vers – 35 Oldal – Lighthouse

József Attila – Tavaszi ének

Éneklem a tavaszt, a fényt, Bimbózó ifjú zöld reményt, Szerelmes szívem sóhaját S csitítgatom szegényt, Nekem nyilik minden

A tavasz rózsás kebelét kitárva, Száll alá langyos levegőn mezőnkre. Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek, S illatot isznak. Alkotó

Ragyogó rügyre ült le most a nap s nevetve szamárfület mutogat. Madárfi erre eltátja csőrét, hunyorg feléje a

Április aranyként hull a fán át, a bujdosó levélke szopja ágát, sikongó hangot ád s lihegve nő körül

Sírod szélén szinte félve, iszonyattal üldögélve, ó – mekkora vád gyötör, mardos, majdnem összetör: mily látás a kétkedőnek,

János evang. XIX. 22 A pörnek vége. Elvégeztetett…Véres a kereszt tövében a fű.A helytartóban forr a néma dühS egy gondolat

A szél suhogva borzong az olajfa-lombokon. A kanyargós úton, által az erdőn tömöttsorú fáklyások jönnek. Testemet ételül adtam,

Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva ontja minden virág a szent tömjénszagot; járják az est legét a

Jer, kies tavasz! bocsássál Éltető lehelletet, Hogy kihalt mezőnkbe lássál Újra vídám életet. Száz zefir köszönti csókkal Rózsaszínű

Tavasz van megint kék-arany szemével tekint le ránk az ég és nem sír nem hullatja súlyos esőkönnyeit. Halleluja