Közzétette:
Füst Milán, Fürst (Budapest, 1888. július 17. – Budapest, 1967. július 26.) Kossuth-díjas (1948) magyar író, költő, drámaíró, esztéta. A magyar szabadvers megteremtője. 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjai közé választotta.
Álom az ifjúságról
Fogja lámpását s az arcomba világít… (oh jól tudom, hogy ezt teszi,
Mert mindent tudok én, ha alszom is.)
S akárha szemeimre szállna rá a nap, a látás is megédesűl,
Hogy csupa báj és fény borítja tőle, illeti
Elfáradt lelkemet s a gyötrő hév is szinte felmagasztosúl,
A gyötrő hév bizony! Óh emberek!
Ti nem tudjátok ám, ki voltam én!
A láng… oly esztelen, akár a láng,
Mely lobog meztelen,
Mert nincsen kérge s eszi önmagát vadúl
Sír és viháncol önmagának, aztán visszahull,
Vagy voltam tán, mikép a trombiták szava,
Amely a téli táj felett riadva száll tova,
S a táj, szegény, eszmélni kezd,
Holott pihenne még és nem akarja ezt
És aki bandukol, félénken néz oda.
Hát ílyen voltam én. Az élet így telik,
Hogy csendesűl az ember estelig, –
Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom,
Egy öregúr vagyok, akinek nincs neve
S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele.
Csak még az álmaimat nem adom,
Hogy adnám? Oh nem adhatom. Az még enyém.
A régi lázról álmodom. Vegyétek ezt: ez mindenem.
A régi hév, a régi gyötrelem.
Rámszáll a tűz, napfényben áll a tér
És látom magamat, egy ifjút gondokkal teli…
Oh tépd ki hát a szívemet és add neki.
Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám
Lighthouse 