Charles I. (Chronica Hungarorum

I. (Anjou) Károly trónra lépése

Közzétette:

 

 

III. Andrást hívei az Árpádok „törzsökének atyai ágon kisarjadt ágacskájaként” búcsúztatták. Kétséges, hogy ez a metaforikus állítás megfelel-e a valóságnak. Ha utószülött István apja nem II. András, hanem – mint hírlett – valaki más volt, akkor az Árpádok nemzetsége fiágon már IV. (Kun) Lászlóval kihalt 1290-ben. Női ágon azonban egyáltalán nem mutatkozott hiány leszármazottakban. Éppen ellenkezőleg, ők szerte Európában megtalálhatók voltak, s közülük hárman be is jelentkeztek a magyar trónra: II. (Přemysl) Vencel cseh király, Wittelsbach Ottó bajor herceg és a nápolyi-szicíliai Anjou-családból származó Károly, akit születésekor kapott neve – Caroberto – alapján Károly Róbertként is emlegettünk. Különböző koronákkal, különböző helyeken és különböző módokon 1301 és 1305 között mindhármukat királlyá koronázták híveik. A Szentszék és a magyar főpapság, valamint a délvidéki főurak támogatásának köszönhetően a hatalmi vetélkedésből végül I. Károly (13011342) került ki győztesen, akinek 1310-ben – immár teljesen szabályosan – Székesfehérvárott helyezte fejére az addig ellenfelei kezén lévő Szent Koronát az esztergomi érsek.

 

Charles I. (Chronica Hungarorum

I. Károly ábrázolása a Thuróczi-krónikában

Károly helyzete azonban ezután sem volt könnyű. Ahhoz, hogy ténylegesen az ország ura lehessen, nemcsak az ellenkirályokkal, hanem az elmúlt évtizedekben hatalmas vagyonokat felhalmozó „kiskirályokkal” is meg kellett küzdenie. Legfőbb ellenfelének Csák Máté számított, aki Károly koronázásán sem jelent meg. Az északnyugati megyékben berendezkedő nagyúr – egy ideig az ország nádora, majd tárnokmestere is – több mint 500 falunak, valamint 40 kisebb-nagyobb várnak volt az ura, és 5000 fős hadsereget tartott fegyverben. Tőle és szövetségeseitől tartván Károly ezért először nem is az ország valamelyik központi királyi várában, Esztergomban vagy Budán, hanem a délvidéki Temesváron rendezkedett be. Innen irányította a tartományurak elleni harcát, amely egészen 1321-ig, Csák Máté haláláig tartott.

A legyőzött oligarchák várainak egy részét Károly leromboltatta, másik részüket a hozzá tartozó birtokokkal együtt megtartotta magának vagy szétosztotta hívei között. Ezzel ismét a király lett az ország legnagyobb földbirtokosa és a várak többségének az ura. Győzelmének szimbolikus jeleként 1323-tól nem is Temesváron, hanem Visegrádon élt, ahol részben a Fellegvárban, részben a Fellegvár tövében kialakított új palotában rendezkedett be. Esztergom és Buda után a következő néhány évtizedben Visegrád adott otthont a királyi udvarnak.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (100—101. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s