vers – 45 Oldal – Lighthouse

Szémónidész elégiák

Emberi sorsok Ω πα, τέλος… Α dörgő Zeusz kezében van, fiam, csupán a végcél, – ő itéli

Vágy, szenvedély bevonja szárnyát; Dalaim immár csendesek; Bennük csak néha-néha zendül Egy álom, egy emlékezet. A szép tavasznak

Mint egy szegény, sebesült katona, a piszkos ősz járkál a mély aranyban, a sebkötőit is letépi halkan, s

Nyárvégi strófák I. Az ősz fuvalma meglegyintget Bennünket újra, újra már És útra kelt a népdalokból Jól

1 Az ágtól elvált, Lassan száll alá, Reszket, libeg. Már nem köti az ág, Még nem köti a

Párom ma jön, ajándokul Bibor szerelmet hoz nekem S hogy édesb legyen benne bíznom, Messziről jön és idegen.

Emlékszel még az augusztusi égbolt Tüzeire? – a cirpelő mezőn Álltunk s szemednek mélyén elveszőn Csillant egy csillag-testvér

Ha alkonyatkor ballagtál a ködben, Mely lágy fátylával a Dunára hullt, A zsongó zajban és a méla csöndben

Csillagvilágok hullton hullnak, hullvást meggyúlnak és kimúlnak, hullnak szegények sebesen, egymásra merőlegesen; hol a Tejút tündér övéből, hol

Ó régi nyár, mikor a vén verandán Két új poéta régi verseken Elbíbelődött s a hold arca sandán