Jean-Paul Sartre francia dráma- és regényíró

 

 

A XX. század második felének alighanem ő volt a legnagyobb hatású írója. Azoknak a gondolatvilágát is befolyásolta, akik nem értettek vele egyet. Regényeit, drámáit azok is nagyra tartották, akik nem hitték el, sőt indulatosan tagadták filozófiáját. De a filozófiatörténetben fordulatot, új korszakot jelentett a megjelenése. Az egzisztencialista bölcseleti magatartást ő találta ki, és tőle vették át azok is, akik elkülönültek tőle, sőt olykor egyenest szemben álltak vele. Hiszen az ő megjelenése óta van materialista és idealista egzisztencializmus, van vallásos és ateista egzisztencializmus. Ezeket mégis összeköti az a szempont, hogy az élet egészét, a maradandó és a változó mozzanatokat egységben látják.

A kapitalizmus indulatos bírálója, a polgári magatartás tagadója volt anélkül, hogy szocialista lett volna. De a szocialisták is, akárcsak ő – bár más meggondolások alapján – a kapitalizmus és a burzsoázia ellenfelei voltak. Ő pedig úgy vélte, hogy „aki az ellenségem ellensége, az az én szövetségesem”. – Ezért olykor a bolsevizmus, a Szovjetunió szövetségeseként állt ki harcosan, holott riasztotta a sztálini politika és gyakorlat. De akik elméletben szemben álltak vele, azokat is elragadták regényei és drámái. Máskor olyanok, akik mint egzisztencialisták filozófiai harcostársai voltak, szembekerültek vele tüntető szovjet-rokonszenve miatt. Mint a nála talán nem is jelentéktelenebb írók, például Albert Camus.

Életútjából és műveinek sorából meg lehetne írni az európai történelem és benne az európai irodalom útját és módosulatait a második világháborútól a 70-es évek végéig. Ez az életút csak akkor érthető és átélhető, ha végigolvassuk regényeinek és drámáinak sorát, a emellett megismerjük filozófiai műveinek nagy hatású gondolatvilágát.

Jean-Paul Sartre

Jean-Paul Sartre (teljes nevén Jean-Paul Charles Aymard Sartre; Párizs, 1905. június 21. – Párizs, 1980. április 15.)

Apját kisgyermekkorában elvesztette, fiatal, művelt anyja és anyai nagyapja irodalmi és filozófiai érdeklődésű körében nevelkedett szenvedélyes olvasóemberré. Saját vallomásaiban és folytonos szerelme, Simone de Beauvoire emlékezései tanúsítják, hogy nem tudott betelni a klasszikusokkal, az ókori görögöktől kezdve a legmodernebbekig. De párhuzamosan játékosan kedvelte a ponyvákat is, a bűnügyi kalandoktól a pornográfiáig. – Anyja új házassága ugyanúgy megrázta, mint az az élmény, hogy tükörbe nézve csúnya férfinak tartotta magát. Serdülőkorától kezdve ezért volt feszült viszonya otthonával, hajszolta a nőket, léha, de művelt ifjak közt talált társaságra. Közben már készült az írói életformára. Novelláit hamar kezdték közölni a folyóiratok. Közben is folyton tanult, a legszínvonalasabb francia főiskolának, az „École normale superieure”-nek volt igen jó minősítésű hallgatója. A görög klasszikusokat, köztük a nagy filozófusokat eredetiben olvasta, s mellettük ugyanolyan otthonos lett a német filozófusok sok árnyalatú világában. Német ösztöndíjat is szerzett egy évig a berlini egyetemen. Amikor visszatért Párizsba, már készítette első nagy regényét, amelynek akkor „Melancholia címet adta. Ma már érthetetlen módon a nagy hírű Gallimard kiadó visszautasította, hogy két évvel később (1938-ban) mégis kiadja „Undor címen. Ez azonnal sikeres lett, de egyelőre csak írók, értelmiségiek körében, hogy majd a háború után – 1945-től kezdve – világirodalmi szenzáció legyen. Hamarosan megjelent „A fal című novelláskötete, jó néhány nagy hatású történettel, köztük az “Egy vezér gyermekkora” című, a fasizmus lélektanát leleplező kis remekművel.

Már ebben a háború előtti korban megtalálja életformáját, amikor egy este, kávéházi társaságban találkozik Simone de Beauvoire-ral. A hamarosan nagy hírű írónő ugyanúgy elidegenedett nagyon előkelő családjától, mint Sartre a maga polgári-értelmiségi otthonától. Ettől kezdve egy pillanatig sem szakadnak el egymástól, akkor sem, ha fizikailag távol vannak a közös otthontól. De nem házasodnak össze, fennen hirdetik a szabad élettársi viszonyt, idővel szinte divat lesz világszerte rájuk hivatkozni a formalitás nélküli testi-lelki összetartozás mintájaként.

Már a háború kezdetén behívják katonának, és hamarosan német hadifogságba kerül. 1941-ben, amikor a németek megszállták Franciaország nagy részét, a hadifoglyok egy részét hazaengedik. Megint Párizsban, megint Simone-nal élhet. Hamar bekapcsolódik az ellenállási mozgalomba, persze titokban. Közben megírja „A lét és a semmi című filozófiai tanulmányát, amely 1943-ban meg is jelenik. Innét szokták számítani az egzisztencializmus filozófiatörténeti kezdetét. Nevezetes alaptétele, hogy az ember beledobódik a semmibe, létének – az egzisztenciának – eleve nincs célja és értelme. A gondolkodó lénynek azonban megvan a lehetősége, hogy tartalmat, lényeget – esszenciát – adjon létezésének. Ezt így persze csak a vallástalan egzisztencialisták fogadhatják el, de azt a lehetőséget, hogy ki-ki képes saját létéből felismerni és kifejleszteni élettartalmát és életcélját, a legkülönbözőbb hitű és metafizikájú gondolkodók is magukévá teszik. Éppen ez köti össze valamennyi egzisztencialistát a vallásos Jasperstől a világnézeti különbségeket közömbösen tekintő – vagy olykor ingadozó – Heideggerig.

Attól kezdve, hogy a német hadifogságból hazatérhetett, egyértelműen fasisztaellenes, politikailag baloldali. Ez a baloldaliság mindenekelőtt az indulatos kapitalistaellenességben nyilvánul meg. Ez viszi egyre közelebb a szocializmushoz. A marxizmussal nem tud azonosulni. Egyik legérdekesebb filozófiai művében, „A dialektikus ész kritikájában érdekes elemzéssel cáfolja a dialektikus materializmust, tagadja a történelmi materializmust is, hiszen filozófiája hitet tesz a szabad akarat mellett. Viszont oly mértékben áll szemben a polgári világnézetekkel, az elnyomás és kizsákmányolás minden lehetőségével, hogy szövetségesének tudja a szocializmust is. Ez odáig viszi, hogy pártol minden szabadságtörekvést. Kezdetben igyekszik rokonszenvet ébreszteni a Szovjetunió iránt is. Ez állítja szembe barátjával és harcostársával, a nem kevésbé kitűnő íróval, Albert Camus-val. – Ezt a kort és ezt a kört legérdekesebben Simone de Beauvoire ábrázolja „A mandarinok című regényében. Ebben a felvonultatott személyek igen nagy pontossággal és olykor kíméletlen hitelességgel – csak éppen más-más nevekkel Sartre-ot, Camus-t és magát az írónőt mutatják be.

Sartre a háború utáni években lelkesen és lelkesítve veti magát a közéletbe, a gyakorlati politikába. Ugyanúgy áll a diákmozgalmak mellé, ahogy vitairatokban pártolta Fidel Castro kubai mozgalmát. Politikai magatartását azonban némiképp módosítja, amikor megismeri a bolsevizmus sztálini gyakorlatát. Ettől kezdve a szocializmus úgy válik nála eszménnyé, hogy elválasztja a szocializmus egyelőre megvalósított gyakorlatától. – Ez az egyszerre olykor kommunistának vallott politikai világnézet és a Szovjetunió éles kritikája teremti azt a sajátos helyzetet, hogy jobbról és balról egyaránt bírálják. – De akik bírálják, azok is elismerik írói nagyságát. Nagyra tartott prózája mellett még sikeresebbek drámái. Már a 40-es évek elején megírta a görög mitológiai tárgyú “Legyek” című játékát. A háború utáni években egymás után a „Zárt tárgyalást majd a „Tisztességtudó utcalányt. Mindkettő a polgári erkölcsök hazugságairól szól. Azután a „Temetetlen holtakat és a „Piszkos kezeket. Ezekben a gyilkos erővel tovább élő múlt a kemény bírálat tárgya. Legkitűnőbb drámai műve „Az ördög és a jóisten. – Ez a történelmi dráma a német parasztháborúban játszódik, hőse Goetz, a zsoldosvezér (ugyanaz, akiről a fiatal Goethe „Götz von Berlichingen című indulatos drámáját írta.) – Sartre-nál Goetz felismeri, hogy az ördögöt, a gonoszságot szolgálta, ezt jóvá akarja tenni, s Isten oldalára áll, hogy a jót szolgálja. De akárhol áll, mindegyik eszme a rosszat, a gonoszságot szolgálja.

Ezeknek a drámáknak eszmei, gyakran filozófiai tartalma szemléletes jellemek izgalmasan érdekes történetein keresztül hat az olvasóra.

Utolsó éveiben sokat betegeskedett, de nem akarta elhagyni magát, még a diákfelvonulásoknak is az élére állt.

Óriási életművet hagyott hátra. Regényei, drámái, filozófiai művei, irodalomtörténeti esszéi, kritikái, vitairatai a modern francia irodalom egyik legmagasabb csúcsát jelentik.

Forrás: Hegedűs Géza – Világirodalmi arcképcsarnok (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Thornton Wilder  amerikai dráma- és regényíró

 

 

Valamennyi modern amerikai író közül talán őt foglalkoztatták leginkább metafizikai problémák. Az egyes ember és az emberi faj rendeltetése, az élet értelme, a gondviselés kifürkészhetetlen akarata a világban munkáló rossz – e témák bukkannak fel újra meg újra regényeiben és drámáiban.

 

Thorton Wilder

Thornton Niven Wilder (Madison, Wisconsin, 1897. április 17. – Hamden, Connecticut, 1975. december 7.)

Wisconsin államban született, Kínában nevelkedett, a Yale és a Princeton egyetemekre járt, majd Rómában archeológiát tanult. A Szent Lajos király hídja (The Bridge of San Luis Rey) megjelenése után (1927) egy rövid időszaktól eltekintve – a chicagói egyetemen tanított – már csak az írásnak élt.

Regényíróként szerzett először nevet magának a Szent Lajos király hídjá-val. Juniper atya meséje fogja keretbe az öt epizódot, a híddal alázuhantak történetét. A ferences-rendi szerzetes azért kutatja a tragédia körülményeit, hogy megbizonyosodjék: véletlenszerű-e életük és haláluk, avagy az isteni terv része. Őt magát elégetik, ám ez nem homályosítja el vizsgálódásainak végső üzenetét: egyetlen híd örök, a szereteté, amely bennünket összekapcsol. Az Androszi lány (The Women of Andros) klasszicizáló modorban szólt korához. A haladó hellén világ kiüresedett művészeinek és megfáradt kereskedőinek közösségében nem nehéz a húszas és harmincas évek fordulójának válságába sodródó Amerikájára ismernünk. Következő művében (Mennyei ügyekben utazom – Heaven’s My Destination) Wilder visszatért a jelenbe. Hőse embertársai felemelkedésén munkálkodik, ám amikor erőfeszítését mulatságos-fájdalmas kudarc kíséri, ráébred, hogy mindörökre magányos marad, s csak saját kis világában lelheti meg a boldogságot.

Színpadi szerzőként a naturalista színház ellen lázadt. Darabjaiban a köznapira figyel, díszletet épp ezért alig alkalmaz, megszünteti a hagyományos dráma helyhez és időhöz kötöttségét, s a nézőnek a cselekménybe való bevonására törekszik. Kísérletezésének izgalmas végeredménye A mi kis városunk (Our Town), ez a modern pásztorjáték, amely egy New England-i lány „semmi különös” életéről szól: felcseperedéséről, házasságáról és haláláról. Legnagyobb művészi sikerét talán mégis Hajszál híján (The Skin of Our Teth) című expresszionista fantáziájával aratta. A New Yersey-i Antrobus család átváltozásai az ember túlélésért vívott küzdelmét jelképezik a jégkorszakban, az özönvíz vagy a napóleoni háborúk során. A dráma 1942-ben jelent meg. Wilder jól időzített: a világháború vérzivatarában a mű életigénylő felhangjait lelkesen fogadta a közönség. A legnagyobb „kasszasiker” viszont közvetett módon érte: The Merchant of Yonkers (A yonkersi kalmár) című színművéből (az átdolgozott változat címe: A házasságszerző – The Matchmaker) készült a Hello Dolly!, minden idők egyik legnépszerűbb musicalje.

A háború után ismét regénnyel jelentkezett (Caesar – The ides of March), ám a klasszicizáló modor most elutasításra talált. Két évtizednyi hallgatás után A teremtés nyolcadik napja (The Eight Day) című regényével tért vissza az irodalmi közéletbe 1967-ben. Ártatlan embert ítéltek el emberölésért egy bányászvároskában a századfordulón. Szaggatott kronológiát alkalmazva idézi fel a gyilkosság történetét, módot keresve így, hogy a lét végső kérdéseiről elmélkedhessen. S bár a hatvanas évek órái igencsak másként jártak, Wilder szerint a lét áramában új és új nemzedékek lépnek elődeik helyébe, s e folyamat harmóniáját a történelmi idő szeszélye sem törheti meg.

Írta: Tóth Csaba: Életrajzi jegyzetek – Amerikai elbeszélők II. kötet) (991-992. oldal) Európa Könyvkiadó, 1985 ISBN 963 07 3563 6

 

Elhunyt Jókai Anna

 

 

85. életévében, pünkösdhétfőn elhunyt Jókai Anna író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a nemzet művésze. Írói pályája senkiéhez sem hasonlít; spirituális realizmusnak, az isteni és az emberi szint találkozásának nevezett életfelfogása erkölcsi és írói programként is beérett. A Magyar Művészeti Akadémia Jókai Annát saját halottjának tekinti.

Jókai AnnaJókai Anna Kossuth-nagydíjas író, a Nemzet Művésze 1932. november 24-én született Budapesten Józsefvárosban élő polgári családba, melynek gyökerei Vas megyébe nyúltak vissza.

Iskoláit a Mária Terézia téri elemi mintaiskolában kezdte meg, ahova 1939 és 1942 között járt, majd ezt követően 1943-ban a Zrínyi Ilona Leánygimnáziumba került. Ott érettségizett 1951-ben. Érettségi után színiakadémiára, egyetemre jelentkezett, de sehova sem vették föl.

Hogy eltartsa magát, munkát volt kénytelen vállalni: először, 1951 és 1953 között a Budafoki Borpalackozó Vállalatnál lett könyvelő. 1953-ban férjhez ment Bánky Róberthez, két gyermekük született: Gábor 1955-ben és Nóra 1957-ben.

1953-tól a X. kerületi Tanács Népművelési Osztályának művészeti előadója lett egészen 1957-ig. Az 1956-os forradalom alatt Jókai Anna a hétköznapi emberek életét élte az akkori nem hétköznapi körülmények között. A történtekről alkotott és meg nem változott véleményének kinyilvánítása miatt munkahelyéről 1957-ben eltávolították.

Ezután a XI. kerületi Szociális Foglalkoztatónál lett vezető könyvelő.

Bekerült az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, magyar–történelem szakra. Munkája mellett tanult, levelező tagozaton. Diplomáját 1961-ben kapta kézhez. Ezután egészen 1970-ig tanított a Jázmin utcai Általános Iskolában. Időközben elvált első férjétől, s 1964-ben új házasságot kötött dr. Török Endrével. 1970-től a Vörösmarty Gimnázium tanára lett.

1966-ban jelent meg első novellája, a Családi kör a Kortárs című folyóiratban, 1968-ban pedig első regénye, a 4447 a Magvető Kiadó gondozásában.

Írói pályáján aztán sorra születtek a regények – és hozzá az elismerések. 1970-ben Jókai Anna József Attila-díjat kapott, és ekkortól lett tagja a Magyar Írószövetségnek is. 1976-tól szabadúszó íróként él és alkot. Művei már az 1970-es évek eleje óta megjelennek idegen nyelven is: lengyelül, csehül, szlovákul, franciául, németül angolul – Európában és a tengeren túl. A magyarul 1972-ben megjelent Napok című regényéért (amelynek lengyel változata a cenzúra miatt csak 1983-ban láthatott napvilágot) a lengyel rendkívüli állapot idején, 1980-ban Pietržak-díjat kapott.

1983-ban újra férjhez ment, Kapocsi Sándorhoz.

Az erejét még megmutatni képes diktatúra idején a Magyar Írószövetség alelnöke 1986 és 1989 között, majd a rendszerváltozás után, 1990-től 1992-ig a szervezet elnöke lett.

1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.

1998-ban jelent meg Ne féljetek címmel nagysikerű regénye, amely összesen huszonkét kiadást ért meg. A meghalás folyamatát bemutató regény elkészülte után Jókai Anna úgy fogalmazott, több regényt már nem fog írni. Ám az a szellemi hagyományanyag és pozíció, amelyet élete során magáénak tudhatott és betöltött, szóra bírta mégis a világ és hazája sorsának alakulása láttán. Ennek a figyelemnek lett gyümölcse a beckett-i emberiségdrámára rájátszó Godot megjött című könyve. 2012-ben jelent meg Éhes élet című regénye.

2012. augusztus 20-án a Magyar Érdemrend polgári tagozatának nagykeresztjével, 2014. március 15-én Kossuth-nagydíjjal tüntették ki.

A több rangos állami és művészeti díjjal kitüntetett Jókai Anna a 2011-ben alapított Magyar Művészeti Akadémia köztestület tagja.
A 80 éves Jókai Anna írót 2012-ben 
tanulmánykötettel köszöntötte a Magyar Művészeti Akadémia, írói munkásságát első ízben értékelte konferencia. Az MMA Közelképek írókról című kismonográfia-sorozatában pedig néhány hónapja jelent meg pályaösszegzés Jókai Annáról Imre László irodalomtörténész, kritikus tollából.

A »spirituális realizmus« jegyében az életművet felépíteni és a mű-életet lebontani.” (Jókai Anna)

 

Az, amit az ember sorsának nevezünk, itt valósul meg. Aki elhanyagolja a mindennapi létküzdelmet, az a magasabb világokról sem érdemel tudást. A működés itt van, az ítélkezés odaát.” (Jókai Anna)

Váczy András: „A működés itt van, az ítélkezés odaát” – Beszélgetés Jókai Anna íróval

(Könyvpiac, 2000. december)

Művészeti szervezeti tagság

A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja 1970-től folyamatosan. 1991 és 1995 között elnökségi tag.

A Magyar Írószövetség tagja 1970-től folyamatosan. 1986 és 1989 között alelnök, 1990-től 1992-ig elnök. Haláláig választmányi tag.

Az Írók Szakszervezetének tagja 1989-től, 1997-től elnöke.

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja 1992-től.

A Nemzeti Kegyeleti Bizottság elnöke 2000-től 2006-ig.

Az MMA társadalmi szervezet tagja 2000-től.

A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja 2011-től.

 

Díjak

József Attila-díj (1970), SZOT-díj (1974), Pietržak-díj (Lengyelország, 1980), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1992), Kossuth-díj (1994), Magyar Örökség díj (1999), Magyar Művészetért Díj (2000), a Köztársaság Elnökének Érdemérme (2002), Arany János Nagydíj (2003), a Magyar Kultúra Lovagja (2004), Prima-díj (2004), Prima Primissima Közönségdíj (2004), Kölcsey-díj (2004), Stephanus-díj (2006) Árpád fejedelem-díj (2007), a Magyar Érdemrend nagykeresztje (2012), Bocskai István-díj (2013), Kossuth-nagydíj (2014), Nemzet Művésze (2014)

 

Bibliográfia  (pim.hu)

Regények

4447, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1968.

Tartozik és követel, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1970.

A labda, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1971.

Napok, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1972.

Mindhalálig, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974.

A feladat, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1977.

Jákob lajtorjája, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982.

Az együttlét, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1987.

Szegény Sudár Anna, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989.

Ne féljetek, Széphalom Könyvműhely, Bp., 1998.

Godot megjött, Széphalom Könyvműhely, Bp., 2007.

Éhes élet, Széphalom Könyvműhely, Bp., 2012.

Elbeszélések

Kötél nélkül, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1969.

Szeretteink, szerelmeink, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1973.

A reimsi angyal, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1975.

A panasz leírása, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1980.

Jöjjön Lilliputba!, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1985.

Magyaróra, szerk, Lakatos István, Békéscsabai Megyei Könyvtár, Békéscsaba, 1992.

Három, Széphalom Könyvműhely, Bp., 1995.

Majd, Széphalom Könyvműhely, Bp., 2005.

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Illés Endre

 

 

Külső megjelenésében, öltözködésében, modorában, mondandóinak közlésében, stílusában – s ezen belül leírt szavainak megválasztásában maga volt a mértéktartó, fegyelmezett elegancia. Személyes kedvességében nem volt semmiféle bizalmaskodás, szívélyessége személytelennek tűnt, olykor kíméletlen, őszinte véleményeinek gondos megfogalmazásában nem volt semmi sértő. Aki írásait olvasta vagy beszélgetés közben mondataira figyelt, mindig a megfogalmazás pontosságát vehette tudomásul. Ez a pontosság egyben szabatosság is volt: nem mondott és nem írt sem többet, sem kevesebbet, mint amit a közölnivaló megkívánt.

 

Illés Endre

Illés Endre (Csütörtökhely, 1902. június 4. – Budapest, 1986. július 22.) | Az 1983-as Körkép antológiában megjelent portréja

A nagy múltú szepességi polgárok világából érkezett, elődei nemzedékről nemzedékre polgárok voltak a nemesi-paraszti hajdani Magyarországon. Szülőhelye, Csütörtökhely, területét tekintve kis falu nagyságú, de jellege városi volt már az ükapák idején is. És milyen tiszta, milyen szép város! A gimnázium után úgy érkezett Budapestre, hogy nyelveket tudó, művelt, és tudását egyre bővíteni akaró ifjú ember volt. Itt orvosnak készült. Élete döntő hatású szerencséjének tudta, hogy orvostanhallgatóként a nagy belgyógyászprofesszor, Korányi Sándor mellé és bűvkörébe került, aki felismerte benne a jó tanítványt. Nem a gyógyító szakmában követte a mestert, hanem a diagnosztikában: a megfigyelés pontosságában és a kóreset felismerésében. Pontos megfigyelővé és a jellemző tények megállapítójává képezte magát. Ezt ismerte föl benne Mikes Lajos, a Pesti Napló éles szemű tehetségfelfedező irodalmi rovatvezetője, amikor a 20 éves medikus első novelláit elvitte hozzá. És csakhamar a Nyugatnál Osvát Ernő elolvasta és azonnal közölte első kritikáit. Olyan természetes könnyedséggel lépett át az orvosi tanulmányokból az irodalomba és az újságírásba, hogy azonnal hangja volt a fiatal íróknak ama körében, amelyet nemsokára már “a Nyugat második nemzedéké”-nek neveztek. És már első novellái és esszéi idején kitűnt, hogy bármely műfajban ír, fő erénye a diagnosztika, vagyis az az akár ridegnek is mondható, de szemléletesen pontos ténymegállapítás, amelyet orvosi tanítványként Korányi Sándortól tanult.

A húszas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig, tehát hat viharos évtizeden át volt és maradt a hazai irodalom egyik legfőbb mértékadója. Egy ideig újságíró, de hamarosan mint fontos könyvkiadók irodalmi vezetője, végül igazgatója is az irányítók, pártolók, segítők tekintélye volt, bármi is történt a politikában és a kultúrpolitikában. Valójában, se mint író, se mint irodalmi szakember nem azonosult senkivel és semmivel, de jó volt mindenkinek, aki nem akadályozta feltétlenül esztétikai ízlését. A fasizmust az emberiség ellenségének tudta, később igyekezett békességben élni azzal a szocializmussal, amelyhez vajmi kevés köze volt, de mint igen hasznos irodalmi szakember jó volt ő a Horthy-korszak Bethlen-mintájú konszolidációjának is, megfelelt útitársnak Rákosiéknak is, felettébb hasznos volt Kádárék lágy diktatúrájának is. Egyikkel sem azonosult, egyiknek sem volt ellenzéke. Egy pártosságot igénylő politikai türelmetlenség közepette elegánsan tudott politikamentes hasznos szakember lenni és maradni. És felépíteni egy irodalmi életművet.

Ha fel akarnók sorolni műfajait, így következnének: novellista, esszéista, kritikus, drámaíró. Valamennyiben a diagnózis, a tárgyilagos ténymegállapítás a lényeg, lett légyen egy magatartás, egy emberi kapcsolat, egy jellem vagy egy általános érvényű erkölcsi probléma a vizsgált anyag. Ez a felderítés azonban nem az igazságok elméleti kifejtése, hanem cselekményes, elbeszélő, fordulatok jellemző sorával ábrázolt folyamat. Ez az elbeszélő tényközlés teszi novellisztikussá esszéit és nagyobb tanulmányait, és esszéhatásúvá novelláit és kisregényeit. Életművében legfontosabbak, legkristályosabban világosak írói arcképei és egy-egy emberi magatartást rajzoló, úgyszintén arcképszerű novellái. Legfőbb alkotásai az egyes írókról rajzolt esszék gyűjteményei: Krétarajzok, Gellérthegyi éjszakák, Árnyékrajzok. – Ezekkel közeli rokonok az egyes könyvekről vagy szerzőkről szóló, hasonló gonddal és stílusigénnyel felépített kritikái. Még ha személyes emlékeit idézi fel idősebb vagy vele egykorú kortársairól – Babitsról, Kosztolányiról, Szerb Antalról, Halász Gáborról és a Nyugat nagy nemzedékének legjelentékenyebb alakjairól – mindig olyan cselekményes mű kerekedik, amely egyszerre arckép és értékelő jellemzés. Vagyis, ahogy Illésnél valahogy esszéjellegű minden történés, az esszéket, a tanulmányokat, a személyes vallomásokat meghatározza, hogy a szerző művészalkatánál fogva mindenekelőtt novellista. Ezért legfőbb műveinek novellásköteteit tekinthetjük: a korai Zsuzsa-novellákat, a pálya delén összeállt Hamisjátékosokat (benne az azonos című kisregénnyel) és a teljes érettség termését összegyűjtő Kettős kört. S idesorakozik, mintegy a novella és a tényfeltárás közti átmenetként útirajzainak Igézet címen összeállított gyűjteménye 1982-ből, amikor életútjának kilencedik évtizedébe lépett, és mintegy visszatekintett a világ sokféle színére, amelyet látnia adatott.

Ez a művészien szabatos elbeszélő és ténymegállapító korai éveitől legkésőbbi koráig színpadi szerző is volt. Ábrándok nélküli, hamisságokat leleplező drámái, köztük fanyar humorú vígjátékai – legjobbak talán a Törtetők, a Hazugok és a már idős korban írt Homokóra, meg a nagy sikerű Spanyol Izabella – ugyanolyan fegyelmezett szerkezetű, jellemeket és emberi kapcsolatokat szemléletesen szemléltető művek, akárcsak novellái: műfaji példák lehetnek következő nemzedékek számára is.

Az irodalmi-kritikai alkotóval párhuzamosan a pálya elejétől a végéig tudomásul kell venni a műfordító Illés Endrét. Főleg francia klasszikusok tolmácsa volt, elsősorban Flauberté és Stendhalé. Éppen ez a két remekíró fogalmazásbeli gondossága, pontossága volt eleve és maradt mindvégig a stíluseszménye.

Ezzel a lelkiismeretes tárgyilagossággal, amely magánéletét és közéleti magatartását ugyanúgy jellemezte, mint művészi gyakorlatát, távol tartotta – szinte csodaképpen – minden politikai hittevéstől. Életformájában mindig megmaradt annak a klasszikus, régi típusú polgárnak, aki családi hagyományaival elindult a Szepességből, de aki eleve kritikával szemlélte a polgárságban felhalmozódott időszerűtlenségeket, álságokat, kinevetni, megvetni vagy elítélni valókat. A morális és esztétikai alapállás az emberit megértő és az emberségeset vállaló humanizmus volt. Ennek folytán az élet első felében egyértelműen szemben állt a dzsentriskedő régivel és a fasiszta újjal. A Bethlen-fémjelezte évtized felszínliberalizmusával, földesúri-polgári látszategyensúlyával – ha nem is egyezett ki vele – nem állt perben. Fegyelmezett személytelensége távol tartotta a napi politikától. A háború után bölcs óvatossággal sikerült őriznie pártonkívüli személytelenségét. Szolgálta, amivel egyetértett, hallgatott mindarról, ami nem tetszett neki. És ama nagyon ritka kivételek közé tartozott, akinél az önkény is eltűrte a hangzatos egyetértés hiányát. Tudomásul vették, hogy igen hasznos szakember, nagyon jól ért a könyvkiadáshoz, és kritikája mégiscsak a polgári hibák ellen forduló. Ily módon meg tudta őrizni érintetlenségét nemcsak a kötelező hazugságoktól, de még a kötelező közhelyektől is. Megkapott minden elismerést József Attila-díjtól Kossuth-díjig, tízévenként az elismerteknek járó kormánykitüntetéseket, a nyugdíjkorhatárig irodalmi vezető, de attól kezdve nem nyugdíjas, hanem igazgató lett és maradt mindhalálig.

Nála szabályosabban író aligha élt Magyarországon, és pályája mégis arra példázat, hogy a legszigorúbb szabályok, politikai elvárások közt is lehetséges kivétel. Ehhez azonban olyan okos embernek kell lenni, mint amilyen Illés Endre volt.

Forrás: Hegedűs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

O. Henry

 

 

Alig egy évtizedig tartó irodalmi pályája során több mint háromszáz elbeszélést tett közzé, javarészt választott „hazájának”, New Yorknak a kisembereiről. O. Henry, avagy valódi nevén William Sidney Porter, Észak-Karolinában született, a texasi Austinban banktisztviselősködött, majd sikkasztás miatt börtönbe került. Amikor első elbeszélése megjelent, még büntetését töltötte. Szabadulása után New Yorkba költözött, ahol haláláig páratlan siker övezte.

 

O. Henry

William Sydney Porter, egyik legismertebb írói álnevén O. Henry

Hallatlanul termékeny alkotó: az 1904-1905-ös időszakban hetente adott le egy-egy elbeszélést a New York-i World-nek. Híres és hírhedt volt egyszerre; rengeteget keresett, ám pénzét gyorsan fölemésztették az állandó bacchanáliák. A börtönmúlt emlékétől nem tudott szabadulni, az alkoholban keresett menedéket, s végül ez végzett vele. Első novellás kötete, a Cabbages and Kings (Káposzták és királyok) azonnali siker. 1908-ban, a The Voice of the City (A város hangja) megjelenésekor pedig már úgy beszéltek róla, mint aki új életet lehelt az amerikai novellába. Néhány évvel később, a New York Times szimpozionján A város-t (A Municipal Report) a valaha is volt legjobb amerikai elbeszélésnek szavazták meg. Népszerűsége, ha mondani lehet, halála után csak fokozódott. 1920-ra már ötmillió példány kelt el műveiből.

O. Henry feszültséget, lendületet és humort vitt a Bret Harte óta halódó műfajba. Rendkívüli módon érdekelték az emberek, főként a szürke, látszólag nem sok izgalmat ígérő életek – ezért is tudott gyors és átható pillantást vetni e típusra. Rokonszenve az alulmaradottak, a jelen zűrzavarában ide-oda hányódó kisember iránt nem csekély mértékben hozzájárult népszerűségéhez. Remek érzéke volt a részletekhez, a helyzet és a színtér bravúros megválasztásában pedig valamennyi kortársát felülmúlta. Az izgalmas indítás, a gondosan megszerkesztett mesefolyam még kevésbé sikerült írásait is hatásossá teszi.

Ám fogyatékosságai éppoly szembeötlők, mint erényei: mesterkéltség, szentimentalizmus, gyakori ismétlés és hajlandóság a melodrámára. Csattanóra kihegyezett befejezései pedig végképp idejétmúltnak tűntek az 1920-as években fellépő újrealisták számára. Mégis H. L. Mencken ítéletét – „O. Henry életművében nem akad egyetlen hús-vér szereplő” – túlzottnak érezzük. Kisprózájának problematikus vonásai ellenére is, módszerének rendkívüli népszerűsége folytán, hatása töretlen a későbbi időszakok novellistáira.

Írta: Tóth Csaba
Forrás: Amerikai elbeszélők I. kötet – életrajzi jegyzetek (882-883. oldal) Európa Könyvkiadó, 1985 ISBN 963 07 3555 5 Össz. ISBN 963 07 3571 7

 

Cicero

 

 

Marcus Tullius Cicero (Kr.e. 106-43)

Az itáliai Arpinumban született befolyásos lovagrendi családban. Politikai pályája, ha nem is példátlan, mindenképpen rendkívüli: jelentős hátrányt jelentő származása és viszonylag szerény vagyona ellenére valamennyi tisztséget a törvények által előírt lehető legkorábbi időpontban (suo anno) töltött be: 75-ben quaestor, 69-ben aedilis, 66-ban praetor, 63-ban pedig consul volt. Karrierjének csúcsán, 63-ban leverte az ún. Catilina-összeesküvést, mely ugyanakkor nemcsak dicsőséget hozott számára, hanem száműzetésének kiváltó oka is lett (58/57). A Caesar és Pompeius közötti polgárháborúban az utóbbi oldalára állt. Bár a pharsalosi csata (48) után kegyelemben részesült, Caesarban továbbra is a köztársasági államformát veszélyeztető zsarnokot látta. Caesar meggyilkolása után az új tyrannos-jelöltet, Antoniust támadta Philippicáknak nevezett beszédeiben. Octavianus (a későbbi Augustus) és Antonius kiegyezését követően az utóbbi bosszúszomjának esett áldozatul.
Cicero
Sikereit kizárólag sokoldalú tehetségének és szorgalmának, mindenekelőtt egyedülálló szónoki képességének köszönhette, mely rövid időn belül Róma első számú szónokává tette, az utókor pedig a görögök legkiválóbbika, Démosthenés római párjaként tartotta számon. Hatásos és sokszínű egyéni stílusa egyformán különbözik mindkét nagy stílusirányzattól: az egyszerűségre törekvő atticizmustól és a díszítményeket bőven alkalmazó asianizmustól. Alapját a természetesnek ható, valójában gonddal csiszolt, művészien megformált körmondatok adják. Hosszúságuk ellenére felépítésük világos, harmonikus; kellemes hangzásukat a szavak körültekintő megválasztása mellett a mondatok belsejében és végén egyaránt megfigyelhető prózaritmus adja. 
Az ékesszólás Cicero felfogásában nem üres szónoki bravúr: igazi, tökéletes szónokká csak olyan – egyetemes – műveltség birtokában válhat bárki, mely felöleli a görög-római irodalmat, történelmet, jogot és filozófiát. Különösen fontos a bölcselet és a retorika kapcsolata: egyik sem lehet a másik nélkül teljes értékű. Filozófiával azonban nem csupán a retorika kedvéért foglalkozott: kora ifjúságától kezdve szenvedélyesen tanulmányozta a görög bölcseletet, mely egyrészt legfőbb vigasza volt életének válságos időszakaiban, másrészt – kiszorulván a politikai életből – a filozófiai művek írásában találta meg azt a személyéhez, rangjához egyedül méltó tevékenységet, amellyel továbbra is polgártársai javát szolgálhatta. Ez az elhatározás szülte filozófiai műveinek többségét, amelyek a görög filozófia legfontosabb problémáit tárgyalták (bevezetés a filozófia tanulmányozásába, ismeretelmélet, etikai kérdések, természetfilozófia, logika). Formájukat tekintve dialógusok. Ezek jelentős részében az Új Akadémia ellentétes véleményeket ütköztető vitamódszere (in utramque partem disputare) ölt irodalmi formát. Cicero saját magát az új akadémikus 
larissai Philón követőjének vallotta. Az elvont elméleti tartalom ellenére stílusa filozófiai írásaiban is közvetlen és lebilincselő, ezért évszázadokon át az ő művei jelentették az érdeklődő olvasók számára a filozófiát. Mivel az általa – igen nagy önállósággal és szabadon – használt görög bölcseleti művek nem maradtak fönn, írásai alapján alkothatunk magunknak képet az ún. hellenisztikus filozófiai iskolák (sztoikusok, epikureusok, új-akadémikusok) számos elméletéről.
Cicero rendkívül sokoldalú író volt, akinek ránk maradt életműve is igen terjedelmes: 58 (helyenként töredékes) beszéd mellett a szónoklás elméletével foglalkozó művek (Az invencióról, A szónokról, Brutus, A szónok), filozófiai dialógusok (pl. Az istenek természete, A legfőbb jóról és rosszról, Tusculumi eszmecsere), kb. 800 (valódi, eredetileg nem kiadásra szánt) levél, fordítások és (kevésbé jól sikerült) költemények. 

Forrás: szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon

 

Eötvös Károly politikus, író

 

 

Budapesten, az Oktogonon, ahol a Teréz körút és az Andrássy út keresztezi egymást, a soktükrös Abbázia kávéház márvány sarokasztalának a fejénél évtizedeken keresztül délutánról délutánra széles karosszékben trónolt egy kövér, ősz, borostás, kopasz fején fekete selyemsapkát viselő férfi, körülötte jogászok, újságírók, államférfiak, öreg tisztviselők és ifjú rajongók mindig népes gyűrűje. Az öreg, akit az egész ország a „Vajdá”-nak nevezett, becézett, gúnyolt vagy orákulumnak kijáró áhítattal tisztelt, napról napra kifogyhatatlanul anekdotázott, magyarázott, világpolitikai elemzéseket fejtegetett, vagy hazai állapotokat bírált, közben mindenki rendelkezésére állt, akinek széles ez országban valamiféle tanácsra volt szüksége. Se ő, se társasága nem csodálkozott, ha egy ismeretlen valaki odaült, elmondotta, hogy egyenest egy dunántúli faluból jött fel, hogy megkérdezze a Vajdát, hogyan intézhetnék el otthon családi torzsalkodásukat, vagy melyik orvoshoz vigyék a nagybeteg sógorasszonyt, vagy milyen pályára adja gyermekét, aki ügyes kézzel tud ostornyelet faragni, de sehogyan sem megy neki az iskolában megtanulandó számtan és mértan. A Vajda ilyenkor részletesen kikérdezte az idegent, elgondolkodott – és amit tanácsolt, azt az idegen hálásan köszönte… és megfogadta. És megtörténhetett, hogy közvetlenül utána az asztaltársaság valamelyik országgyűlési képviselő törzsvendége kért tanácsot, hogy interpelláljon-e a parlamentben egy ilyen vagy olyan visszaélés miatt, amelyet választókerületében tapasztalt. A Vajda erről is kifejtette a véleményét – és a képviselő is megfogadta. Ez a kávéházi örök csevegő a nyolcvanas évektől az első világháború kitöréséig, tehát vagy harminc éven át országos intézmény, egymagában politikai tényező, az országnak alighanem legtekintélyesebb és legkeresettebb ügyvédje volt, egy időben minden magyarok legvilághíresebbike, akiről az volt a nemzetközi közvélemény, hogy az emberiség egyik legbecsületesebb és legbátrabb férfia. Személyes ismerősei pedig úgy tudták, hogy egy személyben és egyszerre a legnagyobb magyar jogtudós, a leghajlíthatatlanabb jellem és a legmulatságosabb csevegő.

 

Eötvös Károly

Ráczkevi Eötvös Károly (Mezőszentgyörgy, 1842. március 11. – Budapest, 1916. április 13.)

A Vajdát Eötvös Károlynak hívták. Dunántúli birtokos nemes família leszármazottja; apja negyvennyolcas honvédtiszt volt, őt magát huszonegy éves jogászként (a Bach-korszakban) egy Habsburg-ellenes összeesküvésben való részvétel miatt súlyos várfogságra ítélték, ifjúkorában hazafias verseket írt dunántúli vidéki lapokba, majd 1867-ben, szinte áhítatos tisztelettel Kossuth Lajos iránt, Deák Ferenc mellé állt, mert úgy véli, hogy az adott világpolitikai helyzetben nincs józanabb út, mint a Deák ajánlotta kiegyezés, amelyért nem lehet lelkesedni, de bele kell törődni. Így azután némi közhivatalnokoskodás után Deák-párti képviselő lesz, és mint ilyen, parlamenti szónokként is, csillogóan szellemes újságíróként is szakadatlanul bírálja a kiegyezést. Itthon Deák és az emigrációban Kossuth meglepően azonos véleménnyel becsüli nagyra a már fiatalon rendkívül nagy jogi, történelmi, közigazgatási, sőt hamarosan lélektani és biológiai felkészültségű jogászt, aki Deák hívására felköltözik a fővárosba, és itt újságíró-szerkesztő gyakorlata mellett ügyvédi irodát nyit, amelyet szinte megostromolnak az ügyfelek. Ő pedig merőben szokatlan módon és meglepő erkölcsi kényességgel csakis olyan ügyeket vállal, amelyeket igazságosnak tart. Amikor pedig a megingó Deák-párt egyesül Tisza Kálmán felettébb nemesi szempontú, provinciálisan atyafiságos és korrupt ellenzéki (illetve álellenzéki) pártjával, akkor Eötvös Károly hátat fordít a pártjának, és belép a „negyvennyolcas” ellenzékbe. De amikor hamarosan felismeri, hogy ez a párt amannál semmivel sem ellenzékibb, és Kossuth nevét méltatlanul veszi ajkára, akkor onnét is kilép, s ettől kezdve „párton kívüli liberálisként” elkülönül mindenkitől, és csakis a maga véleményét mondja. Így képviselő évtizedeken keresztül, mert olyan a tekintélye, hogy ahol jelölteti magát (legyen az Veszprém a Dunántúlon vagy Nagykőrös az Alföldön), semelyik párt sem állíthat vele szemben ellenjelöltet, még közigazgatási erőszakkal sem lehet megbuktatni. Az egész ország szemében ő maga a becsület, a józan ész, akiben ellentmondás nélkül egyesül a kossuthi eszmevilág és a deáki józan gyakorlat.

1883-ban pedig úgyszólván egész Európában a liberalizmus és demokrácia ellen új harcba induló reakció hatalmas tömegeket uszító antiszemita hullámot indít el. A felszított antiszemitizmus mindig biztos jele a támadásra induló politikai reakciónak. Ez a hullám majd Franciaországban a Dreyfus-perben fog tetőződni, és az egyik első világraszóló akciója itt nálunk, a tiszaeszlári „vérvád” volt. Kieszelői egy középkori babonás hiedelmet újítottak fel, hogy a zsidók az ünnepi pászkájukhoz megölnek egy keresztény szűz leányt, és annak a vérét keverik a tésztába. És a XIX. század végső negyedében (1883-ban) ezt a képtelenséget lehetett hirdetni és tömegekkel elhitetni, sőt bírósági vád tárgyává tenni, amikor egy Tiszaeszlár nevű faluban eltűnt egy leány (akiről idővel kiderült, hogy a Tiszába fulladt). Világraszóló per lett belőle; ártatlan embereket állítottak a koholt vád alapján bíróság elé, és olyan terrorhangulatot akartak teremteni, hogy bárki még védelmükre se merjen kelni. És ekkor állt ki a negyvenegy éves Eötvös Károly – és vállalta a védelmet, vállalta, hogy egymagában kerül szembe egyházzal, állammal, elvakított tömegekkel. Magatartását nagymértékben hitelesítette, hogy sem eddig, sem attól fogva nem is volt úgynevezett filoszemita, vagyis a zsidó létben nem látott sem erkölcsi, sem értelmi előnyt másokkal szemben: meg volt győződve, hogy a zsidókban ugyanolyan arányú a becsületes és a becstelen, az okos és az ostoba, a rokonszenves és az ellenszenves, mint a más vallásúak vagy más származásúak között. A filoszemitizmust ugyanolyan előítéletnek vélte – ellenkező előjellel -, mint az antiszemitizmust. Mindehhez ha nem is buzgó, de hívő keresztény volt. A nemesi hagyományokat is szeretettel őrizte. Hazafiassága pedig a nacionalizmustól sem volt idegen. De éppen a magyar nemzet jó híre, a liberális nemesség reformkori és negyvennyolcas hagyománya nevében vette fel a harcot a gyilkos ostobaság ellen az igazságért. És óriási jogtudása, jogászi gyakorlata, bravúros megfigyelőképessége, rendkívüli lélektantudása és mindehhez az a pompás beszélőkészség, amelynek a humor ugyanolyan eszköze volt, mint a felháborodás – győzelemre vitte az ártatlanok ügyét. A világraszóló perben győzedelmeskedő Eötvös Károly egy pillanatra a haladó emberiség hőse lett.

De még mindig és még sokáig nem volt író. Politikus volt, jogász volt, publicista volt, kimeríthetetlen anekdotázó volt, az Abbázia kávéház Vajdája. Ötvenhét éves korában (1899-ben) állt elő szépirodalmi művel. Újságcikkfolytatásokban kezdte el mesélgetni Gróf Károlyi Gábor feljegyzései címen egy akkor nemrég elhunyt államférfiról szóló emlékezéseit, amely jellemző anekdoták láncolatán keresztül egyszerre mulatságos és történelmi dokumentum értékű korképet adott néhány évtized köz- és magánéletéről. Ennek a sikere biztatta azután további írásra. Ahogy akkoriban mondották: közel hatvanéves korában jutott az eszébe, hogy író, és néhány év alatt megírta „összes művei”-t. Ezek a művek pedig a maguk jóízű, mesélgető, apró történetekkel embereket és vidékeket jellemző modorával – remekművek voltak. Stílusuk, mintha Jókait folytatnák, világuk a Dunántúl, szemléletük a liberális nemesség legjobbjainak magasztosan humanista hagyománya, hangvételük a tréfálkozástól a részvétteljes érzelmességig terjed. Személyes emlékek, kósza hallomások, jellemző jogesetek áradnak szeszélyesen ezekben a művekben. Legszebb, legmaradandóbb könyve az Utazás a Balaton körül című emlékezés- és novellasorozat: irodalmunk egyik igazán klasszikus műve. De nem szabad elfeledkeznünk kitűnő életrajzairól sem (például Deák Ferenc és családjáról vagy A Jókay nemzetségről szóló könyvek), közéleti arcképeiről sem (Magyar alakok). Legfőbb műve mégis A nagy per, amelyben a tiszaeszlári per története kapcsán feltárja az antiszemitizmus egész társadalmi és lélektani problematikáját. Ez a történelmi nagyregénynek és társadalomtudományi nagymonográfiának egyaránt beillő mű világjelentőségű.

Írásai ugyanolyan népszerűek voltak, mint ő maga. S habár az első világháború közeledtekor már visszavonult a közélettől is, a kávéházi társaságtól is, és az első világháború viharának kellős közepén szinte észrevétlenül halt meg – az értők számára valahol a háttérben megmaradt nemzeti klasszikusnak. A helye azonban nem a háttérben van: mint történelmi alak – ő az utolsó igazán nagy liberális nemes; mint emberi magatartás – a legszebb erkölcsi eszmény; mint író – a legkellemesebb magyar elbeszélők egyike; mint A nagy per hőse és szerzője a haladó emberiség egyik nemzetközi nagy alakja.

Forrás: Hegedűs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vas Gereben

 

 

Voltak olyan évek, hogy Vas Gereben népszerűségben Jókaival vetekedett, és manapság már a nevét is alig ismerik. Rövid túlbecsülés után indokolatlan lebecsülés következett. És tulajdonképpen nem érthető, hogy miért kopott ki ennyire az olvasók köréből. Hiszen nagyon jóízű, kitűnő humorú, gazdag képzeletvilágú, igazi szórakoztató író, aki nagyon sok részletmozzanatot örökített meg a XIX. század első felének magyar világából.

Petőfivel egyidős volt, ő is 1823-ban született, munkásságának java része a Petőfi halála utáni nem egészen két évtizedre esik, és nem sokkal a kiegyezés után halt meg, 1868-ban, negyvenöt éves korában. Nem volt sem úr, sem paraszt: urasági ispán jogásznak álló fia, aki mindig is hangoztatta, hogy ő abból a középosztályból származik, amelyet az úr parasztnak tekint, a paraszt meg úrnak, tehát idegen itt is, ott is. Ő pedig világéletében szeretett volna otthonos lenni itt is, ott is. Áhítozott a népszerűségre, amelyet lehetővé tett színészkedő-anekdotázó alkata: ahol megjelent, ott kis társaságot is, nagy közönséget is el tudott szórakoztatni. Ugyanakkor azonban kötekedő ember volt, szellemessége tudott és szeretett gyilkos élű lenni, humoros formában sértően kritizálni. Ezért nevezték el egyik baráti körében már ifjúkorában Vas Gerebennek. A gereben fésűforma goromba mezőgazdasági eszköz, amellyel a növényi rostokat, például a kenderét, kényszerítik rendre. Ha a gereben vasból készül, még gorombább. Ő pedig kedvtelve vállalta ezt a hibákat durván fésülő szerepet, és írói néven Vas Gerebennek nevezte magát.

Vas Gereben

Vas Gereben (született Radákovits József, Fürged, 1823. április 7. – Bécs, 1868. január 26.)

Igazi neve Radákovics József volt. Zilált, verekedő, majd később duhaj ifjúságában városról városra hányódik, iskolából iskolába kerül, nem egyből eltanácsolják, vagy éppen kicsapják, miközben hamar kiderül kimeríthetetlen anekdotázó kedve, játékos szellemessége és könnyed fogalmazókészsége. Ifjan hol azt jósolják, hogy garázda részeges lesz, hol azt, hogy a nemzet nagy írója. Ott is hagyja az iskolákat, hogy író legyen. És ez nem is könnyű kenyér. Hol nyomorog, hol elherdálja, amit keres. Az anyagi gond soha életében nem távozik tőle, noha igen jól fizetik meg néha, amit ír. Végre is valami rendes foglalkozásra vágyik. Ügyvéd akar lenni. De ahhoz, hogy tovább tanulhasson, szükséges lenne, hogy kellő bizonyítványai legyenek. Ő azonban nem fejezte be a középiskoláit. És akkor jön a szerencsés véletlen. Az országban városról városra járó, szerencsét próbáló Radákovics József útja során összeismerkedik egy fiatalemberrel, akit Radankovics Bódog Józsefnek hívnak. Radankovicsnak megvan minden bizonyítványa, holott nem is akar jogász lenni. Radákovics jogász akar lenni, de nincs hozzá bizonyítványa. Kérdésére Radankovics elmondja, hogy minden irata a sárvári uradalom tiszttartói hivatalában van. Oda küldte be, mert idővel ott akar elhelyezkedni. Radákovics fogja magát, megváltoztatja útirányát, elmegy Sárvárra, bemutatkozik mint Radankovics, és visszakéri iratait. Gyanútlanul visszaadják neki. Ő pedig ezekkel az iratokkal beiratkozik jogásznak. Radankovics József néven lesz idővel ügyvéd Győrött. Jó jogász lett, és a rövid ügyvédi gyakorlat is alkalmas a számára, hogy még többet tudjon meg a világról, emberi jellemekről, családi perekről. Mert amit hányatott életében lát, hall, tapasztal, azt magába szívja, és mindenből anekdota lesz.

1848-ban a forradalom elragadja. Az agitátor szerepére vállalkozik. A kormány örömmel veszi tudomásul a tervét, hogy Nép Barátja címmel lapot indítson a falu számára, s abban magyarázza a forradalom céljait. Arany Jánost adják mellé társszerkesztőnek, de Aranynak hamarosan elmegy a kedve Vas Gereben túlságosan vulgarizáló hangjától.

Vas Gereben egyedül csinálja tovább. Később a lap a nemzetiségek nyelvein is megjelenik. Az író országszerte népszerű lesz. Élete legboldogabb kora ez a néhány hónap. Nem sokkal azelőtt, 1847-ben nősült, Győr legszebbnek mondott leányát hódította meg. Már megszületett első gyermekük is.

De azután jön a bukás. Az elnyomó hatóságok körözik a Nép Barátjának szerkesztőjét, s ő faluról falura bujdokol. Végre idegekkel nem bírja tovább, lesz, ami lesz, maga jelentkezik a hatóságnál. Erre a hírre felesége rosszul lesz, megszüli második gyermeküket, és a szülésbe belehal. Pedig Vas Gereben megússza rövid börtönnel, csak az ügyvédségtől tiltják el.

Meg kell élnie, és el kell tartania két kisgyermekét. Ettől kezdve szakadatlan munka és szakadatlan gond az élete. Tele van mesélnivalóval. Nagyon sokat tud a magyar világról attól az időtől kezdve, amikor az ő szülei voltak fiatalok. Apjától hallott még a napóleoni háborúk hazai kalandjairól. Ezt a kort idézi fel első nagy sikerű regényében, a Régi jó időkben. A siker óriási. Már meg is tudna élni, ha tudna bánni a pénzzel. De minden forint elolvad a kezében.

Szertelenül él, és szertelen tempóban ír. A francia háborúk és a forradalom közötti négy évtized az ő vadászterülete. Úgy meséli el az akkor félmúltnak számító emberöltőt, hogy való történelem és kitalált mese, hiteles alakok képzelt hősökkel együtt kavarognak az anekdoták végtelenjéből kikavarodó cselekményekben. Következik a reformkor regénye, a Nagy idők, nagy emberek, azután alighanem legjobb műve, a vándorszínészekről szóló regény, A nemzet napszámosai és minden évben egy újabb könyv. Az olvasók már várták az új Vas Gereben-regényt. Elnézték egyenetlenségeit, pongyolaságait, elragadta őket az áradó mese, a kitűnő figurák áradata, a mulatságos helyzetek mesteri rajza. De semmi pénz nem volt elegendő, és ezért újra meg újra lapokat alapít, és valamennyibe belebukik. Közben újra megnősül, de a mostohaanya és a gyerekek sehogyan sem tudnak összebékülni. Az író a gondok és az otthoni feszültségek elől is szinte belemenekül az írásba. Nemegyszer összecsapja a regényt, de a leghevenyészettebben is van nagyon sok jó mozzanat, nemegyszer hiteles korábrázolás, és valamennyi fölött ott lebeg az író derűje és elbeszélő modorának bája.

1867-ben a kormány helyesnek látja, ha most újra megindítja a Nép Barátját, hogy most a kiegyezés szükségességét magyarázza a falunak. És Vas Gereben hiszi is, hogy nincs más megoldás, mint a kiegyezés. Ezért is, de mert ez végre nyugodt jövedelmet adna, vállalja az új Nép Barátja szerkesztését. Ezt sokan nagyon rossz néven veszik tőle. Negyvennyolc árulójának mondják. És ezt nagyon is a szívére veszi. A sok izgalom, a sok gond megviseli idegeit is, szívét is. Gyakran kísérti a szívgörcs. Nem sokkal a kiegyezés után Bécsbe utazik, hogy onnét írjon tudósítást lapjának. A bécsi utcán fogja el a szívgörcs, befut egy patikába, hogy orvosságot kérjen, de mielőtt kiszolgálnák, összeesik és meghal.

Egy ideig még nagyon olvasott volt. Népszerűsége évtizedről évtizedre csappant. Ma már úgyszólván senki sem olvassa. Kár. Műveinek sok hibája van, de mégis jó és kellemes író. A valóságnak inkább csak a felszínét látja, de azt nagyon jól. Kitűnően ragadja meg a XIX. század első felének atmoszféráját, nagyon sok jellemző mozzanatot örökít meg, elbeszélő modora még akkor is vonzó, ha összecsapja, amit megfogalmaz. És néha igazán jó műveket hozott létre. A nemzet napszámosai mindenképpen klasszikus regényeink közé tartozik. De például a Pörös atyafiak is olyan szemléletesen idézi elénk a régi Magyarország életének köznapjait, hogy kár volt annyira elfelejteni. És amikor legnagyobbjainknak, Petőfinek és Madáchnak születési évfordulóját ünnepeljük, ne feledkezzünk meg arról, hogy Vas Gereben is 1823-ban született.

Forrás: Hegedűs Géza – A magyar Irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Székely életek – Cserei Mihály

 

 

Sokan voltak azok a székelyek, akik vérrel vagy tollal beírták nevüket működésükkel az emberek emlékezetébe. Nehéz kiválogatni, hogy kik is azok, akik leginkább említésre méltó szerepet töltöttek be. A következőkben bemutatandók közé azokat a már nem élő székelyeket válogattuk ki, akik nemcsak kiemelkedők voltak, hanem kezdeményező vagy magas szintű munkálkodásukkal igen értékeseknek látszanak. Éppúgy, mint ahogy a helytörténeti, köztörténeti adatok sem merítik ki a megismerhető anyag teljességét, az életrajzi adat is csak szemelvényes. Több vastag kötet sorozatára volna szükség ahhoz, hogy minden ide vonatkozó ismeret leglényegesebb része bemutatható legyen.

Cserei Mihály

 

Cserei Mihály

Csíkrákos, 1668. október 21. – Nagyajta, 1756. április 22.

Csíkrákoson született 1668-ban. Apja, Cserei János a Béldi-féle mozgalomban való részesség miatt hét évig volt Fogarason bebörtönözve. Cserei Mihály a székelyudvarhelyi kollégiumban kezdte tanulmányait. Ezt követően I. Apafi Mihály kancellárjának, a nagy hatalmú Teleki Mihálynak volt apródja. Amikor Teleki 1690-ben a zernyesti csatában elesett, Cserei Mihály Brassóba ment és egy évig kitartott Thököly Imre mellett, számkivetésében is. Azután visszament Erdélybe és Lipót császár hűségére állt; Gavriani ezredesnek, majd Apor Istvánnak, aki a nagybátyja volt, lett a titkára. 1697-ben feleségül vette Kun Ilonát és Nagyajtán, majd egy ideig Görgényben lakott. Amikor azt a kurucok bevették, Brassóba menekült. Itt kezdte el írni történelmi munkáját. Rákóczi hívei, mint császárhű embert kifosztották és családostul fogságba vetették.

1707 és 1710 között csíki főkirálybíró volt, majd tartományi biztos. 1713-ban visszaállították a főkormányszéket és Cserei Mihályt Brassóba küldték albiztosnak. A sok zaklatás miatt azonban végül is megelégelte a közéleti tevékenységet és visszatérve Nagyajtára, nagy tudással és olvasmányosan megírta Erdély történetét I. Apafi Mihálytól kezdődően 1712-ig.

Műve, a „Historia”, tulajdonképpen önéletrajz, de életrajzi mondandóját át- meg átszövi történelmi események leírásával. Így jelentősége nem annyira irodalmi, hanem inkább történelmi jellegű. Cserei az egyik kiemelkedő hirdetője a transzszilvanizmus eszméjének. Az a ráérzés, hogy Erdély akár kulturális, akár politikai szemléletében más, mint Magyarország, Csereinél válik egyértelműen megfogalmazott ténnyé. Erdélyt másfajta kultúrája, egyéni sorsa mozgékonyabbá, kezdeményezőbbé teszi a Habsburg-birodalom szabta korlátoktól sokkal inkább függő Magyarországnál.

Cserei Mihály 1756-ig élt. „Historiá”-ját a Magyar Tudományos Akadémia 1852-ben adta ki.

Forrás: Balás Gábor – A székelyek nyomában (281. oldal) Panoráma, 1984 ISBN 963 243 253 3 ISSN 0133-7327

 

Hamvas Béláról röviden

 

 

Hamvas Béla (1897-1968) író, filozófus. Harcolt az első világháborúban. 1919-ben családját kiutasították Pozsonyból, Budapestre költöztek. 1923-ban a budapesti egyetem magyar-német szakán szerzett diplomát. Tanult a zeneművészeti főiskolán is. A Budapesti Hírlap munkatársa lett, 1927-től a Fővárosi Könyvtár könyvtárosa volt. 1935-36-ban Kerényi Károllyal megalapította a Sziget szellemi műhelyt és folyóiratot. 1940-44-ben az orosz fronton teljesített szolgálatot. 1945-től részt vett a megújult szellemi életben: az Egyetemi Nyomda kis tanulmányait szerkesztette, antológiát adott ki, előadássorozatot tartott. Forradalom a művészetben, Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon (Kemény Katalinnal) című tanulmány ügyén Lukács György hevesen támadta. Nem publikálhatott. 1948-ban könyvtárosi állását is elvesztette. 1951-64 között segédmukás ill. raktáros volt. A tilalom időszakában írásait szamizdatban terjesztették. (Jelentősen hatott a fiatal magyar avantgard művészekre.)

 

Hamvas Béla

Hamvas Béla (Eperjes, 1897. március 23. – Budapest, 1968. november 7.)

Életművének meghatározó élménye az „univerzális orientáció és transzparens egzisztencia”, azaz a hiteles lét és a modern világ közötti ellentmondás. Munkásságában az ismert külföldi és hazai krízisirodalomnál mélyebbre hatolt a válság okainak vizsgálatában. A lét értelmét, „a logosz őrét” a hagyományban, a világteremtés előtti rendben ismerte fel. Ezzel ellentétben állnak a ráció változó rendszerei. Scientia Sacra, Az őskori emberiség szellemi hagyománya (megj. 1988) című tanulmányában a szent könyvekre támaszkodva tárta fel az „aranykor” világát, amelyben a lét és élet nem vált ketté, hanem a mindenkori normális emberi állapotban valósult meg. A nyugati tradicionalizmus egyedi magyarországi képviselőjeként J. Böhmét követte; azzal a különbséggel, hogy a lét teljességének a helyreállítását nem a keleti tanok beolvasztásától, hanem az evangéliumi kereszténység megvalósítását várta. Karnevál (1-2, megj. 1985) című regénye a 20. sz. „sorskatalógusa”. Hőse a földkerekséget és a poklot megjárva keresi és találja meg valódi nevét, azaz énjét. Esszéiben a tradíció mértéke, a tudás humora, és a humor ajándékozta szabadság érvényesül.

Forrás: Dr. Gremsperger László és Gyeskó Ágnes: Ki kicsoda a magyar irodalomban?, Budapest, Könyvkuckó, 1996, 122-123. o.)