vers – 3 Oldal – Lighthouse

Kányádi Sándor: Betemetett a nagy hó

Betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet, minden, mint a nagyanyó haja, hófehér lett. Minden, mint a nagyapó

Kicsal az éjbe az arany Hold: arany, sok fagyezüst után! Száz arca nevetve virít száz ujszülött, éji pocsolyán.

IV. Tél No eljöttél valahára, Gyászos tél, a főld nyakára, És az erszényt oldozod: Együk most már

Havas Krisztus-kereszt az erdőn Holdas, nagy, téli éjszakában: Régi emlék. Csörgős szánkóval Valamikor én arra jártam Holdas, nagy,

Mért fekszel jászolban, ég királya? Visszasírsz az éhes barikára. Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt: mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Hegynek vitt az erdei út. Megálltam. Vacogtak a fák, jobbra-balra messze kinyílt szemeim előtt a világ: a táj,

Langyos ködbe balzsamozva mint az őszi csillagok néznek – titkon sejted őket – gyermekarcú angyalok. Érthetetlen, hallhatatlan csöndbe

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia, aki nem tőlem és nem tőled kap életet. Néhány pásztornak,

Utálom a rózsát, sok kerti csatán Szivenszúrt már, de jön a December: Fedjük be a rózsát, édes apám.

Az országutat fény veri, ősz, arany ősz, a tengeri- tábla rezes obsitos-had, kifakult bajszok bólognak, kardok, levelek csörögnek,