Közzétette:
„Felvinc és Enyed között egy kis bérci patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kőhíd van építve. A híd mellet kétfelől a patak oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra szállt a történet, s máig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életükben történt volna…”
(Jókai Mór: Nagyenyedi két fűzfa)
Az idézett mű 1853-ban született, az alapjául szolgáló történet pedig 1704-ből való, amikor a város és híres iskolája súlyos károkat szenvedett a kuruc—labanc csatározásokban. De talán ne rohanjunk ennyire előre. Hiszen előbb még meg kellett épülnie annak az iskolának, illetve fel kellett magasodni a város falainak. Nagyenyed esetében ez a két dátum nem esik túlságosan messze egymástól, hiszen régi iskoláról van szó: a szászok által létrehozott településen, amit 1299-ben említ először oklevél, 1662-től jegyzik a nagy hírű református kollégiumot. Hogy ne legyen olyan bonyolult megjegyezni, alapítója, Bethlen 
Gábor nevét vette fel, aki az alapításon túl Debrecen éves adóját, hét falu, illetve tokaji szőlőbirtoka jövedelmeit ajánlotta fel a működés biztosítására. Hozzá kell tenni, ő eredetileg a fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron keresett helyet a nyugati egyetemek mintájára kialakított tanodának, ahonnan csak egy török betörés után Apafi Mihály idején menekítették Enyedre a szellem ezen negyvenéves szentélyét. Újabb negyven év múltán viszont itt is forrósodni kezdett a levegő – de szó szerint –, midőn felvirradt az a bizonyos 1704-es gyászos nap.
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, amelyet 1622-ben a fejedelem alapított, az egyetemes magyarság egyik leghíresebb és legrégebbi oktatási intézménye (1905)
Egészen pontosan március 13-át írták, amikor Rabutin császári generális csapatai megtámadták és felgyújtották Enyedet, s a város védelmében 30 diák vesztette életét. A nagyenyedi két fűzfa ennek a hősi ellenállásnak állít emléket, ama Felvinc és Enyed között leszúrt, majd kihajtott két fűzfabot pedig jelképe lett az egyenlőtlen, de reménytelenségében is szép küzdelemnek, mint Dávid parittyája.
És ha már a fűzfafütykösökkel jövünk itt, fogalmazzunk úgy: az azóta eltelt századok során fűzfapoéták mellett nagyszerű költők, a mai botcsinálta politikusokkal szemben pedig igazi hazafiak koptatták az enyedi lépcsőket és padokat. Még felsorolni is hosszadalmas volt az udvari szárny emléktábláján, hogy kicsodák. Hiszen itt szívta magába a tudást – a később tanítóként visszatérő – Apáczai Csere János és Szenczi Molnár Albert, „Erdély Széchenyije”, Mikó Imre, festőink közül Barabás Miklós és Barcsay Jenő, irodalmunk kiválóságaiból Áprily Lajos és Sütő András, míg a tudósok sorából az első magyar orvosi könyvet szerző Pápai Páriz Ferenc, a fia révén még híresebb Bólyai Farkas, a gyógyvizeket fakasztó Pávai-Vajna Ferenc, s a távoli keletet barangoló Kőrösi Csoma Sándor.
A nagyenyedi kollégium ma
A nem akármilyen névsort záró, nagy útjának ugyancsak Enyedről nekivágó véndiák már hét éve nem élt, mikor újabb gyásznap következett a városra: 1849. január 8-a. Pontosabban ez csak a borzalmak kezdete volt, hiszen tíz napon át tombolt a terror a Maros partján. A Habsburgok oldalára állt, pópáik által feltüzelt mócok, azaz a közeli falvak román lakossága lobbantotta lángra a házakat, köztük a kollégium épületét is. A legyilkolászott nők és gyermekek mellett a téli éjszakában a hegyekbe menekülők között is aratott a halál, akikkel együtt mintegy másfél ezren vesztek oda. Mivel a férfiak szinte mind távol voltak – hol máshol, a szabadságharc hadszínterein –, egy teljesen védtelen város fogadta a császári udvartól hitegetett, a szabadság szagától megszédült hordát. S mégis, mindezekre csakis a vártemplom külső falán elhelyezett márványtábla emlékeztet, amin semmi más nem szerepel, mint a vérengzés dátuma. Az is római számokkal, hogy az egyszerű ember ne tudja elolvasni. A pogrom szervezői viszont szobrot kaptak mind, sőt, szülőfalujukat róluk nevezték el visszamenőleg. Miként Kőrösi Csomáról Csomafalvát.
Látszik ennyiből is: ők nem olyan iskolába jártak, mint az említett. Ha egyáltalán volt szerencséjük iskolapadokhoz…
Forrás: Técsi Zoltán-Illyés Csaba – Erdély legszebb városai és főterei (16—17. oldal, Kárpáti Kincsestár, Pannon-Literatúra Kft. 2020 ISBN 978 963 237 236 5 | Képek: Wikiwand
Lighthouse 