Szobrászat a Római Birodalom fénykorában

 

 

(Kr. u. 1. sz. közepe – 3. sz. közepe)

1. kép: Hadrianus mellképe. Kr. u. 117-138. Márvány. Mag. 62 cm. Róma, Museo Capitolino

2. kép: Marcus Aurelius mellképe. Kr. u.

3. kép: Caracalla mellképe. Kr. u.

 

A császárportrék, melyeket a birodalom minden részében nagy számban állítottak fel, egyszerre voltak egyénítőek és idealizálóak. Nemcsak egyéni vonásaik felismertetése volt fontos, de emberek fölötti lényének érzékeltetése is. Ezt viseletükkel, tartásukkal egyéniségüket is kifejezésre juttatták. Hadrianus esetében a hosszan és eredményesen uralkodó császár magabiztos tekintetét látjuk, aki a közigazgatás szervezésével járult hozzá a Birodalom virágzásához. Dús hajfürtjei, az először nála megjelenő szakáll, elmélyedő tekintete a hellenisztikus stílust és a hellén kultúra iránti érdeklődését juttatja kifejezésre. Ettől kezdve a szakállviselet divattá vált. Ekkor kezdődik el a szobrokon a pupilla és írisz plasztikus ábrázolása, amit eddig csak festéssel érzékeltettek.

 

A 2. sz. második felében hosszabbodik a császári szakáll, és jellemzővé válik a dús göndör haj. Marcus Aurelius szelíd tekintete mélyen gondolkodó, fegyelmezett, filozófus alkatot takar, amit a gyakori háborús feladatai sem tudtak megváltoztatni. Nyugodt egyéniségének éppen ellentétje volt Caracalla. A vad természetű, katonai életet kedvelő fiatal császár szilajsága portréira is jellemző. Ehhez a hellenisztikus kor szenvedélyes stílusát vették mintául, mindenek előtt a Nagy Sándor portrékat. Innen ered a fej erőteljes oldalra fordítása. A félelmetesen vad tekintet azonban csak Caracallára volt jellemző, s láthatóan ezt szívesen vállalta is.

 Hadrianus mellképe Marcus Aurelius mellképe Caracalla mellképe

Dr. Gesztelyi Tamás – Debreceni Egyetem, BTK ( Klasszika-filológiai Tanszék)

 

Festészet a Római Birodalom fénykorában

 

 

(Kr. u. 1. sz. közepe – 3. sz. közepe)

1. kép: Női portré. Pompeji falfreskó Libanius házából. Kr. u. 78 körül. Nápoly, Museo Archeologico Nazionale

2. kép: Terentius Neo és felesége portréja. Pompeji falfreskó. Kr. u. 78 körül. Nápoly, Museo Archeologico Nazionale

3. kép: Kenyérbolt. Pompeji falfreskó. Kr. u. 1. sz . Nápoly, Museo Archeologico Nazionale

 

A Kr. u. 1. sz. folyamán a falfestészetnek két újabb stílusa alakult ki, melyeket 3. és 4. pompeji stílusnak szokás nevezni. Ezeknél már nem a térillúzió fokozása a cél, hanem a teret határoló falak minél díszesebbé tétele. Ehhez felhasználják továbbra is az épülethomlokzat ábrázolásokat, de a realitástól elszakadva mind fantasztikusabb elemekkel kombinálják. Ezt ostorozta Vitruvius építészeti művében. A falfelületet nagy, többnyire sötét színű (pl. pompeji vörös, fekete) falmezőkre tagolják, és középpontjukba figurális jeleneteket festenek, melyek úgy vannak elhelyezve, mintha táblakép volna felakasztva. Legkedveltebbek a mitológiai témák, a tájképek, a mindennapi élet jelenetei. A portrék ritkák, de azok igen megkapóak.

 Young Girl from Pompeii Portrait a Baker and his Wife from Pompeii The Bakery from Pompeii

 A jómódú lány portréja fülében és fején aranyékszereket visel, egyik kezében íróvesszőt tart, a másikban írótáblát. Nehéz eldönteni, hogy elgondolkodó tekintete ihletet keres, vagy csak a napi kiadásokat gyűjti össze. Az előbbi alapján egyesek Szapphónak tartják. Arca idealizáltan szép, de kiléte nem állapítható meg.

 A házaspár portréja esetében aligha kétséges, hogy a háztulajdonosokat ábrázolja. A férfi keleties, kevéssé kifinomult vonásai arra utalnak, hogy kézműves vagy kereskedő tevékenységéből meggazdagodott bevándorlóról van szó, aki finom megjelenésű feleséget tudott szerezni magának. Az írótábla ugyanúgy jelenik meg, mint előbb, nyilván az elszámolások feljegyzésére. A férfi kezében tartott papirusztekercs római polgárjogára utalhat. Mindegyik portrénál dominálnak a nagy barna szemek, melyek élővé teszik a tekintetet.

Dr. Gesztelyi Tamás – Debreceni Egyetem, BTK (  Klasszika-filológiai Tanszék)

 

Békesség nektek!

 

 

Kortárs keresztény művészet a Vigadó Galériában

Békesség nektek! címmel 2017. június 10-től láthatók a Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti Mátyássy László: „Evezzetek a mélyre”gyűjteményéből válogatott kortárs keresztény műalkotások a Vigadó Galériában. A Kortárs Ikonográfiai Biennálékon kiállításra került műtárgyak esszenciáját bemutató tárlat a különféle anyagokon, technikákon és eljárásokon keresztül betekintést nyújt a textilművészet, a festészet, az ötvösség, a zománcművészet, a grafika és a szobrászat művészeti ágaiba is.

A Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálék révén a Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti gyűjteményének fő tevékenységi és gyűjtőköre az utóbbi időkben a keresztény tematika jegyében alakult. A kecskeméti gyűjtemény egy részének (89 alkotó 90 műve) ezúttal a Vigadó Galéria nyújt ideiglenes hajlékot, ráadásként az MMA támogatásának köszönhetően katalógus is társul a kiállításhoz.

Kiss Márta: Az öt balga és az öt okos szűz

A Kecskeméti Katona József Múzeum 2002-ben indították útjára a hiánypótló Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálékat, amelynek első nyolc alkalma során összesen 980 alkotást állítottak ki a kecskeméti Cifrapalotában. A szervezők szerint a tárlatok célja, hogy feloldják a II. világháborút követő időszak diktálta mesterséges ideológiai elfojtások máig ható következményeit és kísérletet tegyenek arra, hogy a keresztény ikonográfiát ismét az európai művészet lényegi alapjai közé helyezzék. Az igazán szerencsések azonban azok a jövőbeli művészettörténészek lehetnek, akik e biennálénak köszönhetően évszázados léptékű rá- és betekintést nyerhetnek a magyar képző- és iparművészet egészére, illetve azon belül is egy sajátos szegmensére. A műfajilag rendkívül változatos anyag keretei között megjelenik a textilművészet, a festészet, az ötvösség, a zománcművészet, a grafika és a szobrászat is. A különféle anyagok, technikák, eljárások jelentős többletet adhatnak a művészek kezébe, amikor az adott ikonográfiai program nyomán műalkotás születik, de ami a legfontosabb: szerencsére ma már minden fogalomhoz találhatunk minőségi alkotást a gyűjteményen belül.
 
A kiállítás megnyitójára 2017. június 9-én (péntek) 17 órakor került sor a Magyar Művészeti Akadémia székházában, a Vigadó Galériában (1051 Budapest, Vigadó tér 2.) Az eseményen köszöntőt mond prof. em. Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke és Mák Kornél, Kecskemét Megyei Jogú Város alpolgármestere. A tárlatot rendezte és megnyitotta ifj. Gyergyádesz László művészettörténész, Móra Ferenc-díjas muzeológus, a Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti gyűjteményének vezetője. Közreműködött Réman Zsófia fuvolaművész.
 
A kiállítás megtekinthető 2017. június 10-től július 23-ig, naponta 10 és 19 óra között.

A tárlaton részt vevő művészek (89 alkotó, 90 mű): Ábrahám Rafael; Aknay János; Ardai Ildikó; Bábás Erika; Balanyi Károly; Bardócz Lajos; Bátai Sándor; Bészabó András; Bohus Áron; Bori Dóra; Budaházi Tibor; Csete Ildikó; Dárday Nikolett; Dobos Éva; Dréher János; Drozsnyik István; Fülöp Zoltán; Gáll Ádám; Ganczaugh Miklós; Gérné Mezősi Aranka; Győrfi Ádám; H. Barakonyi Klára; Harsay Ilona; Hévizi Éva; Homoki Anikó; Hús Zoltán; Jászberényi Matild; Jung Krisztina; Károlyi András; Katona Katalin; Katona Szabó Erzsébet; Kecseti Gabriella; Kelemen Benő Benjámin; Kertészfi Ágnes; Kiss Márta; Kótai József; Kovács Keve; Kun Éva; Kustár Gábor; Láng Eszter; Láng-Miticzky Katalin; Lendvai Péter Gergely; Lőrincz Luca; Madarászné Kathy Margit; Makkai Márta; Máté János; Matzon Ákos; Mátyássy László; Móder Rezső; Morvay Ibolya; Nagy Lajos Imre; Oberfrank Luca; Olajos György; Olescher Tamás; Orient Enikő; Orosz István; Orosz Péter; Örkényi Antal; Pájer Emília; Papp György; Penkala Éva; Petri Katalin; Pistyúr Imre; Prutkay Péter; Rékasy Levente; Remsey Flóra; Ruczek Zsófi; Sándor József – Attila; Sejben Lajos; Blaise Simon Balázs; Soltész Melinda; Somodi Ildikó; Stefanovits Péter; Szántó István; Székács Zoltán; Szekeres Erzsébet; Széles Judit; Szemadám György; Szemereki Teréz; ifj. Szlávics László; Szűcs Zsuzsanna; Tápai Nóra; Tóth Csaba; Tóth Szvetlána; Turi Endre; Vén Zoltán; Wagner János; Wellisch Tehel Judit; Zelenák Katalin.
Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Díjazott képzőművészek kamaratárlata a Pesti Vigadóban

 

 

2017. június 9-től látogatható a Pesti Vigadóban az MMA Képzőművészeti Tagozat 2015–2016. évben díjazott alkotóinak kamaratárlata, amely Almásy Aladár, Molnár László József, Sáros András Miklós, Szabó Menyhért és Szvet Tamás munkáit mutatja be.

Szabó Menyhért bronzfejeiMivel a Magyar Művészeti Akadémia feladatának tekinti a hazai alkotóművészek megbecsülését, támogatását és ösztönzését – mind a már számottevő életművel rendelkező középgeneráció, mind a fiatal, pályájuk elején járó tehetségek körében –, ezért minden tagozat évente egy-egy díjat adományoz saját művészeti ága kiemelkedő képviselőjének, és két-két ösztöndíjat a negyven év feletti és alatti művésznemzedék jeles tagjainak. A Képzőművészeti Tagozat ily módon létrejött kiállítása a Vigadó Galériában ezeknek az alkotóknak néhány munkáját tárja a közönség elé, nem tematikusan rendezve, csupán felvillantva egy-két, a művészekre leginkább jellemző alkotást. A tárlat kurátora Gaál József Munkácsy Mihály-díjas festő-, grafikus- és szobrászművész, művészeti író, az MMA levelező tagja.

A kiállító művészekről:

Almásy Aladár 1946-ban született Debrecenben. 1969 és 1976 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait, mesterei Bernáth Aurél, Barcsay Jenő, Ék Sándor, Raszler Károly és Rozanits Tibor voltak. 1969-ig Debrecenben élt, 1969 óta Budapesten alkot. 1976 óta kiállító művész. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja, majd a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Festők Társasága, a Magyar Grafikusművészek Szövetsége és a Szinyei Merse Pál Társaság tagja. Almásy Aladár gondolatai festményeiről: Műveim érzékennyé válásának belső okai a látomásos lelki élet megemelkedett hatásai, melyek egy tudatalatti forró cselekménnyel párosulnak. Hypnotikus öntudatba mennek át, majd különlenyomatot képeznek. A szürke agykérgen keresztül átvitel történik, és a rajzon szereplő figurák mesterségesen előidéznek egy Hypnozist. Ezek a rajzbéli lelki adalékok, hol találkoznak, és hol megelőzik egymást.”

Molnár László József 1951-ben született Nagyváradon. Tanulmányait Kolozsváron, a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakán 1975-ben fejezte be. Tanárai Feszt László és Nica Joachim voltak. 1980-tól él Magyarországon. Tagja Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, valamint a Grafikusművészek Szövetségének. 2014-ig az egri Eszterházy Károly Főiskola Rajz Tanszék docense volt. Ars poeticáját így foglalja össze: az Kezdetben, az 1970-es években a mozgás és annak a nyomai, lenyomatai foglalkoztattak. A vonal, mely egy mozgó pont eredménye, a kezek és a kezem mozgás-nyomai, elmozdult testek térbeli és képzeletbeli megjelenítése, valamint a lelki rezdülések, állapotok – általam psychogramme-nak nevezett – leképezései. Később úgy gondoltam, hogy ezekből vizuális ABC is megalkotható. Persze, ez utópisztikus elképzelés volt, elkezdtem közelről megfigyelni a tárgyakat és majdhogynem ismeretlen világot találtam. Felhagytam a mozgással és egy vizuális “lexikon- szerűséget” próbáltam alkotni. Kerestem a formai és megjelenési hasonlóságokat és úgy találtam , hogy egy kereten átdobott drapéria és egy kéz redőzete között meglepő hasonlóságok vannak, a kagyló formája és egy eldobott spárga görbületei között, a derékszögben találkozó fonalak szövete és a drótháló vagy rács között, és így tovább a végtelenségig. Azok az ember által alkotott tárgyak érdekeltek, melyben valamilyen rendező elv érvényesül, melyet erőszaknak is felfoghatunk és amint e tárgyak ezektől szabadulnak, a szövet szétfoszlik, a fonal szétbomlik és »haszontalan« tárgyakká válnak, melyeknek csak esztétikai értékük, eddig fel nem tárt szépségük van.”

Sáros András Miklós 1945-ben született a németországi Höchstadt an der Aichban, szülei magyarok, ő maga magyar állampolgár. Jászberényben és Vác után 1986-tól Budapesten él. Szakmai tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, Képgrafika szakon végezte 1963-tól 1968-ig. Rendszeresen részt vesz hazai és külföldi kiállításokon. 1975-től 1978-ig Derkovits Gyula-ösztöndíjas, 1983-ban Munkácsy Mihály-díjat ismerték el művészetét. A Váci Grafikai Műhely létrejöttében tevékenyen részt vett, amelynek művészeti vezetőjeként is működött. 2000-től 2013-ig a Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában rajz-festés tantárgyat tanított, a Magyar Képzőművészeti Egyetem pedagógia szakos hallgatóinak gyakorlatvezető tanáraként vállalt szerepet az ifjabb képzőművész generáció oktatásában. Működési területem a nyomtatott grafika (fametszet, rézkarc, litográfia) és a rajz. Különleges képzőművészeti technikáját saját szavaival jellemzi: 2005 óta főleg egyedi rajzokat készítek, a majdnem feledésbe merült ezüstvessző technikát szorgalmazom. A Magyar Művészeti Akadémia 2015-ben 6 hónapos ösztöndíjban részesített, a beszámoló kiállításon 21 ezüstvessző rajzom szerepel. Ezek a Feljegyzés-ek, sóbányai képződmények inspirációi nyomán készültek.”

Szabó Menyhért, a tárlaton kiállító művészek közül legfiatalabb, 1992-ben született. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Szobrász szakán Kő Pál volt a mestere. Szakmai gyakorlatát 2011-ben a Höhr-Grenzhausen-i Kerámia Iskolában végezte. 2015-ben Köztársasági ösztöndíjban részesült, 2016-ban elnyerte az Amadeus alkotói ösztöndíjat és a Ludwig Alapítvány ösztöndíját. A kiállításon szereplő Big Me című installációjának kiindulópontja saját önportréja. „Jelenünk az identitás elvesztésének kora, éppen ezért döntöttem úgy, hogy hatalmas méretben, a néző számára már-már frusztráló nagyságban valósítom meg precíz-rideg realizmussal kialakított önarcképemet. Az erről készült gumiformák a felszínt, az arc lehántott rétegét sorakoztatják fel, rákérdezve arra, hogy ki is vagyok én magam valójában? Egyáltalán lehet-e a realizmus szobrászi eszközeivel bármit mondani az összetett személyiségről-identitásról? Felvállaltan foglalkozom a klasszikus szobrászat gazdag örökségével, amelyet megpróbálok a saját korom, életem, problémáim, kérdéseim szolgálatába állítani és egyúttal átértelmezni, új viszonyrendszerbe helyezni” – vallja a fiazal szobrász.

Szvet Tamás 1982-ben született Gyulán, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Szobrász szakán 2007-ben diplomázott. 2009-től a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában művészeti kutatómunkát végzett, melyet 2011-ben Hollandiában, az University of Amsterdam kutatóintézetében, valamint a Gerrit Rietveld Akadémián folytatott. Munkái számos alkalommal szerepeltek hazai és külföldi kiállításokon, szakmai rendezvényeken. Művészeti (rezidencia) programokon vett részt Németországban, Olaszországban, Csehországban, Finnországban, Franciaországban, Amerikában, Svédországban, Dél-Koreában és Japánban. Szakmai tevékenységét 2008-ban Junior Príma díjjal; 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia Talentum díjával jutalmazták. Művészeti kutatásaiban központi szerepet kap a tudomány és a művészet kapcsolata, olyan fogalmak mentén, mint a fény, az értékelés, valamint a térrel és az idővel való viszony. Fontos számára a térrel és a közönséggel való interaktivitás. Az MMA Képzőművészeti Tagozat díjazottjainak kiállításán Szvet Tamás Űr című tükörmetszet sorozata látható. Az alkotó gondolatai munkáiról: A Magyar Művészeti Akadémia – Fiatal Művészek Ösztöndíja beszámoló kiállításán egy tizenkét darabos tükörmetszet sorozat kerül bemutatásra. A munkák az emlékezettel, az idővel és az egyénnel foglalkoznak. A megmetszett tükrök a valóságot – illetve a néző érzékelését – alakítják. A tükör, mint médium már a pályám kezdete óta foglalkoztat. A legfőbb inspirációm, az ún. makyo elnevezésű különleges bronz tükör, mely technikával japán tanulmányutamon találkoztam. A vallási célokra alkalmazott polírozott bronz korongot, olyan szertartásokhoz alkalmazták, melyek tiltottak voltak. A tükör, a napfény segítségével kivetítette például Krisztus képét, de fény nélkül, magán a felületen nem látszódott semmi. Bronz helyett üvegtükröt alkalmazva kezdtem el metszeteket készítek. A portrésorozat, személyes kiinduló pontja az, hogy nagyon hasonlítok – az engem művészeti pályára irányító, és támogató – anyai nagyapámra. Kapcsolatom Szvet Antallal (1938–1987), így nemcsak szellemi kötődésű, de külsőleg is az ő arcvonásait örököltem. Amikor a tükörbe nézek, sokszor az ő hiányával találkozom, de egyszerre, mint példaképre is gondolok. Készítettem ezért egy olyan tükröt, melyben Szvet Antal portréja és a sajátom összekapcsolódik. Mivel napról napra egyre jobban hasonlítok az ő időskori arcvonásaihoz, így bár a múltat nézem (a benne tükröződő jelennel együtt) mégis a tükör az én jövőmet is tartalmazza…”

Pesti Vigadó, V. emelet
2017. június 9. – július 31.
Magyar Művészeti Akadémia

 

Bohócok és bolondok a POSZT-on

 

 

A Pécsi Országos Színházi Találkozó idén is három alappillérre épül: a Versenyre, a POSZT bemutatja rendezvénysorozatra, illetve a POSZT Fesztiválra. Ebbe a programsorozatba illeszkedik bele – az összművészet jegyében – az a színháztörténeti kiállítás, amely a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szakmai segítségével lesz látható a Pécsi Nemzeti Színházban június 8–17-e között.

 

Lear király

Somlay Artúr (Lear) és Gábor Miklós (Bolond) • William Shakespeare: Lear király | Nemzeti Színház, 1948 ▪ Várkonyi László felvétele

Ha valaki bölcsnek gondolja magát közöttetek ebben a világban, legyen bolonddá, hogy bölccsé lehessen.” (Korinthusbeliekhez írt I. levél 3:18) Ez volt a kiinduló mottója annak az átfogó kiállításnak, amely a legnagyobb színházi szakmai fórumon, a POSZT-on, a Pécsi Országos Színházi Találkozón szerepel. A Magyar Művészeti Bolond/Bohóc plakátAkadémia Színházművészeti Tagozata évről évre támogatja azt a színháztörténeti kiállítás-sorozatot, amely igyekszik olyan tematikát találni, amely egy-egy előadó-művészeti jelenséget mutat be. A sorozaton szerepelt már bábtörténeti ábrázolás, a színház nagyjainak életbemutatása, a Csíksomlyói Passió története, és egy különleges maszktörténeti prezentáció is. Ebben a sorban idén a tárlat a színháztörténet bolond figuráit mutatja be. A Bolond és a Bohóc alakváltozatai jelennek meg a bolondos istenektől a parodia sacráig a színház és cirkusztörténetben. Felvonulnak a commedia dell’arte figurái: Zanni és Pierrot; Shakespeare bohócai (Hamlet, Lear bolondja), valamint „a clown mint a művész önarcképe”. A modern kori tömegkultúrában Chaplin megérteti velünk, hogy ha a clown esetlen és buta is, és, amellett, hogy nevetünk rajta, egy kicsit ideálunk is… Ideálunk gúnyolódó bátorságában, ahogyan rámutat egy-egy megkacagtató jelenetben az élet legegyszerűbb valóságainak értékrelativitására. Joggal nevezik a „tömegek álarc mögé bújt lelkiismeretének” a bohócot. Irodalmi, képzőművészeti példákon keresztül jutunk el a filmművészet világáig, a jelenig. Az egyes korszakok jellegzetes bohóctípusait felöltöztetett próbababákon, festett maszkokon jelenítik meg. „Csak bohóc-köntösben és bohóc modorban lehet kimondani az igazságot…” Keresztény kultúrkörünk és hitünk fundamentuma Isten igéje, vagyis a mondott, beszélt, teremtő szó. És ez lesz a későbbi bolondok egyetlen fegyvere is. Ami a dogmatika felől nézve sokszor jó és rossz szembenállásának tűnik, a hagyományok és szokások rendszeréből szemlélve szakrális és profán ölelkezésének hat. A bolond, bohóc, mímes, bábos nem az évköri hagyomány parancsolta időpontban lép színre, jelenléte folyamatos és mindennapi. Szerepe az avatatlanra ráijeszteni, a tespedtet kizökkenteni, figyelni és figyelmet kelteni, váratlan akciókkal, groteszk helyzetekkel, különös beavatásokkal kifordítani a sarkaiból a világot.
A kiállítás megtekintése ingyenes.
A BOLOND/BOHÓC kiállítás – a hagyományoknak megfelelően – a Poszt után a Tusnádfürdői Szabadegyetem Teátrum Sátrában is látható lesz 2017. július 18–23-a között.

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

A tánc a pillanat művészete

 

 

Az Előadóművészi Jogvédő Iroda interjúja Kiss Jánossal, a Győri Balett igazgatójával

A közönséget nem kiszolgálni, hanem szolgálni kell – vallja Kiss János a Győri Balett igazgatója. A közel negyvenéves intézmény minden egyes előadását ez a szellemiség hatja át. A társulatot ez a küldetés vezérli mikor a fáradságos, testet és lelket igénybe vevő felkészülés után színpadra lépve a közönségnek megmutatják, hogy ahol a szó ereje véget ér, ott kezdődik a tánc hatalma. Kiss Jánossal – akit az MMA közgyűlése 2017. május 25-én a köztestület levelező tagjává választott – többek között a társulat mögött álló évekről, illetve a soron következő feladatokról beszélgettünk.

Kiss JánosA Győri Balettet 1979-ben alapították. Hamarosan közeleg a negyvenéves évforduló. Mivel készülnek a jubileumi eseményre?
– Mindenképpen szeretnénk méltó módon megünnepelni a mögöttünk álló évtizedeket. Alapító tagként, illetve az együttest 25 éve vezető igazgatóként a célom mindvégig az volt, hogy maradandót alkossunk és egy, a balettművészetet szerető és értő közönséget gyűjtsünk magunk köré. A terveink között szerepel többek között egy fotósorozat készítése 40 év, 40 kép címmel. A fénykép ugyanis az, ami leginkább képes megragadni a tánc pillanatának illékonyságát, visszaadva annak megismételhetetlen, egyszeri varázsát.

Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, mit tart a társulat legfontosabb erősségének?
– Kiemelt jelentőségűnek tartom, hogy az együttes nemzetközi mércével mérve is megfelel a közönség, illetve a szakma elvárásainak. Büszke vagyok arra, hogy a társulatot rendkívül sokat hívják külföldre. Sok országban, városban van fellépésünk.

Hol voltak legutóbb?
– A közelmúltban voltunk Olaszországban, Németországban és Szlovákiában, most pedig Oroszországba készülünk. Jó érzés megtapasztalni, hogy világszerte ismernek és elismernek minket.

A bemutatók során tapasztalnak különbséget az egyes országok közönsége között?
– Óriási különbségek vannak. Egészen máshogy viselkedik a kínai, az indiai, vagy éppen az olasz közönség. Németországban például az a szokás, hogy a nézők a lábukkal dübörögnek, ha elnyeri a tetszésüket az előadás. Érdekes, az is, hogy sok országban nem értik a Magyarországon közismert vastaps jelenségét, ez a legtöbb országban nem szokás. Nálunk a tetszésnyilvánítás ezen formája bizonyára a magyar virtusból fakadóan alakult ki.

Lassan itt a nyár, amely a társulat számára távolról sem uborkaszezon.
– Ez így igaz. Rögtön júliusban kerül sor az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválra. Ez tulajdonképpen az Olimpia kistestvére. 50 országból érkeznek sportolók, közel 4000 fő vesz majd részt rajta. Erre az alkalomra külön előadással készülünk a Győri Nemzeti Színház tánckarával és a Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola növendékeivel közösen. Óriási kihívás, bár társulatunk számára nem újdonság ilyen volumenű közönség előtt fellépni. A különleges körülményeket is megszoktuk. Fennállásunk óta léptünk már fel templomban, stadionban, gyárban, és szabadtéren is. Pályafutásom egyik legmeghatározóbb élménye volt, amikor 1991-ben János Pál pápa tiszteletére a Szent Margit legendát adtuk elő 50 000 ember, és természetesen a pápa előtt.

Ősztől milyen előadásokkal várják a közönséget?
– Mindig az új darab a legizgalmasabb, amit még nem mutattunk be, ami a közönség előtt még nem debütált. A repertoár kialakításánál arra törekszünk, hogy a hidegből a meleg vízbe merítsük a nézőket, néha lazítani kell a feszességen, néha pedig fordítva. Vallom, hogy nem kiszolgálni, hanem szolgálni kell a közönséget, a szórakoztatáson túl a művészi igényességet és ízlést is segíteni kell csiszolni, formálni, fejlődni. Mindennek szellemében novemberben készülünk többek között A skarlát betű előadására, amelyet a híres könyv nyomán állítunk színpadra. A darab szerelemről képmutatásról, hazugságról, egyszóval az életről szól, mindezt egy igazán izgalmas, egyedi személetmódon keresztül vetítjük a színpadra.

A 2018-as esztendő hogyan indul a társulat számára?
– Januárban egy igen izgalmas előadással lépük fel Olaszországban. A Győrött és Budapesten már játszott, és a közönség által igen kedvelt Vámos György darabbal, a Rómeó és Júliával készülünk meghódítani az olasz szíveket. Nagyon fontosnak tartom a modern művészetekben is megőrizni a klasszikus értékeket. Ez a darab mindezt ötvözi. Emellett Kodály Zoltán halálának évfordulója előtt is szeretnénk tisztelegni. Óriási megtiszteltetés számunkra, hogy Kodály Zoltán özvegye hozzájárulásával felcsillanthatjuk a Kodály életművet, és Velekei László Romance című előadásával a zeneóriás néhány alkotását felidézhetjük a közönségnek.

Hogyan ítéli meg a balettművészet jelenlegi helyzetét? 
– Régen elég volt a klasszikus technikai ismeretek birtoklása, amit kilenc év alatt sajátítottak el a növendékek. Mára ez már kevésnek bizonyul. Fokozódnak az elvárások és követelmények a koreográfusok, illetve közvetve a közönség részéről. Egyre nehezebb a profi ligába kerülni és ott meg is maradni.

Igazgatói és szakmai tevékenysége mellett számos köztestületben képviseli a táncosok érdekeit. Hogyan tudja mindezt összeegyeztetni a szűkös időkorlátokkal?
– Nagyon nehéz feladat és óriási felelősség. Igazgatóként 52 emberért, 52 családért vagyok felelős. Hiszem és vallom, a táncosokért harcolni kell. Mindig és mindenkor az adott kormányzattal karöltve segíteni kell, hogy a táncművészet ki tudjon teljesedni, és a jelen mellett jövője is legyen.

Igaz a hír, hogy a visszavonulását tervezi?
– Igen, ez így van. A tánc fiatal testet és szellemiséget követel. Ez igaz az igazgatási szinten is. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a negyvenedik évforduló után átadom a stafétabotot. A következő időszakot pedig az utódom kinevelésére fordítom. Fontos volt számomra, hogy a legjobb képességem és tudásom szerint a társulatból a legtöbbet hozzam ki, és a csúcsra segítsem. Leköszönésem után pedig fontos, hogy ne törjön meg ez a fejlődés, a csapat tovább tudjon haladni és újabb csúcsokat tudjon meghódítani.

Visszavonulása után milyen feladatoknak jut elsőbbég az életében?
– Egy biztos, nem fogok unatkozni, a munka mindig szembe szokott jönni velem, előle pedig nem szoktam elugrani. Eddig is és ezután is igaz lesz: a táncművészetért az életemet és véremet. Abban az esetben, ha a társulatnak szüksége lesz rám – ha nem is igazgatóként, de külső támogatóként – segíteni fogok, ahol csak tudok. A családom és a mestereim is mindig a maximalizmusra neveltek, arra, hogy félgőzzel nem érdemes semmit sem csinálni. Ez egyébként nem csak a táncművészetre igaz. Példaértékű volt mindig is számomra azoknak a takarítónéniknek a munkája – mi csak angyalkáknak hívtuk őket – akik a színpadot készítették elő a számunkra. Az ő elkötelezett és precíz munkájuk is kellett ahhoz, hogy a fellépések során biztonságban és jól érezzük magunkat. Már mindannyian nyugdíjba vonultak, de mindig jó szívvel gondolok vissza rájuk.

Táncművészként el lehet érni a tökéletességet?
– Erre csak törekedni lehet. Vérrel és verítékkel. De mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy a közönség számára akkor és ott valami emlékezeteset adhassunk.

Kiss János Kossuth-díjas balettművész, érdemes művész, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja
1979-ben végzett az Állami Balettintézetben. A Győri Balett egyik alapító tagja volt, majd vezető magántáncosa lett. 1991 óta a társulat igazgatója. 2000–2001 között a Magyar Táncművészek Szövetségének társelnöke, 2001–2007 között elnöke volt. 2001 óta a Nemzeti Kulturális Alapprogram táncművészeti kollégiumának elnöke. Az Előadóművészi Jogvédő Iroda Elnökségének tagja, az MMA delegáltja a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsban.
Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Shinto művészet

 

 

A shintō Japán őshonos vallása, az istenségek azaz a kamik útja. A kezdeti időkben a kultusz középpontjai leggyakrabban természeti jelenségek voltak, maga a hely képezte a tisztelet tárgyát. Ez az elképzelés határozta meg a korai shintō építészetet is: a kaminak készítettek lakhelyet. A szent helyet gyakran jellegzetes vörös fakapukkal (torii) jelölték. A kamikat nem ábrázolták a buddhizmus Japánba kerüléséig. A buddhizmus és a shintō többnyire békésen megfértek egymás mellett, igyekeztek már a buddhizmus meghonosításának időszakában megfeleltetéseket létrehozni a két vallás közt. A shintōnak leginkább az egészséggel és a termékenységgel kapcsolatban volt jelentős szerepe. Már a 8. században tapasztalható volt, hogy helyi kamikat kértek fel buddhista templomok őrzésére, vagy pedig egyes kamikat bódhiszattvákkal azonosítottak. 

 

A Fuji hegy és torii kapu Hachiman szentély shinto szerzetes shinto szerzetes

A Fuji hegy és torii kapu (What is Shintō?, 1935) | Kamakura, Hachiman szentély (Shintō, 1923) |Shintō szerzetesek (Shintō, 1923

A legkorábbról ismert shintō művészeti alkotások a 9. század közepéről fennmaradt faszobrok, legtöbbjük női alakot formáz, s a fa felületét és formáját igyekeztek eredeti állapotában megtartani. Egyes shintō szobrok azután buddhista vonásokat kaptak. Jellegzetes például az udvari öltözékben megjelenített istenségek alakja, vagy Hachiman, mint szerzetes. A 9. századból eredő „kettős shintō“ (ryōbu shintō) elvei szerint a buddhák, bódhiszattvák a shintō kamik „igaz formái” (honji) vagy esszenciái, ugyanakkor a kamik a buddhák, bódhiszattvák helyi megnyilvánulásai (suijaku). Így például a shintō Napistennő Dainichi Nyorai (Vairocana buddha) emanációja. Azonban mivel a kami nem a hívővel személyes kapcsolatban álló istenség, hanem sokkal inkább egy általánosabb szellemi erő megtestesülése, a shintō szentélyek zöme nem tartalmaz shinzō szobrot. Az istenségek szimbolikus tárgyakban laknak”, mint például a tükör, kard vagy különböző természeti tárgyak. A shinzōk általában megkülönböztethetők a buddhista szobroktól formai jegyeik alapján, általában nem monumentális plasztikák, egyszerűbb felépítésűek, általában hagyják érvényesülni a fa textúráját, s a legtöbb esetben kevéssé átszellemült kifejezéssel bírnak, mint a buddhista szobrok. A shinzō a legtöbb esetben el van zárva a hívőtől, hiszen nem tiszteleti kultusztárgy vagy meditáció tárgya. Ebből adódóan ritka a narratív tartalom, a szobrok inkább általánosított megjelenési formát ábrázolnak. A szentélyekben a hívők a kultusz fő tárgyát (shintai) nem láthatják, a legnagyobb tisztelet kifejezéseként. A legjellegzetesebb festmények a szentély-mandalák”, melyek szentélyek madártávlati képét ábrázolják tájképi háttérrel, jól ismertek a Kasuga és a kumanoi szentélyeket megjelenítő darabok. Megjelenítettek festményeken továbbá szarvas, róka, ló vagy szumóbirkózó figurákat is, shintō legendákkal, szokásokkal összefüggésben. Shintō festészetről tudósító források már a 12. századból ismeretesek, azonban tárgyi emlékek csak a 13. századtól maradtak fenn.

Bincsik Mónika – Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum

 

A „Munkácsi-lendület”

 

 

1896. május 18-án született Dicsőszentmártonban (Tarnevi, Románia) a világ legjobb fotósai között nyilvántartott Munkácsi Márton.

Martin Munkácsi

Munkácsi Márton (Dicsőszentmárton 1896. május 18. – New York, 1963. július 14.) világhírű magyar fotográfus

Eredeti neve Mermelstein Márk volt, ezt magyarosította később Munkácsira, a világ pedig Martin Munkácsi néven ismeri. Csak alapfokú iskolákat végzett, de hajtotta a tudásvágy, falta a könyveket. A család 1911-ben költözött Budapestre, ahol a tizenöt éves kamasz – apja nyomdokaiba lépve – szobafestőinasnak állt, de egy év után a szakmát és családját is otthagyta: felcsapott újságírónak.

Sportlapokat tudósított, verseket közölt, a fényképezésbe autodidaktaként vágott bele, első gépét maga készítette. Foglalkozott portréfotózással is, 1918-ban rövid időre műterme is volt. A Színházi Élet című lapnak dolgozott, ahol a később szintén világhírűvé vált Gyenes János (Juan Gyenes) és Willinger László mellett tanulta a mesterséget. Ismertté egy véletlen készült fotója tette: a villamoson megörökítette két ember összeszólalkozását, majd vidéki kiküldetése előtt a képet a szerkesztőségben hagyta. Távolléte alatt a fotó szó szerint perdöntő dokumentum lett, mert a vita halállal végződött, és Munkácsi arra érkezett haza, hogy a nevét mindenki megismerte.

1924-től rendszeresen készített sportfotókat fővárosi újságoknak, és a szociofotó műfajában is alkotott. Dolgozott Az Estnek, a Délibábnak, a Tolnai Világlapjának, a Ma Estének és más képes újságoknak. A Pesti Napló Képes Mellékletében jelentek meg riportképei Balogh Rudolf és Escher Károly fotói mellett. A sportfotózással sajátította el azt a képességet és technikát, hogy előre le tudta modellezni a bekövetkező mozdulatokat, így szinte már az esemény bekövetkezte előtti pillanatban meg tudta nyomni az exponáló gombot.

1927-ben Berlinbe ment, az Ullstein Kiadónál kapott szerződést. A Berliner Illustrierte Zeitung vezető fotográfusaként sportot, divatot és riportokat is fotózott, számos kiadvány címlapfotóját is ő készítette. Sikeresnek, híresnek és az egyik legjobban fizetett fényképésznek mondhatta magát. Az Ullstein megbízásából bejárta a világot. 1932-ben fényképezett a Graf Zeppelin léghajó Föld körüli útján, 1933. március 21-én Potsdamból ő örökítette meg a pillanatot, amikor az új, nemzetiszocialista többségű Reichstag nyitó ülésén Adolf Hitler kancellár és Paul von Hindenburg államfő kezet fogott.

Képein bátran alkalmazta az új fényképezés stílusjegyeit, a drámai látószögeket, kihasználta az alul- és felülnézet adta különleges látványt, kedvelte a merész formákat.

Mivel a nácik hatalomra jutása után Németországban már nem érezte magát biztonságban, elfogadta a New York-i Harper’s Bazaar divatlap szerződését, és 1934-ben Amerikába költözött. Divatfotósként az addig megszokott merev stúdióképektől teljesen eltérő fotókat készített: modelljeit kivitte a szabadba, életszerű helyzetekben, mozgás közben fényképezte őket, amivel máig ható iskolát teremtett.

Az 1940-es évek elején érkezett pályafutása csúcsára, akkoriban készítette a Ladies’ Home Journal számára a Hogyan él Amerika? című híres sorozatát. Olyan sztárokat kaphatott lencsevégre, mint Marlene Dietrich, Katharine Hepburn, Louis Armstrong, Fred Astaire, képeivel megteremtette az úgynevezett sztárportré műfaját.A második világháború előtt rendszeresen tartotta a kapcsolatot Magyarországgal, hazalátogatott, képei gyakran jelentek meg a pesti lapokban, 1937-ben részt vett a Modern Magyar Fényképezők kiállításán.

1943-ban szívinfarktust kapott, felgyógyulása után egyre kevesebbet fényképezett, inkább önéletrajzi ihletésű regényén dolgozott. Mivel fénykorában bőkezűen költekezett, egyre inkább elszegényedett. 1963. július 14-én New Yorkban a magyar és ukrán emigránsok focimeccsének fotózása közben vitte el egy újabb infarktus. Magányosan, szegényen, elfelejtve halt meg, öröksége nagyrészt szétszóródott, neve és munkássága Magyarországon is nemzedékek számára maradt ismeretlen. Újrafelfedezése 1990 után történt meg, 1995-ben a Magyar Fotóriporterek Társasága Munkácsi Márton-díjat alapított, ezt évente a Sajtófotó pályázaton ítéli oda a zsűri.

Annak idején még Magyarországon fogalmazta teóriáját a fotóriportról: „meglátni a perc ezredrésze alatt azt, ami mellett a közömbös emberek vakon haladnak el – ez a fotóriportázs elmélete. S amit ez alatt az ezredrész alatt meglátunk: lefotografálni a perc következő ezredrésze alatt – ez a fotóriportázs gyakorlati oldala.”

Forrás: MTI

Az arab világ művészete

 

 

 

Mint minden társadalom, az arab világ sem csak térben és időben, hanem mélységében is tagolt, és mindegyik szegmense saját művészi nyelvvel rendelkezik. Egészen más a nomád és a letelepedett kultúra; más a beduin Túlún-mecsetművészet, mint az udvari reprezentáció, noha mindig erős a kölcsönhatás az egyes rétegek között. Hagyományosan az udvari művészetet szokás a fő mintaadónak tekinteni. A legértékesebb alapanyagok, a legfinomabban kidolgozott tárgyak kétségkívül az előkelő rétegek számára álltak rendelkezésre, és a világ nagy múzeumai is ezeken keresztül mutatják be a térség művészetét. De aligha vitatható, hogy a városok és a falvak művészete ugyanannyira része ennek a civilizációnak, és ha összességében kívánjuk megismerni, valamennyi szférára tekintettel kell lennünk. Az arab civilizáció két döntő vonása az arab nyelv és a muszlim vallás. Mindamellett sok preiszlám elemmel is találkozunk, akár a „magas”, akár a „népi” művészet szférájában vizsgálódunk.  Sőt, különösen az utóbbira jellemzők bizonyos műfajok – mmint a szőnyegszövés vagy az ötvösség -, amelyeket, noha magától értetődően sorolunk az iszlám művészet jellegzetességei közé, mégsem tudjuk egykönnyen megmagyarázni, mi teszi azokat „iszlámmá”.

Nem kell tehát messzire mennünk annak felfedezéséhez, hogy az arab és az iszlám művészet fogalmai körül sok a zavar, és a tisztázatlanságból fakadó félreértés. Gyakran szinte egymásba csúsznak, a kettő elválaszthatatlanságának hamis képzetét keltve. Ez az azonosítás csupán közkeletű tévedés. Valójában arab és iszlám művészet kapcsán nem egyenértékű fogalmakról beszélünk, hiszen az egyik nyelvföldrajzi, a másik vallásföldrajzi viszonyokat fejez ki. A félreértés mélyén vélhetően az a jelenség rejlik, hogy a muszlim hódítás nagy területen nyelvváltással is együtt járt. Dél-Spanyolország, a mediterrán szigetek, észak-Afrika, Szudán, dél-Irán, és a Közel-Kelet szinte egésze – tartósan vagy átmenetileg – az iszlám felvételével arabbá lett egyúttal. Ahol az arab hatás elég erős volt, még az áttérés sem volt feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a lakosok elarabosodjanak. Az így létrejövő, bizonytalan körvonalú arab világ természetesen nem azonos a sokkal tágabb iszlám világgal, amely hatalmas kiterjedésű iráni és török nyelvű régiókat, illetve délkelet-Ázsia és Afrika növekvő népességű muszlim közösségeit is magába foglalja.

E változatosságról a művészettörténeti irodalom nem mindig vesz tudomást: az iszlám művészetet rendszerint mint arab, illetve török és perzsa ügyet tárgyalja, szinte következetesen megfeledkezve a „klasszikus” muszlim területeken túli iszlám művészetről, pl. Indonézia, a Balkán vagy a csendes-óceáni térség gazdag emlékanyagáról és modern kori alkotásairól. Mindezekkel általában az adott országok – India, Indonézia, az afrikai országok – saját művészettörténete foglalkozik; így lesz az indiai, indonéz, stb. iszlám művészetből India, Indonézia, stb. muszlim kori művészete: egy fejezet a nemzeti kultúrák történetében. Ugyanennek a szemléletnek a másik végletét a Közel-Kelet áttekintésekor találjuk. Eszerint az ókori Egyiptom, Mezopotámia és a görög-római világ művészete önálló, zárt rendszerként alig vetít előre valamit az ugyanitt majd meghonosodó muszlim kultúrából. Ami utána következik, az viszont már nem egyiptomi, szíriai, stb., művészet, hanem az iszlám művészet regionális leágazása. Ez a hagyományos nézőpont az iszlám művészettörténetet egyfajta zárt és lineáris terjedésnek láttatja: az első iraki mecsetek, valamint a jeruzsálemi Sziklaszentély (7. század) után kibontakozik a szíriai Umajjád építészet (7-8. század), amelyre az iráni ihletésű iraki abbászida építészet válaszol, Egyiptomig és a Maghrebig követőket maga mögé állítva (8-9. század). De például Arábia iszlám előtti művészete, azaz a tulajdonképpeni arab művészet alig ismert. Hasonló a helyzet a preiszlám Núbiával és Jemennel. Jóval közismertebb a későantik Szíria és Egyiptom, ám ezeket meg sokszor a római művészet provinciális változatának minősítik, ami által a kérdéses terület művészetét egy kiválasztott centrum perifériájává fokozzák le, megfosztva a vidéket saját kvalitásaitól. Pedig például Egyiptom muszlim hódítás előtti és utáni kézművességének – fazekasságának, üvegiparának, faragásának, stb. – összevetéséből kiderül, hogy az lényegileg változatlan, és mindvégig jellegzetesen helyi maradt. Vagyis valamennyi térség a saját útját járta a hódítás előtt és után is. Többek között emiatt a regionális változatosság miatt nehéz arab művészetről ugyanúgy beszélni, mint perzsáról vagy kínairól.

Az iszlám művészet legfőbb célja e széttartó lokális irányzatok közös keretben való összefogása, méghozzá nemcsak a művészeti irányzatoké, hanem az élet legkülönfélébb területein jelentkező szellemi áramlatoké is. Hiszen a használati tárgyak kidolgozásáért, az öltözködési kultúráért, a fegyvergyártásért, az irodalmi művek művészi lejegyzésért, a vallásgyakorlat méltó környezetének megteremtéséért mind-mind egy önálló művészeti ág a felelős. Általuk rajzolódik ki az iszlám világ jellegzetes arculata. Ha azt keressük, hogy mi ebben a sokrétű civilizációban az arab elem saját hagyatéka, a válasz nyilvánvaló: maga az iszlám. A vallás, amely példátlanul rövid idő alatt máig ható energiákkal töltötte fel a meghódított területeket, Mohamed próféta (570 k.-632) számára arab nyelven nyilatkoztatott ki. A következőkben annak a térségnek a preiszlám és iszlám művészetét mutatjuk be, ahol az arabok vallása valamennyi más területnél mélyebb nyomot hagyott, és ahol így az iszlám kultúra arab kultúrává vált.

arab világ

Az arab világ napjainkban. Sötétzöld jelöli az arab többségű területeket.
Szántó Iván Avicenna Közel-keleti Kutatások Intézete – ELTE BTK Iranisztikai Tanszék

 

 

Fábri Körhintája a cannes-i klasszikusok közt

 

 

A magyar filmtörténet egyik legnagyobb alakja, Fábri Zoltán születésének ebben az évben ünnepeljük a 100. évfordulóját. Ennek alkalmából a Filmalap igazgatóságaként működő Magyar Nemzeti Filmarchívum filmfelújítási programja idén a Fábri-életmű köré szerveződik. A Fábri-életmű felújítása a Magyar Művészeti Akadémia

támogatásával valósul meg. Fábri Zoltán Körhinta című alkotása meghívást kapott a 70. cannes-i filmfesztivál nagy klasszikusok felújított változatát bemutató programjába.

Fábri Zoltán: Körhinta - Törőcsik Mari (Pataki Mari), Soós Imre (Bíró Máté)Fábri Zoltán legendás filmjének digitálisan felújított változatát – 61 évvel a cannes-i premiert követően – a Magyar Nemzeti Filmalap kezdeményezésére tűzi műsorra a Cannes Classics, a világ egyik legjelentősebb filmfesztiváljának filmtörténeti klasszikusokat felvonultató programja, ahol idén 24 legendás alkotás előtt tisztelegnek.

Jancsó Miklós Szegénylegények és Makk Károly Szerelem című filmjei felújított és digitalizált változatainak bemutatását követően – utóbbi felújítását szintén az MMA finanszírozta – 2017 lesz a harmadik év a sorban, amikor magyar alkotás gazdagítja a filmtörténet felújított mesterműveit felvonultató Cannes Classics programot.

A május 17-én kezdődő és idén 70 éves jubileumát ünneplő filmfesztivál szervezői a nagy presztízsű válogatással a mesterművek alkotói, megőrzői és felújítói előtt tisztelegnek.

A Törőcsik Mari és Soós Imre főszereplésével 1955-ben forgatott Körhinta a fiatalság és a szerelem győzelmét hirdeti. Az alkotás nemzetközi sikere az 1956-os cannes-i filmfesztiválon indult, ahol a neves filmrendező, Francois Truffaut még a Cahiers du Cinema című filmes folyóirat ifjú filmkritikusaként Fábri filmjét tartotta a nagydíjra érdemesnek és Törőcsik Marinak adta volna a legjobb női alakítás díját a fesztiválról írt beszámolója szerint. A film szerepel a Magyar Művészeti Akadémia 53 magyar film elnevezésű válogatásában.

Az ötvenes évek közepén a magyar film újjászületését jelző Körhinta legteljesebb verzióját az eredeti kameranegatívból és két további filmanyagból állították össze a Filmarchívum filmtörténész-restaurátorai a közelmúltban.

A Filmlabor szakemberei így a film lehető legteljesebb és technikailag legjobb változatát szkennelhették be 4K felbontásban. Majd a korszerű digitális restaurálás során észrevétlenül javították a súlyos sérüléseket, egytől egyig beillesztették a hiányzó kockákat és visszaállították a film eredeti fényvilágát. Mindennek köszönhetően a Körhinta régi szépségében lesz újra látható – legelőször Cannes-ban.

A Magyar Művészeti Akadémia már évek óta támogatja a magyar filmörökség megmentését, korábban Szőts István két klasszikusa, az Emberek a havason és az Ének a búzamezőkről is így újulhatott meg, és jelent meg DVD-n, tavaly pedig öt 1956-os tematikájú film. Fábri Zoltán (1917–1994), az MMA posztumusz tiszteleti tagja 100 éve született. Ennek alkalmából a Filmalap igazgatóságaként működő Magyar Nemzeti Filmarchívum filmfelújítási programja a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával idén a Fábri-életmű köré szerveződik. A Filmarchívum ősszel egy díszdobozos DVD-életműkiadványt jelentet meg, továbbá a restaurált Fábri-filmeket moziban is bemutatja.

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia