Az erszényes repülőmókusok (Petaurus) könnyűszerrel meghódíthatják minden állatbarát szívét. Világosszürke, feketén sávozott bundájuk rendkívül puha tapintású; szemeik nagyok, és könnyen megszelídülnek. Ausztrália keleti vidékein, Új-Guineában és Tasmániában összesen három fajuk él. Testhosszuk 12 centimétertől 32 centiméterig terjed, de ehhez járul még a körös-körül szőrös, bozontos farkuk, amely még valamivel hosszabb is, mint a testük. Egyszóval valóban mókus nagyságúak, vagy még nagyobbak is. Farkuk sikló repülés közben kormányként működik, de emellett a fészekbélés begyűjtésének a szerve is. Ezek a „cukormókusok” (ahogyan az ausztrálok nevezik) hátsó lábaikkal megkapaszkodnak az ágakon, mellső lábaikkal pedig letépik a leveleket, amelyeket azután betekeredő farkukkal egy nagyobb kötegbe fognak össze. Ilyenkor természetesen már nem képesek vitorlázva továbbrepülni, hanem az összesodort levélkötegekkel az ágakon szaladnak haza fészkükbe.
Petaurus Breviceps (Queenslandi példány)
A repülő erszényes mókusok minden bizonnyal a leggyakoribb ausztráliai emlősállatok közé tartoznak. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyszersmind a leggyakrabban is kerülnek a szemünk elé: éppen ellenkezőleg. Hobartban, Tasmania fővárosában, egy orvos az egyik reggel a háza falánál elpusztult repülőmókust talált. Az állat az éjszaka sötétjében a ház fehér falának repülhetett, amelyet valószínűleg égboltnak tartott. Az orvos csak ekkor szerzett tudomást létükről. Néha, két egymással marakodó hím pottyan le az erdőben sétáló ember lába elé a fák ágairól – természetesen csak napnyugta után. A két állat a földön is úgy püföli tovább egymást, mintha mi sem történt volna.
Ezek a „cukormókusok”, vagy másként „honey glider”-ok, magyarul mézevő vitorlázók”, mint ház körül élő állatok mindent szeretnek, ami édes: mézet, süteményt, gyümölcsöket. A szabadban azonban rovarokat, sőt kisebb madarakat is zsákmányul ejtenek. A leveleket viszont érintetlenül hagyják. Sok szakkönyvben azt olvashatjuk, hogy a repülő erszényes mókusok 55 méterre is elvitorlázhatnak a levegőben, természetesen csak akkor, ha nagyon magas fáról ejtik le magukat. David Flea zoológus ezt mindenesetre túlzottnak tartja. Néhány erszényes mókust arra késztetett, hogy egy cölöpről átvitorlázzon egy másikra, amely 7 méter távolságra volt az elsőtől. Az állatok ezt a távolságot – üggyel-bajjal ugyan – de valahogyan átrepülték, messzebbre azonban már sohasem jutottak el. Én a magam részéről ennek ellenére úgy gondolom, 50 métert mégiscsak átvitorláznak az állatok: minden attól függ, milyen magasból ereszkednek alá. A bekerített legelőparcella szélén álló oszlop nem lehet elég magas az állat számára. Amikor sikló repülés vége felé az állat a következő fa törzséhez közeledik, még egyszer felveti magát egy kissé, hogy fejjel fölfelé érjen arra. Ezután farkát a fa törzse köré csavarja és spirálvonalban felfut a fán. A bébik sikló repülés közben az anyaállat hátoldalán kapaszkodnak meg. De az erszényben a legtöbbször már ott lapul egy parányi, újabb utód is.
A repülő erszényes mókusok kicsinyei hihetetlenül szívósak, annak ellenére, hogy háromheti terhesség után tulajdonképpen mint embriók kerülnek az erszénybe, ahol a csecsbimbót egy ideig állandóan szorosan a szájukban tartják. Miss Ivey egy ilyen fiókát erőszakkal fejtett le elpusztult anyja emlőjéről; az állatka kisebb volt egy kétforintosnál. Parányi szájacskájába csak nagy nehezen tudott szemcseppentővel némi tejet juttatni. Két csepp tej elfogyasztása után a féregszerű állatka kikerekedett. A szemcseppentővel naponta öt-hat alkalommal adott az állatkának cukorral édesített langyos tejet. A kicsi csak három hét múlva lett képes arra, hogy önmaga nyalja fel a tejet. Egy másik erszényes mókus kölyköt hasonló módon választott le anyja teteméről, amelyet egyébként egy macska ölt meg, Gondozottja tíz évig élt.
Az ilyen erszényes mókus napközben csak rövid időre szokott felébredni, és akkor is csak azért, hogy egy kis süteményt egyék. Aztán tovább alszik, farkát az arca és teste köré tekerve, Egyik-másik szelíd erszényes mókus gazdája öltönyzsebében meglapulva az utóbbit mindenhová elkíséri. Az alkonyat beköszöntekor azonban egyszerre elevenebbek lesznek, villámgyorsan fel s alá rohangálnak a függönyökön és sikló repüléssel úgy vetik rá magukat az emberekre, mintha csak fatörzsek lennének.
Forrás: Bernhard Grzimek – Ausztrália különös állatai (39—41. oldal) Gondolat – Budapest 1980 ISBN 963 280 940 8