vers – 44 Oldal – Lighthouse

Gellért Oszkár Kosztolányi Dezsőhöz

Mint tépett-szaggatott koszorúnak Marokba-gyűrt s marcangolt szirmait El-fölrepíti a szél: Szavaim szivemből úgy vetem ki Tehozzád, A sirodra,

Piroska Testvér A földben s az égben, Te por a porban, Fény az üdvösségben – Anyámmal együtt ugye

A Kolozsvárhoz közeli Hója-erdő |Fotó: BBC Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? Bizony bíbor és bronz és arany

Ti nem akartok semmi rosszat, Isten a tanútok reá. De nincsen, aki köztetek E szent harcot ne állaná.

I. A gólya vándor-útra kelt, De még zöldel hegy és mező; Minő szép nyájas ősz vagyon! A napsugár az

Be jó lenne még azt mondani mindig: Szívem fürösztik tavaszi kegyek, a napsugár is éget, virágosak a rétek,

Várj még, ne siess, szeptemberi lomb, A hegyeken még szól a kolomp, Még messze a tél. A te

Mulik a nyár. Dus, tiszta tüze vész. Néma égbolt fáradt aranyi nem Ontnak hősugárt. Ha napsütöttre lépsz: Madárt

Mitől oly terhes minden ősz s mért kábulunk el illatában? S ha lágyan perg a sok levél, mért

Aranyporos nyárvégi reggel, Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel. Pedig a nyár Lassan lejár. A kardliliom kardja hegye sárgul.