Szobrászat a Római Birodalom fénykorában

 

 

(Kr. u. 1. sz. közepe – 3. sz. közepe)

1. kép: Hadrianus mellképe. Kr. u. 117-138. Márvány. Mag. 62 cm. Róma, Museo Capitolino

2. kép: Marcus Aurelius mellképe. Kr. u.

3. kép: Caracalla mellképe. Kr. u.

 

A császárportrék, melyeket a birodalom minden részében nagy számban állítottak fel, egyszerre voltak egyénítőek és idealizálóak. Nemcsak egyéni vonásaik felismertetése volt fontos, de emberek fölötti lényének érzékeltetése is. Ezt viseletükkel, tartásukkal egyéniségüket is kifejezésre juttatták. Hadrianus esetében a hosszan és eredményesen uralkodó császár magabiztos tekintetét látjuk, aki a közigazgatás szervezésével járult hozzá a Birodalom virágzásához. Dús hajfürtjei, az először nála megjelenő szakáll, elmélyedő tekintete a hellenisztikus stílust és a hellén kultúra iránti érdeklődését juttatja kifejezésre. Ettől kezdve a szakállviselet divattá vált. Ekkor kezdődik el a szobrokon a pupilla és írisz plasztikus ábrázolása, amit eddig csak festéssel érzékeltettek.

 

A 2. sz. második felében hosszabbodik a császári szakáll, és jellemzővé válik a dús göndör haj. Marcus Aurelius szelíd tekintete mélyen gondolkodó, fegyelmezett, filozófus alkatot takar, amit a gyakori háborús feladatai sem tudtak megváltoztatni. Nyugodt egyéniségének éppen ellentétje volt Caracalla. A vad természetű, katonai életet kedvelő fiatal császár szilajsága portréira is jellemző. Ehhez a hellenisztikus kor szenvedélyes stílusát vették mintául, mindenek előtt a Nagy Sándor portrékat. Innen ered a fej erőteljes oldalra fordítása. A félelmetesen vad tekintet azonban csak Caracallára volt jellemző, s láthatóan ezt szívesen vállalta is.

 Hadrianus mellképe Marcus Aurelius mellképe Caracalla mellképe

Dr. Gesztelyi Tamás – Debreceni Egyetem, BTK ( Klasszika-filológiai Tanszék)

 

Festészet a Római Birodalom fénykorában

 

 

(Kr. u. 1. sz. közepe – 3. sz. közepe)

1. kép: Női portré. Pompeji falfreskó Libanius házából. Kr. u. 78 körül. Nápoly, Museo Archeologico Nazionale

2. kép: Terentius Neo és felesége portréja. Pompeji falfreskó. Kr. u. 78 körül. Nápoly, Museo Archeologico Nazionale

3. kép: Kenyérbolt. Pompeji falfreskó. Kr. u. 1. sz . Nápoly, Museo Archeologico Nazionale

 

A Kr. u. 1. sz. folyamán a falfestészetnek két újabb stílusa alakult ki, melyeket 3. és 4. pompeji stílusnak szokás nevezni. Ezeknél már nem a térillúzió fokozása a cél, hanem a teret határoló falak minél díszesebbé tétele. Ehhez felhasználják továbbra is az épülethomlokzat ábrázolásokat, de a realitástól elszakadva mind fantasztikusabb elemekkel kombinálják. Ezt ostorozta Vitruvius építészeti művében. A falfelületet nagy, többnyire sötét színű (pl. pompeji vörös, fekete) falmezőkre tagolják, és középpontjukba figurális jeleneteket festenek, melyek úgy vannak elhelyezve, mintha táblakép volna felakasztva. Legkedveltebbek a mitológiai témák, a tájképek, a mindennapi élet jelenetei. A portrék ritkák, de azok igen megkapóak.

 Young Girl from Pompeii Portrait a Baker and his Wife from Pompeii The Bakery from Pompeii

 A jómódú lány portréja fülében és fején aranyékszereket visel, egyik kezében íróvesszőt tart, a másikban írótáblát. Nehéz eldönteni, hogy elgondolkodó tekintete ihletet keres, vagy csak a napi kiadásokat gyűjti össze. Az előbbi alapján egyesek Szapphónak tartják. Arca idealizáltan szép, de kiléte nem állapítható meg.

 A házaspár portréja esetében aligha kétséges, hogy a háztulajdonosokat ábrázolja. A férfi keleties, kevéssé kifinomult vonásai arra utalnak, hogy kézműves vagy kereskedő tevékenységéből meggazdagodott bevándorlóról van szó, aki finom megjelenésű feleséget tudott szerezni magának. Az írótábla ugyanúgy jelenik meg, mint előbb, nyilván az elszámolások feljegyzésére. A férfi kezében tartott papirusztekercs római polgárjogára utalhat. Mindegyik portrénál dominálnak a nagy barna szemek, melyek élővé teszik a tekintetet.

Dr. Gesztelyi Tamás – Debreceni Egyetem, BTK (  Klasszika-filológiai Tanszék)

 

Seneca

 

 

Lucius Annaeus Seneca (Córdoba, Kr. e. 4 körül – Róma, Kr. u. 65. április 12.)

Római író, filozófus. Ránk maradt filozófiai művei a 12 “dialógus”, valójában értekezés, melyek közül a leghíresebb az Erkölcsi levelek (szám szerint 124 levél). 
Seneca
Alapvetően az orthodox sztoikus filozófia gondolatainak a megszólaltatója, de nem zárkózott el más irányzatoktól sem, híven követve alapelvét: az igazság, függetlenül attól, hogy ki mondja, mindannyiunk közös kincse (12. levél). Így a korai Stoa nagy filozófusai, Zénón, Kleanthés és Chrysippos mellett gyakran, sőt, az előbbieknél többször idézi  Epikurost, műveiben felfedezhető a középső sztoicizmus két vezető filozófusának, Panaitiosnak és Poseidóniosnak a hatása éppúgy mint Platóné. Valószínűleg az ő hatásuk nyilvánul meg abban is, hogy a filozófiát Seneca nem elvont, életidegen elméletnek, hanem sokkal inkább gyakorlatnak tartotta.  A filozófia célja az, hogy segítségével az ember bölcsességre tegyen szert, vagyis eljusson az erényben megvalósuló boldogság állapotába. Lényegét tekintve egyfajta “lélekgyógyászat”, “therápia”, mely a lelket az erényhez vezető útra tereli. Ennek fontos eszköze a meditatio – rendszeres önvizsgálat, bizonyos alapelvek folytonos ismétlése, memorizálása abból a célból, hogy a beteg lélek megszabaduljon a hamis vélekedésektől: átlássa a valós értékviszonyokat, és felismerje, mi az, ami az erény szempontjából közömbös. Az efféle tudással felvértezett lélek bátran szembesül az esetleges sorscsapásokkal, és napjait nem rontja meg az alaptalan halálfélelem. A bölcs képes összhangban élni a világmindenséggel, a kozmikus természettel – mely maga az isten, az értelem, ezért kutatása azonos isten szemlélésével (Természettudományos vizsgálódások) – és önmagával, saját individuális természetével (A boldog életről). Ennek köszönhetően a boldogság állapotában van: élete a halhatatlanságot kivéve az istenekéhez hasonló, sem használni, sem ártani nem lehet neki (A bölcs állhatatosságáról). A boldogság egy másik definíció szerint folytonos lelki nyugalom és kiegyensúlyozottság, amire az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen szenvedélyek: a félelem, a fájdalom, a gyönyör és a harag kiküszöbölése révén (ld. A haragról), valamint következetes életvitellel lehet szert tenni (ld. A nyugalmas életről, A lelki nyugalomról, Az élet rövidségéről). Noha sztoikus felfogás szerint az erény – melynek birtoklása egyet jelent a boldogsággal – egy és oszthatatlan, mégis több fajtáját különböztették meg. Ezek sorát Seneca speciálisan római erényekkel, így a nagylelkűséggel (clementia) és az emberséggel (humanitas) gyarapította . A nagylelkűségről című befejezetlen művében a még ifjú Nerót szerette volna elkötelezni ezen nemes erények mellett. Ugyancsak a szabad emberhez méltó, humánus gondolkodásmódot állítja példaként az olvasó elé A jótéteményekről hét könyve: az istenek példáját követve nekünk is önzetlenül és nem az érte járó háláért kell jót tennünk másokkal.
Filozófiai műveivel Seneca segítséget akart nyújtani másoknak – és önmagának is -, hogy bölcsekké, ezáltal boldogokká válhassanak. Ezt a célt szolgálta jellegzetes, a klasszikus cicerói stílustól jelentősen eltérő, retorikai eszközöket, metaforákat, ellentétekre kihegyezett, rövid mondatokat sűrűn alkalmazó, az értelem mellett az érzelmekre is erőteljesen ható írásmódja.

Forrás: Szekeres Csilla – Szépművészeti Múzeum (2005)

 

Romulus és Remus

 

 

Korán reggel kiment a folyó partjára Silvia, a Vesta-szűz, hogy friss vízben mossa meg a templom szent eszközeit: ringó léptekkel haladt a szelíd lejtésű part felé és fején hordozta az agyagkorsót. Amikor odaért, letette az edényt, maga leült a földre, hogy megpihenjen egy kissé, keblét a szél felé tárta és megigazgatta zilált hajfürtjeit. És amíg ott pihent, az árnyékos füzek, a csicsergő madarak és a víz könnyed csobogása álmot idéztek szempilláira.

Meglátta Mars és megszerette, és a leány nem tudta, hogy álmában az isten ölelte meg. Mire felébredt, Mars magzatait hordta szíve alatt. Egy fűzfának támaszkodva rebegte:

Vajha szerencsés lenne az álmom! Ott álltam az oltár mellett, a gyapjúszalag leesett homlokomról és két pálmafa nőtt ki belőle. Az egyik magasabb volt, mint a másik, dús ágaival az egész földet betakarta és lombozatával a csillagokig ért fel. De nagybátyám ki akarta vágni mind a kettőt — a szívem megremegett, amikor ezt láttam. Mégis, Mars madara, a harkály és farkas megvédte mindkettőt.

Így szólt Vesta papnője, közben megtelt tiszta vízzel a korsó, s bár ereje megfogyatkozott, Silvia fölemelte.

Romulus és Remus

A Romulust és Remust szoptató nőstényfarkas

Romulus és Remus anyja lett Silvia, mire kitelt az ideje. Amikor megtudta ezt a kegyetlen Amulius, aki bátyjának, Numitornak, Silvia apjának a királyságát bitorolta, megparancsolta szolgáinak, hogy öljék a Tiberis folyóba az újszülötteket. De a víz habjai visszariadtak a bűntől és gyöngéden kitették a szárazra a kisfiúkat. És farkas szoptatta őket és harkály hordott nekik eleséget, amíg rájuk nem talált Faustulus, a derék pásztor, aki feleségével, Acca Larentiával felnevelte mindkettőt.

Mikor tizennyolc éves lett a két ifjú, már ők osztottak igazságot a pásztorok között. Bátran szembeszálltak a rablókkal és az elhajtott barmokat hazaterelték. Majd megölték Amuliust és visszaadták nagyapjuknak a királyságot Alba Longában.


Ovidius: Fasti III. 11–68. sorok

*

Romulus és Remus elhatározta, hogy új várost alapítanak. Madárjóslatra bízták annak eldöntését, hogy melyikük rakja a falakat. A Palatinus halmára ment fel Romulus, az Aventinusra Remus, és onnét lesték a madarak repülését. Remusnak hat madár jelent meg, de Romulusnak tizenkettő, s így őt illette meg a városépítés joga.

Pales ünnepén kezdték meg a munkát. Árkot ástak és gabonaszemeket szórtak beléje, majd földet hordtak rá a szomszédos telekről, és a betemetett árok fölé emelték az oltárt, amelyen hamarosan kigyulladt az áldozati tűz lángja. Ezután hófehér bikát és hófehér tehenet fogva ekéje elé, barázdát húzott Romulus, avval jelölte ki a városfal helyét, és így imádkozott:

Juppiter, Mars atya és Vesta anya, ti segítsetek e város alapításánál! Legyen hosszú életű a város és uralkodjék az egész földkerekségen!

Juppiter kedvező jelt adott: bal felől mennydörgött és villámlott. Hamarosan állt a városfal. Celer vezette a munkát, akit Romulus jelölt ki erre, meghagyva neki:

Gondod legyen rá, hogy senki át ne ugorja a falakat: aki ilyet merészelne tenni, azt add át a halálnak!

Nem tudva ezt Remus, kicsinyelni kezdte az alacsony falakat:

Ez volna alkalmas arra, hogy megoltalmazza a népet? – és azzal már keresztül is ugrott a falakon.

Celer az ásóval halálra sújtotta, s mikor ezt megtudta Romulus, elnyelte könnyeit, gyászát a keblébe rejtette, hogy példát mutasson:

Így merje az ellenség átugorni az én falaimat! – mondta. De Remus végtisztességén kitört visszafojtott fájdalma, csókkal illette testvérét és úgy búcsúzott el tőle, akinek akaratlanul okozta halálát. Vele együtt sírtak Faustulus és Acca és a város jövendő polgárai.


Ovidius: Fasti IV. 811–855. sorok

Forrás: Trencsényi-Waldapfel Imre – Mitológia – Gondolat, Budapest 1960 

 

Az italo-hellenisztikus művészet

 

 

Midőn Nagy Sándor hódításai nyomán az egész civilizált ókori világot elárasztotta a görög kultúra hulláma, Itália nem görög népei is belevetették magukat ebbe a nemzetközivé váló hellenisztikus áradatba. Csakhogy amíg keleten a makedón-görög hódítók uralma segítette elő a hellenizálódást, az Appenin-félszigeten a görög birodalmak legfőbb ellenfele, Róma teremtette meg a kulturális egységesedés gazdasági és társadalmi feltételeit. Nem állíthatjuk, hogy a hódító köztársaság beavatkozása nélkül elmaradt volna ez a folyamat, bizonyos azonban, hogy másként és lassabban ment volna végbe. Miközben Róma a félszigetet átszelő útvonalaival, hadjárataival, politikai szervezetével, a társadalmi viszonyok egységesítésével előkészítette a talajt a kulturális egybeolvadásra, önmagának is el kellett sajátítania a hellenisztikus civilizációt és művészetet. El sem zárkózhatott a hellenizmus elől – hiszen azt ragályként hozták magukkal idegenben járó seregei, hivatalnokai és kereskedői –, ha nem lett volna már önmagában is elegendő hatalom és vagyon vonzására Rómába özönlő hellenizált tömegek és rabszolgák sokasága. De szüksége is volt Rómának a hellenisztikus kultúrára, hogy a legyőzöttekkel és az ellenfelekkel minden tekintetben egyenrangúan, sőt fölényesen nézhessen szembe, vagyis politikáját a nemzetközi diplomácia, közgazdaság és propaganda fegyvereivel valósíthassa meg.

Bronztükör Vulciból Ficoroni cista

 

Bronztükör Vulciból. Kr. e. 380 körül. Vatikáni Múzeum, Ficoroni cista Pranestéből, Bronz, i.e. 300 körül, Róma, Museo di Villa Giulia

A római birodalom leghaladóbb szemléletű rétege ezért a hellenizmus idején elfordult a régi közép-itáliai formavilágtól, mert azt elmaradottnak és falusiasnak érezte a korabeli görög kifejezésmódhoz képest. Legismertebb példája ennek az ízlésvilágnak L. Cornelius Scipio Barbatus szarkofágja. A római arisztokrácia vezető köreihez tartozó Scipiók az általános szokással ellentétben nem égették, hanem koporsóba temették halottaikat. Bár a szarkofágtemetkezés etruszk hagyomány volt, a család neves tagját mégsem az Etruriában őshonos és még a hellenisztikus időkben is általánosan használt kliné (ágy) vagy ház formájú, hanem tisztán görög elemekből szerkesztett szarkofágban helyezték nyugalomra.

 

Cornelius Scipio Barbatus szarkofágja

Cornelius Scipio Barbatusszarkofágja. I.e. III. sz. Róma, Vatikáni Múzeum


A dór és az ion architektúra gondosan faragott tagozataival díszített koporsó készítői tehát, tüntetően elfordulva a közép-itáliai ízléstől, egy görög oltár formáját utánozták. Míg a Scipiók nemzetségére és a haladás más híveire a hellén kultúra tisztelete, a görög irodalom, filozófia és nyelv elsajátítása volt jellemző, a római uralkodó körök más része konzervatív irányvonalat képviselt.
Ennek az irányzatnak volt legnevesebb képviselője M. Porcius Cato, az i. e. II. századi Róma egyik vezéregyénisége. Nemcsak jelentős politikus, hanem híres szónok is volt, aki először rögzítette beszédeit írásos formában, azonkívül mint író, a latin prózairodalom egyik megteremtőjének számított. Alakja és eszméi nagy hatást gyakoroltak az utókorra, amely azonban Cato személyét és nézeteit egyoldalúan eltorzítva örökítette meg.
A késő köztársasági rómaiak szemében Cato minden görög eredetű dolog esküdt ellensége volt, s a hellén kultúra átvételétől Róma politikai erejét féltette. Ez nemcsak anakronisztikus, hanem meghamisított kép volt: valójában Cato jól tudott görögül, használta és utánozta a görög irodalmat, ami pedig a művészetet illeti, egyike volt a görög mintákból kiinduló, de azokat a római igényekhez igazító önálló római művészet legnagyobb előmozdítóinak. censorként Róma csatornahálózatát a legfejlettebb boltozásos technikával újította meg és jelentősen kibővítette, megteremtette az első kifejezetten római profán épülettípust, a basilicát, s ugyanúgy templomépítéssel és istenszobor-állítással örökítette meg nevét, mint más vezető politikusok.
A puritánok mérgelődése természetesen nem vethetett gátat sem a luxusnak, sem a görög művészet behatolásának. Jellemző példája a dél-itáliai eredetű hellenisztikus művészet meghonosodásának az az i. e. II. századi sírszobor, amely az elbűvölt állatok körében éneklő Orpheust ábrázolja.
Az orphikus vallás tanai különösen kedveltek voltak a dél-itáliai görögség körében, ami a szobor formai sajátosságaival összhangban elárulja mesterének származását. Nem nagyigényű alkotásról van szó, vázlatos formakezelése és a kisméretű állatok naiv ábrázolása közepes megrendelőre és szobrászra vall. A piramidális kompozíció csúcspontját alkotó felfelé néző ifjúfej elragadtatott kifejezése azonban hamisítatlan hellenisztikus pátosszal teljes, átszellemült líraisága egyenes ellentéte a nyersebb érzéseket kedvelő etruszk-közép-itáliai hagyományoknak.
Az italo-hellenisztikus művészet fogalma azonban jóval szélesebb annál, hogysem a Rómában készült alkotásokkal kimeríthetnénk. Róma polgárai ekkor már szanaszét éltek Itáliában, az itáliai városok lakói pedig egyre inkább részt vettek a főváros életében. Az életmód és a sors közössége megkívánta a szellemi kifejezés közösségét, amit érintkezésben a latin nyelv, a művészet vonatkozásában pedig az itáliai színezetű hellenisztikus stílus biztosított. Nemcsak azért, mert éppen ez volt az akkori görög művészet divatja, hanem mert ez felelt meg az egész ókori világ állapotának.
A sok szempontból vizsgálható folyamatot ugyanis egyetlen alapvető erő mozgatta: a kontinensekre kiterjedő gazdasági és társadalmi kooperáció, a városi életforma, a társadalmi ellentétek kiéleződése, a rabszolgatartás tömeges elterjedése, a társadalmi viszonylatok soha nem látott kitágulása és bonyolultsága mindenütt egységes világszemléletet és ennek megfelelő művészeti formanyelvet hozott létre. Így válik érthetővé például, hogy a viszonylagos elzártságukból kiszabadult etruszk városok művészeti tevékenysége újra felpezsdült, és az itáliai görögökénél nem kisebb szenvedéllyel adták át magukat az érett hellenizmus lobogó pátoszának. Ezt a stílust ugyanúgy nem kellett rájuk erőszakolni, mint korábban az archaizmust, hiszen még annál is nagyobb teret engedett a közvetlen expresszivitásnak és a pillanatnyi hangulat megragadásának.
Azon sincs csodálkozni való, hogy amikor Róma először veretett pénzeket ezüstből a korszerű görög érmek mintájára, ezt a campaniai városokra bízta, ahol Róma nevében és jelképeivel színtiszta hellenisztikus korban készítették el őket. Az első éremképek között találjuk a Róma eredetére vonatkozó legendák jeleneteit, amelyek a következő századokban újra és újra felbukkannak a köztársasági pénzeken, annak tanújeléül, hogy Róma vezetői milyen fontosnak tartották államuk ősi és a görög múlttal kapcsolatos keletkezésének hirdetését.
Végül is abban az Itáliában, ahol egy-két évszázada még minden régió és nép külön, sajátos kultúrával és művészeti stílussal rendelkezett, s ahol civilizált és barbár népek éltek egymás mellett tarka összevisszaságban, a hellenizmus korában már alig különböztethetők meg az egyes vidékek és iskolák alkotásai.
A színvonal igen egyenetlen volt ugyan, az irányzatok időbeli eltolódással, gyakran vidékies modorban vagy éppen neofita túlzással érvényesültek, de a tarentumi műhelyek stílusa ugyanúgy megjelent Campaniában, mint a campaniaiaké Latiumban, jöttek-mentek a mesterek, és Itália fortyogó katlanjában végül is minden részecske egybeolvadt.

 

Forrás: Castiglione László – Római művészet (20-26. oldal) Corvina Kiadó Budapest, 1971 CO 590 -h- 7175

 

 

Megújult a kétezer éves amfiteátrum

 

 

Véget ért a Colosseum több éve tartó restaurálásának első fázisa a külső falak megtisztítása, melyet a tavasz folyamán avatnak fel a nagyközönség számára. A mostanra elkészült, mézsárga színben pompázó árkádok felújítási munkálatai annak az ötéves helyreállítási programnak a részét képezik, melynek tervei között szerepel egy információs központ felállítása az amfiteátrum előtti téren, az aréna alatti termek és folyosók restaurálása, valamint a Colosseum új világítása is.

Az ókori Rómával, a várossal kapcsolatban szinte mindenkinek rögtön a Colosseum jut eszébe. Turisták tömegei nézik meg naponta, s talán nem is realizálódik bennük a helyszín eredeti funkciója: itt szórakoztatásból öltek, itt vér folyt. A mai ember gondolkodása és az akkori lélek természetesen nem összehasonlítható, de fontos leszögeznünk, hogy az a csodálatos építmény, mely az örök város egyik jelképe, egykor férfias küzdelmek helyszíne volt.

Colosseum

A Colosseummal kapcsolatban többször idézik a középkori tudóst, Beda Venerabilist, aki ekképpen írt az építményről: „Ameddig a Colosseum fennáll, fennáll Róma is, ha a Colosseum összeomlik, vége Rómának, ha pedig Róma elpusztul, vége a világnak!”. Ennek is köszönhetően a városban megkülönböztetett helye van az ókori amfiteátrumnak.

A név eredete

Az épület egy, a közelben álló szoborról – Colossus Neronis – kapta a nevét. Ilyen jelzővel illeték az emberi méreteket nagyban meghaladó szobrokat. A szobor eredetileg Nero palotájában állt, s magát a császárt ábrázolta. Később, a Colosseum építtetője – Vespasianus császár – lecseréltette a szobor fejét és napistenné alakíttatta át, majd Hadrianus a Colosseum mellé – eredeti nevén Amphiteatrum Flavium – mellé helyeztette azt.

Az amphitheatrum szó jelentése „kettős színház”, mely építészetileg a theatrumból (félkör alakú színház) ered, így kör, vagy ellipszis formájával körbeöleli a küzdőteret, az arénát. Sok esetben ezek a fogalmak keverednek vagy összemosódnak. Így gyakran keveredik ide az előbb említett fogalom, a theatrum, melyben színészek játszanak, illetve a circus, ami kocsi- és lóversenyek színhelye volt.

Zseniális tervezés, meghatározott elrendezés

Az épület belső kialakítása, annak eredeti képe nehezen képzelhető el, bár ebben sokat segítenek a rekonstrukciós rajzok. A közel 2000 éves épület még ma is impozáns látvány, s nehezen felfogható, hogy a mai kor modern eszközeivel szembe állítva, akkoriban hogyan tudták kivitelezni az építkezést.

Maga a helyszín három városrész, három domb találkozása – a Palatinus, az Esquilinus és a Caelius –, ahol korábban egy tó helyezkedett el, melyet az építkezés miatt Vespasianus császár lecsapoltatott és feltöltetett.

Az ellipszis formájú épület legszélesebb átmérője 187 méter, míg a legkeskenyebb 155 méter. Magassága 50 méter, melyet négy emelet tagol. Kerülete 527 méter, területe 3357 négyzetméter. Az épület alapozása 9 méter mély, építőanyaga tégla és travertin kő (mészkő jellegű). Becslések szerint ebből az anyagból 100 000 köbméterre, míg cementből 6000 tonnára, vasból 300 tonnára volt szükség. A téglákat márvánnyal borították, melyekből ma már csak néhány maradt mutatóban, mert az évszázadok során a város több építkezéséhez a Colosseum köveit használták fel. A munkát négy munkacsapat, négy műhely végezte.

Az emeleteket árkádsorokkal tagolták. A földszintet dór, a második emeletet ión, a harmadik emeletet korinthoszi oszlopokkal díszítették. Az épület alsó részét egy nyolcvan boltívből álló ellipszis alkotja. A boltívek magassága 7 méter. A legfelső szintre 240 tartóállványt szereltek, melyekre a napsütés ellen ponyvákat – velárium – húztak fel.

Colosseum

A Vespasianus császár nevéhez köthető építés kezdetének a Kr. u. 72., illetve egyes kutatók a Kr. u. 75. évet datálják. Az amfiteátrum lényegében Kr. u. 79-re készült el, de Vespasianus fia – Titus – két szinttel még kiegészítette az épületet. Végleges befejezése Kr. u. 80-ban történt, melyet fényes ünnepség követett, ami csaknem száz napig tartott, s ennek során 5000 állatot mészároltak le.

A tervezők zsenialitását dicséri, hogy a tekintélyes létszámú – megközelítőleg ötvenezer – ember ki- és bejutását a következőképpen oldották meg: a 80 földszinti boltívet megszámozták, így biztosítva érkezéskor és induláskor a könnyebb mozgást. A belépés ingyenes volt, azonban bérlet szükséges volt a helyfoglaláshoz, melyen a személy neve és helyének száma szerepelt. A belépőjegy – tessera – csontból, vagy agyagból készült. A helyek elosztása és azok minőségi kidolgozottsága megmutatta, hogy mely társadalmi réteg számára készültek. Az előkelők márvány székeken és padokon, míg a köznép fából készült székeken és padokon ült. A nézőtéren a legalsó és legnagyobb páholy a császáré volt, mellette volt a Vesta-szüzek helye. Meghatározott helye volt továbbá a szenátoroknak, a lovagi rendnek, majd a római polgároknak, végül a legszegényebbek ültek a legtávolabbi helyekre.

A küzdőtér alatt olyan műszaki megoldásokat használtak – csigás emelők – melyekkel könnyen tudták mozgatni az eszközöket, illetve bejuttatni a vadállatokat. A Colosseum egyik különlegessége, hogy a vízi ütközetekhez elárasztották az arénát és vízzel töltötték fel a küzdőteret.

Az ókorban ez az építmény volt a legnagyobb amfiteátrum, melyben a VI. század elejéig tartottak gladiátor játékokat. Később használták temetőként, erődként, majd mészégető kemencéket építettek ide, de egy időben szeméttelepként is funkcionált. A középkorban „kőbányaként” használták, s Róma sok épületéhez innen szállították az alapanyagot. Jelenlegi állapota annak köszönhető, hogy a XVIII. században XIV. Benedek pápa templommá szenteltette és felállították benne Jézus szenvedéseinek stációit.

A halál mint látványosság

A játékok eredete a munus, azaz a halotti szertartás során bemutatott harc volt, mely a Kr. e. II–I. századra társadalmi státuszszimbólummá nőtte ki magát. Ezt az elhunyt tiszteletére szervezett nyilvános megemlékezést sokszor politikai célokra is felhasználták.

Rómában a Forum környékén épültek fel az első küzdőhelyek, amfiteátrumok. Ezeket fából ácsolták, s a küzdőteret harenával (homokkal) szórták fel. Ebből a szóból származik az aréna kifejezés. Jelentős gladiátor iskolák működtek még Capuában és Pompejiben is. A játékok népszerűsége abban is megmutatkozik, hogy a birodalom területéről 186 amfiteátrumról tudunk. A véres látványosságot a gladiátorok biztosították, akik jól képzett bűnözők vagy rabszolgák voltak. Speciális iskolákban tanították nekik a harc mesterségét, melyet az ünneplő, szórakozni vágyó tömeg előtt mutattak be.

A halál mint látványosság a korszak mindennapi, megszokott eleme volt. Ez volt a városi ember egyik szórakozása. S bár a gladiátorok társadalmi megítélése nem volt pozitív, a nép mégis rajongott értük. A római polgár szemében ez virtus volt, férfias harc. Mindezt ma barbár, kegyetlen szokásnak írnánk le. Rabszolgák, adósok, bűnözők és politikai, vallási ellenfelek lettek gladiátor harcosok, akik sokszor váltak férfi eszménnyé. Keresztények százai haltak meg, miután ellenségnek nyilvánították őket, vagy amikor őket tették felelőssé például az óriási római tűzvészért Kr. u. 64-ben. A bűnözők részvételét pedig azért tartották igazságosnak és hasznosnak, mert ha ezek az emberek életükben nem voltak hasznos tagjai a közösségnek, legalább halálukkal szolgálják az államot, s legyenek a látványosság részei, áldozatai. A harcba indulók a küzdelem előtt az „Ave, Caesar, morituri te salutant!”, azaz: „Üdvözlégy császár, a halálba indulók köszöntenek!” felkiáltással üdvözölték a mindenkori császárt és a nézőket.

Colosseum

Az aréna munkásai a libitináriusok voltak, akik gondoskodtak a halottak elszállításáról, valamint hevített vasrúddal ellenőrizték, hogy a földön fekvő harcos valóban halott-e vagy csak tetteti azt. Aki még élt, azt kalapáccsal ölték meg. A gladiátor bizonyos esetekben elnyerhette a szabadságot is, amit egy fakard, a rudis átadása jelképezett.

A gladiátor játékok egész napos rendezvényt jelentettek. Délelőtt a gladiátorok páncéljait hordozó rabszolgák jártak körbe, majd zenészek, végül a hadi istenek szobrai következtek. Ezt követően egzotikus állatviadalokra került sor, ahol számtalan vadállat esett áldozatul a játékoknak. Kora délután küzdöttek a noxibusok (bűnözök, elítéltek), akiket a kiképzett gladiátorok öltek meg. Délután a familia gladiatoria, azaz a gladiátor iskolák következtek. A harc egyben hatalmas nyereséget is jelentett, hiszen az iskolák tulajdonosai óriási vagyonokat tettek zsebre egy-egy győzelem után.

A Kr. u. 3. század elejéig tartó gladiátor játékok három évszázadon keresztül szórakoztatták a római embereket. Ma már furcsa elképzelnünk, és megértenünk még nehezebb, hogy a véres, általuk játéknak mondott küzdelmeket több ezer ember nézte végig szórakozás céljából.

 

Pláner Lajos – Élet és Tudomány 2016/16

 

A hódító Róma

 

 

I. e. 480-ban az anyaországi görögöknek a perzsa nagykirály fölött aratott győzelme évében, a dél-itáliai görögök a szicíliai Himéránál megverték a karthágói haderőket. Győzelmüket néhány évvel később, 474-ben a küméi csatával tették teljessé, amelyben Karthágó mellett az etruszk városok hajói is vereséget szenvedtek. A század közepétől kezdve a kelta törzsek egymást követő hullámokban törtek be Itáliába, s elsőnek a Pó-síkság etruszk városait kerítették hatalmukba. 438-ban a samnis törzsek befejezték az etruszkok kiűzését Campaniából, elvágva Közép-Itáliát a görög városoktól. Az erőik egyesítésére képtelen etruszk városok terjeszkedése ezzel egyszer és mindenkorra véget ért, befolyásuk Toszkánára szűkült, görögországi kapcsolataik meggyengültek. Vége szakadt az etruszk művészet virágkorának is. A görög klasszikus stílus különben is idegen volt számukra, s mint társadalmi rendjükben, úgy művészetükben is még jó ideig az archaizmus fokán maradtak.

A görögségtől való elszigetelődés és az etruszk kultúra elerőtlenedése Rómát is érintette: kultúrájában visszaesés következett be, s egy évszázadig nem hallunk számottevő művészeti tevékenységről a Tiberis-parti városban. Annál nagyobb katonai teljesítményekre kényszerült Róma az etruszkok meggyengülését követő időkben. Róma keletkezését, növekedését és meggazdagodását elsősorban a kereskedelem szempontjából kulcsfontosságú, a kelet-nyugati és észak-déli útvonalak kereszteződésében levő földrajzi fekvésének köszönhette. A nagyra nőtt városállam felkeltette közvetlen szomszédainak féltékenységét, úgyhogy létét és növekvő földszükségletét csak ádáz harcok árán tudta biztosítani. Etruszk szomszédaival, a latinokkal, aequusokkal, volscusokkal vívott szakadatlan háborúi közepette belső társadalmi válságait is meg kellett oldania, hogy a gazdag oligarcha réteg és a köznép kirobbanó ellentétein fokozatos reformokkal úrrá lehessen.

A hódítások ideje i. e. 396-ban Róma legközelebbi etruszk szomszédjának, Veiinek bevételével és elpusztításával köszöntött be. Ekkor történt meg első ízben a később számtalanszor megismétlődő esemény: a leigázott város istenszobrait Rómába telepítették át, természetesen ekkor még vallási okokból, nem pedig művészi értékük miatt. A 390-ben bekövetkezett gall katasztrófa mutatta meg igazán a város erejét. Róma nemcsak túlélte a vereséget és pusztítást, hanem erejét összeszedve változtatott arisztokratikus alkotmányán. A reform lényege a polgárok nagy többségének fokozottabb bevonása volt a politikai életbe és ezzel együtt a katonáskodásba. A teljes polgárságra kiterjedt hadkötelezettség Rómát évszázadokra a legerősebb katonai hatalmak közé emelte. A város tekintélyes védőfallal biztosította magát a hasonló csapások ellen, és hozzálátott következetes hódító politikájához.

servius fala

Róma köztársaság kori falának maradványa, I. e. IV. század második negyede

A római hódítás évszázadokon át nem egy összefüggő határvonal bővítésére, hanem a város hegemóniájának kiterjesztésére, a saját polgáraiból telepített és földterülettel ellátott városok (coloniák) létesítésére, továbbá a legkülönbözőbb szövetségi és függőségi kapcsolatok megteremtésére irányult. Ezért a köztársaság birodalmának politikai térképe rendkívül bonyolult volt. A római fennhatóság bővülése nagyjából először Itáliára, majd a Mediterráneum nyugati területeire s utoljára a keleti hellenisztikus államokra terjedt ki. Ezt a folyamatot a rómaiak nagy háborúinak sorozata mutatja: a latin városok szövetségével viselt harcok után Latium (i. e. 338), a samnis háborúk után Campania (i. e. 290), a pürrhoszi háború után Dél-Itália (i. e. 275), a három pun háború után Szicília, Észak-Afrika, Hispania (i. e. 146), a makedón háborúk után ezzel egy időben (Makedónia és Görögország), i. e. 133-ban a pergamoni királyság, i. e. 121-ben Galícia déli része, végül a Köztársaság utolsó századában egész Kisázsia, Cyrenaica, Syria, Gallia és Egyiptom került Róma hatalmába. Ezzel a kör bezárult: a Földközi-tenger mellett fekvő valamennyi földrész fölött Róma uralkodott. Itália romanizálása volt a legbonyolultabb folyamat, mert itt Rómának minden város és nép vonatkozásában külön eljárást kellett alkalmaznia, az itáliai népek, nemigen tűrve a hátrányos megkülönböztetéseket, még akkor is felkeléseket szerveztek, midőn a hellenisztikus világ már szinte önként vetette alá magát a hódítónak. I. e. 89-ben végül a Pó folyótól délre fekvő összes itáliai város megkapta a római polgárjogot, úgyhogy a korábban megindult kulturális összeolvadás révén az egész félsziget most már végképpen rómaivá vált. Még friss volt az emléke annak, hogy Nagy Sándor a makedónok élén leigázta a hatalmas perzsa birodalmat, amikor a nyugati városból elindult kis nép igájába hajtotta a hajdan legyőzhetetlennek hitt hódítókat. Az ókori világ megdermedt a rémülettől.

Via Appia

Via Appia, Út Rómából Capuába, I. e. 312

 

Forrás: Castiglione László – Római művészet (17-19. oldal) Corvina Kiadó Budapest, 1971 CO 590 -h- 7175