Közzétette:
A társadalmi struktúra és a településszerkezet átalakulása az életkörülmények átformálódásával járt együtt. Az egy főre eső reáljövedelem 1960 és 1980 között több mint megkétszereződött, 1950 és 1990 között pedig csaknem megnégyszereződött. A reáljövedelmek 1989-ben, a fogyasztás 1987-ben érte el csúcspontját. A munkabérek és a fogyasztói árak változásait tükröző reálbérek viszont csak az 1970-es évek végéig emelkedtek. Ekkor megtorpantak, majd enyhén csökkenni kezdtek. A reáljövedelem- és a reálbér-növekedésre úgy került sor, hogy a munkaidő fokozatosan rövidült. 1968-ban megkezdték az addigi 48 órás heti munkaidő leszállítását 44 órára. A termelőszövetkezeti tagok kivételével 1978-ig ezt mindenkire kiterjesztették, 1981-ben pedig újabb csökkentés következett. Az iparban és az államigazgatásban, majd később más területeken is 42 órásra redukálódott a munkahét. Az 1970-es évek évek közepétől terjedt el a kéthetenkénti szabad szombat, amit az 1980-as években a hetenkénti szabad szombat váltott fel.
Jövedelmeinek legnagyobb részét a lakosság fogyasztásra költötte. Ezen belül az élelmiszerek képviselték a legfontosabb tételt. 1950 és 1980 között az egy főre eső hús- és cukorfogyasztás több mint megkétszereződött, a tojásfogyasztás csaknem megnégyszereződött, a zsír-, tej- és tejtermékfogyasztás másfélszeresére, a gyümölcsfogyasztás közel kétszeresére nőtt. A magyar társadalom nagy tömegei 1960 és 1980 között jutottak el először arra a szintre, ahol az éhezés már ismeretlen fogalom volt, és az elsődleges szükségleteik kielégítése többé nem okozott gondot. A Kádár-rendszer széles körű társadalmi elfogadottsága elsősorban ezzel magyarázható. Az idősebb generációkhoz tartozók túlnyomó többsége ma is úgy gondolja, hogy a 20. század más korszakaival összevetve „akkor éltek legjobban az emberek”. Némi iróniával, de nagyon találóan ezt az állapotot és az ehhez kapcsolódó életvitelt nevezte Hankiss Elemér „proletár reneszánsznak”.
A lakosság pénzjövedelmeinek 1960-ban 6, 1980-ban 14%-át takarította meg. Ennek nagy részét lakásvásárlásra vagy -építésre fordította. A kormányzat támogatásával 1961 és 1975 között több mint egymillió új lakás épült. A lakásviszonyok ennek következtében jelentősen javultak. 1949-ben 100 szobára még 265, 1990-ben viszont már csak 113 lakos jutott. A mennyiségi mutatók mellett a minőségiek is javultak. 1949-ben a lakóépületek 40%-ának a falazata még vályogból, sárból vagy vert földből készült, 1990-ben viszont már csak a házak 9%-a tartozott ebbe a kategóriába. Az új lakások túlnyomó többségét fürdőszobával, vízöblítéses vécével és gázfűtéssel látták el, padlózatát parkettával borították, és falait tapétával díszítették. A lakások alapterülete viszont többnyire kicsi, általában 100 négyzetéternél is kevesebb volt. Az új városi lakások többsége a házgyárakban készített betonelemek összeszerelésével készült. A többemeletes társasházakból álló lakótelepeken 1985-ben 1,6 millió ember élt. Az 1960-as és 1970-es években egy-egy ilyen lakás kiutalása nagyon nagy örömet szerzett az otthon nélküli fiatal házasoknak és az addig komfort nélküli körülmények között élő családoknak. A későbbiekben azonban egyre inkább kitűntek a lakótelepi életforma árnyoldalai:a zsúfoltság, a monotónia és a sivárság. A községekben ugyanezen idő alatt a régi kis parasztházakat váltották fel a „sátortetővel” ellátott új és nagyobb „kockaházak”. Sőt az 1970-es évektől olyan téglatest alakú emeletes házak is épültek, amelyeknek hasznos alapterülete olykor a 200 négyzetmétert is elérte. Az 1960-as évek elejére befejeződött a települések villamosítása. 1963-ban az utolsó faluban (Aporliget) is kigyulladt a villany. A nagymérvű fejlődés ellenére mindazonáltal még az 1980-as években is éltek emberek minden komfort nélküli barlanglakásokban, szegény-telepeken, szükséglakásokban és putrikban. Jelentős részük a romák közül került ki, akiknek a kormányzat tudatos integrációs programjai ellenére csak töredéke tudta elhagyni az elemi higiéniai követelményeknek sem megfelelő város- és faluszéli telepeket.
Az 1970-es évek második felében épült békásmegyeri lakótelep. A házak előtt szovjet gyártmányú Zsigulik, valamint az NDK-ban készült kétütemű Wartburgok, Trabantok láthatók.
Sátortetős új kockaházak
A rábapatyi cigánysor egyik háza és lakói 1962-ben.
Az új lakások többségét a bútorgyárak uniformizált termékeivel rendezték be. Ennek tipikus darabjai közé tartoztak a többfunkciós kombinált szekrénysorok, kihúzható kanapék, a fényezett dohányzóasztalok, valamint a kárpitozott székek és műbőrrel bevont fotelek. A panellakások előszobáiban és konyháiban emellett beépített szekrények, asztalok és különféle tárolók könnyítették meg a beköltözők dolgát. A bútorokhoz elektromos eszközök és háztartási gépek tartoztak. A rádiókészülékek mellett, amelyek száma már csak mérsékelten nőtt, ekkor vált tömegessé a porszívó, a mosógép és hűtőszekrény, valamint a televízió, a lemezjátszó és a magnetofon használata. Ezek száma 1960 és 1990 között tíz-hússzorozódott, sőt a hűtőszekrényeké kilencvenszereződött.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (451—453. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 