Mikszáth Kálmán – A ló, a bárányka és a nyul

 

 

Két nagyon szomoru időszakom van, a mikor nem tudok mosolyogni; ha ilyenkor irok, ne vegyétek kezetekbe a dolgaimat, – ha nem szeretitek a keserüt.

Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város megindul az erdők felé. Én magam is megyek a családommal együtt, – de «valakit» itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, mikor az mikszathkerdők indulnak meg a város felé.

Egy fa az erdőkből, egy kicsike fa (az olcsóbbakból) eljut az én lakásomra is, de már nem talál ott «valakit». Valaki a neve. Nem szabad máskép kimondani. A kis testvérkéi is igy szólnak, ha emlegetik, ha kivetődik valami fölturkált fiókból egy ostornyél, egy pityke a veres mellénykéről, vagy egy kis kalapács. «Melyiteké ez, gyerekek?» Félve mondják, halkan mondják: «Azé a valakié volt!» Igazi nevétől malomkő a szivem, két kut a két száraz szemem.

Egyetlen egy csésze van a háznál, a melyen ott áll a neve felirva: «Jánoska.» Ebből iszogatta a kávéját, ő és a macska, mert a felét mindig od’adta a macskának. Most én reggelizek abból a csészéből. Szomoruan nézi messziről a macska, mintha kérdezgetné: «Hol az én kis gazdám?»

Még az a kő is megfordulhat, a mit a vizbe dobnak, hullám fölemeli, más oldalra forditja, de az én bánatom az meg nem fordulhat.

Menekszem az emlékektől s rajként tódulnak elém. Futok tőlük és hivogatom őket magamhoz.

Ott állnak iróasztalomon az ő kedvencz állatjai, a mikkel utoljára játszott, nem szabad elmozditani. A ló a nyereggel, aranysárga sörényével, a nyul a piros pántlikával, a bárányka a csengetyüvel nyakán. Mereven, csöndesen néznek rám, a mikor irok s egyszer csak valamely sornál, ha egy könyvet vagy iratot tovább találok taszitani a könyökömmel, megszólal a bárány nyakán a csöngetyü:

Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk?

Hol a mi kis gazdánk, a ki megitatott, a ki megetetett, piczi kezeivel, a ki simogatott, ki a zöld pokróczra legelni lerakott.

Mit kérditek, hol van? Hiszen elég legelni valót hagyott nektek. Azt a széles rétet, a hol az én jó kedvem virágzott… Hiszen utoljára is rátok gondolt. Haldokló hangjával benneteket szólitott: lovacskám! báránykám!

Mindig olyan gyenge, vézna fiucska volt. Nem akart enni. Az orvosok pedig váltig mondogatták: «Husra kell fogni a Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen.»

Mennyi leleményesség, mennyi furfang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert éppen a hust szerette legkevésbbé.

Igértem neki képes könyvet. Használt is egy napra, mig a könyvet átlapozta, másnap már nem evett. Hoztam neki száz és száz játékot. De mi lett a vége? A hust nem szerette meg, hanem a játékokból kiszeretett.

Később hiába igértem akármit, mindenre rázta a szép szöszke fejecskéjét:

– Nem eszem, nem eszem.

– Igazi lovat veszek esztendőre.

– Nem eszem hust még sem.

– Sarkantyut veretek kicsi csizmáidra.

– Jaj, nem eszem én hust!

Egyszer aztán ölembe ültettem Jánoskát és elkezdtem neki okosan megmagyarázni a dolgot.

– Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te hust nem eszel.

Ragyogó szemeit, azokat az édes szemeit, rám vetette kiváncsian, hogy mi baj lesz abból.

– Mert mikor te husz esztendős leszel, akkor én téged fölviszlek Bécsbe.

– A hol a király lakik?

– A hol a király lakik, szivecském, éppen ő hozzája.

– Mama is velünk jön?

– Mama nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert neked ott meg kell verekedned a király fiával.

Mosolygó képe komoly lett, magas, sima homlokára kiült egy öreges ráncz s a szivecskéje hangosan dobogott. Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is.

– Igaz lesz az, apa?

– Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel a birkózásban az erősebb, akkor neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor övé marad az ország – téged pedig becsuknak egy börtönbe.

Szeme megvillant; s hogy megvigasztaljon, puha kezeivel megsimogatta arczomat.

– Nekem ugy látszik, hogy én leszek az erősebb.

– De nekem nem ugy látszik – mondám szemrehányón – mert a király fia mindennap egy font hust eszik meg, hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomoritod a szivemet és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak.

Jánoska meg volt győzve.

– Nekem két font hust süssenek! – selypíté parancsolón.

S attól a naptól kezdve rendes husevő lett s ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápiritani az asztalnál:

– János, János, megvernek Bécsben, majd meglátod!

Ennek az ideának élt, a mig élt. Ezért evett, erről kellett neki mesélnem esténkint. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivivott országot a testvérei közt; Laczi megkapta az összes ökröket, amik az országban vannak, Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta belőle az embereket (kivéve a házmestert és Zsófit az öreg dadát. Ezeket megtartotta magának).

Egyszer azután meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt.

Szegény kis cselédkém, egészen beleszomorodott.

– Hát most már én kivel verekszem?

Pedig nem messze volt már akkor az a rém, a kivel meg kellett verekednie. A difteritisz. A halál legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több hust eszik, ő győzte volna le a difteritiszt.

Oh, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szivem leirni.

Mikor haldokolva odahitt a kis ágyacskájához és azt sugta fülembe:

– Apa, ha meghalok, viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Laczinak, se Albertnek, mert azok összetörnék.

Még egyszer látni akarta.

Az anyja oda vitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat.

Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja.

Azután még egyszer odaintett s nagy titokzatosan egy fényes krajczárkát nyomott a markomba. (Az orvostól kapta, a miért az orvosságot bevette.)

– Nekem adod Jánoskám?

– Az állatok kosztjára, – felelte elhaló hangon.

* * *

Itt van a szobában ujra a karácsonyfa. Gyujtsátok meg rajta a gyertyákat – tudnak-e még ragyogni, világitani? Hadd jőjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is?

Nem, nem. Lökjétek félre ez összevásárolt uj holmit. Ide kell állitani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényüt, a nyulat és báránykát, a kiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajczárból.

Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat báránykám, hadd hallom csengődnek szivettépő hangját:

Kling, klang! Kling klang! Hol a mi kis gazdánk?

Mikszáth Kálmán – Pernye (Magyar Elektronikus Könyvtár

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s