Közzétette:
Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.
Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.
Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.
Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.
Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.
Kányádi Sándor Májusi szellőjét általában gyermekversnek szoktuk titulálni. Viszont jó, ha mindjárt hozzáfűzzük, hogy ez korántsem jelent kevesebb tudást annál, ami a felnőtt verseket jellemzi. Egyáltalán nem. Sőt. A költemény épp azt a tudást hordozza magán, amiben mindenki részesedhet élete végéig, ha nem felejti el, milyen volt gyermekként érzékelni a valóságot.
Mert ez a valóság mágikus. Ez a valóság nemcsak anyagi világ, amelyben az ember képes egy életen át küszködni, vergődni, harcolni, és végül anyagként végérvényesen meghalni. Nem, ez a világ inkább láthatatlan, mégis érzékelhető. Kicsit olyan, mint a szellővel együtt megtapasztalható természet, ahol a világ lehet „kócos”, „mihaszna”, „semmirekellő”, vagyis a létezést csak önmagáért élvező csoda. Hisz ebben a világban lehet még a „fűhegyen is lépkedni”, bizony, hogy lehet.
Kicsit olyan valóság ez, amilyennek szintén Kányádi Sándor látja egy másféle – mondjuk így: „felnőtt” – versében, amikor ekként fogalmaz: „valaki jár a fák hegyén”. Illetve kicsikét olyan, amilyennek másik óriás szerzőnk – Jókai Mór – értelmezi, mondván: „az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak hegyénél”…
Penckófer János
Forrás: Kárpátalja – 2019. május 16.,, 955. szám
Lighthouse 