vers – 46 Oldal – Lighthouse

Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt

Emlékszel még az augusztusi égbolt Tüzeire? – a cirpelő mezőn Álltunk s szemednek mélyén elveszőn Csillant egy csillag-testvér

Ha alkonyatkor ballagtál a ködben, Mely lágy fátylával a Dunára hullt, A zsongó zajban és a méla csöndben

Csillagvilágok hullton hullnak, hullvást meggyúlnak és kimúlnak, hullnak szegények sebesen, egymásra merőlegesen; hol a Tejút tündér övéből, hol

Ó régi nyár, mikor a vén verandán Két új poéta régi verseken Elbíbelődött s a hold arca sandán

Fessétek bár sötétre a jövőt, Mondjátok, hogy már torkunkon a kés, Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról, Mély sűlyedésről, biztos

Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá. Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar

A Lélek ünnepén A Lelket lesem én. A Lelket, amely több, mint költemény. A Lelket, amely sosem volt

(1917 május) A föld: Harmat nevet kövér haraszton, Simogató nap kelteget. Én elkínzott, fáradt nagyasszony, Télből és vérből

Fénynek, melegnek újulása van, Virág a földön, új remény a szívben, Elhagyja ágyát a nehéz beteg, Hogy e

Meglátogattam szülőimet; Csupa sziv volt mind a két öreg. Annyit elcsókoltak képemen, Majd elállt belé lélekzetem. Láttam a