ókor címkéhez tartozó bejegyzések

Szfinx (sphinx)

 

 

A sphinx oroszlántesttel és emberfejjel ábrázolt lény. Eredetileg kizárólag egyiptomi királyokat jelenítettek meg ezen a módon. Később királynőket, majd isteneket is. A képtípus egyiptomi neve nem ismeretes.
A görög-római mitológiai-irodalmi ábrázolásokban a sphinx mindig női szörnyeteg. Hésiodosnál (Istenek születése, 326) és Pseudo-Apollodórosnál (Mitológia, 3,5,8. ) Echidna és Typhón sarja. Más források szerint Echidna saját fiával, Orthos kutyával nemzette a sphinxet.
SphinxA róla szóló történetek egyik változata szerint a sphinxet Héra küldte a thébaiak ellen, mivel megharagudott Laiosra, a thébai uralkodóra Chrysippos, Pelops fiának elrablása miatt. A sphinx, vagy más formájában Phix székhelye a róla elnevezett Phikion-hegyen volt. Amikor nem itt tartózkodott, egy oszlopon ült Thébai városának főterén, ahogy több ábrázoláson is láthatjuk (pl. a Vatikáni Múzeumban őrzött ivócsésze tondóján vagy a Delphoi Múzeumban őrzött szobron). Innen szemelte ki a város ifjai közül soron következő áldozatát, akit elrabolt és megfojtott.
Azt is mesélték, hogy a hősnek, aki le akarta őt győzni, a Phikion-hegyre kellett kimennie, hogy megbirkózzon vele. Közismertebb azonban az a változat, amely szerint a sphinx találós kérdést tett fel a thébaiaknak, akik minden nap összegyűltek, hogy törjék rajta a fejüket. Amikor nem sikerült megfejteniük, a sphinx mindig elrabolt egyet közülük. A sphinx a rejtvényt a Múzsáktól tanulta. A benne feltett kérdés az volt, hogy mi az, ami kezdetben négy, később kettő, végül pedig három lábon jár.

Oidipus és a sphinxA talányt csak Oidipus, Laios kitett és halottnak hitt gyermeke tudta megfejteni: a megoldás az ember. Amikor a sphinx ezt meghallotta, öngyilkos lett: a mélybe vetette magát.
A minósi-mykénéi művészetben kedvelt díszítőmotívum volt a macskatesttel, szárnnyal, női fejjel ábrázolt keveréklény. Ez a képtípus a Kr. e. 8. sz. második felében tűnik fel újra a görög művészetben, ám nem tudjuk, mikor azonosították a thébai sphinx-szel.
Kezdetben az ábrázolásokon a sphinx férfi is lehetett, szakállal és sapkával. A Kr. e. 5. századtól női formában jelenik meg.
Az archaikus korban az ión oszlop tetején ülve ábrázolt sphinx kedvelt fogadalmi ajándék volt. Attikában sírsztéléket is díszítettek vele. Itt a halál szimbólumaként és a sír őrzőjeként jelent meg. Híres az az ábrázolás, amely csak Pausanias leírásában maradt ránk, de valaha az olympiai Zeus-templom kultuszszobrának trónusát díszítette: elülső lábain thébai ifjak hevernek, akiket sphinxek ragadnak meg (Görögország leírása, 5,11,2).
A sphinx gyakran egyszerű dekorációs elem az építészetben, a bútorokon vagy sisakdíszeken.
A sphinx története az ókor után is folytatódott. A barokk művészetben például gyakran tűnik fel kastélyokban és kertekben, a 19. században pedig a végzetesen vonzó nő (femme fatale) szimbóluma lett.

Forrás: Birkás Éva (szepmuveszeti.hu)

 

A kopt művészet felfedezése

 

 

Különböző kopt lelőhelyeken már az 1880-as években megindultak az ásatások. Tudományos igényű és a legújabb régészeti módszereket alkalmazó kutatásokat azonban egészen a mai napig igen kis számban folytattak. Ennek oka egyrészt az, hogy a kopt leletek legtöbbször fáraókori lelőhelyek „másodlagos” termékeként kerültek felszínre és ezért csak minimális figyelmet fordítottak rájuk, másrészt, ha az érdeklődés középpontjában álltak is, akkor sem dokumentálták őket kellőképpen (vagy leginkább sehogy sem). Ennek következtében a kopt művészet ugyan gazdag emlékanyaggal rendelkezik, azonban a darabok egymáshoz való tér- és időbeli viszonyáról (tehát lelőhelyéről és lelőkörülményeiről) általában semmit sem tudni, ezeket már csak utólag lehet – ha lehet – rekonstruálni. Ezt az amúgy sem kedvező helyzetet tovább nehezíti, hogy a tárgyaknak még mindig csak kis része vált közkinccsé: nagyobb részük továbbra is publikálatlan és hozzáférhetetlen mind a szakmai, mind a nagyközönség számára.
Az első kopt kiállítás 1889-ben volt a kairói Bulaq Múzeumban. A kairói Kopt Múzeumot 1908-ban alapították. Minthogy Egyiptomban a külföldi kutatók kezdettől fogva jelen voltak, hamar kialakultak hatalmas kopt gyűjtemények Európában is: Párizsban, Londonban, Berlinben, Brüsszelben és Szentpétervárott.
A kopt művészettörténetben – a fent említett dokumentálási hiányosságok miatt – sokáig téveszmék tartották magukat. Ilyen volt az, hogy a keresztény kopt művészet kezdetben görög mitológiai témákat dolgozott fel, és azokat átértelmezte. Ez abból adódott, hogy Hérakleopolis Magnában (a mai Ahnasban) E. Naville, aki az 5. századi templomot föltárta, abban görög mitológiai faragványokra bukkant, és azokat a templom faragványaiként magyarázta annak ellenére, hogy azok jóval mélyebbről kerültek elő, mint maga az épület. Számos félreértés származott ebből az alapvető tévedésből, és a kopt művészetet ettől fogva jó ideig teljesen egyedi jelenségnek tekintették. Ez a művészet ráadásul a környező területekével összehasonlítva elmaradott is lett volna annak alapján, hogy klasszikus témákat nem-klasszikus formába öntött. Ez a “primitivitás” fejezte volna ki az egyiptomiak nacionalizmusát és szembenállását a Birodalommal a kalkhédóni zsinat után. Ez a szembenállás a következőkben fogható meg: görög-római-egyiptomi, idegen uralkodó osztály-bennszülött parasztság, pogány-keresztény és monofizita-ortodox ellentéte. Pedig már a századfordulón megszületett az az akkoriban túlságosan haladónak tűnő felismerés, miszerint a kopt művészetet – a Birodalom többi területének művészetéhez hasonlóan – a Mediterráneum (azaz a földközi-tengeri térség) szélesebb kultúrkörén belül lehet és kell elhelyezni. A további kutatások alapját olyan ásatások képezhetik a jövőben, melyek a legmodernebb régészeti módszerek alkalmazásával a tárgyakat minél szélesebb kontextusukban igyekeznek elhelyezni, ezáltal olyan összehasonlítási alapot nyújtva a korábban így-úgy előkerült leletekhez, amelyek alapján azokat is el lehet helyezni időben, térben, társadalmi, művészettörténeti stb. összefüggésükben.

Kopt oszlopfő fára festett ikon Kopt textil

Kopt oszlopfő | A Bauitból származó fára festett ikon (Vl. század, Párizs, Louvre) Krisztust és “Abu Menas”-t, az egyiptomi csodatévő Szent Ménaszt ábrázolja. Jellegzetes kopt sajátosság az aránytalanul nagy fejek, a frontalitás, a szinte egymásbaérő dicsfények és a merev redőzött ruhákkal borított testek ábrázolása. |Kopt textil
Bechtold Eszter (szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon/)

 

Epikuros

(Kr.e.341 Samos-271/70 Athén)

Görög filozófus. Kr.e. 307/6 körül alapította meg iskoláját Athénban. Ámbár termékeny író volt – Diogenes Laertius a legjobb negyvenegy munkájának címét említi a hozzávetőleg háromszáz papirusztekercs hosszúságú írásai közül -, mindössze három levéltöredéke, alapelveinek összefoglalása, a „Természetről” című fő művének töredékei, valamint a Vatikánban talált szólásainak gyűjteménye maradt ránk. Gondolatainak megismeréséhez legfontosabb ókori forrásunk Lucretius tankölteménye.
EpikurosEpikuros szerint az igaz ismereteknek három ismérve van: az érzékelés, az előzetes fogalmak, valamint a gyönyör- és fájdalomérzetek. Az érzékelés mindig igaz, mivel az érzet mindig automatikusan rögzül az érzékszervekben. A hiba lehetőségét az érzéki benyomásról alkotott ítéletek rejtik magukban. Előzetes fogalmaink általános fogalmak, amelyek az érzetekhez hasonlóan automatikusan, az ismétlődő érzékelések során jönnek létre. Általuk rendelkezünk a beszéd, az ítéletalkotás, valamint a filozófiai vizsgálódás képességeivel. A gyönyör- és fájdalomérzetek pedig annak ismérvei, hogy mire érdemes törekednünk és mit kell kerülnünk.
Egyszerű tapasztalati tényekre vonatkozó véleményeinket érzékeléseinkkel is megerősíthetjük vagy visszautasíthatjuk. Az érzékeinkkel felfoghatatlan természeti folyamatokra vonatkozó kijelentéseket pedig mindaddig elfogadhatjuk, amíg nincsenek ezeknek ellentmondó benyomásaink.
Epikuros Démokritoshoz hasonlóan azt tanította, hogy az univerzum két elsődleges alkotóelemből épül fel: a végtelen számú atomokból, amelyek állandóan mozgásban vannak, és a végtelen üres térből, amely képtelen ellenállást kifejteni, ezért befogadja az atomokat. Egy kozmosz (világ) úgy jön létre az univerzum valamely pontján, hogy a cél nélkül mozgó atomok közül az erre alkalmasak véletlenszerűen örvényt alkotnak. Mivel végtelen számú ilyen atom van, ezért Epikuros azt feltételezte, hogy a kozmoszok száma is végtelen. A kozmoszok természeti törvényeit és jelenségeit az atomok egymást követő és egymást előidéző mozgásai határozzák meg. Egy kozmosz, amikor elpusztul, atomi alkotórészeire esik szét, és ezek az atomok továbbáramlanak az univerzumban.
Az isteneknek nem tulajdonít szerepet sem a kozmosz létrejöttében, sem fenntartásában, mivel ez nincs összhangban boldog és halhatatlan természetükkel. Nem avatkoznak mindennapi életünkbe, ezért megszabadulhatunk az isteni büntetések félelmétől.
A túlvilágról szóló babonák még kevesebb joggal kelthetnek félelmet bennünk, mert amikor a finom atomi részecskékből felépülő lélek elillan testünkből, a halál gondtalan nyugalmának állapotába kerülünk és elveszítjük érzékelőképességünket. Ezért „a halál semmi számunkra.” (Ep.Men.124)
Epikuros el akarta kerülni természetfilozófiájának azt a következményét, hogy gondolatainkat és akarati aktusainkat szükségszerűen meghatározza az atomok mechanikus mozgása. Ezért, hogy az akarat szabadságát biztosítsa, azt tanította, hogy az atomok meghatározatlan időben és helyen elhajlanak addigi pályájuktól. De mivel az elhajlás esetleges, ebből az következik, hogy akarati aktusaink véletlenszerűek.
Életünk során természetünktől fogva keressük a gyönyöröket és kerüljük a fájdalmat, de nem minden gyönyör választandó és nem minden fájdalom kerülendő. Meg kell szabadulnunk a szükségtelen élvezetektől és el kell tűrnünk bizonyos fájdalmakat. Epikuros különbséget tett kinetikus (mozgáson alapuló), rövid időtartamú gyönyörök – pl.evés, ivás-, és statikus (nyugalmi), maradandó gyönyörök között. A legnagyobb öröm testünk és lelkünk minden fájdalomtól való mentessége. Ez a lélek zavartalan állapota (ataraxia), aminek eléréséhez el kell fogadnunk az istenekről és a halálról szóló tanítást.
A barátság boldogságunkat maradandóbbá teszi, mert a barátok közötti bizalom olyan közösséget képes fenntartani, amely az ataraxiát testesíti meg. Ilyen közösséget alkottak a Kert filozófusai.

Forrás: Németh Attila (szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon)

 

Cicero

 

 

Marcus Tullius Cicero (Kr.e. 106-43)

Az itáliai Arpinumban született befolyásos lovagrendi családban. Politikai pályája, ha nem is példátlan, mindenképpen rendkívüli: jelentős hátrányt jelentő származása és viszonylag szerény vagyona ellenére valamennyi tisztséget a törvények által előírt lehető legkorábbi időpontban (suo anno) töltött be: 75-ben quaestor, 69-ben aedilis, 66-ban praetor, 63-ban pedig consul volt. Karrierjének csúcsán, 63-ban leverte az ún. Catilina-összeesküvést, mely ugyanakkor nemcsak dicsőséget hozott számára, hanem száműzetésének kiváltó oka is lett (58/57). A Caesar és Pompeius közötti polgárháborúban az utóbbi oldalára állt. Bár a pharsalosi csata (48) után kegyelemben részesült, Caesarban továbbra is a köztársasági államformát veszélyeztető zsarnokot látta. Caesar meggyilkolása után az új tyrannos-jelöltet, Antoniust támadta Philippicáknak nevezett beszédeiben. Octavianus (a későbbi Augustus) és Antonius kiegyezését követően az utóbbi bosszúszomjának esett áldozatul.
CiceroSikereit kizárólag sokoldalú tehetségének és szorgalmának, mindenekelőtt egyedülálló szónoki képességének köszönhette, mely rövid időn belül Róma első számú szónokává tette, az utókor pedig a görögök legkiválóbbika, Démosthenés római párjaként tartotta számon. Hatásos és sokszínű egyéni stílusa egyformán különbözik mindkét nagy stílusirányzattól: az egyszerűségre törekvő atticizmustól és a díszítményeket bőven alkalmazó asianizmustól. Alapját a természetesnek ható, valójában gonddal csiszolt, művészien megformált körmondatok adják. Hosszúságuk ellenére felépítésük világos, harmonikus; kellemes hangzásukat a szavak körültekintő megválasztása mellett a mondatok belsejében és végén egyaránt megfigyelhető prózaritmus adja. 
Az ékesszólás Cicero felfogásában nem üres szónoki bravúr: igazi, tökéletes szónokká csak olyan – egyetemes – műveltség birtokában válhat bárki, mely felöleli a görög-római irodalmat, történelmet, jogot és filozófiát. Különösen fontos a bölcselet és a retorika kapcsolata: egyik sem lehet a másik nélkül teljes értékű. Filozófiával azonban nem csupán a retorika kedvéért foglalkozott: kora ifjúságától kezdve szenvedélyesen tanulmányozta a görög bölcseletet, mely egyrészt legfőbb vigasza volt életének válságos időszakaiban, másrészt – kiszorulván a politikai életből – a filozófiai művek írásában találta meg azt a személyéhez, rangjához egyedül méltó tevékenységet, amellyel továbbra is polgártársai javát szolgálhatta. Ez az elhatározás szülte filozófiai műveinek többségét, amelyek a görög filozófia legfontosabb problémáit tárgyalták (bevezetés a filozófia tanulmányozásába, ismeretelmélet, etikai kérdések, természetfilozófia, logika). Formájukat tekintve dialógusok. Ezek jelentős részében az Új Akadémia ellentétes véleményeket ütköztető vitamódszere (in utramque partem disputare) ölt irodalmi formát. Cicero saját magát az új akadémikus larissai Philón követőjének vallotta. Az elvont elméleti tartalom ellenére stílusa filozófiai írásaiban is közvetlen és lebilincselő, ezért évszázadokon át az ő művei jelentették az érdeklődő olvasók számára a filozófiát. Mivel az általa – igen nagy önállósággal és szabadon – használt görög bölcseleti művek nem maradtak fönn, írásai alapján alkothatunk magunknak képet az ún. hellenisztikus filozófiai iskolák (sztoikusok, epikureusok, új-akadémikusok) számos elméletéről.
Cicero rendkívül sokoldalú író volt, akinek ránk maradt életműve is igen terjedelmes: 58 (helyenként töredékes) beszéd mellett a szónoklás elméletével foglalkozó művek (Az invencióról, A szónokról, Brutus, A szónok), filozófiai dialógusok (pl. Az istenek természete, A legfőbb jóról és rosszról, Tusculumi eszmecsere), kb. 800 (valódi, eredetileg nem kiadásra szánt) levél, fordítások és (kevésbé jól sikerült) költemények. 

Forrás: szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon

 

Perzsa művészet

 

 

Az arab nyelvterülettől keletre túlnyomórészt iráni nyelvű népek – perzsák, kurdok, beludzsok, pastuk, tádzsikok, stb. – élnek. Korábban arányuk még a mainál is magasabb volt, az utóbbi évezredben azonban folyamatos török migráció jellemezte a térséget, amelynek következtében közép-Ázsia egykor iráni többsége megfogyatkozott, a mai Irán etnikai összetételében pedig jelentős tényező lett a török – főként azeri – népesség. A régió műveltségét azonban mindmáig  a perzsa elem határozza meg. Magára adó török vagy mongol hódítótól, költőtől, tudóstól mindig is elvárták, hogy gondolatait perzsául, a térség első számú irodalmi nyelvén is képes legyen kifejezni. Olyan nagy volt a perzsa nyelv tekintélye, hogy még Indiában és az Oszmán Birodalomban is volt idő, amikor a kulturáltság fokmérőjének e nyelv ismerete számított.

A perzsa művészet első virágkora, az óperzsa kor (Kr. e.550-331) még asszír, babilóni, és görög támogatásra szorult. A szúszai és a perszepoliszi palotáknak nemcsak az építőanyaga, hanem az építőmesterei is nagyobbrészt külföldről érkeztek. Ez a szintetizáló törekvés a későbbiekben is jellemző a perzsa művészetre, amely sokszor nem is annyira újításaival, mint nagy múltú, jól ismert hagyományok végső, enciklopédikus összefoglalásával tűnt ki, például az egész ókori közel-keleti művészetet betetőző Perszepolisz esetében. Ugyancsak mezopotámiai indíttatású lehet a valószínűleg Elám által közvetített királyi, udvari jelleg, a perzsa művészet egyik fő alkotórésze. A perzsa nagykirály legendás gazdagsága és fényes udvartartása különösen a görögök képzeletét ragadta meg, akik, miután a makedón Nagy Sándor (Kr. e. 336-323) seregében a saját szemükkel győződhettek meg a legendák igazáról, rögtön fel is dúlták a palotavárosokat. 

Ezután a hellénizmus másfél évszázados térhódítása jellemezte az iráni művészetet: a szeleukida korban (Kr. e. 323-60) együtt élő görög és helyi  lakosság úgy tudott egymással szót érteni, hogy szinkretikus vallásokban összegezték különböző hitvilágukat, és ezekhez sajátosan kevert stílusú templomokat építettek, hasonló felfogású képzőművészeti díszítéssel. A hellén vonások a pártus, majd a szászánida királyok idején fokozatosan visszaszorultak. Részben a római művészet hatásának adták át a helyüket, részben egy olyan iráni stílusnak, amelynek pontos viszonya az óperzsa korral még nem eléggé ismert. A szászánida művészet idején Irán volt az ízlés, a stílusok, a luxuscikkek talán első számú exportőre a világon, hiszen nincs még egy kultúra a korban, amit egyaránt számon tartottak és másoltak Európában, Japánban és Kelet-Afrikában, beleértve természetesen a közbülső országokat is.

Szászánida kerámia

Tipikus szászánida eredetű példa a trónoló alakot és hódolóit ábrázoló edény. Mindhárom alak angyalféle lény, mivel szárnyakkal rendelkeznek; a középsőnek a ruházat alatt megjelenített keblei női mivoltát is hangsúlyozzák. Az öblös tál külső falán egyenlő közönként levélszerű barázdák futnak, amelyek világosan mutatják, hogy a tárgy fémedények felületi struktúráját imitálja.

És nem volt még egy kultúra, amely olyan odaadással másolta volna a szászánida reprezentációt, mint az, amely véget vetett az ősi perzsa birodalomnak: az iszlám kalifátus. Ezzel bizonyos szempontból a kör bezárult, ugyanis az abbászida Bagdad felépítésével a hatalmi centrum visszatért az ókori Babilón szomszédságába, a városba, amely egykor az óperzsa fővárosokat ihlette; amely utóbbiakat pedig a Szászánidák tekintettek saját hatalmuk fundamentumának. A muszlim hódítás kétirányú volt: a hódítók számára anyagi javakat és államszervezési modelleket nyújtott, a meghódítottaknak új világképet és újfajta érvényesülési lehetőségeket. Az iszlamizálódott perzsa művészet az egész iszlám világban hatott. Nemcsak a szomszédos Irakban és Transzoxániában, hanem olyan távoli országokban is, mint a Fátimida Kalifátus, a normann Szicília vagy Kasmír. Az iszlám kalligráfia, fémművesség, és jelentős részben az építészet is perzsa mesterek keze alatt formálódott. S miközben áthatotta a muszlim országokat, Irán megőrizte saját önállóságát, nemcsak nyelvében, hanem például olyan, másutt rossz szemmel nézett műfajok ápolásában is, mint a könyvfestészet. A klasszikus perzsa miniatúrafestészet, amely a 14-16. században Tabrízban, Herátban és Sírázban virágzott, az autonóm iráni iszlám művészet legbeszédesebb szimbóluma.

Talán semmilyen más műfajban nem találta meg a perzsa művészet saját hangját annyira, mint a festészetben. A festmények azokat a történeteket kísérik, amelyek a zoroasztriánus Irán korszakából hagyományozódtak az utókorra. E könyvek tartalmazzák ugyanakkor az iszlamizált perzsa – az újperzsa – irodalom számtalanszor másolt főműveit. A virtuóz verselés és a fényűző kivitel újabb és újabb változatok létrehozására serkentette a költőket, festőket, a legszebb darabok mögött természetesen uralkodói támogatással. A kerámiaművesség, a textilipar és a fémművesség ugyancsak a könyvfestészet ornamentikájából és motívumaiból válogatott.

Kb. a 17. század óta újabb erőteljes külső hatás alakítja az iráni művészetet. Európai témák először a késői szafavida festészetben jelentkeztek, majd a 19. századra uralkodóvá váltak. Hasonló, bár némileg lassabb folyamat volt az építészet átalakulása. A helyi hagyományok és a nyugati irányzatok utolsó nagy szintézise a Qádzsár kori művészetben valósult meg (1785-1925). A teheráni királyi palota az utolsó klasszikus perzsa palotaegyüttes, de belső tereinek kiképzéséről, sőt kényelmi berendezéseiről már részben európaiak gondoskodtak. Hasonló tendenciák, útkeresés jellemzi a 20. századi perzsa művészetet is. Hogy a perzsa tradíciók és az iszlám vallás mellé harmadikként hogyan illeszthetők be a jelenkori viszonyok, arra napjaink művészete keresi a választ.

A Perzsa Birodalom a Nagy Szeldzsukok idején

1. térkép: A Perzsa Birodalom a Nagy Szeldzsukok idején

A modern Irán

2. térkép: A modern Irán
 Szántó Iván –  Avicenna Közel-keleti Kutatások Intézete – ELTE BTK Iranisztikai Tanszék

 

Temetkezési szokások az antik világban

 

 

Az általános ókori felfogás szerint a holtak eltemetése az ittmaradottak legelemibb kötelessége. A temetés biztosítja a halott végső nyugalmát (ld. a Patroklos árnya és Achilleus közti beszélgetést: Homéros, Ilias, XXIII 65-76). A végtisztesség megtagadása az emberre mérhető legsúlyosabb büntetés (vö. Sophoklés, Antigoné). A temetetlen holtak bosszút állhatnak az élőkön, beavatkozhatnak az életükbe.

Hégésó sírsztéléje Athénből,Az ókori kultúrák általános jellemzője, hogy élesen és csupán néhány kivételt megengedve különböztetik meg egymástól az élők és a holtak lakóhelyét (polis – nekropolis: a holtak városa). Ez ellentétes napjaink gyakorlatával, hiszen a temetők (a korai kereszténységben megszülető hagyományt folytatva) a városok belső területein, a mártírok relikviáit őrző templomok közelében alakultak ki.

A klasszikus kultúrákban a holtak eltemetésének két alaptípusa volt jellemző: a hantolás és a hamvasztás. A temetkezési szokások átalakulása, az egyikről a másikra való áttérés általában öntörvényű folyamat, csak ritkán kapcsolható össze párhuzamosan zajló történelmi eseményekkel. (A római császárkorban például a hantolás szokása birodalom szerte a kereszténység elterjedésével kb. egy időben váltotta fel a hamvasztást – a két jelenség között azonban mégsem mutatható ki közvetlen kapcsolat.).

Dexileós sírsztéléje AthénbőlMindkét temetési módnak számos változata alakult ki, amelyek – bár hasonló mozzanatokból tevődnek össze – jól jellemzik saját kultúrájukat.

Az Iliasban például a halott Patroklost felravatalozták, megsiratták, majd utolsó útjára kísérték. A halotti ajándékokkal elhalmozott holttestet máglyán elhamvasztatták, a hamvakat pedig urnába gyűjtötték. A sír fölé halmot emeltek, majd a halott tiszteletére játékokat rendeztek (Ilias XXIII. ének, főleg 108-257).

A peloponnésosi háború első évében elesett athéni katonák végtisztességének megadásakor viszont a temetés mozzanatai egészen más rendben következtek egymásra:

Az athéniek az állami temetési szertartás során „… sátrat állítanak fel, s ebben három nappal a temetés előtt elhelyezik az elhunytak csontjait, és mindenki, aki akarja, idehozhatja a hozzátartozójának szánt kegyes adományát. Mikor a temetés napja elérkezik, szekereken viszik ki a ciprusfából készült koporsókat, annyit, ahány törzs van, s mindegyik elhunyt csontjai saját törzse koporsójában vannak elhelyezve. Visznek egy befedett üres ravatalt is az eltűntek számára, akiket a holttestek összeszedésekor nem találtak meg. A temetési menetben részt vehet, aki csak akar, polgár és idegen egyaránt, s megjelennek, hangosan gyászolva, az elhunytakhoz tartozó asszonyok is. A holtakat a legszebb külvárosban található állami síremlék alatt helyezik el – mindig is ide szokták eltemetni a háború áldozatait, kivéve a Marathónnál elesetteket, akiknek hősiességét oly rendkívülinek találták, hogy ott helyben emeltek számukra síremléket… Miután a holtakat elföldelték, egy férfi, akit a polgárság jelölt ki…, az elhunytak tiszteletére hozzájuk méltó emlékbeszédet tart, majd hazatérnek.” (Thukydidés, A peloponnészoszi háború, II 34-35, Muraközy Gy. fordítása, Budapest, 1985)

Fehéralapos lékythos Attikából, a Thanatos-festő munkájaA két temetési szertartás eltérő rendje jól mutatja a hősi kor és az athéni demokrácia felfogása közötti különbséget: az első a „halott hős” alakját állította középpontjába (pl. a holttestet ravatalozzák fel), a másik viszont a közösségért vállalt „hősi halál” motívumát (pl. az egyes törzsek halottait közös koporsóban ravatalozzák fel). (lásd erről részletesen N. Loraux, in: G. Gnoli – J-P. Vernant, szerk., La mort, les morts dans les sociétés anciennes, Cambridges et alibi 1982, 27-43).

A halottat gyakran tárgyakkal együtt temették el. A sírmellékletek bősége távolról sem a kor gazdagságát, hanem, amint ma is, a túlvilágról való képzeteket tükrözi (az athéni demokrácia gazdasági fénykorában például jellemző volt, hogy csupán egy-két lékythos, a halotti szertartásnál használt olajat tartalmazó edény került a sírba. Bizonyos tárgytípusokat kizárólag a temetők világában használtak (óon, lékythos). Más darabokról megállapítható, hogy eleve sírba tételre készültek (etruszk edénytartó állvány). Az is gyakori, hogy az életben használt tárgyaknak van a sírokba szánt, hétköznapi használatra nem is alkalmas változata (ezüstözött agyagból készül faliszk női fej és cseppentő, kicsinyített edények).

Ilias XXIII 65-76, kihagyásokkal

Az alvó Achilleushoz

„…a szerencsétlen Patroklosz lelke közelgett,

éppenolyan volt, mint mikor élt, két szép szeme, hangja

és nagy termete is; testét ugyanoly ruha födte;

és odaállt a fejéhez, s hozzá íly szavakat szólt:

…

Hantolj el mielőbb, jussak Hádész kapuján túl.

Árnyai így a kiszenvedteknek, elűznek a lelkek,

s nem hagyják, hogy túl a folyón közibük keveredjem;

nagykapujú Hádész körül így vaktába bolyongok.

Add a kezed, kérlek szomorúan: hisz soha onnan

nem jövök el hozzád, ha a máglya tüzét megadod már.”

Forrás: Nagy Árpád Miklós (2004) – Lexikon

Knóssos

 

 

Kréta északi partján épült fel a legnagyobb palota, melyet sokáig a többi krétai palota mintájának tartottak. A régészeti kutatások azonban bebizonyították, hogy nagyjából egy időben épült fel a többivel, tehát valószínűleg máshonnan,A „tollkoronás herceg”feltehetően Észak-Szíriából vettek át egy már korábban kész sémát, és azt alakították a saját igényeiknek megfelelően. Knóssost először Minos Kalokairinos krétai régész kezdte el ásni, majd Sir Arthur Evans (1851-1941) angol régész tárta fel 1900-tól kezdve több éven át, rádöbbentve a tudományos világot, hogy létezett egy önálló minósi kultúra a
mykénéi előtt, de ugyanakkor az ő elképzeléseit és rekonstrukciós munkáját a későbbi kutatások nem mindenben igazolták. Az egyik leghíresebb ilyen tévedése talán a „tollkoronás herceg” nevű freskó restaurálása: három töredékes freskóból rakta össze Evans, így alkotva meg egy teljesen új, a minósi időkben soha nem létezett ábrázolást.

A többi palotához hasonlóan itt is egy nagy központi udvA trónterem részletear köré szerveződött az épület. Az udvartól északra pillércsarnok emelkedett, itt lehetett a konyha és az étkező, amit megerősíteni látszik, hogy az északkeleti zónában jelentős mennyiségű
főzőedényt találtak. Nyugaton hosszú folyosó húzódott, ebből nyíltak a jellegzetesen hosszúkás, szűk raktárhelyiségek, bennük kővel bélelt ládák és pithosok, amelyekben a palota készleteit tartották; ruhákat, gabonát, bort, olajat. Ezeknek a tárolóedényeknek az összes kapacitása megközelítőleg 10 000 hektoliter lehetett.

A nyugati szárnyban helyezkedett el továbbá a trónterem is, amihez tartozott egy fürdőmedence is. Szintén ezen az oldalon húzódott a felvonulási folyosó, falain felvonulási jelenetet ábrázoló freskóval. A keleti részen volt a király és királyné szállása, de itt volt a híres „kettős bárdok csarnoka” is, amely nevét a falak díszítéséről kapta. Az emeleti traktusról leginkább csak azt lehet megállapítani, Delfines freskók a királynő szállásárólhogy létezett, több lépcsőn lehetett megközelíteni, de hogy pontosan milyen rendeltetéssel bírt, az már vitatott. Az épület rendelkezett vízvezetékkel vagy csatornával is, illetve több helyiségből kerültek elő színes freskók.

Rendkívül összetett alaprajza miatt ezt a palotát szokták azonosítani a mondabeli „Labirintussal”, amit Daidalos épített Minós király parancsára, és ahova Minotaurost zárták, amit végül Théseusnak, Aigeus király fiának, Athén későbbi királyának sikerült elpusztítani Ariadné segítségével – legalábbis a hagyomány szerint.

Forrás: Lexikon

 

Homéros

 

 

A görögök ezen a néven tartották számon irodalmuk első két monumentális alkotásának, az Iliasnak és az Odysseiának a költőjét, aki a hagyomány szerint Kis-Ázsia nyugati partvidékén vagy valamelyik part menti szigeten Homérosélt, és ugyanitt halt meg. Sok minden szól amellett, hogy az Ilias a Kr.e. 8. század közepén, az Odysseia egy emberöltővel később, a század végén keletkezett. Már az alexandriai filológusok körében felmerült, hogy esetleg két különböző költő alkotásáról van szó. A két eposz minden bizonnyal egy hosszú évszázadokra visszanyúló szóbeli költői anyag elemeiből építkezik. A végleges formát nyert eposzoknak és feltételezett szóbeli forrásuknak a viszonya áll az ún. homérosi kérdés középpontjában, amelyet 1795-ben Friedrich August Wolf Prolegomena ad Homerum című műve robbantott ki. A kérdés tehát az, hogy egy (illetve két) költő művéről, vagy pedig költőnemzedékek közös alkotásáról, tehát a szóbeli epikus anyag valamiféle spontán alakulásáról van-e szó. A vita máig nincs lezárva, de lassanként felülkerekedett az a nézet, amely szerint a költemények páratlanul egységes szerkezete mögött tudatos költői alkotómunka áll. Ugyancsak az egységes, következetes szerkezet teszi valószínűvé, hogy a költő a szóbeli anyagból a görögség körében éppen ez idő tájt megjelenő írás valamilyen fokú igénybevételével alkotta meg műveit.

Archelaos-domborműAz Ilias tárgya a trójai háború, az Odysseiáé a háborúból hazafelé tartó Odysseus kalandjai, majd hazaérkezése. A költemények történeti magvát azok között a háborúk között érdemes keresni, amelyeket a mykénéi kor vége felé (Kr.e. 13. század) indítottak a görögök a kis-ázsiai Trója ellen. A háborút vívó epikus hősök az egyre távolodó dicsőséges múlt iránti nosztalgiának megfelelően “emberfölötti” emberek, akik közvetlen kapcsolatban vannak az istenekkel, sőt részben tőlük is származnak. Az Ilias (24 ének, 15 693 sor) cselekménye a háború utolsó évének 51 napján játszódik. Az első szó “harag”) előrevetíti a cselekményt: Agamemnón, a görögök fővezére megsérti Achilleust, a legnagyobb görög hőst, aki ezért visszavonul a harctól, és csak akkor ölt ismét fegyvert, amikor legjobb barátja, Patroklos elesik a trójai Hektór kezétől. Az eposz azzal végződik, hogy Achilleus bosszúból megöli Hektórt.

Az Odysseia (24 ének, 12 109 sor) első szava (“férfi”) azt sugallja, hogy ennek a műnek a cselekménye egyetlen hős körül forog. Odysseus, bolyongásának tizedik évében, a veszélyes kalandokat túlélve, Pallas Athéné segítségével végül hazaérkezik Ithakára, ahol azonban még meg kell küzdenie a távollétében is hűséges feleségét, Pénelopét ostromló kérők hadával. Mindkét költeményben számos költői eszköznek – visszaemlékezések, jóslatok – köszönhetően a történet múltbeli előzményei is, és a jövőbeli események is kirajzolódnak. Az Iliashoz a költő túlnyomórészt a trójai háborúról szóló hősi epika anyagát használta fel, az Odysseiában a hősök hazatéréséről szóló epikus anyag összefonódik a hazájától távol mesés kalandokba keveredő hajós népmesei motívumaival, valamint Odysseus fiának, Télemachosnak a történetével.

Aristotelés Homéros mellszobrával - RembrandtA két költeményben megjelenő társadalmi valóság, valamint a tárgyi világ – éppen a bennük foglalt költői anyag hosszú évszázadokon átnyúló történetének köszönhetően – egyrészt a mykénéi korszak emlékét őrzi, másrészt a Kr.e. 8. század, tehát az eposzok keletkezésének korát ábrázolja, harmadrészt a kettő közötti, ún. átmeneti kort tükrözi. A hexameterekből álló eposzok nyelve – ugyancsak a sok költőnemzedéknek, sőt esetleges vándorlásoknak köszönhetően – több dialektusból (főleg ión és aiól) összeötvöződött, ebben a formában soha nem beszélt költői nyelv. A két eposzt az énekmondók (rhapsódosok) előadásai őrizték meg (maguk a művek tanúsítják, hogy a korabeli ünnepeknek, lakomáknak szerves részét képezték a hangszeres kísérettel előadott énekek). Később a görög szellemi életben egyre fontosabb szerepet játszó Athénban a négyévenkénti Panathénaia-ünnepségen is sor került Ilias- és Odysseia-előadásokra. A hellénisztikus korban komoly Homéros-kutatások kezdődtek, megindult a papiruszmásolatok készítése, ezekből több mint kétezer fenn is maradt. A Kr.u. 9. századból datálódnak az első kódexmásolatok, az ‘editio princeps’ (az első nyomtatott kiadás) pedig 1488-ban jelent meg. A görög hagyomány további műveket is Homéros nevéhez kapcsolt (az ún. homérosi himnuszok, Békaegérharc, Margités).

Forrás: Horváth Judit (2004) Lexikon

 

A Dalok könyve

 

 

A Dalok könyve (Shijing詩經, Si-csing, Si-king) a hagyományos konfuciánus klasszikusok egyike. Összesen 305 költeményt tartalmaz, melyeket a – valószínűleg téves – hagyomány szerint Konfuciusz (Kr. e. 551–479) válogatott össze több mint 3000 versből. A dalok a Kr. e. 11–7. század között keletkeztek. A Dalok könyve négy részre oszlik: a Guofeng (A fejedelemségek szokásai) című rész a legterjedelmesebb (1–160.), ez jórészt a különböző fejedelemségekből származó népdalok szövegeit tartalmazza. A Xiaoya (Kis ünnepi énekek, 161–234.) részben olyan dalok szövegei találhatók, melyeket a hagyomány szerint kisebb előkelőségek ünnepségein adtak elő. A Daya (Nagy ünnepi énekek, 235–265.) főnemesek udvarainak szertartási énekeit tartalmazzák, míg a Song (Himnuszok, 266–305.) rész a királyi udvarhoz kötődik.

 

Dalok könyve

Dalok könyve
A Si csing (Shi jing) első dala Csien-lung (Qianlong) császár kézírásával

 

1

Sirályok ríjjogása,
szirten víz csillogása,
az a lepke-szép asszony,
urának méltó társa.

Elmerül, libeg, felszáll
lótusz és liliomszál;
látlak, lepke-szép asszony,
gondom körötted kószál.

Álmom öblén kutatlak,
napom rád nyíló ablak,
elsüllyedsz s újra felszállsz,
kereslek és siratlak.

Bukdos a békalencse
a vízben föl-le, föl-le;
azt a lepke-szép asszonyt
lantom, gitárom zengje.

Sulyom, sás, szittyó, káka,
mohák gyöngyös homálya;
kísérjen, lepke-szép asszony,
dobom vad buffogása.

Kormos István fordítása

 

66

Hadba küldték édes uramat.
Jaj, ki tudja, meddig lesz uton,
hová veti sorsa, nem tudom.
Nap hanyatlik, este közeleg,
gunnyaszt már a kakas a rudon,
juhot, ökröt pásztora terel.
Hadba küldték édes uramat,
percre is csak hogy feledjem el?

Hadba küldték édes uramat,
számolatlan múlik sok napom.
Napok, évek? mikor láthatom?
Nap hanyatlik, este közeleg,
kakas bólogat a kőfalon,
gulya, csorda hazaérkezik.
Hadba küldték édes uramat.
Ki gondol rá, hogyha éhezik?

Rab Zsuzsa fordítása

 

87

Uram, ha szeretsz: felgyűrve szoknyám,
átgázolok a Csen vizén;
uram, ha megvetsz; vajjon más embert,
azt gondolod, nem lelek én?
Hej, fiatalság, bolondság!

Uram, ha szeretsz: felgyűrve szoknyám,
átgázolok a Vej vizén;
uram, ha megvetsz: én azt se bánom,
gondolod, hogy nincs más legény?
Hej, fiatalság, bolondság!

Weöres Sándor fordítása

 

93

Keleti kapuba állok,
seregelvek ott a lányok,
felleg-csordában a lányok,
utánuk én sose szállok;
hova lett a legcsudásabb?
Mással szólni nem kívánok.

Ragyog a várkapu tornya,
lányok raja körbe zsongja,
zúgnak, mint a fűzfa lombja,
mind a szerelmébe fonna;
hova lett a legcsudásabb?
Szomjúságom más nem oldja.

Kormos István fordítása

 

112

Kop-kop – ütsz a szantál-fára,
kivágod és viszed a folyó partjára,
tiszta és hullámos a széles víz árja.
Ha nem vetsz, nem aratsz:
mint teszel szert háromszáz messzi birtok magvára?
Ha nem vadászol, nem hajtasz:
mint teszel szert kertedbe-függesztett borz-irhára?
Ama derék nemes ember
nem az álmot lakomázza!

Kop-kop – formálsz kerék-küllőt,
megfogod és viszed a folyó szélére,
a nagy víz csillogva hömpölyög előre.
Ha nem vetsz, nem aratsz:
lelsz százezer kalászra és háromszáz mércére?
Ha nem vadászol, nem hajtasz:
lelsz faladra-akasztott nemes dámvad bőrére?
Ama derék nemes ember
nem a semmittevés híve!

Kop-kop – kalapálsz kereket,
emeled és viszed a folyó ajkához,
tágas meder árja sokfodrú, kristályos.
Ha nem vetsz, nem aratsz:
lesz valaha termésed épp háromszázmagtáros?
Ha nem vadászol, nem hajtasz:
lesz valaha kertedben fürjecske, kötve fához?
Ama derék nemes ember
nem a tétlenségnek áldoz!

Weöres Sándor fordítása

Forrás: ELTE-BTK

 

Rhodos

 

 

A görög szigetvilág délkeleti részén, Kis-Ázsia partvidékéhez közel fekvő Dodekannésos (gör.: tizenkét sziget) szigetcsoportjának legnagyobb és legjelentősebb szigete Rhodos, amely nevét a mitológiai Rhodé nimfa és Hélios, a napisten gyermekéről, Rhodosról kapta. Későbbi (téves) görög etimológia szerint a sziget neve a ródon, rózsa szóból származik, ennek tudható be, hogy ez a virág díszíti az itt vert pénzek hátlapját. A szigetet először Kréta irányából a minósiak hódították meg és hoztak itt létre kolóniát a mai Trianda településén. A minósiaktól a mykénéiek vették át a sziget feletti ellenőrzést, ennek a folyamatnak a lenyomata jól megfigyelhető Trianda régészeti ásatásokon feltárt rétegeiben is. A mykénéi anyagi kultúra, temetkezési szokások a sziget egész területén egyeduralkodóakká váltak. Az argolisi import kerámia mellett a helyi készítésű mykénéi kerámia is hamar megjelent. A helyi kerámiaművesség egyedi, regionális elterjedésű típusokat is kialakított (pl. a jellegzetes három lábon álló ún. kosáralakú edényeket). Ezt követően a sziget dór uralom alá került.

rhodos

Rhodosi tájkép

A történeti időkben a sziget három polisból állt: Kameiros, Ialysos, Lindos. A városok névadó hérósai a mitológia szerint Hélios és Rhodé nimfa unokái voltak. Kameiros és Ialysos a sziget nyugati partján, Lindos pedig a keleti partvidéken feküdt. A sziget városállamai részt vettek a görög gyarmatosításban is: a Kr.e. 7.sz. elején Krétával közösen rhodosiak alapították a szicíliai Gelat. A három rhodosi polisz Kos-szal, Knidosszal és Halikarnassosszal együtt alkotta az úgynevezett Dór Hexapolis konfederációját.

Kr.e. 408-ban a három város együttesen alapította meg, és lakóival telepítette be a sziget északi csúcsán fekvő, új„fővárost”: Rhodos városát. A szabályos utcahálózatú város megtervezését az ókor leghíresebb építészének: Hippodamosnak tulajdonítja a hagyomány.

Az archaikus kor tekinthető Rhodos virágkorának, főként a kerámia gyártás és elosztás tekintetében vált az egyik legjelentősebb központtá. A helyi készítésű kerámiafajták közül a nevét egy dél-rhodosi lelőhelyről Vrouliainak nevezett sajátos díszítésmódú edénytípus emelhető ki. Több más, kezetben rhodosi gyártásúnak tartott archaikus kerámia stílusról utóbb kiderült, hogy Milétosban készültek (pl. a Vadkecske és Fikellura stílusról).

 

Akropolis, Lindos

Lindos akropolisa az Athéné templom romjaival

Rhodos második virágkora a hellénisztikus időszakra esett, amikor a sziget a Mediterráneum egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. Ebben az időszakban híres művészeti központ és rhétorikai iskola is működött a szigeten, a római korban olyan hírességek tanultak itt, mint Cato, Cicero, vagy Iulius Caesar. Kr.e. 166-ban a sziget prosperitása megszakadt: a rómaiak Délos szigetét tették meg a régió legfontosabb szabad kikötőjének.

Forrás: Lebegyev Judit – Lexikon