vers – 33 Oldal – Lighthouse

Victor Hugo – Régi dal az ifjúságról

Rózsáról én nem álmodoztam. Mentünk az erdei úton Rózsa meg én, fecsegve hosszan, de hogy miről, már nem

Tarka virágnak Illata kábít, – Édes a méz mit Kelyhe kinál; Lebben a lepke, Röppen a méh –

Félelmes szépség, ravasz mint a tőr! Rózsállik arcod, de szíved kopár. A te keménységed kerékbe tör; nyomodban a

Almavirággal futkos a szellő, akár egy kócos semmirekellő. Kócosnak kócos, de nem mihaszna, okot nem ád ő

Éneklem a tavaszt, a fényt, Bimbózó ifjú zöld reményt, Szerelmes szívem sóhaját S csitítgatom szegényt, Nekem nyilik minden

A tavasz rózsás kebelét kitárva, Száll alá langyos levegőn mezőnkre. Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek, S illatot isznak. Alkotó

Ragyogó rügyre ült le most a nap s nevetve szamárfület mutogat. Madárfi erre eltátja csőrét, hunyorg feléje a

Április aranyként hull a fán át, a bujdosó levélke szopja ágát, sikongó hangot ád s lihegve nő körül

Sírod szélén szinte félve, iszonyattal üldögélve, ó – mekkora vád gyötör, mardos, majdnem összetör: mily látás a kétkedőnek,

János evang. XIX. 22 A pörnek vége. Elvégeztetett…Véres a kereszt tövében a fű.A helytartóban forr a néma dühS egy gondolat