Narkisszosz

 

 

A theszpiai Narkisszosz a kék Leiriopé nimfa fia volt. A nimfát egyszer Képhisszosz folyamisten körülölelte kanyarulataival, aztán erőszakkal magáévá tette. Teiresziász látnok, akitől Leiriopé kért először tanácsot, azt mondta neki: – Narkisszosz nagyon hosszú életű lesz, de csak akkor, ha sose ismeri meg önmagát. – Természetes, hogy Narkisszoszba már gyermekkorában mindenki beleszeretett, s mire tizenhat esztendős lett, egy sereg mindkét nembeli szerelmest utasított vissza szívtelenül. Ugyanis éktelenül büszke volt a szépségére.

 

Nicolas-Bernard Lépicié festménye (1771)

Nicolas-Bernard Lépicié festménye (1771)

A visszautasított szerelmesek közt volt Ékhó, a nimfa, aki elvesztette beszélőképességét, csak mások kiáltásait tudta szajkómódra ismételgetni. Ez volt a büntetése, amiért hosszú mesékkel szórakoztatta Hérát, s közben Zeusz szeretőinek, a hegyi nimfáknak sikerült elkerülniök az istennő féltékeny tekintetét, s elmenekültek. Egyszer Narkisszosz szarvasvadászatra ment, s Ékhó lopva követte az úttalan erdőben. Nagyon szeretett volna beszélni vele, csakhogy képtelen volt elsőnek megszólalni. Végül Narkisszosz észrevette, hogy elkalandozott társaitól, és kiabálni kezdett: – Van itt valaki? – Valaki – felelte Ékhó. Narkisszosz meglepődött, mert senkit sem látott.

– Hozzám!

– Hozzám!

– Miért bujkálsz előlem?

– Miért bujkálsz előlem?

– Hadd lássalak!

– Hadd lássalak – visszhangozta Ékhó, és boldogan előrohant rejtekhelyéről, hogy megölelje Narkisszoszt. Ő azonban gorombán lerázta magáról és elszaladt. – Inkább meghalok, semhogy lefeküdnék veled! – kiáltotta.

– Lefeküdnék veled! – esedezett Ékhó, pedig élete hátralevő részét elhagyott völgyekben töltötte, s addig sorvadt a szerelemtől és bánattól, hogy a végén nem maradt meg egyéb belőle, csak a hangja.

Egyszer meg Narkisszosz kardot küldött Ameiniosznak, legkitartóbb udvarlójának. Róla kapta nevét az Ameiniosz, az Alpheioszba ömlő Helisszón mellékfolyója. Ameiniosz öngyilkos lett Narkisszosz küszöbén, s felszólította az isteneket, hogy bosszulják meg halálát.

Artemisz meghallotta kérését, s olyan szerelemre gyullasztotta Narkisszoszt, amely sohase teljesülhetett be. A theszpiai Donakónban egy ezüstösen tiszta forrásra bukkant, amelynek vizét még sose zavarta meg se lábasjószág, se madár, se vadállat, sőt még fölébe hajló árnyas fák lehulló ága sem. Mikor Narkisszosz fáradtan földre vetette magát a füves parton, hogy csillapítsa szomját, beleszeretett saját tükörképébe. Először megpróbálta megölelni és megcsókolni a vele szembenéző gyönyörű fiút, de hamarosan rájött, hogy ő maga az; fekve maradt, és órák hosszat elragadtatva bámult a víztükörbe. Hogyan fogja kibírni, hogy megtalálta szerelmét, és mégse lehet az övé? Gyötörte a bánat, de még a szenvedésnek is örült. Legalább tudta, hogy akármi történik. Másik énje hű marad hozzá.

 

Caravaggio: narcissus

Michelangelo Merisi da Caravaggio festénye a mitológiai Narkisszoszról

Ékhó nem bocsátott meg Narkisszosznak, mégis együtt szenvedett vele. Amikor az tőrt döfött a szívébe, részvétteljesen visszhangozta: – Jaj! Jaj! – , s amikor kilehelte a lelkét, megismételte utolsó szavait is: – Ég veled, reménytelen ifjú szerelmem! – Narkisszosz vérét beitta a föld, s belőle sarjadt a piros pártás fehér nárcisz, amelyből most balzsamkenőcsöt párolnak Khairónineiában. Noha fejfájást okozhat, fülbetegségek és fagydaganatok gyógyítására, valamint sebkenőcsnek javallják.

Forrás: Robert Graves – A görög mítoszok – első kötet (421-422. oldal.) Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981 ISBN  963 07 1959 2

Nárcizmus

Narkisszosz történetéből Sigmund Freud alkotta meg a nárcizmus kifejezést, amely a túlzó önszeretet szinonimája.

 

Szfinx (sphinx)

 

 

A sphinx oroszlántesttel és emberfejjel ábrázolt lény. Eredetileg kizárólag egyiptomi királyokat jelenítettek meg ezen a módon. Később királynőket, majd isteneket is. A képtípus egyiptomi neve nem ismeretes.
A görög-római mitológiai-irodalmi ábrázolásokban a sphinx mindig női szörnyeteg. Hésiodosnál (Istenek születése, 326) és Pseudo-Apollodórosnál (Mitológia, 3,5,8. ) Echidna és Typhón sarja. Más források szerint Echidna saját fiával, Orthos kutyával nemzette a sphinxet.
SphinxA róla szóló történetek egyik változata szerint a sphinxet Héra küldte a thébaiak ellen, mivel megharagudott Laiosra, a thébai uralkodóra Chrysippos, Pelops fiának elrablása miatt. A sphinx, vagy más formájában Phix székhelye a róla elnevezett Phikion-hegyen volt. Amikor nem itt tartózkodott, egy oszlopon ült Thébai városának főterén, ahogy több ábrázoláson is láthatjuk (pl. a Vatikáni Múzeumban őrzött ivócsésze tondóján vagy a Delphoi Múzeumban őrzött szobron). Innen szemelte ki a város ifjai közül soron következő áldozatát, akit elrabolt és megfojtott.
Azt is mesélték, hogy a hősnek, aki le akarta őt győzni, a Phikion-hegyre kellett kimennie, hogy megbirkózzon vele. Közismertebb azonban az a változat, amely szerint a sphinx találós kérdést tett fel a thébaiaknak, akik minden nap összegyűltek, hogy törjék rajta a fejüket. Amikor nem sikerült megfejteniük, a sphinx mindig elrabolt egyet közülük. A sphinx a rejtvényt a Múzsáktól tanulta. A benne feltett kérdés az volt, hogy mi az, ami kezdetben négy, később kettő, végül pedig három lábon jár.

Oidipus és a sphinxA talányt csak Oidipus, Laios kitett és halottnak hitt gyermeke tudta megfejteni: a megoldás az ember. Amikor a sphinx ezt meghallotta, öngyilkos lett: a mélybe vetette magát.
A minósi-mykénéi művészetben kedvelt díszítőmotívum volt a macskatesttel, szárnnyal, női fejjel ábrázolt keveréklény. Ez a képtípus a Kr. e. 8. sz. második felében tűnik fel újra a görög művészetben, ám nem tudjuk, mikor azonosították a thébai sphinx-szel.
Kezdetben az ábrázolásokon a sphinx férfi is lehetett, szakállal és sapkával. A Kr. e. 5. századtól női formában jelenik meg.
Az archaikus korban az ión oszlop tetején ülve ábrázolt sphinx kedvelt fogadalmi ajándék volt. Attikában sírsztéléket is díszítettek vele. Itt a halál szimbólumaként és a sír őrzőjeként jelent meg. Híres az az ábrázolás, amely csak Pausanias leírásában maradt ránk, de valaha az olympiai Zeus-templom kultuszszobrának trónusát díszítette: elülső lábain thébai ifjak hevernek, akiket sphinxek ragadnak meg (Görögország leírása, 5,11,2).
A sphinx gyakran egyszerű dekorációs elem az építészetben, a bútorokon vagy sisakdíszeken.
A sphinx története az ókor után is folytatódott. A barokk művészetben például gyakran tűnik fel kastélyokban és kertekben, a 19. században pedig a végzetesen vonzó nő (femme fatale) szimbóluma lett.

Forrás: Birkás Éva (szepmuveszeti.hu)

 

Mondások a XX. századból

 

 

Gyakran, vagy ritkán használjuk őket. Hogy honnan származnak néha tudjuk, néha nem. Összegyűjtöttem néhányat, ne menjen végleg feledésbe eredetük.

   lovakEgy fenékkel nem lehet két lovon ülni. Mikszáth Kálmán képviselőházi naplójában elmarad az alsóházi ülés, mert a miniszterelnök a felsőházban ügyködött. A kétkamarás parlament munkarendjét kritizálta a kijelentés.

   Édes anyanyelvünk. Halász Gyula földrajztudós, nyelvész 1938-ban kiadott könyvének címe, ehhez kötik a mondást. Pedig először  Arany János használta ezt a jelzős szerkezetet: Lesz-e, ki az édes anyanyelven / Rólatok korának csudát énekeljen? (Álom-való)

   Alulról szagolja az ibolyát. Az első világháborúból hazatért hadifoglyok mondták, ha valaki érdeklődött hozzátartozója sorsáról. Tragikus, az együttérzést nélkülöző kifejezés.

   A sör folyékony kenyér. Nádai Ferenc festőművész 1919-ben plakátsorozatot készített a veszélyesen terjedő alkoholizmussal szemben. Egyik plakátján pohár sör, mellett egy vaskos szelet kenyér. A sör a pálinkánál kevésbé káros ital, ez kétségtelen.

   Agytröszt. Az 1929-ben bekövetezett világválság idején Roosevelt, az USA elnöke tanácsadó testületet hozott létre a gazdasági élet konszolidálására. A New Deal-nak nevezett programot kidolgozó szakértő csoportot nevezte a közvélemény agytrösztnek.

   Elhúzta a csíkot. A második világháború idején az amerikai bombázó repülőgépek, a Liberátorok kondenzcsíkot húztak maguk után. Amikor a légteret elhagyták, a civil lakosság fellélegzett: elhúzták a csíkot!

   A házasságok az égben köttetnek. Csathó Kálmán nagy sikerű vígjátékának címe. Talán arra utal, hogy a házasságok alakulása kiszámíthatatlan, csak az égiek tudnák megjósolni.

   Magyarázom a bizonyítványom. Karinthy Frigyes „Tanár úr kérem…” c. könyvének egyik fejezetcíme. Valaki rossz fát tesz a tűzre, nagy hibát vét és ki akarja menteni magát. De ez nem sikerül, egyre jobban belebonyolódik a saját kifogásaiba, mellébeszélésébe.

   Szív küldi színek szívesen. A Magyar Rádióban évtizedekig adták ezt a műsort, üzenni lehetett dallal a kedvesnek, szülőnek, testvérnek. 1923-ban mutatta be a Fővárosi Operettszínház a Mézeskalács c. darabot. Szövegét Emőd Tamás költő, színigazgató írta. Az egyik betétdal kezdő sora.

   Üres gyomorral nem lehet Himnuszt énekelni. Nyomorgó emberektől nem lehet lelkes tetteket várni. A mondást Vas Zoltánnak, Budapest polgármesterének (az 1956-os forradalom alatt közellátási kormánybiztosnak) tulajdonítják, pedig Szabó Dezső, erdélyi író, a Nyugat munkatársa írta le először.

   Gitt-egylet. Molnár Ferenc „Pál-utca fiúk” c. világhírű regényében szerepel, a fiúk magukat nevezik így. Ma már teljesen más a jelentése. Olyan, csak önmagával foglalkozó szervezet, amelynek semmi szerepe, jelentősége, hatásköre nincsen.

Láng Róbert – EuroAstra

 

Hangszerbutik

 

 

Nem tudom, más nyelvekben hogy van ez, de mifelénk a hangszerek beszivárognak mindenhová. Olyan helyekre is, ahol semmi keresnivalójuk nem lenne. Például a hangszer egyúttal gyógyszer is. Ismerjük a gyerek-mondókát. Gólya, gólya, gilice! Mitől véres a lábad? Török gyerek megvágta. Magyar gyerek gyógyítja. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Ez utóbbi ritka hangszer, kukoricaszárból készült, hegedűalakra formált eszköz. Két szár kell hozzá, az egyiket meghajlították, a mások volt a vonó, mindkét szárból egy darabka pedig a húr.

 

Nádihegedű

Nádihegedű

   Az emberi testtel foglalkozó orvostudomány nyelve is használja a hangszereket. Fülünkben Eustach-kürt, dobhártya, lábszárunkban sípcsont van. Hogy a HPV-t, a humán papillomavírus okozta fertőzést miért hívták régen cimbalomszögnek, azt nem tudom.

   Ha zongorázni tudnám a különbséget…,mondjuk, ha valamilyen nagy nívóbeli eltérés van például két író műve között. A mondásnak semmi köze a hangszerhez. Karinthy Frigyes, a nyelv mestere írja egyik novellájában: ha zongorázni tudnám a különbséget, hogy ő mennyivel jobban zongorázik mint én, akkor ki tudna jobban zongorázni, ő. vagy én?

   Ügyefogyott emberre mondjuk: szerencsétlen flótás. Még ha soha életében nem látott flótát, akkor is. A mondás Schiller Ármány és szerelem c. színdarabjában szerepel. Von Walter miniszter fia Ferdinánd, szerelmes lesz Lujzába, Miller fuvolatanár gyönyörű lányába. Ennek a szerencsétlen flótásnak a lányát akarod elvenni? – korholja fiát a nagyúr.

   A növények nevében is szerepelnek hangszerek, bár hangot nem adnak. Gondoljunk csak a trombita folyondárra, a harangvirágra és természetesen az orgonára.   

   Az irodalomtörténet is elcsente egy régi hangszer, a görögök által használt líra nevét. Könyv, színdarab, vers = epika, dráma, líra. Valószínűleg a versek szavalása közben pengették Zeusz lányai miniatűr hárfájukat. Állítólag Hermész isten találmánya.

   Dobbal nem lehet verebet fogni. Világos, nem is próbálnám. Jelentése: a túl nagy hírverés visszájára fordulhat. Esküszöm, nem az óriásplakátokra gondoltam.

   Hogy miért neveztek el egy csörgődobbal járható táncot (Ibsen: Nóra) tarantellának, egy halálos csípésű mérgespók nevének, talán soha nem fog kiderülni.

   Most pedig bemegyek a kis szobámba, behúzom a harmonika ajtót és pihenek egy kicsit.

Láng Róbert – EuroAstra

 

 

Romulus és Remus

 

 

Korán reggel kiment a folyó partjára Silvia, a Vesta-szűz, hogy friss vízben mossa meg a templom szent eszközeit: ringó léptekkel haladt a szelíd lejtésű part felé és fején hordozta az agyagkorsót. Amikor odaért, letette az edényt, maga leült a földre, hogy megpihenjen egy kissé, keblét a szél felé tárta és megigazgatta zilált hajfürtjeit. És amíg ott pihent, az árnyékos füzek, a csicsergő madarak és a víz könnyed csobogása álmot idéztek szempilláira.

Meglátta Mars és megszerette, és a leány nem tudta, hogy álmában az isten ölelte meg. Mire felébredt, Mars magzatait hordta szíve alatt. Egy fűzfának támaszkodva rebegte:

Vajha szerencsés lenne az álmom! Ott álltam az oltár mellett, a gyapjúszalag leesett homlokomról és két pálmafa nőtt ki belőle. Az egyik magasabb volt, mint a másik, dús ágaival az egész földet betakarta és lombozatával a csillagokig ért fel. De nagybátyám ki akarta vágni mind a kettőt — a szívem megremegett, amikor ezt láttam. Mégis, Mars madara, a harkály és farkas megvédte mindkettőt.

Így szólt Vesta papnője, közben megtelt tiszta vízzel a korsó, s bár ereje megfogyatkozott, Silvia fölemelte.

Romulus és Remus

A Romulust és Remust szoptató nőstényfarkas

Romulus és Remus anyja lett Silvia, mire kitelt az ideje. Amikor megtudta ezt a kegyetlen Amulius, aki bátyjának, Numitornak, Silvia apjának a királyságát bitorolta, megparancsolta szolgáinak, hogy öljék a Tiberis folyóba az újszülötteket. De a víz habjai visszariadtak a bűntől és gyöngéden kitették a szárazra a kisfiúkat. És farkas szoptatta őket és harkály hordott nekik eleséget, amíg rájuk nem talált Faustulus, a derék pásztor, aki feleségével, Acca Larentiával felnevelte mindkettőt.

Mikor tizennyolc éves lett a két ifjú, már ők osztottak igazságot a pásztorok között. Bátran szembeszálltak a rablókkal és az elhajtott barmokat hazaterelték. Majd megölték Amuliust és visszaadták nagyapjuknak a királyságot Alba Longában.


Ovidius: Fasti III. 11–68. sorok

*

Romulus és Remus elhatározta, hogy új várost alapítanak. Madárjóslatra bízták annak eldöntését, hogy melyikük rakja a falakat. A Palatinus halmára ment fel Romulus, az Aventinusra Remus, és onnét lesték a madarak repülését. Remusnak hat madár jelent meg, de Romulusnak tizenkettő, s így őt illette meg a városépítés joga.

Pales ünnepén kezdték meg a munkát. Árkot ástak és gabonaszemeket szórtak beléje, majd földet hordtak rá a szomszédos telekről, és a betemetett árok fölé emelték az oltárt, amelyen hamarosan kigyulladt az áldozati tűz lángja. Ezután hófehér bikát és hófehér tehenet fogva ekéje elé, barázdát húzott Romulus, avval jelölte ki a városfal helyét, és így imádkozott:

Juppiter, Mars atya és Vesta anya, ti segítsetek e város alapításánál! Legyen hosszú életű a város és uralkodjék az egész földkerekségen!

Juppiter kedvező jelt adott: bal felől mennydörgött és villámlott. Hamarosan állt a városfal. Celer vezette a munkát, akit Romulus jelölt ki erre, meghagyva neki:

Gondod legyen rá, hogy senki át ne ugorja a falakat: aki ilyet merészelne tenni, azt add át a halálnak!

Nem tudva ezt Remus, kicsinyelni kezdte az alacsony falakat:

Ez volna alkalmas arra, hogy megoltalmazza a népet? – és azzal már keresztül is ugrott a falakon.

Celer az ásóval halálra sújtotta, s mikor ezt megtudta Romulus, elnyelte könnyeit, gyászát a keblébe rejtette, hogy példát mutasson:

Így merje az ellenség átugorni az én falaimat! – mondta. De Remus végtisztességén kitört visszafojtott fájdalma, csókkal illette testvérét és úgy búcsúzott el tőle, akinek akaratlanul okozta halálát. Vele együtt sírtak Faustulus és Acca és a város jövendő polgárai.


Ovidius: Fasti IV. 811–855. sorok

Forrás: Trencsényi-Waldapfel Imre – Mitológia – Gondolat, Budapest 1960 

 

Orpheus és Eurydiké

 

 

Orpheus Kalliopé múzsának és Oiagros folyamistennek, mások szerint magának Apollónnak volt a fia. Csodálatosan szép éneke még az alvilág urait is meglágyította.

Felesége, Eurydiké, a folyó partján játszadozott társnőivel, a dryasokkal, a fák istennőivel, mikor meglepte őket Aristaios, Apollón fia, a pásztoristen és a méhek kedvelője. Futott előle Eurydiké és futtában nem látta a mérges kígyót a magas fű között, ez megmarta és a kígyómarás a halálát okozta. Betöltötte hangos sirató énekkel a dryasok kara a hegyeket, velük sírtak a Rhodopé hegység sziklavárai, a Pangaion csúcsa, Rhésos harcias földje, a geták népe és a Hebros folyó és egész Thrakia.

Orpheus és EurydikéMaga Orpheus lantja zengő hangjában keresett vigasztalást és egyedül bolyongva a parton, csak Eurydikét énekelte; róla énekelt, amikor a nap felkelt, és róla énekelt, amikor a nap lenyugodott. Elment a Tainaron hegyfokához is, az alvilág torkának tátongó mélységéhez, s a fekete félelemtől sötétlő ligetbe hatolt. Ott az alvilág félelmetes királya elé járult, hogy kérlelje emberi könyörgésekre meglágyulni nem tudó szívét.

Énekére megindultak az Erebos mélyére rejtett lakukból a könnyű árnyékok, a napvilágtól megfosztott emberek képmásai, s jöttek sűrű rajban, mint ahogy a lombos ágakon a madarak ezrei bújnak meg, mikor az este vagy a téli vihar a hegyekből összetereli őket. Jöttek anyák és férjek, nagyszívű hősök, akik már eleget küzdöttek az életben, gyermekek és hajadon leányok és ifjak, akiket még szüleik előtt helyeztek máglyára, mindazok, akiket a fekete iszap, a Kókytos folyó és az undok mocsár lomha vize köt meg és a Styx kilencszer körülfolyó árja tart fogva.

Elcsodálkozott az éneken Hadés palotája, sőt maga a Tartaros legbelsőbb zuga is, és az eumenisek, kiknek a hajába sötétkék kígyók fonódtak. Nyitva felejtette három száját a Kerberos, és Ixión kereke megállt.

Persephoné, az alvilág királynéja is megilletődött és visszaengedte Eurydikét, csak azt kötötte ki, hogy férje mögött menjen fel a napvilágra s míg fel nem érnek, ne nézzen hátra Orpheus. Hanem Orpheus eszét elvette a vágy hitvese után – megbocsátható vétek, ha egyáltalán ismernék a megbocsátást az alvilági istenek –, s már majdnem felértek a napvilágra, mikor megállt hirtelen és visszanézett. Ezzel meghiúsult minden, amit elért, az alvilág engesztelhetetlen urával kötött szerződést ő maga szegte meg, recsegő hang hallatszott háromszor az Aornos mocsár felől, és szomorúan mondta Eurydiké:

Engem, szegény hitvesedet, és téged, Orpheus, a te meggondolatlanságod veszített el. Ime visszahív már a kegyetlen végzet s két szememre újra álom borul. Isten veled, a nagy éjszaka vesz körül és sodor magával, csak erőtlen kezemet nyújthatom feléd még egyszer, de nem lehetek többé a tiéd. – És eltűnt Orpheus szeme elől, mint a füst, mely szerteoszlik a levegőben. Az hiába kapkodott az árnyék után, és hiába akart oly sokat mondani neki, többé nem látták egymást. Kharón, az alvilág révésze, nem engedte meg még egyszer, hogy átkeljen az alvilágot elzáró mocsáron Orpheus.

Mit tehetett, hová vonszolhatta magát, kitől kétszer ragadta el hitvesét a halál? Mivel engesztelhetné meg a holtak lelkeit, az alvilági istenségeket? Eurydikét már, mint hűvös árnyékot, a Styx vizén vitte a csónak.

Mondják, hogy hét álló hónapon át siránkozott egy szikla alatt, a Strymón folyó elhagyott partján, és szomorú sorsát újra meg újra elénekelte, és énekére meglágyultak a tigrisek, megindultak a kemény tölgyfák. Mint mikor a nyárfa árnyékában a gyászoló fülemüle elveszett fiókáin kesereg, melyeket a keményszívű szántó-vető kiszedett a fészekből, mikor még tolluk sem volt, és az anyamadár egész éjszaka siratja őket, az ágon ülve, nem fogy ki az énekből, és bús panaszával betölti az egész vidéket.

Orpheusnak sem kellett többé a szerelem, s nem lelt vigasztalást új menyegzőben. Magányosan nézte a sivár jeget a hyperboreiosok földjén, a Tanais folyó havas vidékét és az örök dérrel belepett mezőket.

Vergilius: Georgica IV. 453–527. sorok.

 

Forrás: Trencsényi-Waldapfel Imre – Mitológia (73-74. oldal) Gondolat Kiadó, 1960
Illusztráció: Reich Károly – Orfeusz és Euridike (szita nyomat)

 

Megújult a MaNDA adatbázisa

 

 

Megújult a Magyar Nemzeti Digitális Archívum (MaNDA) központi adatbázisa. A fejlesztés fő célkitűzése az volt, hogy a digitalizált kulturális értékek korszerű megőrzésén túl az adatbázis kiszolgálja a mai felhasználói igényeket.

MaNDAA MaNDA adatbázisának célja a digitalizált értékek gyűjtése, rendszerezése, a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tétele – a szerzői jogi kereteknek megfelelően — jelentette ki Dr. Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára. Az adatbázis lehetővé teszi a digitalizált magyar vonatkozású szellemi, kulturális örökség kereshetőségét, rendszerezését egy nyilvános online felületen. A gyűjtés hozzájárul a digitális tartalmak közzétételével elsősorban a közgyűjteményekben őrzött kulturális javaknak a magyar társadalom, valamint a határon túl élő magyar közösségek, illetve a nemzetközi érdeklődők számára való eljuttatáshoz; a tudományos kutatás elősegítéséhez; a közoktatás számára minőségi digitális tartalmak szolgáltatásához; illetve a helyi közösségek érdeklődési körébe tartozó, helyi gyűjtemények, események digitális lenyomatának az adott közösség felé való közvetítéséhez. Az adatbázis betekintést nyújt intézményi partnerei állományába, közzéteszi a kulturális tartalmakat, amelyeknek fellelhetősége egységes adatbázis hiányában nehezebben lenne beazonosítható — tette hozzá az államtitkár.

Az adatbázis tartalmát a szerződött közgyűjteményi, illetve civil szervezetek töltik fel, saját hatáskörben eldöntött, de a MaNDA-val egyeztetett munkatervek alapján. Az adatbázisban jelenleg 40 településről 170 volt és jelenlegi partnerintézmény teszi közzé digitalizált dokumentumait, az Országos Kulturális Digitalizációs Közfoglalkoztatási Program részeként. A nyilvános online gyűjtemény magyarországi múzeumoktól, könyvtáraktól, levéltáraktól, magángyűjteményektől, civil szervezetektől, kulturális- és oktatási profilú intézményektől és egyházi gyűjteményektől több mint 350 ezer rekordot és több mint ötmillió metaadatot tartalmaz — mondta el Lovas Lajos, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet főigazgatója.

A digitalizált kulturális tartalmak keresése és böngészése mellett a MaNDA adatbázis tételeiből összeállított, hetente bővülő tematikus virtuális kiállításokat is megtekinthetnek az érdeklődők. A virtuális kiállítások a főoldalon, a diavetítés kiajánlott cikkeiből érhetőek el. A kiállítások célja, hogy bemutassák az adatbázisba feltöltött kulturális tartalmakat úgy, hogy azt egy új kontextusba helyezik – így egymás mellé kerülhetnek olyan tartalmak is, melyeket térbeli, jogi, formai tulajdonságaik elválasztanak egymástól, s így talán sohasem kerülnének egy kiállítótérbe.

“A használat során felmerült igényeket vettük figyelembe az új rendszer kialakításánál. Ilyenek például, hogy míg korábban a csak a cím és a leírás mezőkben lehetett keresni, mostantól lehetőség van összetett keresésre is, sőt lehetőség van már leltári/regisztrációs számra való keresésre is. Továbbá újdonság, hogy most már a rekordok is megjeleníthetők intézményi bontásban. Elkészült a site akadálymentesített változata is, és a kor tendenciáinak megfelelően reszponzív designt kapott a weboldal” — mondta el Lovas Lajos.

Dr. Hoppál Péter elmondta, hogy ugyan a felhasználói igények alapvetően nem változtak az elmúlt néhány év alatt, viszont újra reneszánszát éli az a felismerés, hogy a kultúrát egyfajta termékként kell “eladni” a felhasználónak. Az adatbázis, minél nagyobb, annál inkább hasonlít egy lexikonhoz. Tény, hogy gyakorlatilag ma már senki sem olvas, használ lexikont. Talán csak az ismeretterjesztő művek szerzői, a kutatók, ritkábban a diákok. A mi feladatunk, hogy kihasználva a továbbfejlesztett adatbázis technikai lehetőségeit, magunk kínáljunk értékes és érdekes tartalmakat. Ilyen például a virtuális kiállítás az új oldalon — tette hozzá az államtitkár.

A MaNDA a kulturális javak digitalizációs folyamatában betöltött nemzeti aggregátori tevékenysége során a begyűjtött metaadatokat és digitalizált kulturális javakat szabványos Dublin Core alapú European Data Model (EDM) struktúrában tárolja. Ezzel MaNDA adatbázisa – a kulturális örökségek digitalizálása terén – illeszkedik a kormány által meghirdetett Digitális Jólét Programba. Az aggregációs tevékenység egyik fontos célja e tartalmaknak az európai digitális könyvtár, az Europeana adatbázisaiba, szolgáltatásaiba való továbbítása. Ennek a feladatnak a megoldásaként a MaNDA a nemzetközi információcsere gyakorlatában létező szabványos, automatizált adatgyűjtési megoldást használ, amely az Open Archives Initiative Protocol for Metadata Harvesting (OAI-PMH) protokollon alapul.

A MaNDA a rendszer kialakításakor szorosan együttműködött partnerintézményeivel, az ő tapasztalataik és véleményeik is beépítésre kerültek a fejlesztésbe.

A Magyar Kormány 2011 nyarán hívta életre a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézetet (MaNDA), az 1957-ben alapított Magyar Nemzeti Filmarchívum utódjaként. A Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet az ország egyetlen filmes közgyűjteménye. Működésének fő célja, hogy a magyar és egyetemes filmkultúra tárgyi, írásos és egyéb dokumentumainak gyűjtésével, megőrzésével, felújításával és archiválásával, valamint kutatási tevékenységgel hozzájáruljon a magyar filmkultúra fejlődéséhez. Filmgyűjteményükben mintegy 64 000 leltári tétel szerepel. A magyar filmállomány felújítása, restaurálása és digitalizálása 1989 óta folyamatosan és tervszerűen zajlik. Könyvtáruk az ország egyetlen filmes szakkönyvtára, plakáttáruk 26 000 plakátot, fotótáruk pedig több mint 350 000 fotót őriz. A MaNDA feladata az eddig zártan, szétszórtan működő digitális archívumok rendszerének összekapcsolása, hogy e gyűjteményi tételek ne csupán archívumok mélyén őrzött láthatatlan és hallhatatlan, így a közönség számára nem létező értékek legyenek, hanem az érdeklődők számára tudást, szórakozást jelentő mindennapi kincsekké váljanak.

mandadb.hu

Kislexikon

Europeana

Az Europeana sztenderdjei szerint öt dokumentumtípust gyűjtünk: kép, hang, szöveg, mozgókép, 3D. A digitalizált dokumentumok esetében ez a digitalizált fájl jellegét jelenti alapvetően. Azaz egy múzeumi tárgy például lehet kép, 3D, de mozgókép is.

Metaadat

A metaadatok olyan leíró adatok, amelyek alapján meg lehet találni a keresett objektumot. Az alapvető adatok: cím, szerző, keletkezés ideje, földrajzi elhelyezkedés, stb. Magyarán, mi ez, hol van, milyen, mekkora. Egy tárgyhoz gyakran negyven metaadat is csatlakozik. Metaadatolás nélkül a digitalizációnak nincs sok értelme, mert a keresések nem releváns találatot fognak eredményezni.

Forrás: EuroAstra

Görög mítoszok – Athéné születése

 

 

A pelaszgok szerint Athéné istennő Líbiában, a Tritónisz-tó partján született, ott találta meg és nevelte fel három kecskebőrbe öltözött líbiai nimfa. Még fiatal lány volt, amikor egy lándzsával és pajzzsal folytatott barátságos párviadalban véletlenül megölte játszótársát, Pallaszt, s gyásza jeléül illesztette Pallasz nevét a magáé elé. Kréta szigetét érintve költözött Görögországba, és először a boiótiai Triton-folyó mellett fekvő Athénai városában lakott.

 

Athéné

Athéné (Velletriből) Louvre

1. Patón Athénét, Athén pártfogóját, a líbiai Neith istennővel azonosította, akit abban az időben tiszteltek, amikor az apaságot még nem ismerték el. Neithnek Szaiszban volt temploma, ahol Szolónt – pusztán azért, mert Athénból érkezett – igen vendégszeretően fogadták. Neith szűzpapnői minden évben viadalt rendeztek, nyilván a főpapnői tisztségért. Apollodórosz beszámolója az Athéné és Pallasz közti párviadalról későbbi patriarchális verzió: elmondja, hogy Athéné, akit Zeusz szült, és Triton folyamisten nevelt fel, véletlenül megölte tejtestvérét, Pallaszt, Tritón folyamisten leányát. Amikor ugyanis Pallasz éppen egy csapást próbált mérni Athénére, Zeusz közéjük tartotta aigiszát és ezzel elterelte Pallasz figyelmét. Csakhogy az aigisz – egy kecskebőrből készült varázserejű tarisznya, amelyben egy kígyó volt, s amelyet a Gorgó-maszk védelmezett – már jóval azelőtt Athéné birtokában volt, hogy Zeusz azt állította volna: ő az istennő apja. A kecskebőr kötény a líbiai leányok szokásos öltözéke volt, és a Pallasz szó csupán „hajadont” vagy „ifjút” jelent. Hérodotosz írja: „Athéné öltözékét és aigiszát a görögök a líbiai nőktől vették át, akik pontosan ugyanígy öltözködtek, azzal a különbséggel, hogy bőrruhájukat nem kígyók, hanem rojtok szegélyezik.” Az etiópiai leányok még ma is ilyen öltözéket viselnek, s ruhájukat néha ión szimbólumokkal: kagylópénzekkel díszítik. Hérodotosz hozzáfűzi még, hogy az „olulu, olulu” diadal-kiáltás, amellyel Athénét üdvözölni szokták líbiai eredetű. Tritóné azt jelenti, hogy „a harmadik királynő”, vagyis az istennőháromság legidősebb tagja – a Pallasszal vívó és nimfává serdült leány anyja, éppúgy, ahogy Koré-Perszephoné Démétét leánya.

2. Bizonyos agyagedény-leletek arra engednek következtetni, hogy már Kr. e. 4000-ben vándoroltak líbiaiak Kréta szigetére. Valószínű, hogy Kr. e. 3000 körül – Felső- és Alsó-Egyiptomnak az első dinasztia alatt történt erőszakos egyesítése idején – az istennő igen sok líbiai tisztelője érkezett oda a nyugati Delta-vidékről. Nem sokkal később kezdődött az első minószi korszak, és a krétai kultúra átterjedt Thrákiára és a prehellén Görögországra.

3. A többi Pallasz nevű mitológiai személy közül az a titán volt az egyik, aki a Sztüx folyót vette feleségül, és Zéloszt („buzgalom”), Kratoszt („erő”), Biét („erőszak”) és Nikét („győzelem”) nemzette vele. Lehetséges, hogy ez a Pallasz a Holdistennőnek tisztelt Pelopsz-delfint szimbolizálta. Homérosz egy másik Pallaszt a „„Hold atyjának” nevez. Egy harmadik Pallasz nemzette az ötven Pallantidát, Thészeusz ellenségeit. Ezek kezdetben valószínűleg Athéné harcos papnői voltak. Egy negyedik Pallaszt Athéné apjának neveznek.

 

Forrás: Robert Graves – Görög mítoszok, I. kötet (56-58. oldal) Európa Könyvkiadó, 1981 ISBN 963 07 1959 2

 

Aknay János pozsonyi kiállítása

 

 

A földi és az égi szféra között

Szeptemberig látogatható Aknay János festőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjának kiállítása a pozsonyi Városi Galériában. Aknay munkássága folytatása, s egyben megújítása a több mint száz éves hagyománnyal rendelkező szentendrei festészet geometrikus törekvéseinek. Angyalai az időtlenség, az örökkévalóság hírnökei, akik összekötő kapcsolatot jelentenek az égi és a földi, a látható és a láthatatlan, az anyagi és a szellemi tartalmak között, akár csak maga a művészet.

Aknay János kiállításaA kiállítás a június 6. és 13. között Pozsonyban a Magyarország Pozsonyi Nagykövetsége és a Pozsonyi Magyar Intézet szervezésében immár harmadik alkalommal megrendezett Több mint szomszéd – Magyar Kulturális Hét eseménysorozat keretében nyílt meg június 9-én. A kulturális héten bemutatásra került kiállítások a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jöttek létre.

Aknay János 1949. február 28-án született Nyíregyházán.

Művészeti tanulmányait a Debreceni Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Körben 1959 és 1963 között kezdte meg, ahol Veress Géza, Nagy Ferenc, Menyhárt József, Félegyházi László, Berky Nándor és Bíró Lajos irányításával dolgozott. 1962 és 1967 között Budapesten, a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanult, ahol mestere Sebestény Ferenc volt.

1971-ben költözött Szentendrére, ahol azóta is él és dolgozik.

1972-ben alapító tagja volt a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak (1994-től Vajda Lajos Stúdió Kulturális Egyesület), amelynek 2004 és 2008 között elnöke is volt.

1976-tól a Fiatal Képzőművészek Stúdiója tagjaként jelentkezett, majd számos művészeti szervezet és társaság tagja, később tisztségviselője, vezetője lett.

Művészi tevékenységét számos díj fémjelzi, amelyek sorában az első elismerést 1958-ban kapta, majd megannyi kiállítási fellépést honoráló díj mellett 2002-ben Munkácsy-díjjal, 2010-ben Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát.

2011-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

Aknay JánosAknay János 1971-től Szentendrén él. Alapító tagja, s egyik meghatározó egyénisége a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak. Ez a napjainkban is fennálló és aktívan munkálkodó csoport, amely számos művészeti irányzatot, megannyi művészeti ágazatot, művészeti kifejezésformát, műformát és műfajt integrált tevékenységébe – képzőművészet, zene, színház, irodalom, fotó, videó, akcióművészet, performansz, happening –, tudatosan vállalta a Szentendre XX. századi művészetében a Vajda Lajos életműve által képviselt szellemi és esztétikai tradíciót és továbbvitelét.

Aknay művészete szervesen illeszkedik a Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre, Barcsay Jenő, Deim Pál nevével fémjelzett “szentendrei iskola” konstruktív, illetve konstruktív-szürrealista vonulatához. Visszatérő motívumai – ház, angyal, bábu, kereszt, ablak – egyrészt a szentendrei architektúra elemeiből, másrészt a város progresszív művészeti gyományaiból táplálkoznak. Festészete a hagyományos táblaképfestészet és grafika műforma- és műfaji keretein belül bontakozott ki.

Az elvont, geometrikus alakzatokra szervezett, jellegzetesen szentendrei építészeti motívumokat idéző kompozícióiban egyes korszakokban hangsúlyosan jelentek meg az archaikus rovásírás-jelek, majd képeinek központi jelentőségű kifejezőelemévé vált az angyal-motívum, amely hol naturális, hol elvonatkoztatásba hajló megjelenítéssel illeszkedett képi világába.

Ez a képzelet szárnyán közlekedő, térben is időben igen mozgékony, tiszavirágszerűen új és új alakot öltő angyalmotívum valóban úgy röpköd Aknay Jánosnál, mint mesékben a gondolat. Világokat hág át, csillagok közt jár-kel, de mindig visszatér alkotó (atyjához), a művészhez, s be-benéz az ajtókon, ablakokon, s fel-felbukkan az újra és újjáépített szentendrei kulisszák között, és a háztetők, keresztek és kálváriák felett. Lénye néha kettős: síkkonstrukcióba metszett pozitív vagy negatív absztrakció, félig jel és félig artikuláció, néha gyermek, néha leány, néha androgín álomarc, néha maga a köd, a sötétlő félelem vagy a barlangi magány, néha egy darabka konkrét valóság, néha aranyló szent, néha in memoriam festő vagy barát, néha a visszasugárzó múlt és néha a tünékeny jelen, néha a nap és néha a hold, néha árnyék, néha fény, néha szárnyas felhőként röpködő glóriás amőba-paplan, néha ablakban, kapuban időző gyémánthegyű piramis-ufó, néha őriz, néha véd, néha magányos, néha jó hírt hozó, néha rejtőzködő, néha tojásba vagy körképbe költöző végtelen titok, és néha Isten mosolyában fészkelő, önmagát többszöröző, ikonfióka némaság. (Novotny Tihamér)

„Festészetét egyszerre jellemzi a barokk eredetű városka, a »festők városa« architektúrájának, sajátos motívumvilágának a hatása és a közvetlen vizuális környezettől való elvonatkoztatás szándéka, a képi szerkezet tömörítésének igénye, a geometrikus struktúrában a makrokozmosz törvényszerűségeinek a modellezése.

Pozsonyi tárlata az életmű egészéről ad áttekintést, belehelyezve a legújabb műveket a több évtizedes összefüggésrendszerbe.

Az utóbbi időszak kompozícióin az architekturális elemekre emlékeztető formák mellett egyre gyakrabban tűnik föl a kép egyik fölső sarkában egy olyan nagy négyszögletes mező, amely mintegy a képi tér megnyitására utalhat a tér és az idő – az emlékezésnek, a világ megélésének – az új rétegei felé, s amely lehetőséget ad a szabad közlekedésre a földi és az égi szféra, az emberek és az angyalok közössége, a világ és a Teremtő között” – írja P. Szabó Ernő, a kiállítás kurátora.

Aknay János öntápláló, önfejlesztő és öngerjesztő eszköztárában, a hallatlanul gazdag és variábilis motívumkészleten túl, ott találjuk a lecsupaszított, merész komponálási és szerkesztési elveken és ötleteken nyugvó, vázszerű festői leleményt is, valamint a vonal-, a szín-, a felület- és az ecsetkezelés érzelmileg kimeríthetetlen változatosságát. A képszélekre kifutó, levágott vagy elvágott alap- és háttérmotívumai, valamint a kivezető, (fel)függesztő, talán a képtörténést a semmihez pányvázó, s ezáltal az örökös folytathatóságot, a szellemi megszakítatlanságot is jelölő egyenesei, illetve a határsávokat kijelölő tiszta színmezői vagy színkeretei – a lehetséges lélektani magyarázatokon túl – mind-mind arra utalnak, hogy nála a jel- vagy jelrendszer-felmutatásnak kiemelt jelentősége van, s hogy ebben az életműben minden egyes műnek előzménye és következménye volt, van és lesz, bármelyik pontból is kezdjük el a szálak felfejtését. A szentendrei művészettörténetbe ágyazódó, éppúgy szubjektív-alanyi, mint közösségi művészete tehát egyszerre horizontális és vertikális irányultságú, földi és égi természetű. Vagyis témáit és motívumkészleteit tekintve vízszintes kiterjedésében jóformán csak a város határait bejáró, Szentendre szemüvegén keresztül látó, függőleges emelkedésében azonban lelki és szellemi töltésű. Ezért művészete mintegy szakrális délibáb nem csak Szentendre felett lebeg, de imaginárius éteri dimenzióiban és kozmikus idejében határtalan pályákat bejáró, tehát univerzális kiterjedésű. El kell ismerni, hogy majd 40 éve jelenlévő képvilága (amely egy magával ragadóan ösztönös és egy rendkívül tudatos képvilág keveréke) nemcsak hazai, de nemzetközi mércével mérve is igen egyéni, igen merész és igen nagyszabású (vagy másképp fogalmazva: éppúgy klasszikus, mint avantgárd) teljesítmény! Ahogy manapság mondani nemigen szokás: művészete egyszerre egyetemes és magyar. (Novotny Tihamér)

Helyszín: Pálffy-palota, Úri u. 19. (Panská 19)

A kiállítás szeptember 4-ig tekinthető meg.

 

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Görög mítoszok – Aphrodité születése

 

 

Aphrodité, a Szerelem Istennője , mezítelenül emelkedett ki a tenger habjaiból. Meglovagolt egy kagylót, és először Küthéra szigetén szállt partra. De rájött, hogy ez csak egy kis sziget, továbbment hát a Peloponnészoszra, és végül Ciprus szigetén, Paphoszban telepedett le. Még ma is ez a város Aphrodité kultuszának központja. Ahová csak lépett, füvek és virágok fakadtak a földből. Paphoszban Themisz lányai, az Évszakok, sitve felöltöztették és felékesítették. Némelyek szerint Aphrodité abból a tajtékból született, amely Uranosz nemiszerve körül verődött, amikor Kronosz levágta és a tengerbe hajította; mások szerint Zeusz nemzette Diónéval, aki vagy Ókeanosz és Téthüsz tengeri nimfa, vagy a Levegő és a Föld leánya volt. Abban azonban mindenki egyetért, hogy Aphrodité galambok és verebek kíséretében szokott a levegőbe emelkedni*

* 1. Hésziódosz: Thegomia 188-200. és 353; Festus Grammicus III. 2; Homéroszi himnusz Aphroditéhez II. 5.; Apollodórosz I. 1.3.

 

Aphridité

Szégyenlős Aphrodité” (Aphorodite pudica), Athéni Nemzeti Régészeti Múzeum

– 1. Aphrodité (“tajtékból született”) azonos a hatalmas istennővel, aki a Kháoszból emelkedett ki, és a tengeren táncolt, s akit Szíriában és Palesztínában Istár vagy Asztarót néven tiszteltek. Kultuszának leghíresebb városa Paphosz volt, ahol egy óriási római templom romjai közt még ma is mutogatják az istennő eredetileg fehér, arc nélküli mellszobrát. Papnője Paphosz mellett minden tavasszal megfürdik a tengerben, és megújulva kel ki a habokból.

– 2. Dióné leányának azért nevezik, mert Dióné volt az istennője a tölgyfának, amelyen a buja galambok fészkelnek. Zeusz azóta állította , hogy ő az istennő apja, amióta birtokába vette Dióné dódónéi jósdáját, s így lett Dióné Aphrodité anyja. Téthüsz és Thetisz az istennő nevei, mint Teremtőé (s akár a “Themisz” és “Rhéreusz”, az “elhelyezni”, “elrendezni” jelentésű tithenai szóból származnak), s mint a Tenger Istennőjéé, mivel az élet a tengerben kezdődött . A galambok és verebek közismertek voltak bujaságukról. A halat a Földközi tenger környékén még ma is aphrodisiacumnak, vagyis a nemi vágyat fokozó szernek tartják.

– 3. Küthéra fontos állomás volt a krétaiak Peloponnészosszal folytatott kereskedelmében. Aphrodité kultusza valószínűleg innen került át Görögországba. A krétai istennőnek közeli kapcsolatai vannak a tengerrel. Knósszoszi palota-szentélyének a padlója kagylóval van kirakva; egy Ida-hegyi barlangból származó kámeán kagylókürtöt találtak régi phaisztoszi szentélyében, a késői minószi sírokban többet is, némelyik terrakottából készült másolat.

 

Forrás: Robert Graves – A görög mítoszok – első kötet, 64-65. oldal. Európa Könyvkiadó