Közzétette:
A század végén, 1892-ben vagy 93-ban Rómának ismét csudálatos magyar vendége van. Létezése titokzatos, működése, küldetése még titokzatosabb. Senki, senki, természetesen még Riedl Frigyes sem tud róla – pedig megeshetik, hogy egy időben voltak itt. – Hogy hol, kinél s milyen körülmények között tartotta fent magát, már nehezen vagy sehogy se lehetne megállapítani. Ezt a rejtélyes szakállas embert nem harang, hanem isteni szózat hozta le, amelyet még évekkel ezelőtt hallott volt Igló piacán: „Te leszel a világ legnagyobb 
festője, nagyobb, mint Raffael!” És Csontváry Kosztka Tivadar, volt iglói patikárius 150 megtakarított koronácskával a zsebében, Rómába zarándokolt. Akárcsak a néhai Kupeczky János, ő sem ismert senkit a városban, mindössze egy gyóntatóatyához voltak szerény, együgyű és hibás olaszságú ajánló sorai a noteszében: „Io inviario questo bravo pittore in vostro bono mani…” Sebaj! a zseniális hóbort fáklyalángja égig csap agyából: a Raffaellel való összehasonlítást rövid fontolgatás után a maga javára dönti el, s munkakedve most kezd csak izzani igazán. „A szobroknál kezdtem – idézi életrajzírója, Lehel Ferenc, Csontváry saját feljegyzéseit –, ahol nem bírtam felmelegedni… átmentem a Raffael-loggiába… megnéztem a Nagy csata festményét, de az élő természetet nem találom. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál fölülemelkedtem az egész Vatikánon, most már elméletileg is tudtam, miért kell nekem nagyobbnak lennem Raffaelnél. E perctől kezdve lelohadt bennem a bizonytalanság utolsó árnyalata, olyan voltam, mint egy nagy hadvezér, aki csatát nyert.” Aztán még egy fél évig elmélkedik, hasonlítgat Rómában, hogy „elméletileg” is igazolja s megalapozza kivételesnek érzett világhelyzetét. S így kezdődik e tragikus, nagy tehetség fonák karrierje. Sokáig csak a maga szemében karrier, a világ nem akar küklopszi méretű terveiről és műveiről tudomást venni, még barátai is reménytelen őrült kísérletezőnek tartják. Következik a tizennégy éves külföldi csatangolás, vad hajsza a nagyméretűség, a festői monumentalitás után. A kilencszázas évek elején még egyszer megfordul Rómában, akkor, amikor az Etna „természetes nagyságában” való megfestéséhez Szicíliába indul.
S most, két évvel az emlékezetes Csontváry-kiállítás után, amely egy kicsit felhívta rá ismét a világ már-már végképp eloszló figyelmét, innét, Rómából, a nagyszerűen védett műemlékek rengetegéből úgy érezzük, hogy a nagy hóbortú Csontváry mégse méretezte túl terveit és önmagát! A magyar századvég legérdekesebb festője lett, Gauguin, Van Gogh, Rousseau kor- és vetélytársa. Annál szomorúbb viszont a magyar mester gigantikus vásznainak méltatlan sorsára gondolni: hírlik, hogy még mindig padláson tartanak belőlük néhányat, ahelyett hogy gondoskodnának már – ha nem is végleges, de szerencsésebb tárolásukról.
[Digitális Irodalmi Akadémia]
