Roman times

Római időszámítás

Közzétette:

 

 

A római naptár fejlődésében csillagászatilag három szakaszt különíthetünk el. Az első, az ún. lunaris, vagyis kizárólag a holdfázisokra épülő naptárat a hagyomány szerint Romulus, Róma alapítója és első királya alkotta meg, a következőt, az ún. lunisolarist, amely a holdfázisok mellett már a nap éves pályáját is figyelembe veszi, s amelyet a rómaiak egészen Iulius Caesar koráig használtak, Numa Pompilius király nevéhez kötik, a solaris naptárat pedig Iulius Caesar vezette be, amelyet az ő nevéről Iulianus naptárnak neveztek el. Ezen utóbbit használjuk mind a mai napig, a történelem folyamán csupán egyetlen nagyobb korrekciót hajtottak végre rajta, XIII. Gergely pápa utasítására, 1582-ben.

A legősibb naptár körülbelül 360 napos éve két részre oszlott, egy, a földművelésre és a háborúzásra alkalmas 304 napos egységre, ill. egy névtelen időszakra, amely a téli holt szezont foglalta magában (ez valamivel több, mint 50 napból állt). A 304 napos egység 10 eltérő hosszúságú hónapból állt, sorrendben: Martius, Aprilis, Maius, Iunius, Quintilis (július), Sextilis (augusztus), September, October, November, December. A hat utolsó hónap számnevekből képzett alakja is egyértelműen azt mutatja, hogy az archaikus naptárban március volt az év kezdete.

A római hagyomány szerint Numa Pompilius vezette be a 12 hónapból álló holdévet, amely 354 vagy 355 napos volt (a valódi lunaris év szinodikus holdhónapokkal számolva 354 napos), amelyet bizonyos időszakonként egy kiegészítő időszak hozzátoldásával (intercalatio) a nap járásához próbált igazítani (a 354 napos hagyomány szerint évente 11 napot toldottak az évhez, míg a 355 napos szerint – egy négy éves ciklussal számolva – a ciklus évei 355, 377, 355, valamint 378 naposak voltak). A bizonytalanság oka az, hogy a pontifexek (főpapok) rendszertelenül alkalmazták az intercalatiót, a betoldásnál főleg politikai okok döntöttek, hiszen az év megnyújtásával egy-egy magistratus hivatali idejét tetszésük szerint meghosszabbíthatták. A szökőhónapot (Intercalaris vagy Mercedonius) február 23-a után toldották az évhez. A Numa-féle naptár ugyanis két újabb hónappal egészült ki. A napok átrendezésével a korábbi névtelen időszakból két újabb hónap jött létre: Ianuarius és Februarius. Ezzel együtt változott a naptár szerkezete is, valószínűleg január már ekkor az év első hónapja lett (bár a hivatalos naptárban csak Kr. e. 153-ban helyezték át az év kezdetét január 1-re, ettől az évtől a consulok ezen a napon léptek hivatalba), de a február hónap végi ünnepnapok (Lupercalia) tisztító áldozatai világosan jelzik, hogy a hónap a korábbi év végi időszakból alakult ki. Azt nem tudjuk pontosan, hogy mikor történt ennek a naptárnak a kialakítása, az azonban bizonyos, hogy Kr. e. 509, a capitoliumi Iuppiter-templom felavatása előtt történt, ugyanis a 12 hónapos naptárban egyetlen Iuppiter Capitolinus ünnep sem szerepel.

Roman times

A római Santa Maria Maggiore alatt feltárt falmaradványon egy IV. századi naptár részlete

Az intercalatio önkényes alkalmazása miatt a Kr. e. 2-1. században súlyos időszámítási anomáliák fordultak elő: Kr. e. 190-ben 119, Kr. e. 168-ban pedig 74 nappal járt az év a csillagászati év előtt, Iulius Caesar és Pompeius polgárháborúja idején pedig az év az évszakokhoz képest 90 napot késett. Kr. e. 46-ban Caesar utasítására Szoszigenész egyiptomi csillagász előbb februárban egy 23, majd november végén egy 67 napból álló szökőhónapot toldott az évhez (amely így 445 napból állt), majd teljesen átalakította a római időszámítási rendszert. A lunisolaris évet elhagyva egy tisztán solaris évet vezetett be, ezzel kialakította a ma is használatos négy éves ciklust, vagyis három 365 napos évet egy 366 napos szökőév követett. A reform még arra is ügyelt, hogy a többletnapok a hónapok végére kerüljenek, így ugyanis az ünnepnapok megmaradtak eredeti, megszokott helyükön. A szökőnapot továbbra is korábbi helyére, vagyis a Terminalia ünnepét követő napra (február 23.) iktatták be. Caesar azonban nem döntött arról, hogy mikor iktassák be az első szökőévet, erről csak Augustus rendelkezett, így Kr. u. 4 és az azt követő valamennyi 4. év lett szökőév. A hónapok elnevezésében is történt két maradandó változás, előbb Kr. e. 44-ben Quintilist Iulius Caesarról Iuliusnak nevezték el, majd Kr. e. 8-ban szenátusi határozattal Sextilist Augustus császárról Augustusnak.

A hónapoknak voltak voltak határnapjaik is. A Kalendae a hónap első napja volt, az elnevezés a latin kalare ‘kihirdetni, kikiáltani’ igéből származik, s arra utal, hogy a pontifexek a holdsarló megjelenésekor hirdették ki az új hónap első napját. Az Idus a holdtölte volt, amely a Iulianus naptárban március, május, július és október hónapokban a 15., a többi hónapban pedig a 13. napra esett. A harmadik határnap a Nonae volt, amely, mint neve is mutatja, a 9. nap volt az Idustól visszafelé számolva, vagyis azokban a hónapokban, amikor az Idus a 15. napra esett, akkor a hónap 7., amikor pedig a 13. napra, akkor a hónap 5. napja volt.

Az írott római naptárat fastinak nevezték, ebben az év napjai mellé feljegyezték, hogy praetor folytathat-e bírósági tárgyalásokat, illetve szabad-e termelő-, kereskedelmi-, vagy egyéb profán jellegű tevékenységet folytatni: a dies fasti azokat a napokat jelentette, amelyek alkalmasak voltak a profán tevékenységekre, a dies nefasti pedig az ünnepnapokat jelölte. A köztársaság korától kezdve a fastira feljegyezték az évi főtisztviselők (a consul és a censor), a triumphust nyert hadvezérek és a pontifex maximus nevét is, amire azért volt szükség, mivel Rómában az állami főtisztviselők alapján tartották nyilván az éveket. Ebből a szokásból ered a fasti második alapjelentése, a római főtisztviselők jegyzéke: így az egyes fastik a későbbi korokban a korai római történelem legfontosabb forrásainak számítottak. A consullisták közül három fasti maradt ránk töredékes formában, a fasti Antiates, amely Kr. e. 55 előtt keletkezett (a Kr. e. 84-55 közötti consulok listája), a fasti Capitolini, melyet Augustus császár helyezett el a Forum egyik arcusán Kr. e. 18/17-ben (a Kr. e. 483-12 közötti consulok listája), és a fasti Ostienses, mely a Kr. u. 2. század végén készült (a Kr. e. 49 – Kr. u. 177 közötti consulok listája).

Az antikvitásban a lineáris és a ciklikus időszemlélet egymás mellett élése volt jellemző: az ókori emberek számára a világ a folyamatos újjászületés, az örök visszatérés állapotában létezett. A kereszténységgel jelent meg az a fajta lineáris időszemlélet, mely az idő múlását egyetlen kezdőponthoz mérte. Ez az “időnyíl” a történelmet két szakaszra osztotta: a Krisztus születése előtti, illetve a Krisztus születése utáni időre. A kereszténység elterjedése előtt nem volt egyetlen olyan meghatározott időpont, amelyhez a történelmi eseményeket mérhették volna. Rómában az egyes éveket a consulpárokkal számolták, listájukat Varro, az Augustus-kori régiségbúvár rendszerezte, és a hét római király uralkodási éveinek összeadásával kiszámította, hogy Romulus Kr. e. 754/753-ban alapította Rómát. Bár az antikvitásban Róma alapítási évére több mint egy tucat variáció volt forgalomban, mégis a Varro-féle datálás terjedt el. Ennek az volt az oka, hogy négy igen tekintélyes szerző, Atticus, Cicero, Verrius Flaccus és Livius is ezt a dátumot fogadta el, másrészt a későbbi keresztény hagyomány is erre építette a maga időszámítását: Dionysius Exiguus apát a varrói rendszerre támaszkodva állapította meg Jézus Krisztus születését.

Forrás: Lexikon (szepmuveszeti/hyperion/lexikon)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s