, amelyeket valaha ettünk” – kesergett a szebb napokat látott Rogerius. Akiknek sikerült, kóbor kutyák és macskák húsával enyhítették éhségüket. Sőt – mint egy német krónikában olvasható – előfordult, hogy „Az emberek egymást ették, úgy hogy sem a gyermekek szüleiket, sem a szülék gyermekeiket nem iszonyodtak felfalni az éhség dühében.”
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (90—92. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 