Nagy László poet

Nagy László – Emlékezés régi viharra

Közzétette:

 

 

Nyár volt, július, fehéren forrott a por,
lépegettem bánatos állatok mögött,
savanyú almák dudorították zsebeim,
szívemben nem éreztem semmi örömöt.

Nagy László poetMíg a rétre elértünk, apró talpaim
porban sültek, fejemet nyomta a meleg,
álltak a lombok, valamit vártak talán,
mint fülek hallgatóztak fényes levelek.

Legyek bizsegtek barmaim szeme körül,
potyogtak a kis borjak drága könnyei,
vért szívtak, vörösödtek éhes bögölyök,
elhervadtak a tehenek rózsás tőgyei.

A lósóska levelét sodorta a hő
sárga tölcsérré, a rét haldokolt,
ezer fűszálat szopott ezer fénysugár,
vizes-árok füstölgött, virág jajgatott.
Akkor a világ beborúlt, jött a vihar,
kapkodta ingem, szakított leveleket,
óriás nyárfa keresztet akart vetni,
rádördült az égbolt, s karja leesett.

Vihar lökdöste, sodorta barmaimat,
visszaterelni őket orrukhoz vertem botot,
szegények bőgtek, szájuk tele volt sárral,
hátuk a félelemtől felpúposodott.

Akkor a világ kiderült, néztek a felhők után,
fényben ziháltak, szívták a jó levegőt,
sárga esőlé csurgott farkuk bojtjain,
hasuk alatt a sok fű tündökölve nőtt.

Örömükben birkóztak, csattogtak szarvaik,
meghasogatták egymást, vérük fűre dűlt.
Ázott ingben körülöttük táncoltam én,
mosolyogtam, zengettem nádi hegedűt.

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s