Erdélyt járva – Temesvár

Ahol az utolsó polihisztor meglátta a napvilágot

„Temesvár maga is egyike leghatalmasabban fejlődő, modern városainknak. Terei, utcái igen szépek, szabályosak, díszes palotákat építettek. Fekvése a Béga-folyó völgyének dombnyúlványain kellemes látványt nyújt. A belváros és a Gyárváros közt terül el a jól gondozott, árnyas, ritka szépségű városi liget; általában is, gazdagabb s szebb városa csak igen kevés van hazánknak.”

(Emléklapok a régi Magyarországról)

Mióta 1883. december 16-án megszületett itt Kós Károly, s Ady nem rója utcáit – merthogy 1895-ben, debreceni és budapesti joghallgatósága idején díjnoki állást töltött be az itteni ítélőtáblánál – bizony sokat változott a világ. És főleg a város, ami elindította, illetve munkáltatta őket. Hogy mást ne mondjunk, kiterjeszkedett, majdnem ötször annyian lakják ma, mint az előző század fordulóján. Ahogy kulturális sokszínűségéből is sokat veszített: a háromszáz évvel ezelőtt betelepített nációknak szinte írmagjuk sem maradt. A város történetének ezen érdekes fejezetéről így ír a fentebb is idézett forrás: „A város új lakossága származása, eredete szerint oly igen tarka képet mutat, amelyet bizton mondhatjuk, semelyik más városunké. A XVIII. század folyamán Belgrád, Brandenburg, Coblenz, Danzig, Darmstadt, Frankónia, Konstantinápoly, Krajova, Königsberg, Mainz, Majland, Nápoly, Passau, Velence; de általában is Németország, Ausztria, Cseh- és Morvaország minden tartományából jönnek bevándorlók. Érkeznek spanyolok, olaszok és szép számban örmények is: egész városrésze alakul a németeknek. örményeknek, a mai Gyárváros helyén pedig a rácoknak.” S e hihetetlen keveredés eredményeként tényleg egy tarkabarka város jött létre a Béga partján. Nem is születhetett volna hát jobb helyre a fent nevezett! Ehhez képest, ha a jelenben lengedezne erre szelleme, Temes vármegye egykori székhelye nem okozna túl nagy örömöt építészetünk jelesének. Hiszen merényletként mindent elkövettek ellene, amit csak egy várossal szemben el lehet követni. Szinte már az is csoda volna, ha ráismerne szülővárosára a szülött…

Hogy Kós Károly ráismerhessen szülővárosára, ahhoz nagyban hozzájárul építész elődje, Székely László, aki a belváros sok szép házát tervezte. És eredeti szépségében pompáz a régebbi főtér is, amin éjjel-nappal nagy élet van, s amit a barokk dómtemplom ural.

Temesvár belvárosa

El kell még mondanunk, hogy hányatottabb sorsú település kevés van a magyar történelemben. Hiszen a Dózsa-féle parasztfelkelés megtorló akciója, azaz az elevenen való megégetés ugyanúgy itt esett meg, mint a ’48-as szabadságharc mindent eldöntő, dicstelen csatája. Ami után a világosi fegyverletétel már csak amolyan logikus lezárás, szükségszerű fejlemény lehetett. De hogy mást ne mondjunk, a török iga alól is jóval később, Buda bevétele után harminc évvel, 1716-ban szabadult fel e hely, ahogy Temesvár lett a színhelye annak az árulással felérő elnöki találkozónak is, amikor Grósz Károly látogatott el a nagy medve (vadász) barlangjába. Ceaușescu ugyanis akkoriban már nem csupán európai körökben, de a szocialista világrészben sem számított kifejezetten szalonképesnek.

A Temesvári székesegyház, Szent György- székesegyház vagy Dóm, Dómtemplom Temesvár 1736 – 1773 között épült püspöki székesegyháza. A Csanádi , majd a Temesvári egyházmegye székesegyháza.

Viszont ugyanez a Temesvár Károly Róbert idejében még királyi székhelynek számított; itt élt sokáig Hunyadi János; 1552 nyarán harmincnál is több napon át védte a hússzoros török túlerővel szemben Losonczy István; Kós Károlyon kívül itt született Klapka György és Johnny Weissmüller, alias Tarzan; és 1989 karácsonyán itt tört ki a Ceaușescu uralmát elsöprő romániai forradalom. S ezek bizony helyre is billentik a mérleget…

Ortodox templom Temesváron

De nem, ne beszéljünk erről így. Mert a Béga-parti település mindezektől függetlenül olyan, amilyen, csak éli mindennapjait, hol a határ innenső, hol a túlsó oldalán. S várja, hogy a benne élők sorsa jobbra forduljon. Ebben épp olyan, mint a többi város. Úgyhogy tereljük inkább a szót ama dísztelen díszletekre. Apropó! Színházát, egyben operaházát a híres bécsi építészpáros, Fellner és Helmer tervezte – miként Marosvásárhelyt és a Kárpát-medence összesen 51 helyén –, igaz, annak szépségéből levon nem keveset, hogy a két világháború között átszabták jócskán a homlokzatát. Román szokás szerint, néminemű ókori utánérzetet keltve. Ahogy a századelő hangulata ellen hat az előtte elnyúló téren felállított farkasos szobor is. Mert az nem ám a hegyekben honos, holtáig hű ragadozónak tiszteleg, hanem a farkas által felnevelt Romulus és Remus legendáját örökíti meg. Egyikeként annak az öt „sorozatgyártott” emlékműnek, amiket – a távoli (nyelv)rokonság jegyében – az olasz kormány adományozott 1926-ban Romániának. Klapka szülőháza bezzeg le van pusztulva rettenetesen valamivel, és a régi városfal tövébe is odaerőszakoltak egy szörnyű szállodát.

Mondom – forradalom ide meg oda –, Kós Károly már nem lelné a helyét útra bocsátó városában.

Forrás: Técsi Zoltán-Illyés Csaba – Erdély legszebb városai és főterei (26—29. oldal,Kárpáti Kincsestár, Pannon-Literatúra Kft. 2020 ISBN 978 963 237 236 5