Wass Albert – A költő és a macska

Miután a falak összedőltek, mindenki elhagyta a várost, csak a költő maradt ott egyedül. Meghúzódott egy perzselt rózsalugasban, ahol valamikor szerelmespárok csókolództak, és könnyes szemmel nézte a város pusztulását. Amikor az éjszaka ráborult a romokra, a költő még mindig ott ült, és siratta a várost. A csöndnek halálszaga volt, s az egymásra dőlt kőfalak között szél suhogott, és denevér.
Mikor a hold följött, valahonnan a romok közül előbújt a macska. Lassan végigsétált a romutcán, meglátta a költőt, odajött, s leült a lába elé.
– Te mért maradtál itt? – kérdezte a költő. Hiszen mindenki elment.
– Mi macskák nem az emberekhez tartozunk, hanem a házakhoz – felelte a macska. Mi nem szoktunk elmenni.
– Nem is tudtam, hogy ilyen hűségesek vagytok – mondta elismeréssel a költő.
– Mi nem vagyunk hűségesek, mi csak macskák vagyunk. De ki vagy te, és mit csinálsz itt egyedül?
– Költő vagyok, és siratom a várost – felelte a költő. A macska gondolkozott ezen, aztán bólintott.
– Siratod a várost. És aztán?
– Azután megírom azt, ami volt. A vidám gyermekeket, a boldog szerelmeseket, a meleg otthonokat. A múltat. Mindent, ami volt.
– Az egereket is megírod – kérdezte kíváncsian a macska –, akik lyukat fúrtak a falakba, hogy könnyebben összedőljenek? A háborút is, amit az emberek csináltak, amikor meguntak házakat építeni? A bombákat is, amiket azért találtak föl, hogy gyorsabban rombolhassák le azt, amit fölépítettek?
A költő bólintott.
– Mindent megírok.
– Akkor jó – felelte a macska, és lefeküdt a költő lábaihoz. – Én majd várok addig.
– Mire vársz – kérdezte csodálkozva a költő. – Hogy visszatérjenek az emberek, s fölépítsék újra a házakat?
– Dehogy – mondta a macska –, a rigókra várok, hogy visszatérjenek. Szeretem hallgatni az éneküket. S ha éhes vagyok, megeszem őket.
– Praktikus vagy – ismerte be a költő.
– Macska vagyok – felelte a macska egyszerűen.
A perzselt rózsabokrok csupasz gallyai zörrentek a szélben. Magányos volt, és hideg az éjszaka, s a romok árnyéka hosszúra nyúlott a holdöntözte téren.
– Mért gondolod, hogy visszatérnek? – kérdezte egy idő múlva a költő, s a foga megkoccant, mert fázott.
– Tudom, nem gondolom – felelte a macska. – A rigók mindég visszatérnek.
Aztán csak ültek, ültek a perzselt rózsalugasban, és nézték a holdat.
– A múltat írod most? – kérdezte egy idő múlva a macska kíváncsian.
A költő bólintott.
– A múltat írom. Látod a házakat, úgy, ahogy voltak? Hallod az utca életét? Látod a boltokat, bujkáló szerelmeseket, iskolából hazatérő gyermekeket? Az anyákat, ahogy vacsorához terítik az asztalt, az öregeket, ahogy a kandallóknál ülnek? Látod őket?
A macska szűkre húzta a szemét.
– Látom – felelte.
– Érzed az otthonok melegét, a virágzó kertek illatát? – kérdezte a költő.
A macska szemében megvillant sárgán a holdfény.
– Érzem – felelte.
– Hallod a gyermekek kacagását? Szerelmesek suttogását? Halk zongoraszót a lefüggönyözött ablakok mögött?
– Hallom – felelte a macska, és ásított.
– Ez a múlt – mondta tompán a költő.
– Ez a múlt – bólintott a macska, és újra ásított.- És most mi lesz?
– Semmi – felelte a költő Remeték leszünk.
– Hát jó – sóhajtott a macska -, legyünk remeték!
Azzal összegöngyölődött a költő lábainál, és lehunyta a szemét. A költő pedig, akiből remete lett, ült tovább a perzselt rózsalugasban, és nézte a holdfénytől sápadt romokat. Dőlt falak tövében árny lapult. Mély volt a csönd a holt város fölött, és ájult, mint a gyász.
Hideg csillagokból csöpögni kezdett a harmat. a hold lement. Sötét lett. A macska dideregni kezdett a költő lábainál.
– És most mi lesz? kérdezte.
A remete, aki valamikor költő volt, megvonta vállait szomorúan.
– Nem tudom. Szeretném megírni Istent. De nem tudom.
– Nem tudod? – csodálkozott a macska. – Hogy lehet az? Hiszen te vagy a költő.
– Mégsem tudom – ismételte a remete. – Nem tudom, hogyan fogjak hozzá.
– Ó, hiszen ez nagyon egyszerű! – vidámodott föl a macska. – Építs egy házat, amelyikben tűzhely van, meg tej. A többi majd jön magától.
A remete, aki szeretett volna költő lenni újra, elindult a sötétben, és keresni kezdett a romok között. Talált egy behorpadt kályhát, és csakhamar talált egy üveg tejet is. Egy törött szék lábaiból tüzet gyújtott a kályhába, és föltette rá a tejet melegedni. A melegedő tej szagára megjött a macska is, és odatelepedett a kályha mellé. A sötétség lassan oszlani kezdett, de a romokon súlyosan ült a köd, akár egy halottas lepel. A macska dorombolni kezdett a tűz és a tej szagától.
– Most sem tudod még megírni az Istent? – kérdezte.
– Most már, azt hiszem, tudom – felelte a remete, akiből újra költő lett, és kiöntötte a tej felét a macska elé egy ócska tányérba, amit a romok között talált. – Ide figyelj!
Azzal nekikezdett eltakarítani a romokat a kályha körül. Mire a köd eloszlott, s az első napsugár fölragyogott a halott város fölött, már egész kis kört tisztított meg a kályha körül.
– Kezdetnek jó – bólintott a macska -, már van otthonunk. Most aztán igazán megírhatod Istent.
– Már meg is írtam – felelte a költő, és mosolygott. Tekintetével a romok felé fordult. Csillogott rajtuk a harmat a napfényben. – Látod az új várost? – kérdezte a költő.
– Látom – bólintott a macska.
– Hallod a születendő gyermekek kacagását az épülendő iskolákban?
– Hallom – felelte a macska.
– Érzed a jövendő otthonok melegét? Ültetendő virágok illatát?
– Érzem – felelte a macska, és beleszimatolt a romok közé behulló napfény aranyporába. – Érzem. Költő vagy igazán, és megírtad Istent.
Odébb, a perzselt rózsalugas bokrában valami mozdult. A macska nézett oda elsőnek, s a szeme megcsillant.
– Rigók – mondta. – Látod, hogy visszajöttek? Élő rügy után kutatnak az égett bokrokon.
– Mit gondolsz, találnak? – kérdezte aggódva a költő.
– Persze, hogy találnak – felelte a macska fölényes bölcsességgel -, rügyek mindég maradnak, mint ahogy rigók is mindég maradnak. Meg macskák. Meg költők – tette hozzá nagylelkűen -, akik minden földindulás után előbb-utóbb meglelik az Istent. De most megbocsátasz. Az élet hív, dolgom van a rigókkal.
Azzal lassú, kényelmes léptekkel elindult, hogy birtokába vegye az új napot, az új várost, az új világot. A költő mosolyogva nézett utána, a ahogy szeme tovasiklott a romokon, már nem is romoknak látta őket, hanem alapnak egy új város alá.