Zelk Zoltán – Tóth Árpádról

Sok mai tekintet bizonyára úgy látja ezen a felvételen Tóth Árpádot, hogy „költői pózt” erőltet magára. Dehogyis tette! Akik így látják őt ezen a képen, lapozzák fel verseskönyvét, s rádöbbennek a költőknél is ritka azonosságra mű és arc, mű és önkéntelen mozdulat között. Költői felvétel? Tagadhatatlanul az. De ne felejtsük, hogy akit ábrázol, az a világirodalom egyik legköltőibb költője volt.

Kétségtelen, hogy lénye, alkata is ilyenné tette, de másvalami is. A menekülés. Nem tudott harcossá, forradalmárrá lenni, mint idősebb kortársa, Ady Endre, akit „áldott, mert csodát művelt bénák s vakok között”. Tóth Árpád, a harcos csodatevők bámulója, de harcra gyenge, a csak versírás csodatevője lett. Ismerte jól az úri Magyarország alacsony, szinte földre ült egét, s ha azt nem tette is, hogy fejét e fullasztó, konok égbe verje, de meghajolni sem akart alatta. Úgy választott, úgy menekült, hogy meghajlás helyett szerszámai fölé hajolt: a szomorúság s a halálfélelem szavaiból való aranycsinálás titkát kutatta. S nemcsak kutatta: ő volt az az alkimista, akinek sikerült megfejteni az aranycsinálás titkát.

Abbahagyom az írást, a képet nézem ismét, a mozdulatot, amely szív fölé szorít egy könyvet. S látom már, micsoda mozdulat ez! „A lantot, a lantot Szorítsd kebeledhez, Ha jő a halál…” – írta a hatvanesztendős Arany János. Így szorítja kebléhez könyvét az utód, aki korát éppúgy a halálvágy idejének érezte, mint Arany János ama korszakot három évtizeddel a szabadságharc leveretése, egy évtizeddel a „kiegyezés” után.

Tóth Árpád most lenne hatvankét éves. Húsz évvel ezelőtt halt meg, negyvenkét éves korában. Ifjan, mint Ady, Kaffka Margit, Babits, Karinthy, Kosztolányi, mint legtöbbje annak az írónemzedéknek, melyet nagy nemzedéknek, irodalmunk megújítóinak nevezünk. De nevezhetjük az ifjonti halál nemzedékének is, és ebben csak az láthat véletlent, aki hisz a „vak szerencsében”, a „sors játékában”. Mi tudjuk, hogy nem volt véletlen, mert tudjuk, micsoda korszak volt az, amely a magyar szellem legjobbjainak életét, annyi esztendejét szétrágta, felfalta. Tudjuk, hogy micsoda kor volt az, amikor a költő „jó éjszakát” kívánva életének, így mondott magának búcsút és vigaszt: