vers – 34 Oldal – Lighthouse

Juhász Gyula: A gyermeket, ha alszik…

A gyermeket, ha alszik, simogasd meg Egy gondolatban, mint bársony virágot, Mely szirmait bezárta. Boldog éden Ringatja most

Oly éles még a képe, ahogy agyamba csap, – első versem közölte az este egy kis lap. Ott

Rózsáról én nem álmodoztam. Mentünk az erdei úton Rózsa meg én, fecsegve hosszan, de hogy miről, már nem

Tarka virágnak Illata kábít, – Édes a méz mit Kelyhe kinál; Lebben a lepke, Röppen a méh –

Félelmes szépség, ravasz mint a tőr! Rózsállik arcod, de szíved kopár. A te keménységed kerékbe tör; nyomodban a

Almavirággal futkos a szellő, akár egy kócos semmirekellő. Kócosnak kócos, de nem mihaszna, okot nem ád ő

Éneklem a tavaszt, a fényt, Bimbózó ifjú zöld reményt, Szerelmes szívem sóhaját S csitítgatom szegényt, Nekem nyilik minden

A tavasz rózsás kebelét kitárva, Száll alá langyos levegőn mezőnkre. Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek, S illatot isznak. Alkotó

Ragyogó rügyre ült le most a nap s nevetve szamárfület mutogat. Madárfi erre eltátja csőrét, hunyorg feléje a

Április aranyként hull a fán át, a bujdosó levélke szopja ágát, sikongó hangot ád s lihegve nő körül