Kosztolányi Dezső: Nyárutó
Mint egy szegény, sebesült katona, a piszkos ősz járkál a mély aranyban, a sebkötőit is letépi halkan, s
Séta a kultúra ösvényein
Mint egy szegény, sebesült katona, a piszkos ősz járkál a mély aranyban, a sebkötőit is letépi halkan, s
A kollegám egy kis egérfogót tett a szerkesztőségben asztalomra. – Két éve dugtam a fiókba, – mondta, s
Tán csak az én öregedő fejemnek rémlik, micsoda szorongás szivárog a napraforgók sárga magasába, közben a fényözön tányéronként
Feléd fordítjuk szüntelen az arcunk, bálványunk, éltetőnk, tüzes korong! Hasonlítunk hozzád. Talán miattunk aggódsz, ha fényed felhők közt
Bártfáról 1844. Ismeretlen, hanem mégis jó barát! Vedd egy víg, most kór-fiúnak pár sorát! Kit bár a bor
Csontvári Kosztka Tivadar emlékének! Horgaselméjű s szikár Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr… S
A perzselő és buja nyár kemencéjében a kopár fennsík kigyúl, lentebb a málna- bokrok nyújtják gyümölcsüket, s a
Fiamat néztem, már majdnem aludt. – Mi lesz belőle? – töprengtem szorongva. Egyszer csak felült: – Nekem ne
Tőzsér Árpád a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas felvidéki magyar író, költő, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész,
Hova szívem, lelkem Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott, Ujra láttam végre születésem földét, A szép Kiskunságot! Bejártam a rónát, Melyet