Közzétette:
A társadalmi piramis csúcsán két csoport osztozott a vagyonban és a hatalomban: a többnyire régi múltra visszatekintő nagybirtokosság és a 19. században kialakult nagypolgárság. A nagybirtokosok, tehát a nagyjából ezer holdon felüli birtokkal rendelkező földtulajdonosok száma alig tett ki többet kétezernél, ám az ország földbirtokállományának – az egyházi és a közületi nagybirtokokat külön véve – körülbelül egyötödét így is kezükben tartották. A mintegy kétezer nagybirtokos és egyben az egész magyar társadalom hagyományos elitjét néhány száz – a korszak elején kb. 600, a végén kb. 1200 – arisztokrata család alkotta. A sor elején herceg Esterházy Miklós állt közel 500 ezer holddal, míg Károlyi Mihály, a kurucgenerális leszármazottja 50 ezer hold földbirtokával a 46. helyen, gróf Bethlen István – Bethlen Miklós erdélyi kancellár leszármazottja ~ 5000 holdas birtokával pedig a 600. helyet foglalta el a rangsorban.
Az arisztokratacsaládok vidéki birtokaikon épült barokk vagy klasszicista kastélyaikban, valamint pozsonyi, kolozsvári, budapesti és bécsi – sőt a leggazdagabbak párizsi vagy római – palotáikban éltek. A társadalom többi részétől továbbra is markánsan elkülönült és kasztosodott csoportot alkottak. Többnyire egymás között házasodtak, és kényelmükről seregnyi külső és belső személyzet gondoskodott, ahogy ez nemzedékek óta történt. Az 1875-ben született Károlyi Mihály utóbb így emlékezett vissza erre az exkluzív környezetre és a külvilággal szembeni patriarkális arisztokrata attitűdre: „a napóleoni időkben épített dór-oszlopos, nagy, világossárga fóti kastély, s benne a 80 000 kötetes könyvtár […] a mahagóni könyvespolcokkal, karzatokkal és csigalépcsőkkel, stukkós mennyezettel és kandallóival, 300 holdas parkjával és tavával olyan aranyketrec volt, amely előkelő elzártságban tartott bennünket a külvilágtól. Nekünk, gyerekeknek, szigorúan tilos volt kilépni a park területéről […] A falu már terra incognitának számított. Még a falusi előkelőségek gyermekeivel sem volt szabad találkoznunk. Kivételes alkalmakkor a falusi plébánost meghívták ebédre a kastélyba. Már kisfiúként belém oltották, hogy kiváltságos lény vagyok, a Mindenható kegyeltje, mert Ő tett engem ilyen nagy vagyon várományosává. Arra neveltek, hogy tiszteletet követeljek a magam számára, és azt meg is kapjam, hogy érvényesítsem tekintélyemet, hatalmamat a kevesebb kiváltsággal rendelkezők fölött, akiket a mi feladatunk irányítani, kormányozni és segíteni.”
Az Osztrák-Magyar Monarchia egyesített címere. A szalag felirata: „Indivisibiliter ac Inseparabiliter” – „Feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul”
Az országgyűlés felsőházi tagjainak négyötöde és a képviselőház tagjainak 11—16%-a az egész dualista időszakban az arisztokraták közül került ki. A törvényhozásra így változatlanul jelentős és közvetlen befolyást tudtak gyakorolni. A végrehajtó hatalomban kisebb arányban vettek részt, ám a kulcspozíciókat általában e téren is maguknak igényelték. A korszak 16 miniszterelnöke közül 10 volt arisztokrata, és a 111 miniszter közül 38. Igen magas, több mint 50%-os arányban képviseltették magukat a Monarchia diplomáciai karában, s a főispánoknak még a századelőn is egyharmadát adták.
A nagypolgári családok számát a 20. század elején 800—1000-re becsülhetjük. Ezen belül 100—150 lehetett az egymással üzletileg és rokonság szerint egyaránt erősen összefonódott, s kifelé a születési arisztokráciához hasonlóan zárt „pénzarisztokrata” családok száma. A nagypolgárság mintegy kétharmada a fővárosban élt, és többsége zsidó származású volt. A legismertebbek és leggazdagabbak közé tartozott az ország legnagyobb és legjobb textilkombinátját működtető Goldberger család, a csepeli nehézipari komplexumot felépítő Weiss család, és a magyar cukoripar megteremtésében kimagasló szerepet játszó Deutsch család, az első magyarországi bank anyagi hátterét megteremtő Ullmann Mór famíliája, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt-t irányító Chorin Ferenc és az 1867-ben alapított Magyar Hitelbankot vezető Kornfeld Zsigmond.
A zsidó nagypolgárság társadalmi beilleszkedése és integrálódása nagy léptekkel haladt előre. Ezt segítette, hogy az uralkodó a korszakban 26 zsidó vallású vagy származású családot jutalmazott bárói címmel és 346-ot nemességgel. A pálya, amit ez a csoport egy évszázad alatt bejárt, lélegzetelállítóan meredek és a magyar történelemben egyedülállóan sikeres volt. A gazdaság modern ágazatainak irányítása mellett a 20. század elejétől a politikát is befolyásolni tudták. 1885 óta állandó képviselettel rendelkeztek a felsőházban, s később feltűntek a kormányzati elitben is. A nagypolgárság gazdasági ereje elérte, sőt a század elejére meg is haladta a nagybirtokos arisztokráciáét. Életmódjukban is közelítettek egymáshoz. Hatalmas kastélyokat a nagypolgárok persze nem építettek, sokszobás tágas palotákat és villákat viszont igen. Ők is nagy személyzetet tartottak, pazar estélyeket rendeztek, s nyaranta a Côte d’Azurre, a velencei Lidóra, esetleg a Fiume melletti Abbáziába jártak, ahogy a régi grófok és bárók is.
A századelő legnagyobb építési vállalkozójának Schiffer Miksának a fővárosi villája, amely 1910 és 1912 között épült Pesten, 740 m2 hasznos területet foglalt magában. Az alsó szinten hatalmas hall, egy nagyobb és egy kisebb szalon, tágas ebédlő és egy könyvekkel, valamint műtárgyakkal megrakott dolgozószoba, vagyis a reprezentációs helyiségek sorakoztak. Az emeleten nyolc lakószoba – köztük két hálószoba, gyerekszobák, reggeliző és nappali –, valamint a mellékhelyiségek kaptak helyet. Ehhez járultak az alagsori cselédszobák, a kamrák, valamint főző- és a mosókonyha. A kereskedelemmel foglalkozó Manno család kétemeletes Király utcai házában az egyik leszármazott 1890 után olyan 13 szobás lakást alakított ki, amelyhez többek között 3 cselédszoba és a vendégek számára 82 négyzetméteres ruhatár, 50 m2-es terasz és majdnem ekkora télikert is tartozott. A család kényelméről két inas, három szolgálóleány, egy szakácsnő és időnként egy szakképzett ápolónő gondoskodott. A nagypolgárság társadalmi tekintélye és politikai súlya mindazonáltal elmaradt a történelmi arisztokráciáé mögött. A régi nemesek egy része az új gazdagokban – azok minden igyekezete ellenére – jöttment felkapaszkodottakat látott, akikkel kerülték a társadalmi érintkezést és a családi kapcsolatokat. Az elzárkózásra jellemző, hogy a Széchenyi által alapított Nemzeti Kaszinó összesen 7, a valamivel kevésbé exkluzív Országos Kaszinó, a középbirtokos nemesség találkozóhelye pedig 14 zsidó származású egyént vett fel tagjai közé. Ezért alakult meg 1883-ban a Lipótvárosi Kaszinó.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (362—364. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 