Székely életek – Barabás Miklós

Sokan voltak azok a székelyek, akik vérrel vagy tollal beírták nevüket működésükkel az emberek emlékezetébe. Nehéz kiválogatni, hogy kik is azok, akik leginkább említésre méltó szerepet töltöttek be. A következőkben bemutatandók közé azokat a már nem élő székelyeket válogattuk ki, akik nemcsak kiemelkedők voltak, hanem kezdeményező vagy magas szintű munkálkodásukkal igen értékeseknek látszanak. Éppúgy, mint ahogy a helytörténeti, köztörténeti adatok sem merítik ki a megismerhető anyag teljességét, az életrajzi adat is csak szemelvényes. Több vastag kötet sorozatára volna szükség ahhoz, hogy minden ide vonatkozó ismeret leglényegesebb része bemutatható legyen.

Barabás Miklós

A 19. századig nem igen beszélhetünk egységes stílustörekvéseket és töretlen fejlődést felmutató újabb kori magyar festészetről. Az országban itt-ott felbukkanó tehetségek vagy elsikkadtak vagy külföldre települtek. A képzőművészeteknek mecénások híján el kellett sorvadniok. A kultúrélet központja a Monarchiában Bécs volt, sem Buda, sem Pest ilyenként még nem jöhetett számításba, hiszen például 1828-ban Pestnek 64000, Budának pedig még csak 31000 lakosa volt.
Európában ebben az időszakban a festészet nagy átalakuláson esett át: a barokk művészetet előbb a klasszicizmus, majd nyugaton a romantika, Közép-Európában a biedermeier váltotta fel. Ez az utóbbi Bécsből kiinduló, derűs, érzelmes, de pátosz nélküli stílus hamarosan elterjedt hazánkban és a polgári osztály kedvelt stílusává vált. A biedermeiertől kezdődően a magyar festészet már nem szórványosan fel-feltűnő jelenség, hanem szervesen összefüggő fejlődési folyamat.
Ennek az irányzatnak legkiválóbb és legnépszerűbb képviselője hazánkban az 1810-ben, Márkosfalván született Barabás Miklós. Korai gyermekéveit Dálnokon töltötte, hatéves korában a nagyenyedi kollégiumba került. Mint ifjú festő, a kolozsvári Szabó János és a nagyszebeni Neuhauser tanítványa volt. Amikor Pestre költözött, saját tehetségén kívül csak jó formaérzéket és éles szemet hozott magával. Festői képzettségét ekkor még műveltségével, kitűnő modorával és megfeszített, szorgalmas munkájával pótolta. Rövidesen azonban számos pártfogója akadt. Széchenyi István támogatásával egyszeriben olyan népszerűvé vált, hogy az akkori magyar társadalom számos, valamennyire is szerepet játszó tagja Barabás Miklóssal akarta lefestetni magát és családját. A művész 26 éves volt, amikor a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. 34 éves korában ő volt a legtöbbet kereső magyar festő.
Barabás Miklós óriási népszerűségét — tehetsége mellett — kétségtelenül a korabeli napilapoknak és folyóiratoknak is köszönhette: sok cikk zengte a dicséretét, nagy hírverést kapott. Divatos festő lett a szó szoros értelmében. Ez azonban mit sem csökkenti Barabás jelentőségét és képei művészi értékét. Barabás alapította meg a magyar nemzeti festészetet, ő teremtette meg számára a szükséges életteret. Stílusában mindvégig hű tolmácsolója maradt a biedermeier ízlésnek. Ettől csak rövid időre kalandozott el rövid időre. Erdélyi tartózkodása alatt (1831-1833) megismerkedett a korai francia romantikusok grafikáival. Annyira fellelkesült, hogy néhány grafikai munkájában érezhető a hatásuk. Második fellángolása az angol festészet hatását tükrözi. 1834-ben ugyanis itáliai barangolásai közben barátságot kötött William Leighton Leitch angol akvarellistával, akitől megtanulta a vízfestés technikáját és a természetábrázolást. Ez időszakban készülnek Barabás finom, lírai, széles ecsetkezelésű akvarelljei.
Ez a két stíluskitérő azonban csak epizódszerepet játszott Barabás Miklós művészi hitvallásában. Valóba híressé portréi tették, amelyekből több ezret festett. Óriási Barabás kortörténeti jelentősége is, mivel képei híven tükrözik az akkori magyar társadalmat, korának divatját, ismert egyéniségeit. Írók, művészek, politikusok, színészek, színésznők, arisztokraták és polgárok százainak képmását mentette át az utókornak. Munkássága néhány évtizedet felölelő történelmi képeskönyv. Modelljeit mindenkor nagy jellemzőerővel és élethűen ábrázolta. Női arcképei ("Bittó Istvánné", "Nikolics Sándorné", "Petrikovics Júlia"), finomabbak és líraibbik a férfi-képmásoknál ("Széchenyi István", "Liszt Ferenc"), de valamennyit a mértékletesség, az egyszerű festői eszközökkel elért művészi hatás és a kiváló rajzkészség jellemzi. Életképei közül a "Galambposta" a legsikerültebb. Megfestette kora egyik nevezetes eseményét, a "Lánchíd alapkőletételé"-t is.
"Önéletrajz"-ában művészeti kérdésekkel, kora társadalmi és művelődési helyzetével is foglalkozott. 1898-ban halt meg.