vers – 73 Oldal – Lighthouse

JUHÁSZ GYULA: TEMETÉS

Aranyosan és feketén döcög Szent Mihály lova őszi fák között. Az emberek megnézik csendesen, Ki az, akinek útja végtelen? És

MÓRICZ ZSIGMONDNAK AJÁNLOM Nem tudom, szólt a lyány, nem tudhatom, Mi az, ami sarkad alá terel, De mindenemet teneked adom.

Mi atyánk: Tavasz, Ki vagy a fűben, a fában, a kőben, A ködben, a vérben, a vágyban, a hőben, Ki

Sivárabb szívvel, mint a sivatag homokja állok. Pedig megállásom nem kifejezője többé a várakozásnak. Oh! mit kellene tenni most, mikor

Vasárnapok, vasárnapok – boldog, akinek vasárnapja van, piros ünnep, fekete köznap: bolyongok a kettő közt hontalan; nekem sápadt a vasárnap

Táncolva suhannak a szőke sugárkák, Hüs hold aranyával elöntve a lég, Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád, A méla nagy

Ti rengeteg fényben remegő vidékek, ti hallgatag erdők, hintái az égnek, ti párolgó rétek, kedvemet kék labdaként magasba-vigyétek! Te szinarany

Emlékszem, egyszer az ágyad mellett ültem, S arra gondoltam, nem halnál egyedül. S az éjjel, álmomban, lábamból gyökér nőtt, Karomból

Messzire nőttem el anyám kezéből, jó-szava mögöttem hull le, legjobb szeretőim ize iszap már, vékonyan szivárog át rajta a vérem,

Ha én az Ő Fia volnék, Minden katonára álmot varázsolnék. Karomon altatnám, Úgy eldajkálgatnám, El is babusgatnám, El is csitítgatnám.