Ligethy Béla: Így volna jó
Így volna jó örökkön, így feledve Az életünkre mért örök tusát, Mely bomlott és vigyorgó kárörömmel Lobbantja vágyunk s szítja
Séta a kultúra ösvényein
Így volna jó örökkön, így feledve Az életünkre mért örök tusát, Mely bomlott és vigyorgó kárörömmel Lobbantja vágyunk s szítja
Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra
Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap, szaladgálsz dolgainkban , távol, egy éjjel, egy nap, Rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel;
A bögrét két kezébe fogta, úgy estefelé egy vasárnap csöndesen elmosolyodott s ült egy kicsit a félhomályban – – Kis
Babits Mihálynak Kigombolt nyakadat lágy leány-szél nyalja – hagyd, hadd lebbenjen ki mint selyemnyakkendőd melledből e sóhaj. Örülhetsz, örülhetsz –
Sokat sírtam és nevettem – Mindent szívből cselekedtem. Nem is újság énnekem már Semmisem – Olykor-olykor fáj a szívem Csendesen.
Aranyosan és feketén döcög Szent Mihály lova őszi fák között. Az emberek megnézik csendesen, Ki az, akinek útja végtelen? És
MÓRICZ ZSIGMONDNAK AJÁNLOM Nem tudom, szólt a lyány, nem tudhatom, Mi az, ami sarkad alá terel, De mindenemet teneked adom.
Mi atyánk: Tavasz, Ki vagy a fűben, a fában, a kőben, A ködben, a vérben, a vágyban, a hőben, Ki
Sivárabb szívvel, mint a sivatag homokja állok. Pedig megállásom nem kifejezője többé a várakozásnak. Oh! mit kellene tenni most, mikor