Békesség nektek!

 

 

Kortárs keresztény művészet a Vigadó Galériában

Békesség nektek! címmel 2017. június 10-től láthatók a Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti Mátyássy László: „Evezzetek a mélyre”gyűjteményéből válogatott kortárs keresztény műalkotások a Vigadó Galériában. A Kortárs Ikonográfiai Biennálékon kiállításra került műtárgyak esszenciáját bemutató tárlat a különféle anyagokon, technikákon és eljárásokon keresztül betekintést nyújt a textilművészet, a festészet, az ötvösség, a zománcművészet, a grafika és a szobrászat művészeti ágaiba is.

A Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálék révén a Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti gyűjteményének fő tevékenységi és gyűjtőköre az utóbbi időkben a keresztény tematika jegyében alakult. A kecskeméti gyűjtemény egy részének (89 alkotó 90 műve) ezúttal a Vigadó Galéria nyújt ideiglenes hajlékot, ráadásként az MMA támogatásának köszönhetően katalógus is társul a kiállításhoz.

Kiss Márta: Az öt balga és az öt okos szűz

A Kecskeméti Katona József Múzeum 2002-ben indították útjára a hiánypótló Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálékat, amelynek első nyolc alkalma során összesen 980 alkotást állítottak ki a kecskeméti Cifrapalotában. A szervezők szerint a tárlatok célja, hogy feloldják a II. világháborút követő időszak diktálta mesterséges ideológiai elfojtások máig ható következményeit és kísérletet tegyenek arra, hogy a keresztény ikonográfiát ismét az európai művészet lényegi alapjai közé helyezzék. Az igazán szerencsések azonban azok a jövőbeli művészettörténészek lehetnek, akik e biennálénak köszönhetően évszázados léptékű rá- és betekintést nyerhetnek a magyar képző- és iparművészet egészére, illetve azon belül is egy sajátos szegmensére. A műfajilag rendkívül változatos anyag keretei között megjelenik a textilművészet, a festészet, az ötvösség, a zománcművészet, a grafika és a szobrászat is. A különféle anyagok, technikák, eljárások jelentős többletet adhatnak a művészek kezébe, amikor az adott ikonográfiai program nyomán műalkotás születik, de ami a legfontosabb: szerencsére ma már minden fogalomhoz találhatunk minőségi alkotást a gyűjteményen belül.
 
A kiállítás megnyitójára 2017. június 9-én (péntek) 17 órakor került sor a Magyar Művészeti Akadémia székházában, a Vigadó Galériában (1051 Budapest, Vigadó tér 2.) Az eseményen köszöntőt mond prof. em. Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke és Mák Kornél, Kecskemét Megyei Jogú Város alpolgármestere. A tárlatot rendezte és megnyitotta ifj. Gyergyádesz László művészettörténész, Móra Ferenc-díjas muzeológus, a Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti gyűjteményének vezetője. Közreműködött Réman Zsófia fuvolaművész.
 
A kiállítás megtekinthető 2017. június 10-től július 23-ig, naponta 10 és 19 óra között.

A tárlaton részt vevő művészek (89 alkotó, 90 mű): Ábrahám Rafael; Aknay János; Ardai Ildikó; Bábás Erika; Balanyi Károly; Bardócz Lajos; Bátai Sándor; Bészabó András; Bohus Áron; Bori Dóra; Budaházi Tibor; Csete Ildikó; Dárday Nikolett; Dobos Éva; Dréher János; Drozsnyik István; Fülöp Zoltán; Gáll Ádám; Ganczaugh Miklós; Gérné Mezősi Aranka; Győrfi Ádám; H. Barakonyi Klára; Harsay Ilona; Hévizi Éva; Homoki Anikó; Hús Zoltán; Jászberényi Matild; Jung Krisztina; Károlyi András; Katona Katalin; Katona Szabó Erzsébet; Kecseti Gabriella; Kelemen Benő Benjámin; Kertészfi Ágnes; Kiss Márta; Kótai József; Kovács Keve; Kun Éva; Kustár Gábor; Láng Eszter; Láng-Miticzky Katalin; Lendvai Péter Gergely; Lőrincz Luca; Madarászné Kathy Margit; Makkai Márta; Máté János; Matzon Ákos; Mátyássy László; Móder Rezső; Morvay Ibolya; Nagy Lajos Imre; Oberfrank Luca; Olajos György; Olescher Tamás; Orient Enikő; Orosz István; Orosz Péter; Örkényi Antal; Pájer Emília; Papp György; Penkala Éva; Petri Katalin; Pistyúr Imre; Prutkay Péter; Rékasy Levente; Remsey Flóra; Ruczek Zsófi; Sándor József – Attila; Sejben Lajos; Blaise Simon Balázs; Soltész Melinda; Somodi Ildikó; Stefanovits Péter; Szántó István; Székács Zoltán; Szekeres Erzsébet; Széles Judit; Szemadám György; Szemereki Teréz; ifj. Szlávics László; Szűcs Zsuzsanna; Tápai Nóra; Tóth Csaba; Tóth Szvetlána; Turi Endre; Vén Zoltán; Wagner János; Wellisch Tehel Judit; Zelenák Katalin.
Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Az impresszionista festő kertje

 

 

Claude Monet földi paradicsoma

Az impresszionista festészet egyik leghíresebb képviselője, Claude Monet
életének felét, 43 évet töltött Givernyben, ahol a maga tervezte kertekben sok remekművet is festett. A néhány éve, az eredeti tervek alapján felújított kert régi pompájában fogadja az odalátogatókat. 

 

Monet háza ma

Monet egykori lakóházát eredeti, teljesen berendezett formájában állították helyre. Mint az egykori fotó is bizonyítja a kert esetében is az eredeti állapot helyreállítása volt a cél. A ház főbejáratával szemben álló két tiszafa még az előző kertből maradt itt, innen indul a virágokkal szegélyezett út a kapuhoz

A francia impresszionista festők kedvelt témája volt a Szajna-völgye. A legenda szerint Monet egyik motívumkereső útján, egy vonat ablakából látta meg a Párizstól 70 kilométerre fekvő Szajna parti kis falu, Giverny egyik kertjét, ami nagyon megtetszett neki. 1883 tavaszára sikerült összegyűjtenie annyi pénzt, hogy megvásárolhassa az 1 hektáros területet a lakóházzal.

Monet háza régi képen

A kert tele volt gyümölcsfákkal amit – a helyiek rosszallása ellenére – Monet kivágatott. Ő egy színekben és fényekben gazdag, festői kertet álmodott a gyümölcsös helyére, egy virágokkal tarkított díszkertet (Clos Normand), ami festői témákat kínál. Csak az épület előtt álló két tiszafa maradt hírmondónak a régi kertből, ezek ma is láthatók. Innen indul a kertet kettészelő, rózsalugasos sétaút.

Monet kertje

Monet hozzáfogott terve megvalósításához. Kertészeti könyveket vásárolt és ezeket tanulmányozta, hogy a minden évszakban virágzó, festői növény­együttesekből álló kertet megvalósíthassa. Díszalmafákat és dísz­cseresznyéket ültetett és a fák közötti területeken alakította ki a kertészek számára ma is szokatlan virág­együtteseket. Több kertészt is alkalmazott, hogy a mindig látványos festői kert megvalósulhasson.

Az első birtok megszerzése után tíz évvel Monet-nak sikerült egy szomszédos, 8 000 m2– es földterületet is megszereznie, amit csak egy út választott el első kertjétől. Ennek a területnek a közelségén kívül egy másik nagy előnye is volt, a közelében folyt egy patak. Monet-nak sikerült a helyi elöljáróságon elérnie, hogy ezt átvezethesse épülő új kertjén.

 A XIX. század végén Franciaországban nagy divatja volt a japán művészetnek, így a fametszeteknek is. Monet egész kis gyűjteményt vásárolt ezekből (a gyűjtemény egy része megtekinthető ma is a lakóház falain). A japán kultúra iránti vonzalmának köszönhetően Monet egy vizikertet tervezett erre az új területre. Az átvezetett patakkal ez a hely erre kiválóan alkalmas is volt, így megvalósulhatott a gyönyörű japánkert, egy tóval a közepén. A helyiek tiltakozása most sem maradt el, úgy vélték, hogy az egzotikus növények kárt okoznak a patakban mosott  ruháikban, és mérgezik a patakból ívó állataikat.

 Monet először csak egy kisebb tavat ásatott amit később bővítettek a mai méretére. A teljesebb hatás kedvéért egy íves fahidat is építtetett aminek a két végéhez ültetett japánakác ma is látható. Talán csak ez a két növény maradt meg az eredeti japánkertből.

Monet kertje

A Japán-kert részlete az annyiszor megfestett tündérrózsákkal

A kialakítás során annak ellenére sikerült japán hatást elérnie, hogy nem  japánkertre jellemző növényeket ültettek, mivel azokban íriszeken és tavirózsákon kívül nem alkalmaznak virágokat. Monet-nak most is a festőiség volt a legfontosabb, amit mi sem bizonyít jobban, hogy időskori híres képeinek nagy részét itt festette, többek között a párizsi Orangerie-ben látható óriási tavirózsás képeit.     

Japán-tó

 Fennmaradt számlák bizonyítják, hogy sokat áldozott a kertekre, „Minden pénz megy a kertembe” – mondta. Szívesen kereste a legegyszerűbb és a legritkább virágfajtákat. A vásárlások mellett cserékkel is gazdagította kertjét. Ebben két barátja, a festő Caillebotte és a politkus Clemanceu is segítségére voltak. (Clemanceunak köszönhető az is, hogy a nagy tavirózsás képeknek külön helyiségeket alakítottak ki az Orangerie-ben.) 

Monet kertje

A Japánkert híres Japán-hídját – amit Monet szintén sokszor megfestett – az eredetivel azonos módon állították helyre. Az eredeti növényzetből csak a korabeli fotón is látható japán akác élte túl a nehéz időszakokat

Monet halála után a kertet mostohalánya gondozta, majd sokáig elhagyatott volt. A növények elvadultak, kipusztultak, amik pedig  túlélték ezt az időszakot, azok az 1944-es bombázáskor pusztultak el. 1977-ben az Academie des Beaux Arts lett az új tulajdonos és a kerteket helyreállították, de nem egészen Monet elképzelései szerint. 2011-ben egy angol kertésznek, James Priestnek kellet jönnie, hogy a kertek visszanyerjék régi pompájukat. Az új főkertész Monet itt festett képeiből indult ki a felújításnál – amit ő szívesebben nevezett restaurálásnak – és még festeni is elkezdett, hogy minél jobban magáévá tegye Monet elképzeléseit. A vízililiomos tó alig igényelt változtatást, annál több mindent kellett újratervezni az első, virágos kertben. A munka 3 évig tartott és 2014-től újból régi szépségében látható a festő kertje.

Németh János – Élet és Tudomány

 

Monet műterme

Claude Monet (1840–1926)

Párizsban született, de a Szajna torkolatánál fekvő Le Havre-ban nőtt fel. Már 10 évesen művészeti iskolába került és 15 éves volt, amikor Eugéne Boudin megismertette a plein air festéssel. 16 évesen Párizsba költözött, ahol megismerkedett és barátságot kötött festőkkel, akikkel együtt később impresszionistákként emlegették. A kezdeti sikertelen évek után egyre népszerűbb lett, így megtehette, hogy 1883-ban megvegyen egy Giverny gyümölcsöst. Ideköltözött és itt alakította ki azokat a kerteket amelyek oly gyakran voltak képei témái. Innen indult hosszabb rövidebb festői kirándulásokra például Rouenba, hogy híressé vált képeit megfesse. Halálának évében, 1926-ban, már félig vakon fejezte be, az erre a célra építtetett Giverny nagy műteremben a 12 pannóból álló Tavirózsák című sorozatát amit a francia államnak ajándékozott.

A Művészet és tudomány viszonyának bemutatása a TIT lapjaiban” szakmai program megvalósítását 2017. évben a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.

 

Kujlin és Li-folyó Nemzeti Park

 

 

Kína

A dús növényzettel benőtt, elképesztő formájú dombok minden átmenet nélkül bukkannak elő a síkság után, ahogy haladunk lefelé a Li-folyón. Formájuknak megfelelő mesebeli neveket is kaptak: Összehajtott Brokát, Elefántormány, Öt Kecskeűző Tigris, Teve vagy Dromedár. A víz koptatta őket ilyen alakúra, s ma akár 200 méterre is emelkednek a környező síkság fölé; némelyikük várra emlékeztet. Ilyen dombok magasodnak mind Kujlin városa, mind az innen lefelé, a délre eső Jangsuo kikötőjéig 83 kilométeren át bambuszerdők és füzesek között kanyargó Li-folyó fölé.

 

Li River

 

A Li-folyó 437 kilométeréből a Kujlin és Jangsuo közé eső 83 az igazán látványos; ez a vízi út a leglátogatottabbak közé tartozik az országban.

Négy feltétele volt annak, hogy ez a különleges táj kialakulhasson: először is a karbonáttartalmú kőzet, jelen esetben a triász korszakban (amikor még dinók úszkáltak errefelé) keletkezett mészkő; másodszor a terep megemelkedése az indiai és az eurázsiai tektonikai lemez évi 15 centiméteres sebességgel lezajló összeütközése folytán; a harmadik a jégkorszakmentesség, ami lehetővé tette egyéb geológiai tényezők zavartalan érvényesülését évezredeken át; végül a trópusi éghajlat, mivel ha a növényzet nem alszik téli álmot, akkor a talaj folyamatosan termeli a szén-dioxidot, ami a karsztosodás elengedetlen feltétele. A bőséges vízellátás elősegíti az egyidejű karsztos és fluviális oldódást, ami normális esetben kizárja egymást. Az előbbi nyomán víznyelők keletkeznek, az utóbbi nyomán pedig azok a völgyek, amelyek elkülönítik egymástól a kúp alakú dombokat.

 

Guilin and Lijiang River National Park, China

 

Az Alkonyati halászat kormoránnal ősi hagyomány Kínában. Lényege az, hogy zsinórt kötnek a madár nyakára, amelyet megszorítanak, amikor fogott egy halat, hogy ne tudja lenyelni.

Ennek a gyors, jobbára a földtörténeti negyedidőszakban lezajlott korróziónak a következményeképpen hatalmas cseppkőbarlangok is létrejöttek. A nevezetes Luti-jen („nádsíp-szirt”) barlangban tőr, oszlop, sátor, madár- és növényalakú cseppköveket is megcsodálhatunk a több száz méteres, újabban színes fényekkel megvilágított sétaút mentén. Odakinn pedig, a Li-folyón hajózva rizsföldeket és vízibivalyokat láthatunk, valamint a már csak a turisták kedvéért űzött kormorános halászatot.

A park névjegye

  • Hol található: Kuangszhi autonóm terület
  • Megközelítése: Kujlinból
  • Területe: 2000 km2
  • Alapítva: 1982
  • Állatvilága: jégmadár, apácahantmadár, bivalymajna, rozsdafarkú gébics, barázdabillegető, kerti bülbül, zöldike, pápaszemesmadár, poszáta
  • Növényzete: kínai fenyő, orchidea, áfonya
  • Éghajlata: nedves szubtrópusi
  • Mikor utazzunk: április-május, szeptember-október

     

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (132-135. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN 9789631363739

 

Tájadomák – Jókai Mór nyomán

 

 

A palóc és a tinta

A palóc legény elemózsnát hozott hazulról az úrfinak, ki a városban járt iskolába.

Meglátja a legény az almáriom tetején a nagy tintásüveget, s felé kacsint.

Jókai Mór – A magyar nép élce Innám een abaó, ha szabadna.

Innál a gutát! – mond a diák –, hisz az tinta.

Hadd legyeek az tinta, csak een egyet húzhatnék belőle.

No hát húzz belőle egyet, tudom, hogy nem húzasz másikat.

A legény fogja az üveget, s egyet kortyant belőle.

Üm! – mond fanyar képpel – hát mért nem mondta az úrfi? Hisz nem tinta ez, hanem kalamáris.

Nem is lesz az igaz

Először látott ennyi vizet egy rakáson a nógrádi ember, lekerülve Füred tájékára.

De nagy tenger ez a víz! – sóhajt fel elbámulva rajta.

A szomszédja sietett helyreigazítani a vizek felőli balfogalmát, mondván neki, hogy ezt Balatonnak híják.

De nagy Balaton ez a tenger!

Furcsa faluk

Vannak szerteszéjjel az országban helységek, miknek lakóira sok bohóságot ráfogott a szájongó közhír. Egykor egy egész litániát hallottam gúnymondatokból, amilyenekért az érdeklett faluk és városok lakosai be szokták aztán egymás fejét verni. Az én fejemet azonban éppen nem szükség ezért beverni, mert nem csúfondároskodásból mondom el, hanem mint egy jellemzetes vonását köznépünk humorisztikus leleményességének. A nóta ilyenformán hangzott:

Kecskeméten az ürgét röptiben meglőtték,
Kókán pedig a lencsét kétszer is megették,
Nagy-Lédecen a létrát keresztbe cepelték.
Ó-Kikindán szúnyog elől harangot félreverték.
Hetényen meg a rókát farkasnak nevelték.
Szent-Gáliak a hajdinát megúszni kezdették,
Rátótiak a rákot szabónak megtették.

Ezen és még sok más helységekről tömérdek tréfát mesélnek; persze mese az egész, és nem való dolog.

Nagy-Lédecen miért vitték a létrát keresztben az erdőn keresztül, ennek oka az, hogy a földesúr megtiltá nekik, hogy az erdőn fát vágjanak, ellenben, megparancsolá, hogy a varjúfészkeket pusztítsák. Ők tehát lajtorjával mentek a varjúfészkeket leszedni, azt pedig keresztben vitték át az erdőn, nem hosszában, s így az útba eső fákat kénytelenek voltak levagdalni.

Kikindán egy napon oly tömérdek szúnyog szállongott a templom körül, hogy a népség azt hitte, a torony füstölög, s félreverte a harangokat.

A hetényi róka története az, hogy valami vadállatot fogtak a mezőn, melyről azt hitték, hogy farkas, de nem merték addig elítélni, míg be nem bizonyult rá, hogy csakugyan az, hanem addig közköltségen neveltették, míg egy keresztülutazó fel nem világosította őket róla, hogy az állat bőre nem éri meg azt, amibe kerül.

A hajdinának szép fehér virága van, messziről, kivált mikor a szél hullámot ver benne, bátran tónak lehet azt nézni. A derék szentgáliakat rágalmazzák vele, hogy egy ilyen áltenger láttára bátran nekivetkőztek, hogy azt megússzák; ami mindenesetre elszánt jellemet tanúsít.

Végre a rátótiak, a jó rátótiak, őrájuk fognak minden bohóságot, ami valahol megtörtént és meg nem történt.

Sohasem láttak még rákot. Egyszer valahogy megkapnak egyet a tóban. Mi lehet az? senki sem bírta kitalálni. Végre kisütötték, hogy ennek ollója van, tehát szabó, ez szabja ki a ruhákat, ködmeneket, mármost csak azt az állatot kell még megtalálni, amelyik meg összevarrja.

Hihetőleg később kellett annak történni, mikor már lakott két szabó Rátóton, de csak egy kovács. Egyszer valamit vétett a kovács a vármegye ellen, amiért akasztófára ítélték, s a jó rátótiak folyamodást adtak be érte a törvényszékhez, hogy miután kovácsuk csak egy van, szabójuk pedig van kettő, tehát méltóztasson a vármegye elbocsátani a kovácsot, s akasztasson fel helyette egy szabót.

Mondatik róluk az is, hogy egyszer találtak az erdőben egy puskát, és nem tudták arról, hogy micsoda. Ez bizony furulya lesz, de két ember kell hozzá, az egyik fúja, a másik billegteti; a puska elsült s elhordta a fúvó fejét. A billegtető csak nézte egy darabig, hogy hova lett a koma feje; azután hazament a feleségéhez, megtudni, hogy elhozta-e magával a fejét, mikor együtt elmentek.

Az is róluk van feljegyezve, hogy szőlő nem teremvén határukban, midőn egyszer szőlőt leltek az úton, azt parázsba takarták és megsütötték.

Mulatságos dolgok még, miket Erdélyben az oláhfalusi székelyekről regélnek.

Hegyes-völgyes vidékük levén, azt mondják, hogy az oláhfalusi ember nem meri végigszántani a földét, mert attul tart, hogy ha nagyon a szélére megy, felbillenik vele a föld.

Hajdanában egy követet kellett mindig az országgyűlésre küldeniök, a követválasztás azonban igen egyszerűen ment náluk végbe, volt egy ősi mentéje a városnak, akire az legjobban ráillett, az ment el követnek, s a tapasztalás bizonyítá, hogy a választás mindig leghelyesebb volt.

Az ő kereskedelmük nagyobbrészt deszkákból áll. Az egész város deszkából van épülve, a fal és tető ugyanezen anyagból készült. Azonban nekik maguknak csak kétmérföldnyire szabad deszkájukkal kereskedniök. Egyszer folyamodást adtak be Mária Teréziához, hogy tegye meg azt, miszerint ezentúl Oláhfalu ne legyen messzebb Kolozsvártól két mérföldnél. A királynénak megtetszett a furcsa kívánság, s megengedé nekik. Hát ezentúl egész biztossággal hordák deszkáikat Kolozsvárra, mert az meg volt nekik engedve, hogy ezentúl két mérföldnyire legyen.

Másszor Apafi Mihály fejedelemhez folyamodtak, hogy adjon nekik dekrétumot, miszerint akinek lova nincs, járjon gyalog. A fejedelem megadta a furfangos kérést, s az lett belőle, hogy a futárok, kik nagyon sarcolták őket előfogatokért, ezentúl a fejedelem parancsára utasíttattak, miszerint: akinek lova nincsen, járjon gyalog.

A furfangos székely legények

A székely legmunkásabb faj az egész magyar földön, amit bizonyít az, hogy oly kis darab földön, mint az övék, hatszázezer székely meg tud élni, mégpedig tisztességesen, mondhatni bőségben és kényelemben, és hogy egy köblös földet a székely határban húsz pengő forintért is kibérelnek, s a székely kaszásnak háromannyi díjt fizetnek, mint az oláhnak; ennélfogva a székely előtt nincs is nagyobb fogyatkozás, mint a restség, s a székely leánynak nincs nagyobb érdeme, mint ha jó dolgosnak tartatik. A székely nő maga fonja, szövi az egész család ruházatát, ezért annak igen szorgalmas fonónak kell leány korában lenni, mert a székely nem szeret rongyosan járni.

Borcsa húgom körül is jártak már a legények, amidőn estenden kiült a hijú (házeresz) alá, guzsalyát csípejére támasztva, s szorgalmasan pörgetve a gyalogorsót ujjai közt, s olyankor mindig elmondá a kötekedőknek, hogy mindennap, akármennyi házi dolga van is, lefon egy báb (kendercsomag) szöszt a guzsalyáról.

Tamás volt benne (annyit tesz mint „hitetlenkedett”) a legénység, s egy vasárnap összebeszélve, ellopták a leány ládakulcsát, és belecsavargatták a szösz-bábba, mely éppen guzsalyára volt kötve.

Másnap követelte rajtuk a leány a kulcsot, azok csak biztatták, hogy majd előkerül az, ha ma nem, holnap. De másnap, de harmadnap sem lelte a leány a kulcsot; elmúlt az egész hét, mégsem került elő a kulcs.

De húgom, nem mégy te férjhez – mondá végre a legénység –, mert egy hét alatt sem fontad le a guzsalyról a szöszt!

Így sült ki a gonosz restség.

Forrás: Jókai Mór – A magyar nép élce (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

A mogul India fensége

 

 

Az Észak-indiai Mogul Birodalmat türk és mongol hódítók, Timur Lenk és (állítólag) Dzsingisz kán leszármazottja, Bábur alapította; a „mogul” szó perzsául mongolt jelent. A birodalom több mint 300 évig állt fenn Indiában, és bár államvallása az iszlám volt, de jobbára tolerálta az őshonos hindu vallásokat is. A mogul szultánok híresek voltak mérhetetlen gazdagságukról és művészetpártolásukról.

A Mogul Birodalom fénykora Nagy Akbar trónra lépésétől, azaz 1556-tól Aurangzeb 1707-ben bekövetkezett haláláig tartott. Területe nemcsak Észak- és Közép-Indiára, hanem a mai Pakisztán és Afganisztán egyes részeire is kiterjedt, s lakossága a 17. század végére egyes becslések szerint elérte a 150 millió főt. A birodalom alapítója a teljes nevén Zahír ad-Dín Muhhamad Bábur volt, aki egyfelől Timur Lenk leszármazottja volt, másfelől még Dzsingisz kán utódjának is tartotta magát.

Belső-Ázsiában született, és onnan indulva 1504-ben elfoglalta Kabult, majd 1526-ban a delhi szultanátust is, s lényegében ezzel jött létre a Mogul Birodalom.

Terjeszkedés

A birodalom fokozatosan magába olvasztott kisebb királyságokat, hol erőszakkal, hol békésebb eszközökkel. Mivel azonban az államalakulat történetét lázadások is tarkították, az uralkodók (úgynevezett nagymogulok) kormányzása folyamatos harcban telt. Ők maguk muszlimok voltak, és terjesztették Indiában ezt a vallást, amely már a 8. században megérkezett a szubkontinensre, de igazán csak ekkor virágzott fel.

A nagymogulok eleinte nagyfokú toleranciát tanúsítottak más vallások iránt, ám ez megváltozott utolsó nagy uralkodójuk, Aurangzeb (1658—1707) alatt, aki más vallású alattvalóit megadóztatta, számos templomukat pedig leromboltatta.

Művészet és kultúra

A Mogul Birodalom neve a köztudatban összekapcsolódik a luxussal és a a mérhetetlen gazdagsággal, s ez a virágzás fellendítette a művészetet is. Bábur emlékiratait jelentős irodalmi értéknek tartják, utódai közül pedig többen is bőkezűen támogatták a művészeteket. Számos perzsa dolgozott nekik, akiknek irodalmi és tudományos öröksége beolvadt a mogul kultúrába. Ebben a tekintetben is Nagy Akbar uralkodása jelentette a tetőpontot. Virágzott a képző- és iparművészet, valamint az építészet, és a nagymogul bőkezűen támogatta a költőket, történészeket és zenészeket is. A mogul művészet legismertebb remeke a Tádzs Mahal síremlék mégsem az ő nevéhez fűződik, mivel azt egyik unokája, Sáh Dzsahán építtette Agrában.

 

Taj Mahal

Egy szerelem emlékműve: a világhírű agrai Tádzs Mahal a mogul építészet talán legremekebb alkotása. Valójában az egyik nagymogul, Sáh Dzsahán (ur. 1628—1658) kedvenc feleségének, a tizennegyedik szülésébe 1631-ben belehalt Mumtáz Mahalnak a síremléke.

Hanyatlás és bukás

A mogul Birodalom hanyatlása több tényező eredménye volt. Aurangzeb ugyan még növelte is az ország területét, ám erőszakos politikájával, legfőképpen vallási türelmetlenségével sok alattvalóját fordította maga ellen, és utódai az ő hódításait már nem tudták megtartani. A birodalomban belharcok dúltak, és az örökös hadakozás elapasztotta az államkincstárat. Ráadásul a feltörekvő dél-indiai Maratha Birodalom a mogulok gyengeségét kihasználva elhódított egyes területeket.

Amikor 1858-ban az utolsó névleges nagymogult, az inkább költőként, mint uralkodóként számon tartott Bahádur Zafart az Indiát megszálló britek elűzték a trónjáról, fennhatósága alig terjedt tovább a delhi Vörös Erődnél.

Csata és háború

A háborúskodás végigkísérte a Mogul Birodalmat, miközben kelet és dél felé terjeszkedett. A mogulok szépérzéke a fegyverekre is kiterjedt: a hasznosságot igyekeztek ötvözni az esztétikummal.

 

 láncsisak Dísztőr Mogul tőr

Láncsisak | Dísztőr | Mogul tőr

Művészet és kultúra

A Mogul Birodalomban élénk irodalmi tevékenység folyt, éspedig több nyelven is. Az udvarban különösen népszerű volt a perzsa és hindu költészet, és nem egy nagymogul terjedelmes könyvtárat gyűjtött össze.

 

 Fésülködő lány Miniature Red Fort, Agra

Fésülködő lány a fürdő után | Miniatúra | Agra Erőd, Agra

Udvari élet

A Mogul Birodalom világszerte a gazdagságáról volt híres- Az ország nemcsak természeti kincsekben volt gazdag, hanem a 16. századtól kezdve felvirágzott a külkereskedelem is. A külföldiek rendre elámultak a rengeteg drágakő és a paloták gazdag díszítése láttán.

 

Bábur  Páva trón Delhiben  Sarpech

Bábur, a Mogul Birodalom alapítója | Páva trón Delhiben | Sarpech

Hindusztán az arany országa”

(Bábur emlékiratai, 1529)
Forrás: Az emberiség története (254-257. oldal) Corvina Kiadó 2015 ISBN 978 963 13 6315 9

 

Ünnepi Könyvhét és Gyermekkönyvnapok

 

 

Néhány napig összesen 85 kiadó 339 új kötetéből válogathat a közönség a 88. Ünnepi Könyvhét és 16. Gyermekkönyvnapok központi rendezvényén, a fővárosi Vörösmarty téren 2017. június 8-ától. Az országos megnyitónak Debrecen ad otthont. A határon túli kiadók a tavalyihoz képest héttel több, 57 új címmel jelentkeztek. Az idei Könyvhetet az olvasmányirodalom uralja, a kínálatot monumentális regénytermés jellemzi, amelyben nagy hangsúlyt kap a válságtudat, a kiútkeresés. A Könyvhétre jelenik meg a héten elhunyt Jókai Anna írónő Átvilágítás című önéletrajzi regénye.

 

Könyvhét

Az elmúlt másfél év megrázó volt az irodalom számára, búcsúzni kellett több nagy alkotótól is. Nehéz tudomásul venni, hogy eltávozott közülünk Jókai Anna” – fogalmazott Kocsis András Sándor, az MKKE elnöke június 6-án a 88. Ünnepi Könyvhét és a 16. Gyermekkönyvnapok alkalmából tartott sajtótájékoztatón, amit a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése tartott az Aranytíz Kultúrházban. A budapesti és vidéki rendezvényekről Kocsis András Sándor, az MKKE elnöke, Péterfy Gergely, az egyesülés igazgatója, valamint dr. Kovács Béla Lóránt, a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár igazgatója adtak tájékoztatást. A könyvheti újdonságokat Tarján Tamás irodalomtörténész mutatta be a résztvevőknek.
ünnepi könyvhét fejlécIdén ötödik alkalommal rendezik meg a Könyvhét országos megnyitóját, amelyre Debrecenben kerül sor. Kovács Béla Lóránt elmondta: az alföldi város Szabó Magda emlékének szenteli a Könyvhét eseményeit és nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy Debrecent, mint irodalmi toposzt mutassák be a közönségnek.
A június 8. és 12. között a fővárosban és a vidéki nagyvárosokban párhuzamosan zajló eseményen számos új kötetet vehetnek kézbe az érdeklődők, akiket szokás szerint rengeteg programmal várnak a szervezők és a kiadók. Tarján Tamás az Arany János-emlékévre megjelent kiadványokból a Nap Kiadó Csűrös Miklós Világol tiszta fénye című kötetét emelte ki, amelyben a költőfejedelemhez kapcsolódó irodalmi szövegek jelentős része helyet kapott. A meseirodalom területén a Pont Kiadónál Bárdos József egy speciális mesetípusról írt könyvet, míg a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) a gyerekirodalom-kutatásról jelentetett meg kiadványt. A verseskötetek közül a legerősebbnek 
Ágh István új könyvét, az Elvarázsolt éneket nevezte. A gazdag kínálatból kiemelhető Ferdinandy György Az ingázás dicsérete című új kötete, valamint a 94 éves művészettörténész, Dávid Katalin életrajzának most megjelent részleteit tartalmazó kötet.

* * *

A Széphalom Könyvműhely könyvheti szerzőivel, Horváth (Eö) Tamással, Kemsei Istvánnal, Miklóssy Endrével és Pósa Zoltánnal műveikről, valamint Jókai Anna és Várkonyi Nándor könyveiről Mezey Katalin prózaíró, költő, kiadóvezető, az Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja és az MMA Irodalmi Tagozatának vezetője beszélget majd, a Magyar Napló Kiadó könyvheti újdonságait, Iancu Laura költő, író, az MMA rendes tagjának Éjszaka a gyermek, Mezey Katalin Levelek haza, valamint Oláh János író Csókold meg a csizmám című köteteit Zsille Gábor költő, szerkesztő moderálásával mutatják be.
A kiadó „különleges irodalmi ringatózásra
invitál mindenkit: „HaJó a vers címmel a Vigadó téri hajóállomásról indul könyvheti hajóútjuk „több száz kortárs költővel és íróval a fedélzeten. Szintén a Könyvhéten érkezik új állomásához az Ágh István költő, író, az MMA rendes tagjának életművét bemutató nagyszabású vállalkozás: Elvarázsolt ének címmel a Nap Kiadó gondozásában megjelenik a Nemzet Művészének új verseskötete, Fekete Vince Kézdivásárhelyen élő és alkotó költő, az MMA rendes tagja A világ újra című könyvét pedig a Pont Kiadó mutatja be az Írók Boltjában. Szintén a Pont Kiadónál vehetik kézbe az olvasók az MMA rendes tagjának, Albert Gábornak Vesszőfutás című, az író válogatott műveit tartalmazó könyvét. Ó kettős ember címmel Tornai József Kossuth-díjas és MMA-nagydíjas költő, író, a Nemzet Művésze, az MMA rendes tagjának könyvét a Gondolat Kiadó jelenteti meg. A Cz. Simon Bt. Czakó Gábor író, az MMA rendes tagjának Ész és Hit című esszékötetével jelentkezik, Dávid Katalin művészettörténész, az MMA rendes tagjának Vasfüggönyös kereszténység című könyvét a Szent István Társulat ajánlja a látogatók figyelmébe. A határon túli, somorjai Méry Ratio Kiadónál található Jankovics Marcell filmrendező, művelődéstörténész, az MMA rendes tagjának Méry Gáborral közösen Héthárs Szent Márton-templomáról írt munkája, a Fekete Sas Kiadónál pedig Kóka Rozália népművész, az MMA levelező tagjának Bukovina, Bukovina! – Utam végén visszanézek című kötetében a bukovinai székelyek történetét eleveníti fel.
Szegeden is számos programmal várják a látogatókat a Könyvhét, amelyet Temesi Ferenc Kossuth-díjas író, műfordító, drámaíró, forgatókönyvíró, az MMA rendes tagja, a város friss Pro Urbe díjasa nyit meg a Dugonics téren.
A 88. Ünnepi Könyvhét és a 16. Gyermekkön
yvnapok programjáról és a dedikálásokról bővebben az alábbi honlapon olvashatnak: http://www.unnepikonyvhet.hu/

Ezek mellett 2017. június 8-án este 18 órától a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata tartja a könyvhéthez kapcsolódó Élőfolyóirat estjét a Műcsarnokban.

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Díjazott képzőművészek kamaratárlata a Pesti Vigadóban

 

 

2017. június 9-től látogatható a Pesti Vigadóban az MMA Képzőművészeti Tagozat 2015–2016. évben díjazott alkotóinak kamaratárlata, amely Almásy Aladár, Molnár László József, Sáros András Miklós, Szabó Menyhért és Szvet Tamás munkáit mutatja be.

Szabó Menyhért bronzfejeiMivel a Magyar Művészeti Akadémia feladatának tekinti a hazai alkotóművészek megbecsülését, támogatását és ösztönzését – mind a már számottevő életművel rendelkező középgeneráció, mind a fiatal, pályájuk elején járó tehetségek körében –, ezért minden tagozat évente egy-egy díjat adományoz saját művészeti ága kiemelkedő képviselőjének, és két-két ösztöndíjat a negyven év feletti és alatti művésznemzedék jeles tagjainak. A Képzőművészeti Tagozat ily módon létrejött kiállítása a Vigadó Galériában ezeknek az alkotóknak néhány munkáját tárja a közönség elé, nem tematikusan rendezve, csupán felvillantva egy-két, a művészekre leginkább jellemző alkotást. A tárlat kurátora Gaál József Munkácsy Mihály-díjas festő-, grafikus- és szobrászművész, művészeti író, az MMA levelező tagja.

A kiállító művészekről:

Almásy Aladár 1946-ban született Debrecenben. 1969 és 1976 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait, mesterei Bernáth Aurél, Barcsay Jenő, Ék Sándor, Raszler Károly és Rozanits Tibor voltak. 1969-ig Debrecenben élt, 1969 óta Budapesten alkot. 1976 óta kiállító művész. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja, majd a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Festők Társasága, a Magyar Grafikusművészek Szövetsége és a Szinyei Merse Pál Társaság tagja. Almásy Aladár gondolatai festményeiről: Műveim érzékennyé válásának belső okai a látomásos lelki élet megemelkedett hatásai, melyek egy tudatalatti forró cselekménnyel párosulnak. Hypnotikus öntudatba mennek át, majd különlenyomatot képeznek. A szürke agykérgen keresztül átvitel történik, és a rajzon szereplő figurák mesterségesen előidéznek egy Hypnozist. Ezek a rajzbéli lelki adalékok, hol találkoznak, és hol megelőzik egymást.”

Molnár László József 1951-ben született Nagyváradon. Tanulmányait Kolozsváron, a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakán 1975-ben fejezte be. Tanárai Feszt László és Nica Joachim voltak. 1980-tól él Magyarországon. Tagja Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, valamint a Grafikusművészek Szövetségének. 2014-ig az egri Eszterházy Károly Főiskola Rajz Tanszék docense volt. Ars poeticáját így foglalja össze: az Kezdetben, az 1970-es években a mozgás és annak a nyomai, lenyomatai foglalkoztattak. A vonal, mely egy mozgó pont eredménye, a kezek és a kezem mozgás-nyomai, elmozdult testek térbeli és képzeletbeli megjelenítése, valamint a lelki rezdülések, állapotok – általam psychogramme-nak nevezett – leképezései. Később úgy gondoltam, hogy ezekből vizuális ABC is megalkotható. Persze, ez utópisztikus elképzelés volt, elkezdtem közelről megfigyelni a tárgyakat és majdhogynem ismeretlen világot találtam. Felhagytam a mozgással és egy vizuális “lexikon- szerűséget” próbáltam alkotni. Kerestem a formai és megjelenési hasonlóságokat és úgy találtam , hogy egy kereten átdobott drapéria és egy kéz redőzete között meglepő hasonlóságok vannak, a kagyló formája és egy eldobott spárga görbületei között, a derékszögben találkozó fonalak szövete és a drótháló vagy rács között, és így tovább a végtelenségig. Azok az ember által alkotott tárgyak érdekeltek, melyben valamilyen rendező elv érvényesül, melyet erőszaknak is felfoghatunk és amint e tárgyak ezektől szabadulnak, a szövet szétfoszlik, a fonal szétbomlik és »haszontalan« tárgyakká válnak, melyeknek csak esztétikai értékük, eddig fel nem tárt szépségük van.”

Sáros András Miklós 1945-ben született a németországi Höchstadt an der Aichban, szülei magyarok, ő maga magyar állampolgár. Jászberényben és Vác után 1986-tól Budapesten él. Szakmai tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, Képgrafika szakon végezte 1963-tól 1968-ig. Rendszeresen részt vesz hazai és külföldi kiállításokon. 1975-től 1978-ig Derkovits Gyula-ösztöndíjas, 1983-ban Munkácsy Mihály-díjat ismerték el művészetét. A Váci Grafikai Műhely létrejöttében tevékenyen részt vett, amelynek művészeti vezetőjeként is működött. 2000-től 2013-ig a Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában rajz-festés tantárgyat tanított, a Magyar Képzőművészeti Egyetem pedagógia szakos hallgatóinak gyakorlatvezető tanáraként vállalt szerepet az ifjabb képzőművész generáció oktatásában. Működési területem a nyomtatott grafika (fametszet, rézkarc, litográfia) és a rajz. Különleges képzőművészeti technikáját saját szavaival jellemzi: 2005 óta főleg egyedi rajzokat készítek, a majdnem feledésbe merült ezüstvessző technikát szorgalmazom. A Magyar Művészeti Akadémia 2015-ben 6 hónapos ösztöndíjban részesített, a beszámoló kiállításon 21 ezüstvessző rajzom szerepel. Ezek a Feljegyzés-ek, sóbányai képződmények inspirációi nyomán készültek.”

Szabó Menyhért, a tárlaton kiállító művészek közül legfiatalabb, 1992-ben született. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Szobrász szakán Kő Pál volt a mestere. Szakmai gyakorlatát 2011-ben a Höhr-Grenzhausen-i Kerámia Iskolában végezte. 2015-ben Köztársasági ösztöndíjban részesült, 2016-ban elnyerte az Amadeus alkotói ösztöndíjat és a Ludwig Alapítvány ösztöndíját. A kiállításon szereplő Big Me című installációjának kiindulópontja saját önportréja. „Jelenünk az identitás elvesztésének kora, éppen ezért döntöttem úgy, hogy hatalmas méretben, a néző számára már-már frusztráló nagyságban valósítom meg precíz-rideg realizmussal kialakított önarcképemet. Az erről készült gumiformák a felszínt, az arc lehántott rétegét sorakoztatják fel, rákérdezve arra, hogy ki is vagyok én magam valójában? Egyáltalán lehet-e a realizmus szobrászi eszközeivel bármit mondani az összetett személyiségről-identitásról? Felvállaltan foglalkozom a klasszikus szobrászat gazdag örökségével, amelyet megpróbálok a saját korom, életem, problémáim, kérdéseim szolgálatába állítani és egyúttal átértelmezni, új viszonyrendszerbe helyezni” – vallja a fiazal szobrász.

Szvet Tamás 1982-ben született Gyulán, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Szobrász szakán 2007-ben diplomázott. 2009-től a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában művészeti kutatómunkát végzett, melyet 2011-ben Hollandiában, az University of Amsterdam kutatóintézetében, valamint a Gerrit Rietveld Akadémián folytatott. Munkái számos alkalommal szerepeltek hazai és külföldi kiállításokon, szakmai rendezvényeken. Művészeti (rezidencia) programokon vett részt Németországban, Olaszországban, Csehországban, Finnországban, Franciaországban, Amerikában, Svédországban, Dél-Koreában és Japánban. Szakmai tevékenységét 2008-ban Junior Príma díjjal; 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia Talentum díjával jutalmazták. Művészeti kutatásaiban központi szerepet kap a tudomány és a művészet kapcsolata, olyan fogalmak mentén, mint a fény, az értékelés, valamint a térrel és az idővel való viszony. Fontos számára a térrel és a közönséggel való interaktivitás. Az MMA Képzőművészeti Tagozat díjazottjainak kiállításán Szvet Tamás Űr című tükörmetszet sorozata látható. Az alkotó gondolatai munkáiról: A Magyar Művészeti Akadémia – Fiatal Művészek Ösztöndíja beszámoló kiállításán egy tizenkét darabos tükörmetszet sorozat kerül bemutatásra. A munkák az emlékezettel, az idővel és az egyénnel foglalkoznak. A megmetszett tükrök a valóságot – illetve a néző érzékelését – alakítják. A tükör, mint médium már a pályám kezdete óta foglalkoztat. A legfőbb inspirációm, az ún. makyo elnevezésű különleges bronz tükör, mely technikával japán tanulmányutamon találkoztam. A vallási célokra alkalmazott polírozott bronz korongot, olyan szertartásokhoz alkalmazták, melyek tiltottak voltak. A tükör, a napfény segítségével kivetítette például Krisztus képét, de fény nélkül, magán a felületen nem látszódott semmi. Bronz helyett üvegtükröt alkalmazva kezdtem el metszeteket készítek. A portrésorozat, személyes kiinduló pontja az, hogy nagyon hasonlítok – az engem művészeti pályára irányító, és támogató – anyai nagyapámra. Kapcsolatom Szvet Antallal (1938–1987), így nemcsak szellemi kötődésű, de külsőleg is az ő arcvonásait örököltem. Amikor a tükörbe nézek, sokszor az ő hiányával találkozom, de egyszerre, mint példaképre is gondolok. Készítettem ezért egy olyan tükröt, melyben Szvet Antal portréja és a sajátom összekapcsolódik. Mivel napról napra egyre jobban hasonlítok az ő időskori arcvonásaihoz, így bár a múltat nézem (a benne tükröződő jelennel együtt) mégis a tükör az én jövőmet is tartalmazza…”

Pesti Vigadó, V. emelet
2017. június 9. – július 31.
Magyar Művészeti Akadémia

 

Bővül a Kallós-gyűjtemény Válaszúton

 

 

A magyar állam támogatásával végzett munkálatok révén megkétszerezte kiállító felületeit a Kallós Zoltán néprajzkutató gyűjteményét bemutató válaszúti múzeum Erdélyben. A megnagyobbított múzeumépületet 2017. június 2-án avatták fel. A 90-es évektől Kallós Zoltán fokozatosan népművészeti központot épített ki Válaszúton, ahol jelentős néprajzi múzeumi kiállítás is helyet kapott.

 

válaszúti múzeum Erdélyben

 

1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, amely szórványvidékeken élő magyar gyermekek anyanyelvi oktatását szervezi meg bentlakásos rendszerben, ezenkívül foglalkozásokat, táborokat tartanak számukra és más fiataloknak, megismertetik velük a hagyományos eszközöket, mesterségeket, népdalokat, néptáncokat.

Mogyorósi Ágnes néprajzkutató, a válaszúti Kallós Zoltán Néprajzi Múzeum és Népművészeti Központ kurátora felidézte, hogy a 91 éves Kallós Zoltán – visszaemlékezése szerint – 13 éves korában kezdte gyűjteni a falusi élet tárgyait, gyűjteménye mára mintegy hatezer darabot számlál. „Zoli bácsi szokta is hangoztatni, hogy nem szereti, ha valaki ráül a gyűjtéseire és nem teszi azokat közkinccsé. Az volt tehát az elsődleges cél, hogy bemutassuk az általa összegyűjtött értékeket” – fogalmazott a muzeológus.

 

válaszúti múzeum ErdélybenKallós Zoltán édesapja a Bánffy-családtól vásárolta meg 1933-ban a válaszúti birtokot és az 1850-es években épült vadászházat. A kúriává alakított épületnek azonban nem sokáig örvendhetett a család. A berendezkedő kommunista rendszer kulákká nyilvánította őket, vagyonukat elkobozta. Kallós Zoltán a rendszerváltozás után, 1992-ben kapta vissza a birtokot és ugyanabban az évben meg is alapította a nevét viselő alapítványt, amelyre a gyűjteménye gondozását bízta.

A kúriában 1998 augusztusában nyílt először kiállítás a nagyközönség számára. Akkor három szobában a gyűjtemény egy részét sikerült hozzáférhetővé tenni. A Kallós Zoltán Néprajzi Múzeum és Népművészeti Központ 2010 májusától foglalta el teljes egészében a felújított Kallós-kúriát, amelyben akkor egy raktárszintet és egy kiállítási szintet alakítottak ki. A kiállítás különböző néprajzi tájegységek reprezentatív tiszta szobáit mutatta be.
válaszúti múzeum ErdélybenMogyorósi Ágnes elmondta, hogy a hagyományos falusi kultúrákban a ház – általában utcafrontra néző – első szobája volt a tiszta szoba, amelybe azokat a tárgyakat gyűjtötték össze, amelyek fontosak voltak a család számára. Oda kerültek Kalotaszegen a festett bútorok, ott állt a hímzett párnákkal felrakott vetett ágy, ott tartották az ünneplő viseleteket, a bibliát. A tiszta szoba a család anyagi helyzetét, státusát reprezentálta, ezért csak kivételes, ünnepi alkalmakkor használták.
A kiállítás mindeddig nyolc tiszta szobát mutatott be azokról a tájakról és vidékekről, ahol Kallós Zoltán élt, tanított és gyűjtött. A három mezőségi tárgyi kultúrát és viseletet válaszúti, széki és belső-mezőségi tiszta szobákból ismerhette meg a látogató. Kalotaszeget válaszúti múzeum Erdélybenegy Nádas-menti szoba és egy havasalji település tiszta szobája képviselte a gyűjteményben. A Nádas-menti szoba főleg Magyarvista és Méra, a havasalji pedig elsősorban Györgyfalva tárgyait mutatja be. Helyet kapott a kiállításban egy moldvai csángó szoba és egy erdélyi szász, valamint egy erdélyi román lakásbelső és néhány viselet is.
A két oldalról is kibővített, pénteken felavatandó múzeumépületben egy újabb mezőségi, szépkenyerűszentmártoni tiszta szoba is helyet kapott. A kiállítás kialakítói azonban arra is gondoltak, hogy további tárgyakon keresztül mutassák be Kallós Zoltán gyűjtőterületeit és személyiségét. Helyet kap a gyűjteményben az a magnó, amellyel a néprajzkutató az összegyűjtött népballadák hangfelvételeit készítette, és megtekinthetők azok a díjak is, amelyekkel elismerték Kallós Zoltán értékmentő munkásságát. A raktáron levő értékek sem lesznek immár eldugva a látogatók szeme elől. A raktárrész szobáira ugyanis üvegajtót tettek, amelyen keresztül a látogatók a ki nem állított tárgyak közé is beleshetnek. Mogyorósi Ágnes elmondta, hogy az épületben a látogató csoportok fogadására alkalmas teret és egy múzeumpedagógiai foglalkoztató teret is kialakítottak.
Mogyorósi Ágnes a kevéssé kutatott mezőségi gyűjtést tartotta a gyűjtemény legértékesebb részének. Hozzátette: a kiállítást az a szempontrendszer teszi különlegessé, amely alapján Kallós Zoltán válogatta ki egykor azokat a tárgyakat, amelyeket megvásárolt a gyűjteménye számára. „Ezek az ő szűrőjén keresztül kerültek a gyűjteménybe. Az egymástól messze eső gyűjtőterületek az ő személyén keresztül kerülnek egy helyre” – emelte ki.

Kallós Zoltán a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a nemzet művésze. A köztestület néprajzi, szellemi-közéleti munkásságát 2015-ben Életműdíjjal ismerte el. Az MMA legutóbbi közgyűlésén A Magyar Művészeti Akadémia Kováts Flórián Emlékérmét Balázs Bécsi Gyöngyi, a Kallós Alapítvány elnöke vehette át a művészetszervezés területén végzett kiemelkedő tevékenységéért.

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Elhunyt Jókai Anna

 

 

85. életévében, pünkösdhétfőn elhunyt Jókai Anna író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a nemzet művésze. Írói pályája senkiéhez sem hasonlít; spirituális realizmusnak, az isteni és az emberi szint találkozásának nevezett életfelfogása erkölcsi és írói programként is beérett. A Magyar Művészeti Akadémia Jókai Annát saját halottjának tekinti.

Jókai AnnaJókai Anna Kossuth-nagydíjas író, a Nemzet Művésze 1932. november 24-én született Budapesten Józsefvárosban élő polgári családba, melynek gyökerei Vas megyébe nyúltak vissza.

Iskoláit a Mária Terézia téri elemi mintaiskolában kezdte meg, ahova 1939 és 1942 között járt, majd ezt követően 1943-ban a Zrínyi Ilona Leánygimnáziumba került. Ott érettségizett 1951-ben. Érettségi után színiakadémiára, egyetemre jelentkezett, de sehova sem vették föl.

Hogy eltartsa magát, munkát volt kénytelen vállalni: először, 1951 és 1953 között a Budafoki Borpalackozó Vállalatnál lett könyvelő. 1953-ban férjhez ment Bánky Róberthez, két gyermekük született: Gábor 1955-ben és Nóra 1957-ben.

1953-tól a X. kerületi Tanács Népművelési Osztályának művészeti előadója lett egészen 1957-ig. Az 1956-os forradalom alatt Jókai Anna a hétköznapi emberek életét élte az akkori nem hétköznapi körülmények között. A történtekről alkotott és meg nem változott véleményének kinyilvánítása miatt munkahelyéről 1957-ben eltávolították.

Ezután a XI. kerületi Szociális Foglalkoztatónál lett vezető könyvelő.

Bekerült az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, magyar–történelem szakra. Munkája mellett tanult, levelező tagozaton. Diplomáját 1961-ben kapta kézhez. Ezután egészen 1970-ig tanított a Jázmin utcai Általános Iskolában. Időközben elvált első férjétől, s 1964-ben új házasságot kötött dr. Török Endrével. 1970-től a Vörösmarty Gimnázium tanára lett.

1966-ban jelent meg első novellája, a Családi kör a Kortárs című folyóiratban, 1968-ban pedig első regénye, a 4447 a Magvető Kiadó gondozásában.

Írói pályáján aztán sorra születtek a regények – és hozzá az elismerések. 1970-ben Jókai Anna József Attila-díjat kapott, és ekkortól lett tagja a Magyar Írószövetségnek is. 1976-tól szabadúszó íróként él és alkot. Művei már az 1970-es évek eleje óta megjelennek idegen nyelven is: lengyelül, csehül, szlovákul, franciául, németül angolul – Európában és a tengeren túl. A magyarul 1972-ben megjelent Napok című regényéért (amelynek lengyel változata a cenzúra miatt csak 1983-ban láthatott napvilágot) a lengyel rendkívüli állapot idején, 1980-ban Pietržak-díjat kapott.

1983-ban újra férjhez ment, Kapocsi Sándorhoz.

Az erejét még megmutatni képes diktatúra idején a Magyar Írószövetség alelnöke 1986 és 1989 között, majd a rendszerváltozás után, 1990-től 1992-ig a szervezet elnöke lett.

1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.

1998-ban jelent meg Ne féljetek címmel nagysikerű regénye, amely összesen huszonkét kiadást ért meg. A meghalás folyamatát bemutató regény elkészülte után Jókai Anna úgy fogalmazott, több regényt már nem fog írni. Ám az a szellemi hagyományanyag és pozíció, amelyet élete során magáénak tudhatott és betöltött, szóra bírta mégis a világ és hazája sorsának alakulása láttán. Ennek a figyelemnek lett gyümölcse a beckett-i emberiségdrámára rájátszó Godot megjött című könyve. 2012-ben jelent meg Éhes élet című regénye.

2012. augusztus 20-án a Magyar Érdemrend polgári tagozatának nagykeresztjével, 2014. március 15-én Kossuth-nagydíjjal tüntették ki.

A több rangos állami és művészeti díjjal kitüntetett Jókai Anna a 2011-ben alapított Magyar Művészeti Akadémia köztestület tagja.
A 80 éves Jókai Anna írót 2012-ben 
tanulmánykötettel köszöntötte a Magyar Művészeti Akadémia, írói munkásságát első ízben értékelte konferencia. Az MMA Közelképek írókról című kismonográfia-sorozatában pedig néhány hónapja jelent meg pályaösszegzés Jókai Annáról Imre László irodalomtörténész, kritikus tollából.

A »spirituális realizmus« jegyében az életművet felépíteni és a mű-életet lebontani.” (Jókai Anna)

 

Az, amit az ember sorsának nevezünk, itt valósul meg. Aki elhanyagolja a mindennapi létküzdelmet, az a magasabb világokról sem érdemel tudást. A működés itt van, az ítélkezés odaát.” (Jókai Anna)

Váczy András: „A működés itt van, az ítélkezés odaát” – Beszélgetés Jókai Anna íróval

(Könyvpiac, 2000. december)

Művészeti szervezeti tagság

A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja 1970-től folyamatosan. 1991 és 1995 között elnökségi tag.

A Magyar Írószövetség tagja 1970-től folyamatosan. 1986 és 1989 között alelnök, 1990-től 1992-ig elnök. Haláláig választmányi tag.

Az Írók Szakszervezetének tagja 1989-től, 1997-től elnöke.

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja 1992-től.

A Nemzeti Kegyeleti Bizottság elnöke 2000-től 2006-ig.

Az MMA társadalmi szervezet tagja 2000-től.

A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja 2011-től.

 

Díjak

József Attila-díj (1970), SZOT-díj (1974), Pietržak-díj (Lengyelország, 1980), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1992), Kossuth-díj (1994), Magyar Örökség díj (1999), Magyar Művészetért Díj (2000), a Köztársaság Elnökének Érdemérme (2002), Arany János Nagydíj (2003), a Magyar Kultúra Lovagja (2004), Prima-díj (2004), Prima Primissima Közönségdíj (2004), Kölcsey-díj (2004), Stephanus-díj (2006) Árpád fejedelem-díj (2007), a Magyar Érdemrend nagykeresztje (2012), Bocskai István-díj (2013), Kossuth-nagydíj (2014), Nemzet Művésze (2014)

 

Bibliográfia  (pim.hu)

Regények

4447, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1968.

Tartozik és követel, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1970.

A labda, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1971.

Napok, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1972.

Mindhalálig, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974.

A feladat, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1977.

Jákob lajtorjája, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982.

Az együttlét, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1987.

Szegény Sudár Anna, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989.

Ne féljetek, Széphalom Könyvműhely, Bp., 1998.

Godot megjött, Széphalom Könyvműhely, Bp., 2007.

Éhes élet, Széphalom Könyvműhely, Bp., 2012.

Elbeszélések

Kötél nélkül, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1969.

Szeretteink, szerelmeink, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1973.

A reimsi angyal, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1975.

A panasz leírása, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1980.

Jöjjön Lilliputba!, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1985.

Magyaróra, szerk, Lakatos István, Békéscsabai Megyei Könyvtár, Békéscsaba, 1992.

Három, Széphalom Könyvműhely, Bp., 1995.

Majd, Széphalom Könyvműhely, Bp., 2005.

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Illés Endre – Harc a nagyúrral

 

 

Eötvös József báró, a Goethe-alkatú magyar író, aki nemcsak verset tudott írni, de tudott nagy államférfi is lenni, ha Bécsben járt, legtöbbször Wodiáner Móric bárónál szállt meg. Ennek a báró Wodiáner-nek volt vagy tizenöt-húsz millió forintja. Olyan forintok, amelyeket maga szerzett. Gazdag ember csak akadt Eötvös itthoni társaságában is, de olyan milliomost, aki maga szerezte pénzét, idehaza nem ismert. A meggazdagodásról beszélgettek egyszer a bécsi házigazda és vendége, s Eötvös mohón, szemérmetlenül hirtelen megkérdezte:

– De ugyan édes Wodiáner, mondja meg nekem, hogyan lehet ennyire meggazdagodni?

A bankár nevetett.

– Semmi nem egyszerűbb ennél, kegyelmes uram. Ha egy fiatalember elhatározza, hogy meggazdagszik, s azután egész életén át más célt nem ismer, csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért fut, ezért fárad, ezért dolgozik, s ezt még szerelmében sem téveszti szeme elől: okvetlenül meggazdagszik.

Eötvös hosszan fontolgatta Wodiáner válaszát.

– Igaza van – felelte végül. – De hol marad így a becsület?

A milliomos bankár, a pénzes bécsi hatalmasság a magyar úr vállára tette kezét s komolyan csak ennyit mondott:

– Akinek már van néhány milliója, kegyelmes uram, az az ember könnyen szerzi hozzá a becsületet is. És a nagy vagyonnak ez a legnagyobb átka.

Eötvös megdöbbent. Még évek múlva is csak felindulva tudta ezt a beszélgetést idézni. Idegen örvények zúgása és üvöltése ütötte meg őt ebben a válaszban.

A történetet Eötvös Károly jegyezte fel «Utazás a Balaton körül» című könyvében. És a történet megejtő szépsége az a kíváncsiság és borzongás, ahogyan a Karthausi írója a pénzről érdeklődik. Még a szót is finnyásan ejti ki, s amikor kimondta, azonnal távol tartja magától. Úgy szemléli, mint egy idegen fegyvert, amellyel forróégövi szigetlakók hadakozhatnak egymással. S ugyanebben a rövid párbeszédben mennyi érettség, bölcsesség, fanyar és ábrándtalan tisztánlátás teszi a bécsi bárót és milliós vagyonát szinte ikerpárrá.

A magyar költő – s ebben a szentferenci alázatú és szegénységű Csokonai és a főúri származású Eötvös alig különböznek egymástól, – a magyar költő a pénzt sohasem ismerte. Kis pénzeket talán igen. De pénzt tornyokban, a pénzt meztelenül, a pénzt olyan töményen, amilyen a kiömlő, sárgán füstölgő kénsav, – így soha. Csak a szorítást ismerték, a levegőtlenséget, az örvénynek azt a rántását, amikor a pénz hiányzik. Mennyit fuldokoltak miatta, s a nevét sem írták le. Az állapotot se, amit pénz és pénztelenség jelentenek. Hallgattak róla. Tisztelet is volt ez, és megvetés.

Balassa rajtaüt vásárokon. Pénzért házasodik. Hitet cserél, hogy a gazdag feleséget megtarthassa. Milyen jellemző: egyetlen verse nem maradt ránk saját kezeírásával, de megmaradtak pöröslevelek, nyugták, kétes elszámolások, – s ezeket valóban mind ő írta és annyi volt belőlük, hogy négy évszázad sem pusztíthatta el valamennyit. Ahogyan élt, amit tett, az állandóan lángolt, füstölt, kormozott körülötte; de akár Istenhez, akár asszonyokhoz fohászkodott, nem mondta el soha, miért kellett ruháján oly gyakran «setét színt» és szívében «szörnyű kínt» viselnie. A hurokról, a vadul átugratott akadályokról, – a jelképről: a száz aranyakról vagy ezer aranyakról, hallgatott.

És azok a vermek, amelyekbe Dávid király zsoltárainak magyar költőjét, Szenczi Molnár Albertet a pénztelenség buktatta, egy ponyvaregény fejezetei. Szegénysége nem ismert országhatárokat. Amikor Németországban járt, úgy fuldokolt, hogy szegénységéről még idehaza is beszéltek, – nemcsak beszéltek, mondát is szőttek. A monda szerint Szenczi Molnár Wittenbergában annyira megszorult pénz dolgában, hogy magát juhászságra adta, végül pedig oda süllyedt, hogy az ördöggel is cimborált, – «Ördögtől is megcsalatván, Vérrel tött kézirást pénzért.» A valóság ennél a Faust-legendánál egyszerűbb és megindítóbb. Öccse idehaza két-három forintokat kínos-nehezen kölcsön vett, s ezeket a nyomorult kis összegeket újabb kölcsönként azonnal továbbadta a Németországban nyomorgó Albertnek. De minderről sehol nem szól egy rím, – a panasz nem hasította kettőbe Dávid király friss magyar zsoltárait, vagy gyors, nagy munkájának, a latin-magyar szótárnak tömör oszlopait.

És milyen szorongató vég Vörösmartyé, – szegénységbe született, örökkön szegénységben élt, s közben a nemzet első költője volt. Halála előtt egy évvel, amikor már túl volt a Vén cigány-on s túl mindenen, kiadót sem talált verseire, – Tóth Lőrincnek ekkor levélben így panaszkodott: «Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig nevezhető életnek. Itt a lelkierő olyan oszlop, amelyről elpusztult a híd». S ez a Vörösmarty mindenfajta kétségtől tépve pénzről csak utolsó, legeslegutolsó versében tudott írni. Ez se vers, inkább töredék, néhány félben maradt sor:

Véred megsűrűdött,

Agyvelőd kiapadt,

Fáradt vállaidról

Vén gúnyád leszakadt.

Fogytán van erszényed,

Fogytán van a borod,

Mire virradsz te még

Szegény magyar költő?

A pénzzel szembefordulni, a pénzt indulattal tegezni minden magyar költő közül elsőnek Ady Endre merte. Előtte hallgattak róla, vagy lemondtak a pénzről. Voltak, akik megtagadták, még többen alázatosan meghajoltak a hatalmas úr előtt, – álmodoztak, vágyakoztak, távolról tisztelték. De Ady ott is járt, ahol a pénz szinte természeti tüneményként forr és örvénylik: Monte Cárlóban. Nem volt játékos, Pesten sohasem vett kezébe kártyát, de itt, a játék klasszikus tengerpartján éppen a nagy, szabad áramlástól, az óriási hullámú, verőeres lüktetéstől részegedett meg: Bölöni György feljegyzi, – féktelen szenvedéllyel ostromolta a bankot. Persze nem a pénz szilaj erejéhez mért féktelenséggel, csak egy magyar költő szerény tiszteletdíjaihoz viszonyított merészséggel, – s mindent elveszített, módszeres sürgetésekkel kiszorított kis összegeit mind-mind, még az öngyilkosoknak szánt segélyt is felvette végül a kaszinótól, s mint maga beszélte, az így kapott lehetőséggel ismét megkísértette a szerencsét. Aki így ismerte a Pénz tájait, az nemcsak magánlevelekben panaszkodhatott többé, de szemérmetlenebb, forradalmibb hangot is megüthetett, – szavakat, amelyek még lúdbőrösek, amikor először megpillantják a disznófejűt, s a későbbi, keményebb szembefordulást, – «Most jobban, mint akárha, – Pénz, te átkos távoli, – Pörölök, sírván, veled, – Mert miattad vagyok én – Magam tagadó mása.» Mindez merész vetkőzés, de persze még mindig vers és pátosz. Eljut azonban Ady az önmarcangoló gúnyolódásig is, amikor a pénzt, amit nem verseivel, inkább verseinek baráti továbbgyűrűzésével szerez, «gyerektartásdíj»-nak nevezi.

Ady hangja – a magyar költők hosszú hallgatása után – forradalmi volt. Egy másik forradalmár költő, Petőfi Sándor, egészen más indulattal fordult szembe a pénzzel. Amit Ady követelt, amitől megváltást várt, amitől önmagát remélte, – Petőfi éppen ezt a hatalmat tagadta meg, ettől óvta magát. Pénz, vagy koldusság? Ő a «koldusbotot» választotta. De a koldusbot mellé a függetlenséget. «Áruba ne ereszd magad – kiáltja, mert erről csak kiáltani tudott – vesd meg, kik egy jobb falatért eladják magukat». S amikor ezt írta, pénz kellett volna, pénz, pénz, mint még soha. Apját váltó, pör és bukás szégyene fenyegette, – itt feltétlenül segíteni kellett; és már saját életének rendezése elől sem térhetett ki, ha komolyan akart gondolni Júliára és a házasságra. Kiadóival, barátaival, mindenkivel harcban állt, – mégis milyen kemény, meg nem hátráló! Ritkán hallunk ilyen hangot, amely mögött ennyire férfi és tettek állanak: «Legyen elved, hited, – És ezt kimondd, ha mindjárt – Véreddel fizeted – Százszorta inkább éltedet – Tagadd meg, mint magad; – Hadd vesszen el az élet, ha – A becsület marad.»

Petőfi támadása olyan, mint a szilaj lovasroham. De fiatal szív – ha ugyanúgy érez is – egészen másként is lüktethet. Versekre gondolok, melyek súlyosan, komoran, végzetszerű következetességgel gördülnek, akár a tank. A verseket tíz-tizenöt éve Szabó Lőrinc írta Pénzről, magyarul – talán ő mondta ki eddig a legkeserűbbet. Nem követelőzik és nem védekezik, tudja, olyan hatalmassággal beszél, kihez csak a kézigránát döreje ér fel: «Pénz, tehozzád – beszélek, és ha – rám se hallgatsz is, fölkiáltom – süket füleidhez: én – téged sajnállak, nem az embert, – a nyomorultat, aki valamikor – saját képére új – istent formálva téged – teremtett, téged, akit – megőrjített embercsinálta – becstelenséged szégyene – -»

Ahogyan ma Szabó Lőrinc régi verseihez nyúl, a kedvből és ízlésből – mit farag le róluk, s milyen falakat épít tovább, száznyi jelből egyre bizonyosabban érezhetjük: pénz-versei kötetétől került legmesszebbre. De nem a nyersanyagtól, csak a formától, nem a pátosztól, inkább az akkori ütemezéstől.

És váltani kell a hangot, mert ha sokáig ennyi indulatról beszélünk, magunk is berekedünk.

Pénzre, vagy még inkább pénztelenségre gondolva – idézzünk meg egy költőt, ki talán a legszerényebb és legszegényebb volt. Juhász Gyulát. Mint egy gyermek, úgy nézi e poklot, «bús gyermek, ki mindent megtudott már». Mit tudott meg? Mi volt a Titok, életének titka, amit becézett és óvott, térdet hajtott előtte, és idegenek előtt féltékenyen dugdosta, nehogy bárki elvegye tőle. Juhász Gyula fájdalmas titka semmi más, mint az a felismerés, hogy a szenvedés az egyetlen méltó életforma, amellyel a sors ostobasága és az emberek gonoszsága ellen védekezhetünk. Ez a szenvedő költő, vagy ahogyan önmagát becézte, «isten szegénykéje», olyan alázatosan és együgyűen vágyott mindenkor a csodák után, amiket a pénz adhat, hogy boldog talán éppen attól lett: áhított csodáit soha nem érte el.

Miket szívem gyermetegül áhít,

Nem látom nagy városok csodáit,

Miket minden boldog apacs láthat.

Tünde nőket, fényes operákat.

Ugyanezt a vágyat teltebben, szebben, nyugtalanabbul s komolyabban Babits Mihállyal ismételtetjük meg. Nyugtalanabbul, s mégse a Nyugtalanság völgyé-nek költőjét hallgassuk, s nem a Versenyt az esztendőkkel fulladt, szívet dobogtató lélegzeteit. Babitsról nem mondhatjuk: közel vagy távol él a pénztől. Ő pénzen kívül élt: a szőlőhegyet, a völgyet, a magas szigetet, az álmok kusza kertjeit nem szelték át soha az arany délkörei. S ha mégis versére vágyunk, lessük meg ennek a nagy, legnagyobb magyar költőnknek ritka pillanatát: az egyszerű, szomorú álmot, s az álomba is belopakodó kesernyés ízeket:

Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni

és hogy a szépből csak az álma jut,

és hogy a pénzből jó ha mára fut,

s minden erőmet értte kell cserélni.

A nargiléht és ottománt kesergem,

ládámban és szívemben nincs arany,

lelkem körül a munka mocska van:

Nemes tétlenség, nemesíts meg engem!

Két tartást láttunk eddig, azokét, akik számonkérnek, és azokét, akik vágyakban, álmokban lebegnek. Mit lehet még a pénzzel tenni, azon kívül, hogy kívánjuk, vagy megfenyegetjük? Ha polgárokról beszélnénk, a harmadik érzésen kellett volna kezdeni. A pénzt gyűjteni is szokás. De mi költőket idéztünk, s költők nem ismerik ezt az erényt. Magyar költők közül csak egy akadt, aki a pénzt gyüjteni tudta: Arany János. Módszeresen, szívósan, okosan gyüjtött. S még ahhoz is értett, hogy amit szerzett, megtartsa. Költői híre az Elveszett alkotmány-nyal, majd később a Toldi-val indul; pénzügyei egy váltóval. 1847-ben száz forintot vesz kölcsön Szalonta városától, a szegényalapból. Tizenhét év múlva nemcsak a váltót szakította már ketté, de térképet rajzoltat frissen vásárolt kétszáz holdnyi földbirtokáról; Szalonta közelében vette ezt a birtokot. A két állomás között Arany takarékoskodott, majd még szigorúbban takarékoskodott, gabonával kereskedett, kötvényekkel nyerészkedett, hétszázhúsz forintot küld egyszer sógorának, hogy nyolcszázat csináljon belőle, könyvkiadókkal alkudott, kis földcsíkokat vásárolt, míg végül egy nagyobbra is rátehette kezét: a kétszáz holdra. Huszonöt aranyat kapott az Elveszett alkotmány-ért, húsz aranyat a Toldi-ért, – milyen jellemző, mennyire jelképes, versben kötődik, gúnyolódik első aranyaival (Isten hozott, sápadt fiúk! – Színünk, nevünk úgy is rokon – Nosza, ki hogy segítni tud, – Segítsetek bátyátokon), de mihelyst a verset megírta, siet földet venni rajtuk. (Debreczeni István közlése: «Hogy lett A. J. gazdag ember».)

A «gyűjtés»-ről vall Illyés Gyula is. «Gyűjtöttünk egyre. Ó gyűjtési őrült szenvedély! – Hazahordtam, amit csak leltem, bárhol bármit is leltem én: – szegeket, ócska sámfát, rossz bögrét, régi kalapot, – elkopott seprűt, tollat, csontot, nálunk mindennek helye volt.» De ez a gyüjtési szenvedély, amiről ő beszél, nem szent felesküvés az «enyém-tiéd» magna chartájára, nem a magántulajdon, a minél termetesebb magántulajdon hitvallása, – Illyés szerzési vágya egy ősi, elemi, még magántulajdon-előtti mohóság: amit a tiedből elveszek, az az enyém. Igy egyszerűen: az enyém, mert elvettem! Ez a hajdani közösség hagyománya, a puszták népének a törzsi életig visszanyúló, derengő emlékezete. «Lassan világosodtam» – írja a gyerekkori tájakat megvilágító vallomásban, a Puszták népé-ben. Lassan világosodott benne, hogy mi az övé. Sokáig azt hitte, minden. Hol a falusi tanító galambjait fogta össze, hol meg egy hatalmas bakter-lámpával száll be a vajtai állomáson szülei után a vonatfülkébe, a lámpát ott látta valahol a sínek mellett a földön, felvette. Első gimnazista korában egy eleven kecskét próbált elkötni a községi legelőről, hogy szíve hölgyének ajándékozza, aki rajongott a kecskéért. Szerencsétlenségére a nyájból még két gida is kivált és kétségbeesett mekegéssel szaladt anyja után. Így mégis feltűnést keltettek. «Ó zsugoriság: dicsőség vágya: vad éhség» – kiált fel később a versben, «mint magas gyümölcs felé – kapna a nap után kezem és véle sóvár népemé».

Végül a költőről, akinek már van háza s van földje, van kenyere és bora, a költőről, aki nem harcol a pénzzel, nem is álmodik róla, nem gyűjti, akinek a pénz már szolgája, erről a költőről a legszebb, legszomorúbb verset Kosztolányi Dezső írta. Fejezzük itt be – a költő megérkezett a földre, ember lett, mint a többiek, s valamit elhagyott. Valami felejthetetlent és megvásárolhatatlant.

– Mint lázbeteg, aki föleszmél,

álmát hüvelyezve, zavartan,

kezem kotorászva keresgél,

hogy, jaj, valaha mit akartam.

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

a kincs, amiért porig égtem,

itthon vagyok itt e világban

s már nem vagyok otthon az égben.

Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 7. szám