Közzétette:
November!
Mintha az esztendő minden jaja
ködös kavernáidba sűrűsülne,
te, évszakoknak sepulcretuma!
Halottigéző, rom-tájaidon
borzongva járok föl-le, föl-le.
A lombzúgásra, mondd, emlékszel-e?
Ó, hol van a türkiz-visszfényű sátor,
színes gyümölcsök kandi ékszere
– most, hogy a kert hörgésektől zajos
s apró nyöszörgések karától.
Egy véghetetlen, csuklyás gyászmenet
megy harminc éjt-napot vigasztalatlan,
nyomában iszonyú gyász-zene zeng –
így vivék Bocskay úr tetemét
Kassától Kolozsvárig bús csapatban.
November!
Már átitattad minden idegem,
s mintha az őskori növényi létre
emlékezném, úgy vacog a szivem,
ha öldöklő szeled cibálni kezd;
s testvérként nézek minden falevélre.
1947
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]
