Közzétette:
1540 őszén, majd 1541 tavaszától újfent két magyar király katonái ölték egymást Buda falainál. Ez kiváló ürügyet szolgáltatott Szulejmán számára, hogy ismét nagy haddal vonuljon Magyarországra. Bár a várvédők és a „felmentő” török csapatok tönkreverték az ostromló hadakat, Szulejmánnak ezúttal esze ágába se jutott, hogy a menekülőket üldözőbe vegye, és Bécset ostromolja. Ehelyett Budát foglalta el – csellel és kardcsapás nélkül. Augusztus 29-én – a mohácsi csata 15. évfordulóján – táborába hívatta a csecsemő János Zsigmondot és a Szapolyai-párt vezetőit, akiket egyszerűen lefogatott. Izabellát ugyanakkor arra kényszerítette, hogy megnyittassa a város, majd a királyi vár kapuit katonái előtt. A magyar urak így megmenekültek a lefejezéstől, Izabella királyné és fia pedig elindulhattak Lippára, ahonnan a rájuk bízott Erdélyt és Tiszántúlt kormányozhatták évi 10 000 forint lefizetése fejében. Az ország középső része Budával együtt közvetlen török irányítás alá került, míg az ettől nyugatra és északra fekvő területeket Bécsből kormányozták. A Magyar Királyság ezzel három részre szakadt, s ez az állapot mintegy másfél évszázadra állandósult.
A három részre szakadt Magyarország a drinápolyi béke (1568) korában
A következő évtizedek török politikájának egyik fő törekvése a Nándorfehérvártól Budáig tartó, kezdetben keskeny éknek a tágítása volt minden irányban. Ezek során számos magyar erősség került ellenséges kézre: Siklós, Pécs, Pápa, Vác, Esztergom, Tata és Székesfehérvár már 1543-ban; Visegrád, Nógrád és Hatvan 1544-ben; Becskerek, Nagylak, Csanád és Lippa 1551-ben; Temesvár, Szécsény, Gyarmat és Drégely 1552-ben, Gyula és Szigetvár 1566-ban. Ezekkel a foglalásokkal alakult ki a talpára állított háromszöghöz hasonlítható, a keleti és a nyugati Magyar Királyság közé ékelődött területrész, amelyet Hódoltságnak nevezünk.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (176—177. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 
2 comments