Közzétette:
Ki volt ez a Rózsa Sándor, aki ily vakmerő csínyre készülődött?
Tizenhárom esztendő múlott el, hogy Sobri Jóska, akinek nevét világszerte jobban ismerik, mint Mátyás király korvináit, elesett a lápafői határban, erdőszélen, vén fa alatt: emlékét beszállingózták az 
első hópelyhek a beköszöntő télidővel.
Tizenhárom esztendeig volt nevezetes betyár nélkül Magyarország.
Tán a virtus fogyott ki a legényekből? Vagy mind elvitték a gyanús elemeket Majlandba, a stráfkompániába sáncot építeni, árkot ásni?
Nem hagyott el senkit tizenhárom esztendeje a szeretője? Nem fogyott, se nem szaporodott a ménes, hogy a csikósnak arrafelé kellett volna venni az útját, ahol legsűrűbb a nádas? Kiment a divatból a deres, a megyeház penészes tömlöce, amely elől megugrani hajdanában szokása volt a legénységnek? Elfütyült volna a szél minden valamirevaló cifrafiúnak a talpa alatt? Nem kívánt selyemkendőt, rózsás szoknyát, topánkát a kacsintó mennyecske? Tán a táncos verbunkosok se nyomtak huszárcsákót a szájtátó legények fejébe, nem kellett a császárnak katona?
Tizenhárom esztendeig csak a makkoltató kanászok űzték fekete gatyában kanjaikat az erdőkben. Az öreg pusztai emberek a kalap alól nézegettek a tűzbe vagy a csillagokba: nem akadt tennivalójuk a hosszú éjszakán.
Tizenhárom esztendő alatt a cigány elfelejtette a régi nótákat. A boglyakemence hamujába dugta a fejét, nem volt kinek muzsikálni. Pókháló kerekedett a csárda sarkában és a csárdásné szemén. Mind lassabban vonogatták a lábukat azok az öregemberek, akik valaha Sobrinál szolgáltak, és a vezér elesése után szétszaladtak.
…Csak a kecskeméti pusztákon élt egy öreg juhászember, bizonyos Beretva nevezetű (nem tévesztendő össze a jeles Beretvás nemzetséggel), aki vénségére már csak arra használta a kampósbotját, hogy átugratta rajta a birkát a nagy ijedtség után, mikor az asszonyok a gyapját lenyírták – annak voltak mindenféle látásai, ha rájött a hideglelés. Ilyenkor, az eresz alól, a juhászbundáról meglátta, hogy kinek micsodás betegsége van, belenézett a betegek gyomrába, és megmondta, hogy kinek a hasában kövesedett meg a tokány vagy a kenyér. De látott a vén juhász mást is.
– Arra, a szegedi tanyák felé, ahol a síkság csókolózik az égboltozottal: lovas ember jön. Nem csendbiztos, mégis selyemmel van kirakva a mellénye, tenyérnyi széles sárga stráf van a kék rajthuzli-nadrágján, derelyevágó rézsarkantyú a csizmáján, árvalányhaj a széles, juhászos kalapja mellett. És a cifrafiú fog parancsolni ennek az egész környéknek, amerre ellátni a csillagok ablakaiból, olyan távolságnyira, amennyire a vadliba repül egy vándoréjszaka.
A haldokló juhász körül abbahagyták a sivalkodást a vénasszonyok, akik ősi szokás szerint ilyen módon akarták megkönnyíteni az öregembernek az élettől való megválást. Mindannyian abba az irányba néztek, amerre a haldokló mutatott, de még csak délibábot se láttak, mert ősziesre fordult már az idő, füstje volt a levegőnek.
A haldokló pedig tovább beszélt:
– De nemcsak parancs lesz a száján a lovas embernek, hanem szegényhez való jó szíve is ott lesz a nyelvén és a tenyerében. Hozzá sereglenek majd mindazok, akik most csak éjszaka járnak, és ezentúl nappal járnak. Elindulnak feléje azok az emberek, akik az erdőkben maradtak, és mozdulatlanságukban faderéknak tettették magukat. Megmozdul a nádas a legsűrűbb helyén, ahol csak a nádiveréb lakik és bujdosók süvege emelkedik fel. A nyúlvackokon, a rókaösvényen, régi temetők avarjában mindenféle emberek ébrednek fel, akik azért feküdtek le, mert az hitték, hogy idejük lejárt. Gyorsabban mennek a vásáros szekerek az országutakon, rugósabbak lesznek a csődörök a ménesekben, keringenek a birkák, amikor a tanyákról jött lovas ember kibontja a karikását. A szélkiáltó madár már tudja nevét.
A látóember ezután az eresz alatt megfordult minden segítség nélkül. Az ilyen fordulás azt szokta jelenteni, hogy ütött a végső óra: visszafordulni már nem szokás a fal felől.
A vénasszonyok felhagytak a halottriasztó visongással, a vén juhász fiai a dolguk után láttak, csak a Luca-napi kecskeméti vásáron, a planétás ember körül említette valaki utoljára a Beretva nevét. Egy rongyos, szűrös ember volt, aki olyan szegény volt, hogy süveg helyett ócska szoknyadarabbal volt bekötve a feje.
– Csak jönne már az a nagy betyár, akiről az öreg juhász látást mondott!
A planétás ember szomszédságában a ponyván a Sobri Jóskáról való istóriás éneket és az 1833-i komáromi kalendáriumot árulták. Rózsa Sándor húszesztendős volt akkor.
Forrás: Krúdy Gyula: Rózsa Sándor (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Lighthouse 