Közzétette:
Sohase véletlen, mikor emelünk le a polcról egy már annyiszor olvasott könyvet, s az se, hogy miért? Nem hiszem, hogy valakinek is volna egyetlen kedves írója, olyan, akit mindenki másnál jobban szeret: kedves íróink vannak, s hangulatunkon vagy lelki állapotunkon múlik, hogy abban a percben vagy azon a napon melyikük világával akarjuk elfödni a világot – hazamenve, ki elől zárjuk magunkra az ajtót, aztán kit hívunk mégis vendégségbe, melyik barátunkkal akarunk szót váltani: Krúdy vagy Móricz emberével?
De még az időjárás, vagy akár a délután színe is! Ha három napja szakad az eső, s már úgy hisszük, sohase tisztul ki az ég, nem annak a költőnek a verseit olvassuk, akiét a múltkor, mikor nemcsak, a falak és a járda, de még a szél is átizzott a napsütésben. És más olvasmány illik a kályha mellé, s más, ha nyitott ablaknál ülünk.
Én így vagyok vele, s bár hiszem, hogy más is, mégiscsak magamról szólhatok. Magamról mondom el, hogy csukott szemmel is rálapoznék arra a Mikszáth-novellára, amelyikért kezemet nyúlni indítja a hirtelen rám tört rosszkedv, s ugyanígy, csukott szemmel is ott nyitnám fel egy oldallal se előbb vagy hátrább, Tersánszky Két zöld ász-át, ha abba az állapotba merülök, melyet Kassák egy régi versében tárgytalan szomorúságnak nevez. Kipróbált gyógymód, jobbat nem ismerek, Mikszáth családfői derűje mindig megvigasztal. Hát még Tersánszky cigánykereket vető mondatai!
S ha nem szomorúság, de keserűség marja az ember torkát, ha valaki önzése, irigysége, kicsinyessége horzsolja fel érzékenységemet? Akkor kutyaharapást szőrével: nincs jobb medicina Nagy Lajos keserű, az emberi kicsinyesség színét, fonákját megmutató elbeszéléseinél. Ezért, hogy holtában se népszerű, hogy „nem tudják olvasni” őt a gyógyíthatatlanul kicsinyesek, minden szavánál úgy érzik, arcul üti – mit arcul üti, arcba köpi őket!
Aztán, ha már nem a szomorúság és nem is a keserűség, hanem az életuntság telepszik az ember szívére? Ilyenkor is könyvespolcomhoz megyek: Arany János kései verseiért. Ilyenkor az ő szava mellett mindenki másé léha szó. Ilyenkor nincs vigasz más, csak a Tamburás öreg úr, és az, hogy „A lantot, a lantot – Szorítsd kebeledhez – Ha jő a halál – Ujjod valamig azt – Pengetheti vigaszt – Bús elme talál.” De még ennél is inkább néhány soros remekei, melyeket talán csak úgy, magának írt. Például az ilyen csekélység, amely mégis csupa magasság és mélység: „A kalapom cilinder – Nem holmi csekélység: – Ha fölteszem: magasság – Ha leveszem: mélység.” És kipróbáltam százszor, ha nem ezerszer, addig mondogatom: „Hát jól van így, amice Tompa: – Én skártba, te végnyugalomba – S ha nem pönög lantunk, gitárunk – A varjú sem károg utánunk”, addig mondogatom, míg egy észre se veszem pillanatban az isten elfújja életuntságomat, s bizakodva dolgozni próbálok.
Dolgozni? A munkához is kell az olvasmány, ahhoz kell csak igazán. Hadd áruljam el magamról: ha verset akarok írni, pontosabban szólva, ha verset szeretnék írni: Apollinaire-t olvasom. Hány „mai ihletésű”, s éppen zuglói vagy angyalföldi versem született e dalolni tudó s oly nagyon személyi lírájú, s modernségben mégis „verhetetlen” költő ihletésére. Ha valaki, én, a csak magyarul olvasó, igazán hálás lehetek Radnótinak és Vas Istvánnak – valójában máig se méltatott – nagyszerű Apollinaire-fordításukért.
S amiről hely híján már nem szólhatok, ami az „olvasáskényszer” minden egyébnél izgalmasabb pillanata: ha hirtelen elénk rajzolódik valaki halott mesterünk arca, testtartása, járása, sajátos mozdulata, s azt a tekintetet, azt a testtartást megkeresni valamelyik versében, utcáról, kávéházból, társaságból hazarohanunk – így voltam én nemrég Babits Mihállyal. De az a perc olyan megrendítő volt, hogy külön levélben kell írnom róla.
Élet és Irodalom, 1970. január 10.
[Digitális Irodalmi Akadémia]
