Ambrose Bierce: Bagoly-folyó

Közzétette:

 

 

An Occurrence at Owl Creek Bridge

1

A férfi egy vasúti híd közepén állt, Észak-Alabamában, és letekintett a rohanó forgatagra, mely odalent örvénylett három ölnyire a lába alatt. Keze a háta mögött, csuklói összekötözve. Nyakán kötél, szoros hurokban. A kötél másik vége, a feje fölött, egy vastag keresztgerendához volt erősítve, közepe laza ívben a térdéig csüngött. A síneket tartó gerendázaton néhány szál hevenyészve átvetett deszka; ez szolgált dobogóul neki és kivégzőinek: az északiak két közlegényének, valamint az őket irányító őrmesternek, aki civilben akár alseriff is lehetett volna. Nem sokkal távolabb, a rögtönzött pallón egy tiszt áll, fegyveresen, rangjához illő egyenruhában. A híd mindkét végén puskás őrszem, a “fedezet” ismert testtartásában – a puskatus a mell előtt átvetett jobb kézben, a cső függőlegesen a bal vállnál -, mely természetellenes pozitúra, ahogy azt a szolgálati szabályzat előírja, az egész testet merev feszültségre kényszeríti. Szemmel láthatóan nem tartozott rájuk, mi történik a híd közepén; egyszerűen csak biztosították a híd gyalogjárójának két végét.

Bagoly folyó (1962) PosterEgyik oldalt teremtett lélek sem mutatkozott az őrszemen túl; a vaspálya vagy száz ölnyit nyílegyenesen futott az erdőben, aztán elveszett egy kanyarban. Valahol arrafelé még nyilván lapult egy előőrs. A folyó másik partja nyílt terep volt: enyhe emelkedő, melyet sűrű cölöpfal keresztezett, lőrésekkel a puskáknak, egy szélesebb nyílásából pedig rézágyú csöve meredt elő, a hídra irányítva. A híd és a cölöpsánc között, a lejtő közepén, vonalban fölsorakozva a közönség: egy szakasznyi gyalogos, „díszszemle” pihenjtartásában – a puskatus a földön, a cső enyhén a jobb váll felé hajlik, a kezek keresztben a závárzatnál. A vonal jobb szélén egy hadnagy állt, kivont kardja hegye a föld felé mutatott, bal keze a jobbján nyugodott. Kivéve a négy embert a híd közepén, senki se moccant. A szakasz katona a hídra meredt, kőmereven, mozdulatlanul. A két őrszem a folyó partjaival nézett szembe – akár szobrok is lehettek volna, a hídfő díszei. A kapitány karba tett kézzel állt, csöndesen figyelve alárendeltjei foglalatosságát, se szóval, se jellel nem zavarta őket. A halál nagyméltóságú úr, érkeztét ünnepi tiszteletadással illik hirdetni és fogadni, még azoknak is, akik a legközelebbi ismeretségben vannak vele. És a katonai etikettben a csönd és a merevség jelenti a tiszteletadást.

A férfi, akit hurokra szántak, harmincöt évesnek látszott. Civil volt, s amennyire öltözékéből megítélni lehetett, ültetvényesféle. Jó arcú, jó külsejű: egyenes orr, kemény száj, széles homlok, hosszú haja, simán hátrafésülve, füle mögött a jól szabott császárkabát gallérjáig ért. Bajusza és hegyes szakálla volt, de barkója nem: szeme nagy, sötétszürke, tekintete szívélyes, pedig ezt bajos elvárni valakitől, ha nyakán a kötél, Nyilvánvalóan nem volt közönséges gyilkos. A nagylelkű katonai szabályzat sokféle ember fölakasztását engedi meg, s E kitüntetésből az úriembereket se zárja ki.

Az előkészületek befejeződtek, a két közkatona odébb lépett. s mindegyik elhúzta azt a szál deszkát, amelyen az imént foglalatoskodott. Az őrmester a kapitány felé fordult, szalutált, és közvetlenül a tiszt mögé állt, aki egy lépést oldalt lépett. E helyváltoztatások következtében az elítélt és az őrmester ugyanarra a deszkaszálra került, amely a híd három keresztgerendáján volt átvetve. A civil felé eső vége csaknem elérte a negyedik gerendát, de már nem támaszkodott rá. Ezt a pallót eddig a kapitány tartotta egyensúlyban, most pedig az őrmester. Az előbbi jelt ad, az utóbbi félrelép, a palló lebillen, és az elítélt a két gerenda közt a mélységbe zuhan: az ítélet végrehajtásának e módja éppoly egyszerűnek ígérkezett, mint amilyen hatásosnak. Az elítélt fejére nem húztak csuklyát, sőt, a szemét se kötötték be. Egy pillantást vetett „ingatag támaszára”, majd szeme a folyó forgatagaira tévedt, melyek szédülten fortyogtak a lába alatt. Egy táncoló fadarab kötötte le a figyelmét: követte útját a sodrában. Milyen csigalassúságú mozgásnak látszott! Micsoda rest folyó!

Behunyta a szemét, mert feleségének és gyermekeinek akarta szánni utolsó gondolatait. A víz, a kora reggel arany ragyogásában… a partok alatt párálló ködfátylak, ahogy szétterülnek sodor iránt, valamivel távolabb… a cölöpsánc… a katonák… a táncoló fadarab – mindezek fölzaklatták, elterelték a figyelmét. És most egy újabb kellemetlenség is zavarta. Szeretteinek képét egy hang hasította át: se megérteni, se figyelme köréből kizárni nem tudta: éles, különálló, fémes ütések sora, mint a kovács pörölycsapásai az üllőn; ugyanúgy csengtek ezek is. Szerette volna tudni, mi ez, mérhetetlenül messziről hallatszik-e, vagy a tőszomszédságában – mintha innen is, onnan is hallotta volna. Üteme szabályos volt, de olyan lassú, mint a lélekharang kongása. Minden ütésre türelmetlenül várt, és – nem tudta miért – bosszankodva: A csönd, a szünet mind hosszabbra nyúlt; a késés őrjítő volt. Minél ritkábban szólt a hang, annál erősebb és élesebb lett. Mintha késsel döfködték volna a fülét; félt, hogy tüstént fölsikolt. Órája tiktakolt a zsebében.

Kinyitotta a szemét, és ismét a vizet nézte a lába alatt. “Ha ki tudnám szabadítani a kezem – gondolta -, lehúznám a hurkot, és a folyóba vetném magam. Lebukva nem érhetnének a golyók, s ha gyorsan úszom, partot érhetek, eltűnhetek az erdőn, és hazajuthatok. Haza! Hála isten, a házam túl van a fronton; a feleségemet és a gyermekeimet még nem fenyegeti a betolakodók előrenyomulása.”
Amint ezek a gondolatok, melyeket itt szavakba kellett öntenünk, hirtelen végigcikáztak – egyetlen villanással inkább , mintsem szabatos formában – a halálraítélt agyán, a kapitány intett az őrmesternek. Az őrmester lelépett a pallóról.

 2

Peyton Farquhar jómódú ültetvényes volt, nagy múltú és nagy tekintélyű alabamai család sarja. Rabszolgatartó lévén, mint osztályából mások is, politikusként magától értetődően és kezdettől fogva a déliek pártján állt, elszánt szenvedéllyel harcolt ügyükért. Bizonyos parancsoló körülmények folytán, melyek részletezése nem tartozik történetünkhöz, Farquhar nem vállalhatott szolgálatot abban a hős hadseregben, mely végigvívta a Corinth elestével végződő szerencsétlen hadjáratot, elképzelhető hát, mennyire bőszítette a tétlenség, mily hevesen vágyódott ereje, tudása bevetésére, a nagyszerű katonaéletre – egyszóval az alkalomra, hogy kitűnhessen. Ez pedig, érezte, nem várathat sokáig magára: háborús időben egyszer mindenkihez el kell érnie. Közben tette, amit csak tudott. Semmiféle szolgálatot nem érzett magához méltatlannak, ha hasznára lehetett vele a délieknek, semmiféle kalandtól nem riadt vissza, ha összefért egy civil természetével; aki lelke mélyén mégiscsak katona, s tiszta szívvel, és nem épp a legnagyobb rátermettséggel, végül is kivette a maga szerény részét – legalább a gonosz szólásmondás teljesültében, miszerint a szerelemben és a háborúban semmi se lehet tisztességtelen.

Egy este, amint Farquhar és felesége a kertkapu melletti kispadon üldögéltek, egy szürke ruhás katona lovagolt a kapuhoz, és egy pohár vizet kért. Farquharné asszony annyira örült, hogy a szolgálatára lehet, hogy tulajdon szép fehér kezével akart a kérésnek eleget tenni. Míg ő a vízért volt, férje a porlepte katonához lépett, és mohón érdeklődött tőle, hogy mi újság a fronton.

– A jenkik helyreállítják a vasutakat – mondta a lovas -, s újabb előnyomulásra készülődnek. A Bagoly-folyóig jutottak, már a hidat is helyrehozták, és megerősített állást építettek ki az északi parton. A parancsnokuk kiadott egy rendeletet, amit mindenütt kifüggesztettek. Azzal fenyegetőzik, hogy ha bárki polgári személyt elfognak a vasút közelében, aki kísérletet tesz a hidak, az alagutak vagy a vonatok megrongálására, azon nyomban felakasztják. Én is olvastam a hirdetményt.
– Milyen messze van ide a Bagoly-folyó hídja? – Nagyjából harminc mérföld lehet.
– S ezt az oldalt nem őrzik?
– Csak egyetlen előőrs, fél mérfölddel idébb, meg egy őrszem az innenső hídlábnál.
– És mondjuk, ha egy ember, afféle civil, aki szeretné kitapasztalni az akasztást, kijátszaná az előőrsöt, és elbánna az őrszemmel – találgatta mosolyogva Farquhar -, mit tudna elérni?
A katona gondolkozott. – Egy hónapja jártam arra – felelte. – Láttam, hogy a legutóbbi tavaszi árvíz egy csomó uszadékfát torlasztott föl az innenső pillérnél. Az mostanra már kiszáradt és úgy égnek, mint a zsír.
A hölgy hozta a vizet, a katona megitta. Szertartásosan megköszönte, meghajolt a férj előtt, és ellovagolt. Egy óra múltán, mikor már leszállt az éjszaka, ismét átlovagolt a birtokon, északi irányba, amerről jött. Egy jenki földerítő volt.

3

Midőn Peyton Farquhar egyenest lezuhant a híd gerendái közt, nyomban elveszítette eszméletét, mintha máris halott lett volna. Ebből az állapotból – évszázadokkal később, úgy tetszett – éles szorítás térítette magához; érezte, tüstént megfullad. Sajgó, maró gyötrelem nyilallt végig a nyakán, a testén, minden tagján, minden porcikáján. A kín átütött az idegpályák csomópontjain, s elképzelhetetlenül szaporán lüktetett. Mint lobogó tűzáramok, fájdalmai elviselhetetlen lázzá forrósultak. A feje pedig, mintha nem is volna – csak valami feszülő nyomás, valami tompa vértolulás. Az értelme már elhagyta, csak arra volt ereje, hogy érezzen, s érezni maga volt az iszonyat. Mozog, ezt tudta. Valami derengő felhő burkolta be, s ő a közepén, egyetlen parázsló szív, minden anyagi valóság nélkül, s leng elgondolhatatlan ívben, mint valami roppant inga nehezéke. És ekkor váratlanul, rémítő hirtelenséggel, fölcsap körötte a fény, hangos loccsanás hallatszik, fülében félelmetes dübörgés, azután minden sötét és hideg. A gondolkozás képessége visszatért: tudta, hogy a kötél elszakadt, és ő beleesett a folyóba. Fuldoklása most nem fokozódott: a hurok a nyakán már amúgy is szinte megfojtotta, és nem engedte tüdejébe a vizet. Fölakasztva meghalni egy folyó fenekén: a gondolat nevetségesnek tetszett. A sötétben kinyitotta a szemét, s halvány sugárzást látott a feje fölött – de milyen messzire, milyen hozzáférhetetlenül! Még mindig süllyedt lefelé, mert a fény mind tompább és tompább lett, végül puszta derengéssé fakult. Aztán erősödni, ragyogni kezdett, s most már tudta, hogy a fölszín felé emelkedik; húzódozva vette tudomásul, mert most jól érezte magát. „Felkötöttek, és megfulladtam – gondolta -, ez még nem olyan borzasztó, de nem akarom, hogy harmadjára még agyon is lőjenek. Nem, nem lőhetnek agyon; ez nem volna tisztességes eljárás.”

Nem volt a tudatában annak, hogy közben bármilyen erőfeszítést is tenne, de egy éles fájdalom hasított a csuklójába, s ebből rájött, hogy elkeseredetten igyekszik a kezét kiszabadítani. Úgy figyelt erre a küzdelemre, mint báva néző a mágus bűvészmutatványára: nem volt érdekelt a végkifejletben. Milyen csodálatos kísérlet, milyen nagyszerű, milyen emberfölötti erő! Ez már igen, ez finom fogás volt! Bravó! A kötél lecsúszott, kezei elváltak és fölfelé lebbentek; két tenyere halványan látható volt a növekvő fényben. Friss érdeklődéssel nézte, amint fél kezével majd mindkettővel megragadja a hurkot a nyakán. Letépte, és vadul félredobta, az meg kanyarogva úszott el, mint valami vízi kígyó. „Kössétek vissza, kössétek vissza!” – úgy hitte, ezt kiáltja a kezeinek, mert a hurok eloldását olyan iszonyatos kín követte, amihez foghatót még sose állt ki életében. A nyaka egyetlen halálos sajgás, agya tűzben égett, a szíve, mely az imént még alig-alig vert, most akkorát ugrott, mintha a száján akarná magát kilökni. Egész testét elviselhetetlen gyötrelem szaggatta és csavarta. De engedetlen kezei nem vettek tudomást a parancsról. Vadul, szapora csapásokkal verték a vizet, kényszerítve őt a fölszín felé. Érezte, feje kibukik a vízből, szemét elvakította a napfény, melle görcsösen kitágult, és egy utolsó, hatalmas erőfeszítéssel tüdeje levegőt nyelt, de az sikoltva mindjárt ki is sípolt belőle!

Most már birtokában volt valamennyi érzékének: Sőt, mindent természetfölötti élességgel és éberséggel érzékelt. Szervezetének szörnyű fölbolydulásában valami annyira fölcsigázta és kifinomította őket, hogy olyan dolgokról is tudósítottak, amikről azelőtt sejtelme se volt. Érezte a víz fodrait az arcán, hallotta külön-külön az apró csobbanásokat, amint a bőréhez csapódnak. Nézte a folyóparti rengeteget, látta külön-külön a fákat, leveleket, s minden egyes levél erezetét; pontosan látta a rajtuk mászkáló rovarokat, a szöcskéket, a fénylő testű legyeket, a szürke pókokat, amint egyik gallytól a másikig szövik hálójukat. Látta a parányi harmatcseppek szivárványos ragyogását a fűszálak miriádjainak hegyén. Hallotta a szúnyogok zümmögését, amint az apró forgatagok fölött keringenek, hallotta a szitakötők szárnyainak rezdülését, a vízipókok lábainak csusszanását, mintha aprócska evezők lettek volna, hogy testük csónakját surrogva lendítsék előre; mindez hallható muzsikába olvadt. Alatta egy hal úszott el, s õ hallotta testének siklását, amint kettészeli maga előtt a vizet.

Sodor iránt került a felszínre, de egy perc, és a látható világ mintha megfordult volna a tengelye körül, ő volt a középpontban, s látta a hidat, a sáncot, a katonákat a hídon, a kapitányt, az őrmestert, a két közlegényt; kivégzőit. Csak árnyalakok voltak a kék ég előtt. Kiabáltak és hadonásztak, rá mutogattak. A kapitány előhúzta a pisztolyát, de nem tüzelt, a többieknél pedig nem volt fegyver. Mozgásuk groteszk és szörnyű volt, alakjuk óriásira nőtt.

Hirtelen éles csattanást hallott, s alig arasznyira a fejétől valami a vízbe vágott, összefröcskölve az arcát. Hallotta a második lövést, s látta az egyik őrt, a puskatus a válla gödrében, a csőből könnyű felhő szállt fel. A vízben úszó látta a hídon álló szemét, amint az irányzékon át farkasszemet néz vele. Megfigyelte, hogy ellenfelének szürke szeme van, és eszébe jutott, hogy olvasta valahol: a szürke szem a legélesebb, a híres mesterlövészek mind szürke szeműek. Akárhogy is, ez elhibázta. Farquhart most egy ellenáram kapta el, s félig körbeforgatta; ismét az erdőt látta, de a sánccal átel1enes oldalon. Magas, tiszta, egyhangúan kántáló hang rikoltott föl mögötte, s szállt át a víz fölött, olyan élesen, hogy minden más hangot elnyomott, még füle mellett a vízfodrok csobogását is. Bár nem volt katona, eleget járt már katonai táborokban ahhoz, hogy fölismerje e megfontolt, vontatott, elnyújtott kántálás vészjósló jelentőségét: a hadnagy a parton szintén részt akar venni a reggeli szertartásban. Milyen hidegen és irgalmatlanul, milyen sima, higgadt hangsúlyozással adja ki a parancsot, kényszerít nyugalmat a katonáira; milyen pontosan számítja ki a kegyetlen szavak szüneteit:
– Figyelem !… Vigyá-áázz!… Vá-á-állhoz !… Céé-él !… Tűz!
F’arquhar a víz alá bukott, oly mélyre, amennyire csak tudott. A víz Niagaraként dübörgött a füleiben, mégis hallotta a sortűz tompa ropogását, és ismét a felszín felé emelkedve, apró, csillogó fémdarabok sodródtak az útjába; összelapulva, enyhén rezegve süllyedtek lefelé. Némelyik hozzáért a kezéhez, az arcához, aztán elsodródtak, továbbszálltak a mélybe. Az egyik a gallérja alá szorult; kellemetlenül meleg volt, odakapott és félrehajította.
Ahogy fölbukkant lélegzetért, látta, hogy jó hosszú ideig lehetett víz alatt; észrevehetően távolabb vitte lefelé a sodrás kis híja már lőtávolon túlra. A katonák újratöltöttek és már csaknem készen voltak; a fém puskavesszők hirtelen fölragyogtak a napfényben, amint kihúzták őket a csőből, megfordították a levegőben és visszadugták a hüvelybe. A két őr ismét tüzelt, egymástól függetlenül, és eredménytelenül.
Az üldözött mindezt látta a vállán át; sebesen úszott az áramlással. Agya éppoly lázasan dolgozott, mint a keze-lába; villámsebességgel gondolkozott.
A tiszt nem követi el újra ezt a katonai baklövést” – vélte. “Egy sortüzet kikerülni semmivel se nehezebb, mint az egyes lövéseket. Nyilván máris kiadta a parancsot, hogy egyenként célozzanak és lőjenek. Uram, segíts, valamennyi golyó elől nem tudok kisiklani!”

Alig két ölre tőle ijesztő loccsanást hallott, amit erős, visszhangzó dördülés követett, mely mintha a levegőn át visszaszállt volna a sánchoz, hogy végül egy robbanásban haljon el, fenékig megreszkettetve a folyót. Vízfüggöny emelkedett fölébe, majd rázuhant, elvakította, fojtogatta. Az ágyú is beleszólt a játékba. Ahogy megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a rázúdult víztől, hallotta, hogy az elhibázott lövés végigzúg a levegőben, majd egy pillanat múlva, faágakat tördelve, messze előtte becsapódik az erdőben.
“Ezzel se próbálkoznak még egyszer – gondolta -, legközelebb kartácsra töltenek majd. Rajta kell tartanom a szemem az ágyún: a füstje majd időben figyelmeztet: A dörrenése későn érkeznék, a hang a lövedék mögött jár. Ágyú ez a javából!”
Hirtelen érezte, hogy többször körbefordul; pörög, akár egy búgócsiga. A víz, a két part, az erdő, a most már távoli híd, sánc és a katonák: mind összemosódtak, elkenődtek. A tárgyakat csak a színük jelezte: körbeforgó, vízszintes csíkozás; egyebet nem látott. Elkapta egy örvény, s pörögve továbbsodorta, oly sebesen, hogy szédülés és émely környékezte. Pár pillanat múlva kilódult a folyó bal partjára, a kavicsra; ez volt a déli oldal, egy kiszögellés mögött, mely eltakarta őt ellenfelei szeme elől. Mozgásának hirtelen megszakadása, a kavicson fölhorzsolódott tenyere magához térítette, és elsírta magát örömében. Befúrta ujjait a homokba, teli marokkal szórta a feje fölé, hangosan áldva szerencséjét. A homokszemek gyémántokként, smaragdokként, rubinokként ragyogtak, hasonló szépet még álmában se látott soha. A part fái mint valami kert óriásira nőtt növényzete; megfigyelte, hogy határozott rend szerint sorakoznak, beszívta virágaik illatárját. Törzsük között rózsás fény derengett, s a szél, mint aeolhárfán, muzsikált az ágaikon. Nem akart tovább menekülni; beérte volna azzal, hogy itt fogják el, ezen az elragadóan szép helyen.

A kartács füttye és recsegése az ágak között, magasan a feje fölött, fölébresztette álmodozásából. A pórul járt tüzér búcsúlövést küldött utána, vaktában. Fölugrott hát, fölszaladt a meneteles parton, s bevetette magát a rengetegbe.

Egész nap csak ment, amerre a nap járása szerint az otthona lehetett. Az erdőség átjárhatatlannak látszott; sehol tisztásra, alléra nem talált, még a favágók ösvényére sem. Eddig sejtelme sem volt róla, hogy a tőszomszédságukban ilyen elvadult vidék terül el. Volt valami nyugtalanítóan rejtelmes ebben a fölismerésben.

Az éj leszálltával már gyötörte a szomjúság, megéhezett, lába kisebesedett. Csak a gondolat űzte tovább, hogy szeretteivel találkozzék. Végül egy széles útra került, úgy vélte, j ó irányba visz. Széles és nyílegyenes volt, mint valami városi sugárút, mégis úgy látszott, mintha sose jártak volna rajta. Föld, ültetvény egy se tűnt föl a mentében, sehol egy tanya vagy kunyhó. Árva kutyavakkantás se jelezte, hogy emberek élnek valahol a közelben. A fák fekete törzse nyílegyenes fallá tömörült mindkét oldalán, a horizont egy pontja felé mutatva, mint valami távlati rajz a mértanleckében. Ahogy a lombok hasadékán fölpillantott az égre, óriási arany csillagok ragyogtak vissza rá, sose látott, különös csoportosulásokat alkotva. Bizonyos volt benne, hogy valamilyen rend szerint helyezkednek el, melynek titokzatos és baljós jelentése van. Kétoldalt az erdőség tele volt különös hangokkal, köztük pedig, egyszer, kétszer, újra és újra, világosan kivett valami suttogást, ismeretlen, sose hallott nyelven.

A nyaka elviselhetetlenül sajgott, s amint kezével végigtapogatta, érezte, hogy szörnyűségesen földagadt. Tudta, hogy fekete kör van a nyakán, ahol a kötél felhorzsolta. Pillája fölakadt; többé már a szemét se tudta behunyni. Nyelve fölpüffedt a szomjúságtól; forró lázát azzal enyhítette, hogy fogai között kipréselte a levegőre. Milyen selymes gyep borította ezt a járatlan utat: már a kerékvágást se érezte a lába alatt!

Bármennyire is gyötörte a szenvedés, bizonyos, hogy közben elalhatott, mert íme, már más képet lát maga előtt; nyilván valamelyik lázálmából tért éppen magához. Otthona előtt áll a kertkapuban. Minden olyan, mint mikor elhagyta, csupa csoda és ragyogás a reggel fényözönében. Biztosan az egész éjszakát átgyalogolta. Ahogy benyomja a kaput, s elindul a széles, fehér sétányon fölfelé, színes női ruha villan elébe: frissen, üdén és bájosan felesége lépked le a tornácról, elébe siet! A lépcső alján várakozva megáll, mosolya mondhatatlan elragadtatás, mozdulata csupa báj és méltóság. Csodálatosan szép teremtés ! Kitárt karokkal lendül feléje. S amint éppen átölelné, kábító ütés éri a tarkóját, fehér vakulásba lobban, s mint az ágyútorok, akkorát dördül a világ – aztán sűrű sötétség és síri csönd…

Peyton Farquhar halott volt; teste nyakaszegetten himbálózott ide-oda a Bagoly-folyó hídjának gerendái alatt.

B. Nagy László fordítása

Forrás: Amerikai elbeszélők – Novellák és kisregények Első kötet (495-504. oldal) Európa Könyvkiadó, 1985 HU ISSN 0230 7049 ISBN 963 07 3571 7

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s